a gondolat szabadsága - nate x helena

A fenyegetésére felnevetek, és pimasz mosollyal visszakérdezek.
− Különben mi? – cukkolom. A kezdeti nehézségek ellenére én is ismét ellazulok, és az életkedvem is visszatér. Olyannyira, hogy fotózásra invitálom őt, és megmutatom miként is látszik a Roxfort az én szememmel. Azt meg sem említem, hogy így még neki is van esélyem bebizonyítani, hogy tévesen ítél meg dolgokat saját magával.
Végül a talárra nincs szüksége, talán nem is baj, hiszen túlságosan is kitakarná vele a festett üveget, aminél fotózni szerezném. A folyosón sétálva viszont nem gondoltam volna, hogy összefutok Bailey-vel, de így legalább nem kell a kis knarlt is magammal cipelni mindenhová. Vélhetően úgyis megorrolt rám, amiért korább kicsit nagyobb lendülettel lendítettem a ketrecet, mint kellett volna.
Helena kérdésére elvigyorodok. Bailey sokkal több, mint az unokatestvérem, inkább egyenrangú testvér és legjobb barát. Ha valakivel jelenleg össze akarnék költözni, akkor ő lenne az.
− Az apáink ikertestvérek, ezért mi is eléggé hasonlítunk. – Bár sokszor húzom Jessica agyát azzal, hogy őt és Bailey-t nagyon sikerült kicserélni, hiszen Bae sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik testvérem.
− Sokszor összekevernek minket, vagy azt hiszik, hogy ikrek vagyunk, de Cornernék épp elegek a mi házunkban és évfolyamunkon a fiúk közül – vonom meg a vállamat, és emlegetem fel azt a két zsenit, vagyis az egyiknek tényleg van esze, a másikat inkább csak bolhazsáknak nevezném.
Amikor az üveghez érünk, ismét előveszem a kamerámat. Beállítom rajta a fókuszt, megnyomkodok még egy-két gombot, hogy az elképzelésemnek megfelelő képet adja majd vissza. Aztán Helenára emelem a tekintetemet.
− Ha nem veszed fel, akkor arra nem lesz szükséged – mutatok a talárra, amit akár nekem is adhat, és a vállamra terítem, de szerintem a korlátról se esne le.
Aztán alaposan körbejárom ezt a kis területet, és megtalálom azt a pontot, ahonnan a legjobban esik fény. Egy-két lépcsőfokkal lejjebb, mint az ablak is van, és le is kell guggolnom hozzá, ez a kevesebb.
− Nos, akkor választhatsz, hogy mozgóképet szeretnél-e, ezenkívül rád bízom, hogy milyen pózban szeretnél lenni. Csak annyit kérek, hogy nézz a kamerába, a fejedet próbáld valamennyire egyesen tartani, és próbálj meg a legtermészetesebben viselkedni – adom ki az instrukciókat, mert csak akkor akarom beállítani őt, ha nagyon muszáj. Egyébiránt annak örülnék, ha a maga módján lenne kifejező a kép, hogy tükrözze az ő személyiségét. Ezért nem is várom el, hogy szélesen mosolyogjon, csupán annyit kérek, hogy adja önmagát. Aztán, ha az első kép nem sikerül, akkor próbálkozunk mással. Ezernyi más ötletem van.

Akaratlanul is kinevetem. Sajnos, egy majmoló húg és egy mindenlében kanál nővér mellett nőttem fel, így ez a fenyegetés édeskevés. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy bosszúhadjáratba kezdene ellenem, ráadásul, nem is teszek semmi olyat, ami okot adna rá.
Meg ha tennék is, Jessica órákig mesélhetne, hogy ő az hülyeségeit miként szoktam megtorolni. Szerencse, hogy annyira már nem volt eszes, hogy a Teszlek Süveg őt a Hollóhátba ossza, így teljes nyugalmam van a Hollóhát-toronyban vele szemben. Azt pedig aztán említenem se kell, hogy nagyjából hét-nyolc emeletnyi, örökösen pályát változtató lépcsősor áll közöttünk, és ez gyakorta elveszi a húgom lelkesedését attól, hogy a nyakamra járjon. Én pedig ezerszer is imába foglalom a fejfedőt meg az alapítókat, amiért a két klubhelyiséget ilyen messzire helyezték egymástól.
Szerencsére, útközben nem futunk össze Jessicával, csupán az unokatestvéremmel, Bailey-vel, akit nagyobb örömmel köszöntök, mint bármely más rokonomat. Bailey-vel többnyire elválaszthatatlanok vagyunk, csupán akad egy-két olyan foglalkozás, amelyre külön járunk. Így amíg ő például elmegy kertészkedni, addig én a szabadidőmet bármi másra tudom fordítani.
Például fotózásra anélkül, hogy egy dühös knarl próbálna kitörni a ketrecéből. Így aztán sokkal jobb hangulatban kezdek neki a fotózásnak is.
− Hm. Nem zavar, hogy koszos lesz a talárod? – kíváncsiskodok, mert én például irtó kényes vagyok a rendre és a tisztaságra, és már a talár látványa is zavar. – Meg tényleg lehet jobb lenne máshová tenni, mert így belelóghat egy-két képbe.
És mi sem rosszabb annál, hogy a képen feleslegesen ott lévő dolgok virítanak. Nekem legalább is a talár biztosan elvonná a figyelmemet Helena arcáról, vagy a festett üvegről. Szóval, csak azután fogok neki a képek készítésének, ha megbeszéltük, mi legyen a talár sorsa.
Innentől kezdve már csak tényleg annyira van szükségem, hogy ne érezze magát feszélyezettnek a kamera előtt. A kamera mindent lát és rögzít, ez igaz, de jó kezekben korántsem olyan veszélyes, vagy kezelhetetlen, mint amilyennek sokan hiszik.
Felváltva készítek mozgó- és állóképeket is a lányról, attól függ, adott szituációban éppen melyiket ítélem meg a legjobbnak. Azonban mindig megvárom, hogy esetleg megigazítsa a haját, megváltoztassa a testhelyzetét, vagy tényleg csak leküzdje a kamera előtti feszengést. Az első képek annyira nem is sikerülnek talán jóra, de a többi… Szerintem nagyon királyak lettek. Főleg, ahogy a beszűrődő napfény megvilágítja az arcát. Olyan titokzatossá, rejtélyessé teszi őt szerintem.
Időnként megpróbálok más pozíciókból is képeket lőni, majd amikor úgy ítélem meg, hogy biztosan találok olyat, ami az ő tetszését is elnyeri, akkor kiegyenesedek, és mellélépek. Megnyitom a menüt, kikeresem a legelső képeit, és egyesével sorra mutogatom őket.
− Nézd… Itt az elején annyira még nem találod magad, aztán idővel egyre jobb lesz. Például ez – állok meg egy pillanatra egy olyan mugli módszerrel készített képnél, ahol hátradobja a haját, és egy remekül elcsípett pillanat lesz belőle. – Szerintem ez baromi jó. Aztán…
Itt nyomkodok egy párat, de nem túl gyorsan, hogy esélye legyen neki is reagálni rájuk. Végül megint kommentálni kezdek egy másik fotót. Itt már összefogta a haját, és lehunyta a szemeit. Ez a kedvencem, ez az, amiről azt gondoltam, hogy olyan titokzatossá teszi az arcára kivetülő árny- és fényjáték.
− Neked tetszik valamelyik? – kíváncsiskodok, mert ha tényleg szeretné valamelyiket, akkor semmiben nem kerül előhívni őket, és meg is tarthatja, ha úgy van.

Felnevetek. Úgy tűnik, Helena tényleg kezdi leengedni a falait, s bár nem tudom, hogy ez az én kisugárzásomnak köszönhető-e, vagy sem, de kifejezetten örülök neki, hogy már nem akar kinyírni egyetlen pillantással. Semmi jót nem hoz az, ha az ember mindig visszafogja magát, vagy mogorvának tünteti fel magát. Időnként mindenkinek kell egy kicsit lazítania. Még Helenának is.
Láthatja rajta is, hogy bizonyos helyzetekben komoly tudok maradni, de én is néha félreteszem a komolyságot, és csak élvezem az életet. Az teljesen más kérdés, hogy számomra mást jelent a szórakozás és a viccelődés, mint a többségnek. A húgom állítólag poénjait, vagy a nővérem nyakatekert, logikátlan humorát még mindig nem értékelem, ahogy azt se szoktam, hogy anya a frászt hozza rám, amikor a hátam mögé lopakodik, mert szerinte az vicces. Szerintem meg, ha egyszer szívrohamban halok meg egy ilyen eset után, akkor az már kevésbé lesz szórakoztató, csak azért is, mert akkor biztosan visszatérek kísértetként bosszantani az én drága családomat.
− Hálás lennék érte. – Én magam is odébb tenném, de van egy olyan érzésem, hogy annyira nem díjazza, ha hozzányúlnak a cuccaihoz. Nem csak azért zavar a földön lévő ruhadarab, mert nem akarom, hogy koszos legyen, de egyébként is bántja a szememet. Engem, a kényszeres pakolót, aki egy külön rendezési elvet talált fel a könyveihez. Azt pedig hozzá sem teszem, hogy valóban nem mutatna jól a képeken a látványa.
Így amíg ő felteszi a talárt a korlátra, addig én még egy kicsit állítgatok a kamerán. Aztán következik a kedvenc részem: a pillanatok megörökítése. Fotózás közben még a kritikusságom is elillan, Helenával szemben meg tényleg hagyom, hogy úgy pózoljon, ahogy ő szeretne. Nem utasítom őt semmire, csak annyit szeretnék, hogy magát adja.
A képek között tényleg akad néhány olyan, amely kifejezetten jól sikerült. Senki nem akar hinni nekem, amikor azt mondom, hogy mindenkiről lehet nagyszerű képeket készíteni, bár Helenáról tényleg nem nehéz, csak szoknia kell a szereplést.
Vigyorogva mutogatom hát neki a délutánunk közös termékeit, miközben néha az arcára lesek, hogy láthassam a reakcióit. Büszke mosoly kúszik az arcomra.
− Persze, mindjárt megoldom. – Kicsit elhúzódok, kilépek a főmenübe, és megkeresem azt az opciót, ami a fényképező elülső apró nyílásán kiadja a kész képet. Amint kiadja az első képet, már el is veszem onnan, kicsit meglengetem a levegőben, várok vele addig, amíg mindent szépen kiad, aztán Helenának nyújtom a fotót. Ezt addig ismétlem, amíg az összes kért fénykép Helenához nem kerül.
− Látod, mondtam én, hogy jól modell lennél – dicsérem vidáman. Talán, ezek után ő is hajlandó lenne egy kicsit más szemmel tekinteni magára, vagy legalább is elhinni, hogy ha egy kicsit kevésbé zárkózott, akkor az emberek is ugyanazt a lányt fogják látni, amit nekem mutatott korábban.

Sokan nem hisznek nekem, vagy csak képtelenek elismerni, hogy igazam van. Pedig nekem tényleg tehetségem van ahhoz, hogy kihozzam a legjobbat másokból, vagy éppen a környezetemből. Fogalmam sincs miként rendelkezem ilyen szépérzékkel, főként mivel mindenre analitikusan tekintek, de mégis akárhányszor cáfolom meg másik véleményét, az elégedettséggel tölt el.
− Én megmondtam – vigyorgok, miközben a kamerát nyomkodva előhívom neki a képemet. Mondjuk, nem csak vele kapcsolatban van igazam, szerintem, ha jobban belegondolok, akkor az „Én megmondtam” mondat hagyta el legtöbbet a számat. Ezt leginkább Emily tudná tanúsítani, ugyanis az ő okoskodásait szeretem a leginkább megkérdőjelezni, és megbizonyítani, hogy téved.
Nem számítok arra, hogy megölel. A döbbenet azonnal kiül az arcomra, s bármennyire is nem szeretem, ha hozzám érnek, nem vagyok bunkó, és nem taszítom el magamtól. Nem tudhatja, hogy nem rajongok az érintkezésért, ráadásul, aki tisztában van ezzel a dologgal – legfőképp anya −, őt meg nem szokta érdekelni a dolog. Szóval, lassan kénytelen leszek hozzászokni a fizikai kontaktushoz.
− Semmi gond – válaszolom, miután sikeresen ráncba szedem a vonásaimat. Nem haragszom rá, vagy ilyesmi, csupán váratlanul ért az egész. Nem tudom, mit mondhatnék, vagy mit tehetnék, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Inkább csak csendben elteszem a kamerámat, és a hajamba túrok.
Zavartan megköszörülöm a torkomat, miközben ő elrejtőzik a haja mögött.
− Mit szólnál hozzá, ha lemennénk vacsorázni? Kicsit elment az idő a fotózással – javaslom, s ugyan nincs bajom a személyével, de ezt a kellemetlen légkört szívesen feloldanám valahogy. Ráadásul, éhes is vagyok már. Az alapvető emberi szükségletek pedig emlékeztetnek arra, hogy egyébiránt mennyi teendőm akadna még mára. Nem akarom, hogy azt érezze, le akarom rázni őt, ezért is javaslom azt, hogy mehetnénk együtt a Nagyteremig, és akkor nem kellene csendben itt ácsorognunk.
Az ő válasza alapján vagy a társaságában, vagy egyedül indulok meg a Nagyterem felé, ahol Bailey mellé lehuppanva elmesélem neki a délutánomat, és beavatom őt abba, hogy miért van szükségem arra a knarlra.