a gondolat szabadsága - nate x helena

Igazából nekem teljesen mindegy volt, hogy a partnerem mennyire volt beszédes, csupán ezen múlt az, hogy magam is mennyit jártatom majd a számat a jövőben. Hiszen, aki nem szeretett feleslegesen beszélni, annak a személynek kár volt hosszasan fejtegetni a gondolataimat. Helena pedig nem tűnt ilyen személynek, hát én is visszább vettem egy kicsit, és igyekeztem lényegre törő maradni.
A gyakorlással viszont egész jól haladtunk, amíg a ketrecben ülő lény ki nem zökkentett. Helena szerencsére jól kezelte a helyzetet, amíg én összeszedtem magam, addig ő letakarta a knarl börtönét, hallgatásra kényszerítve őt.
Kicsit zavarba jöttem, hiszen nem tudtam eldönteni, mennyire lenne illendő jelezni a ruháját. Nem voltam az a típus, aki mindenkit megbámult, de ami szembetűnő volt, azzal én sem tudtam mit kezdeni. Inkább a lány arcára emeltem a tekintetemet, és igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
A kérdésére meglepetten felvontam a szemöldökömet. Nem mintha nehezemre esett volna beszélni magamról, csak hirtelen éppen nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Szóval mielőtt megszólalhattam volna, ő egyből magyarázkodni kezdett, hogy sose volt jó a barátkozásban.
− Semmi gond. Mármint, nem mindenki született extrovertáltnak – mosolyodtam el, majd a térdeimre támaszkodva gondolkozni kezdtem. – Hát, az az igazság, hogy nem tudom mi érdekelne.
− Szeretek fotózni. Főként olyan pillanatokat elkapni, amikor senki nincs résen, de a beállított képekkel sincs problémám. Az iskolaújság tagja vagyok, fotósként. Szóval, ha esetleg olvasod, akkor azok az én képeim. Azt hiszem, mivel hollóhátas vagyok, az olvasás szeretetének a sztereotípiája rám is jellemző. Ezenkívül szeretek mindent, ami gondolkodásra késztet, viszont mozogni is szeretek. Főként túrázni. Ha tehetem, akkor a szabadidőmet odakint töltöm. Állatbarátnak is nevezhetném magamat, gondolkozok azon, hogy legendás lényekkel akarok foglalkozni, ha továbbtanulok – soroltam fel csupán néhányat az érdeklődési köreimmel kapcsolatban, és igyekeztem nem túlságosan részletezni a témát, hiszen nem tudtam, hogy mi mennyire érdekli őt.
− Apám eredetileg pszichomedimágus volt, de öt éve váltott munkát, azóta az akadémián tanít a Bűbájtan tanszéken. Anyám bűbájtankutató volt, most már otthonról dolgozik íróként. Van egy nővérem, ő az akadémián tanul és van egy húgom, ő pedig a Hugrabugosokat boldogítja. Itt van még néhány unokatestvérem is, szóval viszonylag nagy családot mondhatok a magaménak. Valamire esetleg még kíváncsi vagy? – érdeklődök, hiszen nekem nem esett nehezemre beszélni, ha kérdeztek. Sőt, ennél hosszadalmasabban is tudtam volna fejtegetni a dolgokat, de nem akartam leterhelni őt.
− És te? Mi a helyzet veled, azonkívül, hogy nem vagy túl barátkozó típus? – kérdeztem vissza, hiszen érdekelt, hogy ő mitől vált olyanná, amilyen. Nem akartam, hogy azt higgye, csak magammal foglalkozok, mert ez egyáltalán nem így volt.

− Pedig mind az enyém. Amióta belebolondultam a képekbe, azóta fotózok. Mozgó és álló képeket egyáltalán. A kamerámon van egy kis kapcsoló, amivel váltani tudok a varázs- és a mugli verzió között. De nem szoktam hangoztatni. Akit érdekel, az újság kreditében úgyis látja, vagy összerakja a képet, hiszen folyton kamerával mászkálok – vontam meg a vállamat egy vidám mosollyal megtoldva. Lehetséges, hogy kicsit elszaladt velem a ló, hiszen szerettem erről beszélni. Ennél már csak fényképezni szerettem jobban.
− De szívesen megmutatom valamikor, ha érdekel. – Gyakran előfordult, hogy képek készítésére kértek fel, de az nem volt túl gyakori, hogy maga a fotózás után érdeklődtek. Ez még jobban kiszélesítette a mosolyt az arcomon, pedig nem szoktam vigyorogni.
− Te is mosolyoghatnál többet, hidd el, jobban áll – jegyzem meg szigorúan egy fényképész gyakorlott szemével. Az arca sokkal szimpatikusabbá vált abban a pillanatban, hogy a szája íve felfelé görbült. Szívesen megörökítettem volna, hiszen a kamera ott lapult a táskámban, de nem akartam elvenni a kedvét azzal, hogy hirtelen az arcába tolnék egy kamerát.
− Hát, lényegében ezek az alapok – feleltem szórakozottan, hiszen túlságosan nem terveztem belemenni dolgokra. Irtó könnyedén adtam ki információkat alapvető dolgokkal kapcsolatban, amiket mások is tudhattak, azonban a személyesebb témákat megtartottam magamnak.
Elhallgattam. Egy pisszenés nélkül vártam végig, hogy befejezze a mondandóját.
− A tánc remek dolog. Segíti a mozgáskoordináció fejlődését, az izmaid és az állóképességeidet is erősíteni. Meg jól is néz ki, ha valaki táncol. Remek képeket lehet készíteni egy-egy táncos pillanatról – bólogattam elismerően. Az olvasást nem kommentáltam, az nálam valahogy teljesen mindennapos és elvárt dolognak számított.
− Nincs azzal baj. A mugli regények is tudnak szórakoztatóak lenni. – Én szívesen olvastam varázsló- és mugliirodalmat, szórakoztató könyveket, anekdotákat, feljegyzéseket, regényeket, verseket… A kedvemtől függött, hogy éppen milyen kötet akadt a kezembe.
− Ne butáskodj! Mármint, abszolút megértem, ha nem vagy elégedett velük, de hidd el, egy kívülálló szemével így is, úgy is nagyszerűek lesznek a festményeid. Vegyük például az én fotóimat: Amikor visszanézem őket, mindig elborzadok, hogy lehetnének jobbak is, de minden művész így van ezzel. Soha senki nem fogja elérni a tökéletest, mert az a fogalom teljesen relatívnak számít. Lehet, hogy amit te nem tartasz annak, az másnak igenis az, és lehet, hogy amivel én nem vagyok megelégedve, arról a másik úgy gondolja, hogy kihoztam belőle a maximumot. Szóval, emiatt nem kell aggódnod, és nem is szabad túlzottan önkritikusnak lenned – fejeztem be a szavaimat. Magam is meglepődtem, hogy ezt a kisebb eszmefuttatást egyetlen levegővétellel daráltam végig, és egy pillanatra meg is álltam Helena arcát méregetni. Mások nem szeretették, ha okoskodom, ahogy azt sem díjazták, ha túlságosan is sokat beszéltem a gondolataimról. Reméltem, nem fárasztottam le teljesen a lányt.
− Akkor te is nagy családot mondhatsz a magadénak – állapítottam meg a nyilvánvalót, de leginkább csak azért mondtam ezt, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy elpirult. Ennyire kellemetlen témát érintettünk volna? Nem akartam, hogy feszélyezve érezze magát, szóval feldobtam egy újabb beszédtémát.
− Mondd csak, a te húgaid is épp olyan bosszantóak, mint az enyém? Úgy értem, mostanában borzasztóan sokat jár a nyakamra, és folyamatosan majmol. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé, de az átlagosnál is bosszantóbb, és ezt hiszem, ez valami tinédzser hülyeség nála – tettem fel egy újabb kérdést, hátha ő tudott segíteni abban, hogy megértsem a húgom viselkedését. És ez nem is volt olyan hű, de titkos információ, hiszen Jessica lépten-nyomon kiidegelt a kastélyban, így gyakran láthatott minket veszekedni.

− Nem, nem igazán – túrtam bele a hajamba szórakozottan. A többség tényleg jobban szeretett a lencsék előtt lenni, mint mögöttük. Nekik a kamera egy eszköz volt arra, hogy tökéletesen beállított pillanatokat osszanak meg másokkal. Nekem a kamera arra kellett, hogy elcsíphessem azokat a „tökéletlen” pillanatokat, amik emberivé tesznek egy embert.
− Mint tartózkodni. Félni attól, hogy kifejezd az érzéseidet, hogy egy maszkot mutass a világnak – feleltem neki, hiszen valaminek kellett lennie a szinte folyton rendezett vonásainak, amiért ritkán mosolygott.
− Pedig hidd el, egy őszinte mosoly a leggyönyörűbb dolog a világon – tettem hozzá. Hiszen legyen szó egy anya mosolyáról, aki őszinte szeretettel néz a gyermekére, egy sejtelmes, titokzatos vigyorról, amit csak a legjobb barátod érthet, vagy akár egy szerelmes pillantással kísért szelíd, a száj sarkában megbúvó mosolyról… Ennél szebbeket aligha talált az embert. Lehetséges, hogy a racionalitás talaján lépdeltem, és megtagadtam a saját érzéseimet, de a mások által kifejezett érzelmeket igenis tudtam értékelni.
Az ugratásra halkan felnevettem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszasan fogom ecsetelni a gondolataimat, de ahogy elnéztem, Helena egész jól értékelte a folyamatos beszédemet.
− Kicsit túlzásba estem, bocsánat érte – mosolyodtam el szórakozottan. Pedig eszem ágában sem volt ennyire túlbonyolítani mindent, egyszerűen csak jöttek a szavak, a gondolatok, és úgy éreztem, hogy szeretném mindezeket megosztani vele. Szerettem volna, ha jó véleménnyel lenne rólam, magam se tudnám megítélni miért.
− Hidd el, a testvéreimet még nem is hallottad beszélni – engedtem szabadon egy kurta nevetést. Nálam Jessica és Emily sokkal többet volt képes beszélni, Jess már általánosságban is felülmúlt mindenkit a családban, Emily pedig szorosan a nyomában loholt, ha okoskodott.
Örültem, hogy kezdett oldódni a hangulat, hiszen hiába jöttünk gyakorolni, ha feszültebb légkörben szerintem senkinek se kellemes tanulni, vagy koncentrálni. Helena pedig úgy tűnt, mintha próbálna ellazulni egy kicsit, és ezért borzasztóan boldog voltam. Sose voltam az a személy, aki mellett a másiknak feszélyezve kellene éreznie magát, és korábban nem tudtam elképzelni, hogy mégis mi a fenét csinálhattam rosszul, amiért a lány tartotta tőlem a távolságot.
− Ó, akkor neked még nem volt szerencséd megtapasztalni azt, ami én éppen átélek – bólintottam leginkább magamnak a csodálatos megállapításom után. Én mindig is a középső gyerek voltam, így gőzöm sincs arról, hogy én mennyire lehettem idegesítő. Azt viszont biztosan tudtam, hogy Jessica már most kiérdemelte a világ legidegesítőbb kishúga címet. – Milyen érzés a legidősebbnek lenni?
Emilyvel sose beszélgettem ilyesmiről, hogy mennyire lehetett neki megszokni azt, hogy nem ő az egyetlen gyerek a családban, és hogy osztoznia kell a szüleink figyelmén. Bár… Emilyvel nem is igazán szoktam ilyen témákról beszélgetni.
A „megnyugtató” szavakra kelletlenül elhúztam a számat. Ettől tartottam én is. Bár Emily már huszonegy éves volt, és így is idegesítő maradt, szóval a családunk női tagjai későn érő típusok lehettek.
− Akkor azt hiszem, el kell költöznöm a lelki békém érdekében – sóhajtottam fel. S mivel Helena nem mondta, hogy folytatni szeretné a gyakorlást, így lecsusszantam a pad tetejéről, a táskámhoz léptem.
Kiemeltem onnan a kamerámat, ami egy kicsit átalakított darab volt. Először is, hasonlított a régebbi típusokra, és elöl kiadta az elkészített képet, ha a menüben rányomtam a megfelelő opcióra, viszont volt rajta egy gomb is, amivel válthattam a mágikus és varázstalan módja között. Így, ha muglik közé cipeltem a gépemet, akkor legfeljebb azért bámulhattak meg, mert maga a fényképező formája igencsak szokatlan volt.
Még az egyik születésnapomra kaptam. Állítólag külön felkerestek egy szakértőt, hogy készítse el nekem a gépet. Azóta úgy őriztem, mintha csak az életem múlt volna rajta.
− Tessék, ha gondolod, kipróbálhatod – nyújtottam a lány felé a szerkentyűt, miután bekapcsoltam a gépet.
Nem szívesen adtam oda másoknak a cuccaimat, de más gépem nem volt a Roxfortban, és ha tényleg érdekelte a dolog, akkor most lehetőséget adtam neki arra, hogy legalább megállapítsa, tényleg érdeklik-e a képek.

Sokan idegesítőnek találják az állandó szövegelésemet, amit igyekszem visszafogni, de ha egyszer belelendülök egy témába, akkor nehezen veszem észre magam. Ezért is kérek bocsánatot, hiszen nem akarom túlságosan leterhelni őt az ökörségeimmel. Ráadásul, a testvéreimnek köszönhetően volt alkalmam megtanulni, hogy mennyire nem értékelik, ha elmondom a véleményemet.
A nevetése hallatán akaratlanul is elvigyorodok. Többet kellene nevetnie is, de ezt már nem teszem szóvá. Nem akarok ráijeszteni, mert félek, akkor visszabújna a csigaházába, és nemhogy egy nevetést sem hallanék tőle, de még egy mosolyt se látnék. Egyszerűen nem értem mi teszi őt ennyire feszültté. Ennyire fontos lenne nekik mások véleménye? Persze, nekem is fontos, hogy ki hogyan vélekedik a családomról, de rólam azt mondanak, amit akarnak, amíg nem a családtagjaimat veszik a szájukra.
− Merlinre! Irtó fárasztó lehet – húzom el a számat, és láthatóan beleborzongok pusztán abba a gondolatba, hogy Jessicából több is létezne. Bőven elég belőle egy is. Ráadásul, tényleg nem tudom érezni milyen az, amikor te vagy a legidősebb… Sőt, még azt se mondhatnám, hogy jó testvér lennék, hiszen nem sokat foglalkoztam Jess-szel, amikor pisis kölykök voltunk. Valahogy túlságosan is más világ volt már akkor is számomra, és sokkal jobban megtaláltam a közös hangot Bailey-vel. Talán, ha Jessica is fiú lenne… Talán, akkor másképp alakultak volna a dolgok, s bár kellemetlen önmagamnak beismerni, nem igazán tudok mit kezdeni lány testvérekkel.
− Nem tudom. Akárhová az Egyesült Királyságon belül, csak messze legyek a húgomtól. Mondjuk, Skóciáig biztosan nem jönne el, vagy esetleg Írországig menekülnék – vonom meg a vállamat. Igazából, egyre gyakrabban gondolok arra, hogy önálló életet kellene kezdenem, de anyáék biztosan nem értékelnék, ha az egyetemi éveim alatt, munka nélkül, kikönyörögnék tőlük magamnak egy saját lakást valahol jó messze tőlük. Őket ismerve, legalább az akadémiai évek során még ott fognának, hogy maguknak is megkönnyítsék a dolgukat.
De hagyom is a témát, mielőtt hosszasabb eszmefuttatásokba kezdenék, és inkább megmutatom neki, hogy milyen is egy fényképezőgép. Halkan felnevetek, ahogy segélykérően rám pillant. El is felejtettem már milyen az, ha valaki nem ismeri ugyanazokat, mint én.
Mellé lépek, az ujjait finoman az egyik gombra illesztem, miközben a karját megemelem.
− Az a nagy lapos gomb, amin az ujjad van, arra jó, hogy elkészítsd a képet. A mellette lévő kis kapcsoló… – bököm meg az ujjammal a kapcsolót, és átkattintom. – Azzal választod ki, hogy milyen képet szeretnél csinálni. Mármint, hogy olyat, amilyen a varázsvilágban is van, és mozog a kép, vagy hagyományos, muglik által készített képet. Most mozgóképet készít. A többi gombot később elmagyarázhatom, ha érdekel, de azok most annyira nem lényegesek.
− Ó, és fontos, hogy fixáld a kéztartásodat, ne nagyon mozogj bele! Úgyis látni fogod, ha rögzíti a képet – javaslom neki, mielőtt valami elmosódott képet lőne, és csalódna magában.
− Szeretnéd, hogy előbb megmutassam, vagy kipróbálod magad? – érdeklődök, hiszen az sem esik a nehezemre, hogy készítsek egy képet róla, vagy bármi másról a teremben.

Valóban szeretnék mihamarabb elköltözni otthonról, mert nem érzem azt, hogy felnőttként kezelnének. Ez pedig borzasztóan zavar, hiszen mégis csak tizenhét éves vagyok, tehát nagykorúnak számítok, mégis sokan a családból úgy kezelnek, mint egy gyereket.
Meg akarnám mutatni nekik, hogy igenis képes lennék az önálló életre, és hogy nem kell engem a széltől is óvni, mert feltalálom magam különféle helyzetekben.
De ahogy elnézem, Helena jobb ragaszkodhat a családjához, legalább is a fejcsóválása erre enged következtetni. Csodálom őt, hogy ennyi kisgyerek mellett van türelme még velük élni. Engem már Jessica is ki tudna kergetni a világból.
Inkább a gépről kezdek magyarázni, amit átadtam neki kipróbálásra. Mintha egy pillanatra feszültté válna, amikor közelebb lépek hozzá, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Amilyen introvertáltnak tűnik, teljesen megértem, ha nem szereti, hogy megzavarják a személyes terét. Normál esetben én se rajonganék érte, de nagy bánatomra, a családom eléggé ragaszkodó és szeretgető fajta, így kénytelen vagyok elviselni a családom női tagjainak egy-egy szeretetteljes kirohanását.
Amikor hátrálni kezd, én is visszább megyek, és felülök a korábbi asztal tetejére. Mosolygok, bár kicsit szokatlan a lencse másik oldalán lenni. De legalább tudom miként kell tartanom a fejemet, és melyik profilomat mutassam, ha előnyös képet szeretnék kapni magamról.
Lecsusszanok a pad tetejéről, és rálesek a képre. Elvigyorodok.
− Nem is olyan rossz! Némi gyakorlás után megtanulnád, hogy mely helyeken előnyösek a fényviszonyok, hogyan játssz az árnyékokkal, meg ezernyi más technikád. De úgy gondolom, simán ráéreznél, ha fordítasz rá egy kis időt – dicsérem meg, hiszen emlékszem, amikor egy másik barátom akarta kipróbálni a fotózást, de neki úgy sikerült az első képe, hogy az ujja kitakarta a kép felét. Ahhoz képest Helena első képe ezerszer jobbra sikerült.
− Ki akarod próbálni a mozgó képet is? – érdeklődöm, hiszen akkor lehúzom a ketrecről a talárt abból a célból, hogy a benne izgő-mozgó knarlról is lőhessen egy fotót.
− Egyébként, a fotós egyik legnagyobb ismérve, hogy türelmes. Mindig vár, a legmegfelelőbb pillanatig. – Ha túrázni megyek, megesik, hogy órákig nem moccanok egy helyről, csak figyelek, várok, és elcsípem a tökéletes pillanatot.

A dicséretre halkan felnevetek. Pedig én abszolút nem vagyok modell-alkat, csupán tudom, hogy mi kell egy jó képhez. Meg hát, amilyen beállítás Bae-nek jó, az megfelel nekem is. Az unokatestvéremmel borzasztóan hasonlítunk, ezért vagyok képes megállapítani a róla lőtt képek alapján, hogy mi lehet a hozzám passzoló.
− Hát, köszönöm, de hidd el, te jobban mutatnál ezeken a képeken, mint én. – Hiszen nem vagyok vak. Korábban is feltűnt, hogy amikor leengedi a falait, akkor teljesen más arcát mutatja meg, egy egészen szeretnivaló, csinos oldalát. Csak azt érteném, hogy miért csinálja ezt. Mármint miért próbál meg mindenkitől elzárkózni, amikor a világnak van egy kevésbé szörnyű oldala is. Egy olyan oldal, amin én is próbálok maradni.
− Ahogy kívánod, de ha esetleg kedvet kapnál, akkor szólj nyugodtan. – Én szeretek mozgó képeket csinálni. Legalább is, emberekről jobban szeretek. Nincs is szebb egy felbukkanó mosolynál, egy kitörő nevetésnél, egy lopott szerelmes pillantásnál – ezalatt nem a macskabundájú szobatársamra gondolok, ő szimplán mániákus elmebeteg −, vagy éppen egy legördülő könnycseppnél. Mert nem csak az lehet szép, ami vidámságot sugároz magából, és az emberek borzasztó tévhitben élnek azzal kapcsolatban, hogy csak a jó dolgokat pakolhatják a kirakatba.
− Igen, az feltűnt. Jó tulajdonság – vigyorgok jókedvűen. A türelem valóban rózsát terem, ha fényképezésről van szó.
− Azért jöttünk végül is, és nem akarom az idődet rabolni hülyeségekkel, szóval… − átveszem a fényképezőgépet, visszateszem a táskámba, és a knarlt is újra letakarom.
− Ha szeretnéd, akkor folytathatjuk. Jobban vagyok. De ha máshoz lenne kedved… Akár abban is benne vagyok. – Nekem nincs ellenemre az se, ha kicsit jobban megismerhetem, mert az imént megmutatta, hogy nem mindig olyan távolságtartó, mint amilyennek mutatja magát. Vagyis, tud lazítani, ha kell. Felkeltette az érdeklődésemet azzal kapcsolatban, hogy miért ilyen. Azt viszont kétlem, hogy a gondolatai között találnék erre utaló nyomokat, ahogy azt is, hogy szeretne még beszélgetni.
Szóval visszaülök a pad tetejére, és hagyom, hogy ő döntsön a továbbiakról.

− Hiába forgatod a szemed. Egyszer bebizonyítom neked, ha hajlandó vagy modellt állni – reagálom le a szemforgatását. Mondhat bármit, semmi baj nincs a kinézetével. Természetes. S talán a lányok többsége nem látja még be, én pedig nehezen ismerem el, de a srácok jobban szeretik a természetesebb lányokat, akik nem változtatják agyon a külsejüket, és nem is éheztetik magukat. Csak a média beteg torzítása az, hogy minden nőnek deszkának kellene lennie, ez pedig egyáltalán nem segít az egészséges önkép kialakításában. Sőt, sok lányt kifejezetten összezavarnak vele.
Halkan felnevetek. Oké, ő nyert. Ezzel a válasszal még én sem tudok vitatkozni, bár lehet, képes lennék rá, de egyszerűen csak nincs kedvem agyalni valami frappáns válaszom, és az sem a célom, hogy egy életre megutáljon.
− Jó, jogos. – Értékelem, hogy nem olyan lány, aki eltitkolja a véleményét, mert attól fél, hogy megbánt másokat. – Az őszinteség sokszor fájdalmas dolog, de jobb megmondani az igazat, mint más arcába hazudni.
Én alapvető dolgokban sosem hazudok. Az más kérdés, hogy ha esetleg fülön csípnének egy-egy éjszakai kirucannás alkalmával, akkor azokra mindig tartogatok egy-két kifogást, de a véleményemet, azt sose hallgatom el. A családom legnagyobb bánatára.
− Nem is tudom. Beszélgethetünk bármiről, elmehetünk sétálni… Készíthetnék néhány képet rólad, ahogy korábban felajánlottam. Esetleg megpróbálhatnám megváltoztatni a véleményedet azzal kapcsolatban, hogy nem kell rémesen zárkózottnak lenned… De persze maradhatunk gyakorolni is. Minden rajtad áll – sorolom a javaslataimat, elvégre abban fején találta a szöget, hogy a fényképezőgépem előkerülése után sokkal több kedvem van bármihez, ami nem az okklumenciához kapcsolódik. Természetesen, ha úgy dönt, hogy gyakorolni szeretne, akkor engedelmes kisdiákként elnyugszom a fenekemen, és igyekszem a feladatra összpontosítani.

Meglep, hogy végül elfogadja az ajánlatomat, de nem is próbálom leplezni, hogy örülök neki. Már csak azért is, mert tudom, ez annak a jele, hogy kezdi leengedni a falakat.
− Nagyszerű – mosolyodok el, aztán az őszinteséggel kapcsolatos szavakra bólintok. Nem szeretném túlragozni a témát, hiszen már korábban kifejtettem az álláspontomat ezzel kapcsolatban. Sokkal jobban szeretném előre lendíteni a beszélgetést. Nem lesz egyszerű eset kicsalogatni őt a csigaházából, de nem hiszem, hogy lehetetlen lenne.
− Én inkább egybe kötve gondoltam. Az iskola tele van olyan helyekkel, ahol király képeket lehet készíteni, és amíg azokra a helyekre sétálunk, addig tudunk beszélgetni. – Mert egy üres teremben képeket készíteni eléggé unalmas, ráadásul nem is természetes. Olyan, mintha valami iskolai fotózáson kellene portrét készíteni róla. Más környezetben lehet, hogy természetesebben viselkedne ő is.
− Szeretem a kihívásokat, és továbbra is úgy vélem, hogy kishitű vagy – felelem, bár az igaz, hogy a szépség igen relatív fogalom, de úgy hiszem, elég sok mindent képes vagyok széppé varázsolni. Csak tudni kell melyik oldalát kell mutatni a dolgoknak. Mi tesz előnyössé, vonzóvá, figyelemfelkeltővé mások számára. Egy fotós szemével én ezeket a dolgokat meg tudom találni, ezért is ritka az, hogy a képeimre panaszkodnak. Akik pedig nincsenek megelégedve a munkámmal, azok általában olyan hamis önképpel rendelkeznek, hogy fáj szembesülniük az igazsággal.
− Hidd el, nem fogod megbánni! – csusszanok le a pad tetejéről, és a ketrechez lépek. Először leemelem Helena talárját, ha engedi, akkor felsegítem rá, ha pedig úgy dönt, nem kér a segítségemből, akkor csak szimplán átnyújtom neki. Ezek után a vállamra veszem a táskámat, aztán felkapom a ketrecet, és kinyitom az ajtót. A lányt előre engedem, elvégre anyám még mindig úriembernek nevelt, így akként is viselkedek.
− Oké, szóval, a Sötét Varázslatok Kivédése terem előtt a lépcsőházban van egy nagyon menő ablakbeugró ilyen festett üveggel, ahol baromi hangulatos képeket lehetne lőni szerintem, szóval én azt javaslom, hogy menjünk arra. – Persze, ha Helena más helyszínt szeretne keresni, akkor ezernyi zugot fel tudok még ajánlani neki. A folyosón sétálva összetalálkozunk az unokatestvéremmel, Bailey-vel, aki elsőre irtóra hasonlít rám, de ha jobban megfigyelik az arcunkat, akkor elég sok különbség felfedezhető köztünk.
Egy percre megállok, megkérem őt, hogy vigye fel a hálókörletbe a knarlt, aztán elnézést kérek Helenától, és folytatom az utamat a megbeszélt hely irányába.