Raquel Del Castillo

Mindig képes vagyok kiállni magamért és a társaimért. Nem hagyom, hogy mások eltiporjanak. Tipikusan olyan embernek mondanám magam, aki határozott. Mindenről megvan a saját elképzelésem, amit lehetetlen megrendíteni. Lehet próbálkozni bárhogy, nem fog menni.
Egész életemben pozitívan álltam a dolgokhoz. Úgy voltam vele, hogy semmi sem lehetetlen és addig küzdöttem, míg nem én lettem a legjobb abban az adott dologban, amit elkezdtem. Legyen itt szó tanulásról vagy iskolán kívüli tevékenységekről. Túl sok kitartással rendelkezem, így a végsőkig képes vagyok elmenni.

A kortársaim szerint túlságosan próbálom kontrollálni a dolgokat magam körül. Szerintük sokszor nem veszem észre, ha valami már túl sok, amit csinálok. Elvakultan megyek az alagút vége felé, mert makacs elhatározással úgy döntöttem, hogy ez lesz a jó megoldás. Közben bele sem gondoltam, hogy mások sérülhetnek emiatt, sőt magamban is kárt tehetek. Ez a szemellenző elég sokszor alattam vágja a fát. Olyannyira, hogy most is éppen iszom a levét ennek.
Sosem érdekeltek különösebben mások érzései, lelkivilága. Mindössze az volt a fő, hogy minden úgy alakuljon, ahogy nekem kedvező. Túlzott önzőséget sikerült felmutatnom az elmúlt években, de nem tehetek róla, hiszen ezt belém nevelték.

2007. augusztus 4.

- Miért kell Angliába költözünk? – kikerekedett szemekkel nézek a szüleimre, akik pár napja közölték velem a nagy hírt. Akkor még nem igazán jutott el a tudatomig, hogy ez mivel is jár.
- Mert apa ott kapott munkát – feleli anyám, miközben leül mellém a nappali közepén elhelyezkedő hatalmas kanapéra, s egy rakoncátlan tincset kifésül kezével az arcomból.
- Rosa és Danna is jöhetnek velünk? – kérdezem, hiszen a legjobb barátnőim nélkül nem szoktam sehová sem menni. Minden délután találkozunk és már majdnem az összes csokibékában található kártyát összegyűjtöttük a legnagyobb spanyol varázslókról és boszorkányokról. Nekem már csak Chavelle Arbelo Cartaya és Inigo Fuente Marrero hiányoznak.
- Nem, ők maradnak a saját szüleikkel – ezúttal már apa is beszáll a beszélgetésbe és leül a másik oldalamra.
- Akkor én nem megyek! – jelentem ki ellenállást nem tűrő hangon és felpattanok a helyemről.
- Muszáj jönnöd neked is.
- Így ki fog játszani a lányokkal és összegyűjteni nekik a maradék kártyákat? – tárom szét a karomat szemforgatva, hiszen nem értik. Nagyon fontos dolgom van még itt!
- Nyaranta jöhetsz majd meglátogatni őket.
Mérgesen tekintek vissza a szüleimre, s még egy nagy lábdobbantás és határozott nem kíséretében visszarohanok a szobámba. Azt hiszik kitolhatnak velem, mi? Én biztosan nem megyek Angliába!

2012. ősze

Gondolom mondanom sem kell, hogy az elköltözés után rögtön megszakadt a kapcsolatom Dannával és Rosával, pedig én tényleg azt hittem hatévesen, hogy ezek életreszóló barátságok. Ha szembemennék velük az utcán már meg sem ismerném őket. Az évek során sikerült megszoknom Angliát és egyáltalán nem bántam meg, hogy idejöttünk. Az emberek nem olyan harsányak és tudálékosak, mint otthon, amit én személy szerint egyáltalán nem bánok. Egyedül az volt furcsa, hogy ők nem ismerik annyira a Del Castillo nevet, de nagyon hamar sikerült velük megértetnem, hogy ez egy nagyon híres családnév Spanyolországban, mint mondjuk itt a Black csak kevésbé sározták még be a nevünket.
Hamar sikerült beilleszkednem a Roxfortba. Szerencsére az elmúlt öt évben sikerült annyira elsajátítanom az angolt, hogy ebből ne legyen semmi hátrányom. A szüleimnek is sikerült beilleszkednie. Yorkshire megyében vettek egy hatalmas kúriát, ahol jelenleg csak ketten tartózkodnak, mióta én sikeresen felvételt nyertem a Roxfortba. Mentek otthon a találgatások, hogy vajon melyik házba fogok bekerülni, miután megérkezett a bagoly. Apám egy percig sem csodálkozott a mardekáron, míg anyám annál inkább. Ő a griffendélre vagy a hollóhátra gondolt, de nem volt benne sosem teljesen biztos. A Beauxbatonsban másabb volt a rendszer. A spanyol lányokat általában odaviszik, pedig reménykedtem benne, hogy gyerekkoromból valakit meg fogok pillantani a beosztási ceremónián, de senki sem volt ott.

2015. március 12.

- Este kiszökhetnénk kviddicsezni. Úgyis jóban vagyok a prefektussal, megbeszélem vele, hogy ne köpjön be – súgja oda nekem Kellin ebéd közben. – Jennie-nek is szólhatnál.
- Ömm... ma? – kérdezek vissza bután.
- Igen, ma. Talán nem jó?
- De, tökéletes – válaszolok egy kis hazugsággal a hangomban. Határozottan nem akarok kimenni kviddicsezni, de valamiért sikerült azt mondanom mindenkinek, hogy Spanyolországban már kiskoromtól fogva játszok és ha nem jövünk el, akkor biztosan beválogattak volna a helyi ligába pár éven belül. Ez igazából csak ott hanyatlik meg, hogy nem tudok egyszerre koncentrálni minden eszközre a játékban és a repülésre is. Az utóbbi jól megy, de ha már a gurkók vagy a cikesz is számításba jön, akkor teljesen elveszett vagyok.
- Tizenegy óra?
- Legyen.
- A pályán találkozzunk.


- Hol van Jennie? – kérdezi Kellin csodálkozva, ahogy talár nélkül, egy kényelmes nadrágban és pulcsiban megjelenek a kviddicspálya közepén. Nem volt nehéz kiszökni, hogy a srác lebeszélte a prefektussal a ma estét. Valamiért mindenki tartja a száját, ha rólunk van szó.
- Nem érezte jól magát – húzom el a számat. Egyébként ez teljes mértékben kitaláció. Nem szóltam neki, hiszen ha ő is itt van, akkor muszáj játszani. Szerencsémre a srác sosem fog személyesen érdeklődni Jennie után, mivel annyira tetszik neki, hogy hozzá sem mer szólni. Azt gondolja, hogy egész életükben én fogok közvetíteni köztük.
- Oh sajnálom. Mindenesetre a kvaffot passzolgathatnánk – rántja meg a vállát, mint aki beletörődik abba, hogy még egy unalmas este előtt állunk. Jól tudom, hogy nem miattam szervezte le ezt az egészet. Én csak a kerítő lennék, aki majd szépen lelép, ha jól alakulnak a dolgok. Kár, hogy velem senki sem játszhat ilyen köröket!
- Az nagyon unalmas, szerintem csak repüljünk pár kört.
- Ja igen, te a cikesz elkapásában vagy a toppon, ugye?
Csak bólintok. Rosszul esik hazudni, de ha már egyszer elindítottam ezt a lavinát nem vonhatom vissza. Az olyan, mintha magamat akarnám szembe köpni.
- Verseny körben a birtokon? – pattanok fel a seprűmre és meg sem várom a srác válaszát már el is indulok.

2017. április 7.

- Valami normális szakra kell menned az Akadémián – apám szigorú tekintettel hajol a marhasült felé, amit magának rendelt. Az étvágyam is elment ettől az egésztől. Havonta egyszer Roxmortsba látogat és olyankor elkér a házvezetőmtől, hogy eljöhessünk együtt vacsorázni. Néha anya is vele tart, de az ritkább. Ő tökéletesen megvan Yorkshire-ben.
- Mit értesz normális szak alatt? – egy szem krumplit szúrok a villámra és a számhoz emelem, de gyorsan vissza is ejtem a tányérra.
- A varázsjogot támogatnám a leginkább. Madridban el tudom intézni, hogy az ottani Minisztériumba bekerülj pályakezdőként, ha ezt a szakot választanád. Úgyis sokszor panaszkodsz, hogy mennyire hiányzik Spanyolország.
- Ez valóban így van, de mindössze hatéves voltam, amikor eljöttünk onnan és már Anglia az otthonom – rántom meg a vállam.
- Sosem lesz az otthonod ez az ország.
- Itt vagytok ti, a barátaim. Minden ideköt. Valóban hiányzik Spanyolország, de már itt érzem jól magam. Miért akarnék visszamenni? – teljesen kezd elmenni az étvágyam. Hátradőlök a széken és karbatett kezekkel bámulom az előttem lévő csirkemellet.
- Nem ezen van most a hangsúly. Néztél már ki szakot?
- A tanárképzésen gondolkozom – felelem őszintén. Olyan szakmának tartom, amiben könnyedén el tudok helyezkedni és egyáltalán nem haszontalan.
- Te és a gyerekek? Ahhoz nincs elég türelmed, hogy engem és anyádat végighallgass! – még sosem láttam ennyire nevetni apámat, mint most. Egyértelműen nagyon jól elszórakoztatom, de én csak fapofával bámulok vissza rá és azon gondolkozom, hogy vajon mennyi időt kell még itt kibírnom vele, mielőtt visszamennék a Roxfortba.

2018. szeptember 1.

- Raquel, hallottál valamit Haynes professzorról? – jelenik meg előttem a semmiből Jennie, aki már a Roxfortban is végigkísérte az életemet.
- Azt mondták a felsőbb évesek, hogy nagyon szigorú és figyeljünk rá. Ne próbáljunk egy órájáról sem hiányozni, mert képes harapni érte.
- Rendben – bólint úgy, mint aki elraktározta az agyában végleg az információt. – El sem hiszem, hogy bájitalkeverők leszünk! – hirtelen ugrálni kezd örömködés közben, amit nem tudok hová tenni, de csak vele együtt nevetek, mint aki tényleg nagyon boldog a választott szak miatt.
- Hidd el, én sem!
Azt hiszem ez az a szak, ami úgy valahol középúton volt az én és a szüleim elképzelése között. Nem akarták, hogy tanár legyen belőlem, de idővel én is beláttam, hogy az nem nekem való. A következő nagy fellángolásom a gyógyító szak iránt volt, de apám szerint az nem nőknek való és még mindig a varázsjogot mondta napról napra. Elég viccesen született meg a bájitalkeverő koncepciója, hiszen egy vita közben anyám a fejemhez vágta, hogy már az is mindegy lenne, ha annak tanulnék. Hát végül arra jelentkeztem...



A medimágia kar egyik diákja, Raquel Del Castillo, csütörtök délután balesetet szenvedett. Egy otthoni kviddics mérkőzésre került sor, amikor a lány a cikeszt üldözve leesett a seprűjéről. Már a helyszínen eszméletét veszítette és azonnal a Szent Mungóba szállították. Az ország legjobb orvosai próbálnak segíteni a lányon. Mindent megtesznek azért, hogy magához térjen, de nem reagál semmire. Az esés következtében eltört a jobb bokacsontja és a bal karja, de azokat pár órán belül sikerült összeforrasztania Dr. Erwin Holloway-nek.
A lány állapota egyelőre stabil. Nem tudni mikor tér magához, de hozátartozói nagy reményekkel állnak hozzá, hiszen azt mondják rendkívül erős lányról van szó, akin még semmi sem fogott ki igazán.




A júliusban történt kviddicsbaleset áldozata már tizenegy hónapja fekszik a Szent Mungóban, még mindig nem reagál semmire. Szülei kezdik elveszíteni a reményt. Az orvosai különféle új technikákkal próbálják magához téríteni a lányt eddig sikertelenül. A napokban át akarták helyezni egy mugli kórházba, de a hozzátartozói nem adtak engedélyt erre. Nincs mit tenni, mint várni arra, hogy Raquel egy napon felébredjen.
Dr. Holloway nyilatkozata szerint nem találtak semmi furcsaságot a lányon, így nem értik, hogy miért van még mindig kómában. Úgy gondolja, hogy szükség lenne a mugli orvostudományra is, így felszólítja az egész varázslótársadalmat arra, hogy próbáljanak hatni a Del Castillo családra.

Nagy őzike szemeimmel képes vagyok bárkire hatni. Nem kell kétszer megszólalnom azért, hogy teljesítsék a kéréseimet. Még most is képes vagyok erre, pedig hónapok óta ki sem nyitottam a szemeimet.
Hosszú, barna hajamat általában kiengedve és egyenesen hordom. Néha napján rakok bele egy csatot vagy felkötöm lófarokba, de ez tényleg nagyon ritka. Nem szeretek vele reggelenként sok időt eltölteni, így  maradnék az egyszerű fésülésnél. Az arcomban mindössze az államat nem szeretem, de azt is csak másodikos korom óta, amikor az egyik hugrabugos srác beszólt, hogy „seggállú” lány. Azóta már mindenféle varázslattal próbáltam egyenletessé tenni, de még nem sikerült.
A magasságomat inkább mondanám alacsonynak, mint átlagosnak, de ezt általában magassarkú cipőkkel próbálom kompenzálni a mindennapokban. Az alkatom meglehetősen vékony, amit az étkezésemnek és a sok sportnak köszönhetek, mert sajnos alapjáraton elég hízékony vagyok.