A Szükség Szobájától a lánymosdóig vezető út nem tűnik hosszabbnak a hányinger gondolatánál, és az ígéretem be nem tartásánál, ugyanis pár perce még azzal nyugtattam a csajokat, hogy kimegyek tiszta levegőt szívni, máskülönben végelgyengülésemben a földről segítenek fel - de amúgy észrevette valaki, hogy milyen izzadságszag terjeng bent? Mostanra megelégeltem a csápoló kezeket, meg az áttetsző foltokat mindenki hónaljában, nagyon undorító, ennél jobban meg se lovagolhatná a gyomrom vadul tomboló hullámait. Áh, cunami a fedőneve, és gyanítom, hogy a Loch Ness-i szörny jött lubickolni bele, vidáman fürdőzik a vajsör, lángnyelv whisky, meg a franc tudja honnét szalasztott italok keresztezésében. Innentől a hollósokat sem fogom félteni, amikor a következő győzelmi bulijukra kerül sor, bármennyire is alázzák péppé az ellenfelet a pályán. Durva, nagyon durva.
Némán fohászkodom mindenek Merlinjéhez, hogy érjem meg a hajnalt, de ha muszáj, virradjon rám bármilyen másnap, kezébe adom a sorsom: a mosdókagyló oltalmazó, hideg márványának támasztom az arcomat, magzatpózba kucorodva csusszanok le. Visszavonulót fújtam, tessék megnézni, nem táncolnak tovább a lábaim sem. Lekapom róluk a cipőimet is, tök vörös csíkokat metszettek a bokámra, és amennyiben más nem, ez hadd legyen elég indok ahhoz, hogy senki kedvéért ne lépjek újra a parkettre. Ezen a szent helyen leszögezem, a rózsaablak a tanúm rá. De mindenekelőtt kapok végre levegőt, itt, a saját kis bunkerem rejtekében, ahol nyugodt körülmények között tarthatom kordában a gyomrom, immár hosszú percek óta, és legalább annyira hálás vagyok ezért a szervezetemnek, akár Molly nagyinak a szúrós pulcsijáért karácsony idején. Egyedül csak a szűnni nem akaró, ritmusra zúgó fülemnek engedem meg, hogy velem legyen, véletlenül sem zavarjuk meg egymást; na nem úgy az ajtón dörömbölő ököl hangja. Jó itt nekem. Tehát, jogosan teszem fel a kérdést, ki és miért zaklat éjnek évadján, amikor sokkal üdítőbb társaságra lel pár kanyarral arrébb? Elmagyaráztam a csajoknak is, hogy nem szorulok segítségre. - Nem veszek semmit! És nem kérek szórólapot se, jöjjön vissza máskor!
Valahogy sosem volt célom minden meccsünket megnyerni, mióta felvételt nyertem a csapatba; az egyik legkevésbé motivált tagja vagyok, aki teljes vállszélességgel ki meri jelenteni, hogy a „részvétel a fontos, nem a győzelem”. Igaz, pocsék érzés látni az elkenődött arcokat egy-egy vesztes mérkőzés után, de mivel az enyém nem az, szívesebben látom őket szenvedni, mint magamat a győzelmet követő bulikon, melyeket kötelező végigszenvednem. Talán az ilyen összejöveteleken iszom a legtöbbet, ilyenkor még a másnap is elviselhetőbbnek tűnik, mint a party józan elviselése… holnap persze megváltozik világnézetem, de hé, ez még csak az aznap, foglalkozzunk csak azzal, hogyan is élem túl az éjszakát. Velem ellentétben a húgom láthatóan éli a bulit, boldogan táncol a kis barátaival, és… már nem is látom a sokadik próbálkozásra sem. Rossz érzésem van, elindulok, hogy átverekedve magam a táncoló tömegen rákérdezzek a lányoknál, hová tűnt, de a második kéretlen partner közeledése után feladom rájövök, hogy magam is rátalálok, nincs szükségem rájuk, így a tökéletes ürüggyel markomban magam mögött hagyom az ünneplőket. A lánymosdó az első helyiség, amely elém kerül és ad hátteret több rémképnek is, melyek az idevezető úton eszembe jutnak; nem igazán veszem fontolóra, erkölcsileg mennyire helyes belépnem, annál fontosabb, hogy rátaláljak, s beverjem annak a képét, aki elrángatta magával ide. Határozottan kopogok be az ajtón, talán túl erőteljesen is, levezetve a rövid idő alatt felgyülemlett feszültséget – várjunk, nem tartalékolnom kellene másra? -, a bentről érkező válaszra azonban véglegesen szertefoszlik az. - Még a bátyádtól sem? – kapcsolódok be az értelmetlen társalgásba, pedig legszívesebben csak lefejeltem volna az ajtót kínomban. - Bemegyek, jó? – jelentem be inkább tájékoztató szándékkal, mintsem engedélykérésként; akkor is bemegyek, ha ellenkezik, ugyanakkor, ha esetleg valami olyat csinál, aminek nem akarhatok szemtanúja lenni, legyen ideje némi ideje felkészülni. Anya biztos leteremtené, amiért a hideg csempén vergődik, de persze csak azután, hogy máglyára vetette, amiért ilyen állapotba került. Hamar lángra kapna, az már biztos. - Túl jó volt a buli? – Nem teszek megjegyzést, mennyire pocsékul fest, ennek remélhetően még maga is tudatában van. Talán a megkönnyebbülés hatására idétlen óvatossággal meglapogatom a vállát biztatásként.
Rox
Vendég
Csüt. Jún. 25, 2020 9:16 pm
Fred és Rox
A nyelvemre szökik az éles replika, valami olyasmi, hogy a te szórólapjaidon úgyis csak ponyvaregényekre érvényes akciók lennének, tartsd meg, és hiába marad bennem ez a felpaprikázottság, hogy máris rám törik az ajtót, ráadásul ő a betolakodó, ugyanannyira érzem magam lecsupaszítva is. Mert bár a morajló gyomrom kiköveteli a figyelmem éberebbik részét, igenis van még a zsigereimben női ösztön, hogy feszengjek tőle. És nem a nyirkos, tarkómra tapadó hajtincsek okoznak szégyenérzetet. Dehogy. - Akkor maradhatsz, ha egy szót sem szólsz erről az otthoniaknak. Vili? - kelletlenül állom a háton veregetést és pillantok fel rá; ha csupán a fele történet is anyáék fülébe jut, elképzelni sem tudom, mit kapok. Akármennyire esetlenül nézünk most egymás boci szemeibe, legalább felvillan a bizonyosság az agyam hátsó zugából. Fred eddig mindig vevő volt a falazásra, ettől függetlenül tőle akarom hallani. - Ha gavallér leszel, számolnod kell azzal, hogy sosem hánytam még. Mármint, azt az esetet leszámítva, amikor mamáéknál ettem egy kukacos barackot... mindegy, szóval ez a... királynői kinézet azt eredményezi, hogy tartanod kell a hajamat. Amikor eljön a pillanat. - kissé pátoszi a hanghordozásom, ám nincs mit szépíteni, első alkalommal kerül rá sor, ahol a bőszen nevelgetett Loch Ness-i szörny nem sokáig fogja bírni a megpróbáltatásokat. Már lilul az ajka, ki kell jönnie a medencéből, nincs apelláta. De addig is... valahogy át kellene vészelni. - Freddie, helyezd magad kényelembe - mert elsőként az az érzésem, aki az elkövetkezendő néhány percben izgulni fog kettőnk közül, az nem ő -, és nyissuk meg együtt az after party-t, ha már az eredeti ilyen csodásan zárult. - köszörülöm meg a torkomat egy csipetnyi színjáték alibijével, holott csak a megfordult perisztaltikán igyekszem úrrá lenni. Ne ficánkolj, szörnyecske, felkészületlen vagyok rád. - Szóval, Mr. Weasley, kérem mesélje el, hogyan maradt ilyen józan a húga mellett, abban a fergetegben?
