Mindig várom az időszakot, hogy a kölykök végre hazajöjjenek. Épp elég üres, tágas és félelmetesen unalmas nélkülük a ház, persze ez inkább arra az időszakra igaz, amikor Angie sincs itthon. De mégis, mennyivel megnyugtatóbb a tény, ha itthon tudhatok mindenkit, tudok mindenkiről mindent is és hallom is őket. Azért mégis csak az én családom, az én gyerekeim és nekem is hiányoznak. Pedig emlékszem, hogy ebbe belelábalni merő véletlenség volt azzal a vitamintablettával. Egy pillanatig sem bántam meg. Épp elég bolondozás és felelőtlenség kijárt nekem a korábbi években, hogy azt mondjam, köszönöm abból elég. A gyerekekkel úgyis visszatérhettem a gyökerekhez, amikor kicsik voltak. Most ki ne hivatkozna arra, hogy segít építkezni csak, amikor közben mindenféle menő dolgot megépíthet és kiélheti a rajongása tárgyait a kölykökkel? Ugye. Aztán ott vannak azok a pofás mugli cuccok, amit csak Legonak hívnak és közben mindenféle dolgot lehet belőle építeni. Na ugye. Azért a Millenium Falcon megépítése még nekem is tetszett, de a filmek pocsékak belőle. Fred két hétig játszott vele, aztán csak belerámolta a többi játéka közé. Azóta sincs meg némelyik darabja. Angie tett róla, hogy azért elég sok mugli dolgot megismerjek, ha az apja felhozna valami témát, ne nézzek úgy rá, mint borjú az új kapura. Cserébe egy halom játékot viccesebbé tettem. Mint amikor megette a plüss maci a királylányt, majd felböfögte a lábát. Na jó, alighanem Rox előtt nem kellett volna kipróbálni, de a bátyja kifejezetten imádta. Hamar észrevettem a fiamon, hogy érdeklik bizonyos dolgok. Példának okáért elég hamar jelentkezett önkéntes tesztelőnek - persze csak ésszel csináltam. Aztán mikor már a húga is gyakran jött kipróbálni dolgokat, akkor ő kitalálta, hogy inkább segít nekem ötletelni. Szó se róla, tehetséges a gyerek és tényleg akadnak még olyan ötletei, amik nekem eszembe sem jutnának. Nem hiába, a következő generációt már sokkal több inger éri, mint annak idején minket. Mi jutott nekünk, most őszintén, azon kívül, hogy megvívtunk egy veszteséges háborút? Persze jöhetnének mindenféle rizsával, de nem érdekel, szerintem elég silány mindennapjaink lettek volna, ha nincs a térkép, meg a bátyám, Fred. Hmm... régi szép idők. Néha ugyan elkedvtelenedek, ha arra gondolok, de biz' isten büszke lenne az unokaöccsére. Nincsenek még két egész napja itthon, hogy zargassam őket mindenféle hülyeségemmel. Épp elég volt a szórakoztató vacsora, amikor is nem bírtam magammal - már megint produkálnom kellett magam, igen - és életre keltettem a pirítóst, a tojást és a társait. Oké, bizarr és nem hiába mondja anyám, hogy nem játszunk az étellel, de most ki ne imádná, ha a falat csak úgy beleröppenne a szájába? Késő reggel vet ki az ágy, csak mint máskor is és megállapítva a tényt, hogy Angie bekapcsolta a szupermom funkciót a konyhában, inkább a fészerbe vezet az utam. Már egy ideje töröm a fejem azon a bogáron, mit is lehetne kezdeni vele jobban, mert bizony szeretném teljesen stabillá tenni, ráadásul lopásbiztossá. Ha valahová elkeveredne, akkor is visszarepüljön a tulajdonosához - menő, mi? De ahhoz tenni is kell valamit, mondjuk csodát. Egyelőre csak forgatom a kezemben, miközben az agyamban az ötletek és a kávéhiány viaskodik felváltva egymással. Jó lesz ez így. De ki kell használnom az időt, hogy alkothassak, mert hamarosan mindenféle születésnapokat is mostanában fogunk megtartani, amibe tervezek belekontárkodni. Vagyis nem. Vagyis de.
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
Ha valaha is megkérdeznék, melyik a kedvenc helyem, nem gondolkodnék el idegen vidékek természeti kincsein, vagy városokon, melyek túlcsordulnak az évszázadok kulturális örökségeitől; hiába is imádok új tájakat felfedezni magamnak, semmi sem taszíthatja le a dobogóról otthonunkat, a Fészket, ahová visszatérni a legnagyobb örömöm. Túl sok kedves emlék köt a helyhez, s még mindig túl sok élmény vár minden alkalommal, mikor újra átlépem a bejárati ajtó küszöbét, hogy egy pillanatra is megforduljon a fejemben, jobb lenne a Roxfort falain belül tölteni a szünidőt. Igaz, hamarosan már nem is lesz erre lehetőségem. Házunk lényegében maga a megtestesült Kánaán számomra, melynek földjét ritkán árnyalják sötét viharfelhők; ritkán próbálom magam alatt vágni a fát és kivívni szüleim rosszallását, csupán néha akad pár nézeteltérésünk Roxszal, melyek elrendezéséhez szüleink közreműködésére van szükség – ezek leginkább azzal az ő győzelmével végződnek, így muszáj azzal hitegetnem magam, az erkölcsi fölény még mindig az enyém, mert hagyom nyerni. Az ősökkel azonban ritkán alakul konfliktusom, akkor is csupán amiatt, mert megkérnek valamire, amit én végül vagy elfelejtek, vagy csak lusta vagyok megcsinálni, így a jelenleg uralkodó helyzettel nem tudok mit kezdeni. Mióta véletlen rájuk nyitottam egy olyan helyzetben, melyben soha nem akartam találni őket -s biztos vagyok, ők sem annyira exhibicionisták, hogy egész életükben erre az alkalomra vártak-, megrögzötten kerültem minden olyan helyzetet, melyben csupán egy százaléknyi esély adathatott arra, hogy Apával kettesben legyek. Bőven elég sokk volt Anyával elbeszélgetni utána, azóta sem sikerült felkészülni lelkileg egy újabb kínos beszélgetésre. Pedig nem ártana hátunk mögött hagyni a dolgot, Rox is kezdi már unni a társaságom, mióta őt zaklatom ahelyett, hogy szülőnkkel lazulnék a műhelyben – ez nem csupán megérzés, kertelés nélkül az arcomba vágta. Céltalan bolyongok a házban; hiányzik a társasága, ugyanakkor nem vagyok benne biztos, a szemébe tudok nézni anélkül, hogy felidézném a jelenetet… nem mintha annyira feledhetetlen élmény lett volna, poszttraumás stressznek nevezném inkább. A konyhában sürgő-forgó Anyával valahogy sikerült leküzdenem ezt az akadályt, ami talán azt jelenti, a lelkizés segít… vagy azt, hogy az még kínosabb, de a lényeg, hogy valami működött. Teljes letargiában bámulom; unatkozom, de annyira nem, hogy besegítsek neki a házimunkában, meg egyébként is csak hátráltatnám, mintsem bármi hasznomat venné. - Odavinnéd ezt apádnak? A fészerben van. – Még mielőtt válaszolhatnék, a kezembe nyom egy bögre frissen főzött, gőzölgő kávét, mintha csak megérezte volna, hogy az arra menetellel vacillálok. Most már nem fordulhatok vissza, ugye? – Forró! – sziszegem fogaim között a nyilvánvalót, ahogy természetesen pont az aljánál sikerül megkaparintanom tőle. Nem próbálom tovább elkerülni az elkerülhetetlent, már csak szabadulni szeretnék, hogy végre ismét otthon érezhessem magam itthon; lassan, de végre megérkezem a műhely elé, hogy szembenézhessek Vele. Mély levegő. Határozottan kopogok be hozzá, már csak azért is, hogy lássa, tanultam az esetből, s mélyen legbelül remélem, ők sincsenek ezzel másképp. - Apa… Zavarok? – szólítom meg immár kevésbé magabiztosan. Eddig sosem kellett engedélyt kérnem, hogy beléphessek, ez valahogy elkeserítő. - Anya küldött, hogy hozzam ide a kávédat – Részigazság, de mennyire gáz lenne már hozzáfűzni, „meg én is látni akartalak”… Elfojtom a vágyat, hogy csupán benyújtsam neki bögréjét és visszanyargaljak szobám biztonságos falai közé, türelmesen kivárom, amíg bebocsátást nyerek szentélyébe. - Mit csinálsz? – érdeklődöm a kelleténél kicsit feszélyezettebben afelől, milyen jóból is maradok ki amiatt az átkozott incidens miatt.
Dad
Vendég
Szer. Jún. 03, 2020 7:47 am
to Fred
El vagyok bűvölve!
A Fészek számomra mindig a megnyugvást és a békét jelentette, még akkor is, ha az utóbbi időben a veszekedéseintől hangos a ház. Volt már példa arra, hogy amikor Rontól kaptam idegbajt, akkor a ház jótékony csöndessége és melegsége adott nyugalmat, amikor csak úgy nekiláthattam valamelyik találmányom újragondolásának, amikor Angie-vel csak úgy habfürdőztünk, mert meg akartam lepni, vagy csak a saját gondolataimmal akartam maradni. Ha az udvar - bár igazából az egész ház - mesélni tudna, hogy mi mindent követtünk el a gyerekekkel bűntelenül és következmények nélkül, hogy mennyiszer okoztunk ezzel fejfájást a nejemnek, aki még a mai napig imád. Nem tudnám feladni és nem is akarnám. Azt is meg tudnám érteni, ha a gyerekek soha nem akarnának elköltözni. Na jó, nem, ahogy egyre csak nőttek, mi szembesültünk azzal a problémával, hogy ha épp fegyverszünetet kötöttünk az apósom miatt, akkor bizony komoly kihívást jelentett kettesben romantikázni, miközben ők itthon vannak. Olyan naivan gondoltuk azon a reggelen is azt, hogy nem lesz semmi meglepetés, amíg eltöltünk egy kis időt csak kettesben. Fred azóta kerül engem és ez egy kissé aggaszt. Bár nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel, az anyját sem ugrálja jobban körül. Ha rajtam múlna, akkor biztosan megbeszélném vele, de amikor Angie hallotta a tervemet, közölte, hogy meg ne próbáljam. Majd megbeszéli, ha akarja. Nekem így aztán maradt a csöndes visszavonulás bütykölős magányomba, hogy abból a halom kupihalmazból valamit buheráljak. Imádom csinálni, kikapcsol, megtornáztatja az agyam, utána pedig frissnek érzem magam, mint a kora reggeli kocogás után. Ki kel korán azért, hogy elmenjen kocogni? Mert én semmi esetre sem adnám a takaróm melegét a futócipőért cserébe. De talán tényleg kellene egy kicsit edzenem, mondjuk a békesség kedvéért, hogy azt a látszatot keltsem, én is így égetem a zsírt és nem a génjeimmel. Nekem mindegy mennyit eszek, akkor is gebe maradok, egyedül kétszer sikerült pocakot eresztenem, azt is szolidaritásból és rengeteg édességgel. Ha valaki azt gondolja, tök jó életem volt akkor, az téved. A várandós nejem szeszélyessége és a megannyi cukorka nem egészen felhőtlen időszakot okozott. De én imádtam őt körbeugrálni és rájöttem arra is, hogy mi az a mennyiség, ami már nem esik jól. A kopogásra felsandítok. Nem dobok el azonnal mindent a kezemből,m pedig ahogy megpillantom a gyereket, eskü elgondolkodok rajta. Nincs akkora szerencséje, hogy most én meneküljek el előle. Csak férfiasan, keményen, felnőttesen. Megköszörülöm a torkom, mint aki igazából még reggeli ébredt fátyolos hangját próbálgatja és elmosolyodok hozzá. - Jó reggelt. - Meg ne próbáld - visszhangzik a fejemben. Szóval csak figyelem miért jött és mit akar. Túlságosan elkényeztettem a gyereket, ha csak arra gondolok, hogy még nem estünk át egyetlen felnőttes beszélgetésen sem. Nem tudom, hogy az anyjával így esett-e, de én sosem erőltettem. Egyszerűen csak tudom, hogy az ő életében a lányoknak még eddig nem sok szerepet osztottak. Vagyis osztott. Aztán ki tudja, lehet meglepődök és igazából olyan, mint mi voltunk a bátyámmal. - Nem, gyere csak. - csinálok úgy, mintha ez egy tök normális beszélgetés lenne, mert igazábül ez egy tök normális beszélgetés. Aztán kinyögi, miért jött, én pedig részben fellélegzek, részben lemondóan pillantok a kávé felé, amit azért megkaparintok tőle. - Köszi, jól jönne. Még kicsit be vagyok tompulva. De ezzel akarok valamit. - bökök a fejemmel a kis fekete bogár felé, ami most mozdulatlanul, fényesen, behúzott lábakkal pihen az asztalon. - A Roxfortban zavarja a sok mágia a vételt, valahogy... le kellene árnyékolnom. De még nem jöttem rá, hogyan érdemes. Te penge vagy, fiam. Van ötleted? - kortyolok a kávémba és figyelmemet a kis eszközre irányítom. Mielőtt még azt hiszi, hogy őt bámulom ennyire.
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
Nincs olyan szerencsém, hogy ne hallja meg hangom, és a bögréjét az ajtó előtt hagyva visszaosonhassak szobám óvó falai mögé bármiféle lelkifurdalás nélkül. Halkan mormogok vissza neki egy jó reggeltet, ahogy mosolyát meglátva elkapom tekintetem arcáról. Hogyan képes ilyen korán mosolyogni? Meg az incidens után… Invitálására óvatosan teszem be a lábam szentélyébe, mintha másféle veszedelem leselkedne rám, mint egy kínos beszélgetés szülőmmel. Mégis, valahogy nyugtatóan hat rám az itteni ismerős közeg; gyerekkori emlékeim jelentős része ezen helyiséghez köthető. Volt, hogy idecipeltem a saját játékaim, melyeket rendszerint el is veszítettem a holmijai között, majd, talán pont ezen ok miatt, az Ő szerszámaival kezdtem el játszani, hol a saját szórakoztatásomra, hol Neki próbálva segíteni… Utólag visszatekintve valószínűleg csak hátráltattam a dolgában, főleg, hogy kézügyességnek igencsak híján voltam, és talán csak neki köszönhetem, hogy nem amputáltam le egy tagom sem barkácsolás közben. Hiányoznak az idők, amikor még a szüleimnek kellett gondolkodniuk helyettem… Épp csak egy másodpercre pillantok rá, míg átnyújtom neki megkésett reggeli kávéját, majd némán hallgatom beszámolóját arról, min töri épp a fejét. Ezzel a projekttel valóban nagy fába vágta a fejszéjét, a kis kütyü újabb és újabb kihívásokkal állítja szembe, azonban tudom, hogy képes leküzdeni minden elé gördülő akadályt. Ki más is lenne képes megreformálni a varázslótársadalmat egy efféle technológiai vívmánnyal, ha nem Ő? Biztos nem én… - Nem vagyok „penge” – válaszolom lemondóan. Bármennyire is hízelgő, hazugság volna azt állítani, bármilyen téren utolérem az Ő zsenialitását, főleg mostanában; kavarognak csapongó gondolataim, de semmi épkézláb ötlet nem születik belőlük, ugyanazt a kört járják be újra és újra. Talán most is annyira hátráltató tényező a jelenlétem, mint kölyökként. - Talán túl kicsi ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg egy ekkora feladattal – közelebb sétálok a kis bogárhoz, majd leguggolva, egy szintre kerülve vele veszem szemügyre – Esetleg beékelhetnénk egy közvetítő elemet, aminek nem jelent problémát a jelek észlelése és továbbítása. Vagy olyan frekvenciát használni, melyet nem zavarnak az iskola hullámai? – Nincs mese, kiégtem, feszélyez a helyzet, a folyamatos gyomorideg. Azt az ötletet, hogy növeljük meg a bogár méretét, inkább meg sem említem neki, hisz bármennyire is imádnám, ha embernagyságú rovarokkal árasztanánk el a Roxfortot, valószínűleg kevesen osztoznának lelkesedésemen. Vajon az acromantulák hivatalosan is jogot formáltak már a birtok legnagyobb ízeltlábúinak járó címre? - Gyűlölöm ezt… - közlöm halkan, tekintetem rendületlenül a találmányán tartva; legszívesebben lefejeltem volna az asztallap élét, de nem akartam ennél is szerencsétlenebbnek tűnni a szemében. Számtalanszor gondolkodtam azon, mit is mondhatnék; kérjek bocsánatot, mikor nem is érzem magam vétkesnek, vagy mondjam azt, hogy semmi gáz nem történt, megkockáztatva, hogy azt higgye, teljesen normális dolognak tartom, ha szemtanúként kell részt vennem aktusukban? Bármennyire is támogatom a dolgok eltussolását, semmivel sem érzem könnyebbnek a lelkiismeretem, vagy ködösebbnek az emlékeim. Ha már itt tartunk, azt sem mondhatom, hogy feledhető teljesítményt nyújtott, nehogy belegázoljak egójába, vagy egyáltalán azt feltételezze, szokásom Anyával kitárgyalni hálószobatitkaikat. Kezdem azt hinni, hogy semmi sem javíthat helyzetünkön… – Nem téged! – helyesbítek hirtelen, mielőtt még magára venné a kis lény, azonban hiába kocogtatom meg békítően mutatóujjam begyével potrohát, sietősen szedi aprócska lábait az asztal távolabb eső sarka felé. – Kezdenünk kell valamit az önfejűségével.
Dad
Vendég
Pént. Aug. 21, 2020 6:25 pm
to Fred
El vagyok bűvölve!
Szégyen, vagy sem, akkor sem fogok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Tudom, kellemetlen és igazából egy kerülendő téma, de ha a gyerek azt hiszi, hogy őt is a Mikulás hozta, akkor nagyon téved. Vagy azt gondolta, hogy majd idejekorán lehúzzuk a rolót? Most, hogy végre kezdenek kirepülni a fészekből, érzem azt, hogy rengeteg időm és energiám lesz. Oké, év közben amúgy is. De lassan számolhatunk azzal is, hogy lehet valamelyik nyári szünetben aztán kijelentik, ők bizony elköltöznek. Mondjuk remélem Rox nem most kezdi el, igazából Fred se most kezdje el. De érzem, hogy látványosan kerül. Most pedig nem bírtam ki, hogy ne szólítsam meg és ne reagáljak rá, ezzel elkerülhetetlenné téve azt, hogy bejöjjön. Miért is kellene bármelyikünknek is szégyenkeznie? Odébb pakolok, hogy le tudjam tenni a kávét, ha belekortyoltam, közben pedig vetek egy pillantást a fiamra. Erősen tudnék arról vitatkozni vele, hogy de bizony penge, mert sokszor olyan meglátásai vannak, ami már elkerüli az én figyelmemet. Pedig esküszöm, hogy még nem érzem magam annyira megkopottnak, sem lemerültnek. Pedig tudom, hogy ezek a korral járnak. - Fred, ha valamiben biztos vagyok, az ez. Az összes többit úgyis anyádtól örökölted. - jegyzem meg szórakozott félmosollyal, mielőtt még tiltakozni kezdene. A gyerekeim olyanok, amilyenek és úgy imádom mindkettőt, ahogy vannak. Azt sem bánom, ha Angie-re ütöttek zömmel, bár Roxanne esetében mindig kilógott az a bizonyos lóláb és még figyelnünk is kell rá, nehogy elkanászodjon. Mielőtt még olyan lesz, mint én. - Mármint arra gondolsz, hogy valamit, ami felerősíti a jelek fogadására és továbbítására? - kérdezek vissza. Valami nyersanyag biztos alkalmas lenne erre, de rá nem jönnék, hogy mivel járnánk a legjobban. Ez viszont fantasztikus ötlet. Mégsem fogom most épp homlokon csókolni az ötletért, mert elég rá néznem, hogy tudjam, valami tök más baja van. És minél tovább nézem, vagy azt, amit művel az aprócska bogárral, biztos vagyok benne, hogy valami igen csak feszélyezi. Merlinre, nem tudunk csak úgy továbbgördülni? Veszek egy nagy levegőt és csak bólogatok. - Elég öntörvényű, de ez inkább jó, mert megkeresi a magának legmegfelelőbb helyet, mielőtt még agyonnyomod. - próbálom némi humorral fűszerezni a helyzetet és oldani a feszültségét. Fred ilyen volt mindig is, de elég hamar rájöttünk, hogyan kezeljük. Most nem tudom azonban, hogy jól járnánk-e azzal, ha csak felemlegetem a múltkorit. - Vannak dolgok, amiket nem kell megjavítanunk, vagy megértenünk, csak elfogadnunk, hogy ez a helyzet. Vagy ilyen a természet rendje is. - mondanám tovább is, de biztos vagyok benne, hogy tök máshol lyukadnánk ki. - És ha csak elsiklanál felette? Mármint... érted, te is biztos már benne vagy abban a korban, hogy felnőttként kezeld. - a francba is, hogy nem tudunk máshogy elmenni a téma mellett. Az pedig azért érdekel, hogy vele és a lányokkal mi van. Vagy az ő esetében ilyet ne is gondoljak?
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
- Ha te mondod – hagyom rá végül, ahelyett, hogy tovább vitatkoznék vele, hiszen minden bizonnyal sosem fogunk ebben egyetérteni; ugyanakkor, ha nem is hiszek neki, le sem tagadhatnám, hogy jól esik a dicsérete. Frusztráló tud lenni, ha valakinek egy hozzá hasonlóan sikeres és népszerű varázsló nyomdokaiba kell lépni (vagy inkább az árnyékában élni), azonban lelkesedése és odaadása bárkit képes magával ragadni, elérni, hogy saját magad is részesének érezd dicsőségeinek. - Magam sem tudom, lehetséges egyáltalán? Van, ami elfér egy ekkora kütyün? – Bámulom továbbra is a szerkezetet, melynek apró mérete az előnyei mellett számtalan hátrányt is hordoz magával. Talán tényleg nagyobbra kell kivitelezni, de akkor meg már miért is cserélné le bárki a baglyokat? – Vagy más oldalról közelítve meg a dolgot: nagyobb adóvevőket telepíteni a Roxfortba, amik elég erősek, hogy semmi ne tudja bezavarni a vételt, s olyan jeleket továbbítanak a bogaraknak, melyeket azok is tisztán tudnak fogadni? Vagy egy ilyennel mi barmolnánk szét az iskola védelmét? – Minden kérdés újabb kérdéseket hoz magával, egyre csak bonyolítva az utat a probléma megoldásához... valószínűleg most is csak hátráltatom, mint ahogyan azt gyermekkoromban tettem. - Sosem tenném szándékosan, fáj, hogy ennyire nem bízik bennem. – színlelek sértettséget majd’ akkora komolytalansággal, mint Apa; noha túl gyakran lankad a figyelmem, ha elmerülök gondolataimban, annyira felelőtlen talán csak nem lennék, hogy az egyik fő prioritást élvező találmányában tennék kárt. Halványan ráncolom szemöldököm a bölcseletét hallva, próbálva kapcsolatot találni a bogár és a természet rendje között. Máris beletörődött volna, hogy nem lehet kezelhetőbbé varázsolni? Vagy csak elkalandoztak gondolatai, mint ahogy az enyémek szoktak? - Te nem akarod? - Mégis ki ne akarná megismerni a világot mozgató apró fogaskerekeket, legyen az tudományos, morális kérdés, vagy épp valami, melyet egy egyszerű varázsló képtelen lenne befogadni? Valószínűleg sem én, sem ő nem leszünk képesek mindenre fényt deríteni, de nem ez az, ami a társadalmunkat előre mozgatja, fejlődésre buzdítja? – Oh… – döbbenek rá, hogy valószínűleg nem a valamely természettudományra célzott, hanem... Kínos. Azonnal hevesebben ver a szívem, szinte görcsbe rándul a gyomrom, ahogy szavaira kezd eluralkodni rajtam a pánik. Testem ösztönös reakciója tökéletes bizonyíték arra, hogy nem tudom túltenni magam rajta; s tanácsa is csak annyira hatásos, mint mikor azt javasolják, nyugodj le, attól majd lenyugszol- Próbáltam már – Sem a téma, sem pedig Apa nagy ívben való elkerülése nem segített, majd’ annyira szerencsétlenül érzem magam most, mint abban a bizonyos pillanatban. – Nem tudok mit kezdeni a dologgal, túl váratlan volt, azt hittem, már kiöregedtetek belőle, de… - erősen töröm a fejem, próbálva egy épkézláb gondolatot találni a káoszban, hogyan is szemléltethetném a dolgot az én nézőpontomból, hogy Ő is megérthesse helyzetem – Téged nem zavarna, ha Molly nagyiékat látnád ilyen helyzetben? Csak simán túltennéd magad rajta?
Nem volt annyira szerencsés pillanat, amikor Fred ránk nyitott, de azzal, hogy Angie a gyerek után ment, úgy éreztem, hogy azzal ők megbeszélték és elrendezték a dolgokat. Nem különösen zavartattam magam utána a napokban, bármikor is futottunk mi ketten össze, most mégis úgy éreztem, hogy a fiam szörnyen stresszes. Persze lehetett bármi mástól is, így nem rongyoltam egyenesen az égő házba, hanem végiggondoltam néhány lehetséges opciót. Ki is faggathattam, hogy esetleg milyen napja van, kérdezhettem bármiről is, bár az igazsághoz hozzátartozott az is, hogy ha bestresszelt, úgy szúrt, mint egy sün. Néha azon gondolkoztam, hogy ezt vajon melyikünktől örökölhette, de az is benne lehetett a pakliban, hogy besokallt tőlem. Ezer opció szóba jöhetett, ha róla volt szó, ezt pedig tudtam nagyon jól. Szóval óvatosan fogtam hozzá a dologhoz, inkább előbb csak köszöntöttem őt, majd utána csak a kávéval foglalatoskodtam, amíg őt figyeltem, mondjuk azt sem feltűnően. Nem akartam, hogy felhúzza a nyúlcipőt, és igazából nem tudtam, hogy hogyan vessem fel a témát, mert egyes dolgokba egyáltalán nem avatott be minket, ilyen volt az is, hogy ő mit gondolt a lányokról vagy épp más emberekről. Nem mondhattam volna, hogy elítélném bármiért is, ha az derül ki, de a hallgatása néha komoly fejtörést okozott még nekem is, aki amúgy bármilyen beszélgetést képes volt feldobni és kirázott mindent a kisujjából. Apaként teljesen másképp festett a helyzet, néha kicsit aggasztott is, hogy túl komolyan állok hozzá. -De, penge vagy. Sokszor nagyon jó meglátásotok van a húgoddal együtt, neked is a véredben van. – nem mondhatta, hogy a kreativitás nem, mert ha az egyik a fantáziát valósította meg, akkor a másik racionális meglátásokkal toldotta meg és valahol középen össze is jött az eredmény. Máskülönben meg én is merítettem az ötleteikből nagyon sokszor, főleg kiskorukban. Most is mindjárt előugrott egy ötlet csak úgy a fejéből, amin már másképp gondolkoztam is, hogy kéne valami megerősítő, de közvetítő adalékon nem gondolkoztam még. - Próbáljuk akkor meg. – lelkesedtem mindjárt az ötletért, nyúltam is a pálcámért, hogy levarázsoljam az egyik asztalon heverő lényről a szárnyait, hogy jobban hozzaférjünk a belsejéhez. Utána azonban nem is kellett pálca, mert az apróbb elemek kiemelése már nem jelentett gondot puszta kézzel sem. Ha valamihez, hát ahhoz hozzászoktam az évtizedek alatt, hogy a közvetlenül kezemben forgatott eszközöket gond nélkül prelaráltam szét és össze, vagy ha kellett egyesítettem más elemekkel. Kényelmesebb is volt, különben sem sok más dologhoz használtam ennyit a varázserőm. - Semmit nem kényszerítettem sosem rátok. Ha nem akarsz, nem kell beszélned róla. – azért azt szerettem volna, ha tudja, hogy ha terhes lenne neki ez a minden, beszélni bármiről, vagy ha egy pillanatig is elgondolkoztak volna azon, hogy nem nekik való, amit eddig felépítettem, bármikor mondhatott volna rá nemet, megértettem volna. Én biztos voltam abban, hogy még hosszú szakállú aggastyánként is újabb találmányokon törtem volna a fejem. De ez a nap nem rólam szólt, hogy Fred belépett a fészerbe. Mostanában amúgy is ritkán tette. Épp ezért örültem a beszélgetésnek, még ha kicsit nehezen is indult be. Aztán csak kitört belőlem a nevetés a megjegyzésére. - Ha rám akarsz neheztelni, tedd azt, ha könnyebb. Inkább add ki, mint tartsd bent. Erre anyád már nagyon korán megtanított, noha még néha visszaesek én is a rossz szokásaimba. – hagytam, hogy szórakozzon a másik bogárral, de eltűnődve figyeltem, hogy is teszi. - Azt mondod túl önfejű? Kevesebb önállóságot adjunk neki? – megtámaszkodtam az asztalon én is és közben a bogaram körül lebegő kis alkatrészek is szépen lassan lehullottak az asztalra. - Na és mit mondasz, te ráérsz segíteni?
Valami szöveg || valami link || valami zene || valami bármi
