ár megszokhattam volna, hogy ha valami apró-cseprő kis probléma adódik, akkor engem szalajtanak el az amneziátorok. Hogy miért is? A kisebb dolgokat el tudom én is intézni anélkül, hogy baj legyen, a nagy fokú önállósodási készségemről pedig bőségesen tanúbizonyosságot vehettek. Vagy tehettem, mindegy is. Ez azt jelenti, hogy sem a suliban nem kell lógnom, sem a papírmunka fölött görnyedve, az időmet pedig úgy osztom be, ahogy csak akarom. Tudom a pontos címet, ahová menni kell, valahol a Zsebpiszok-köz pereme, ami után két háztömbnyire már igazából ismét mugli-lakta lakóépületek sorakoznak. Csak tudnám, hogy miért teszik a kettőt ennyire közel egymáshoz, elvégre a környék önmagában sem beszámítható. De ki vagyok én, hogy felülbíráljam évszázados térkép-hálózatát ennek a városnak? Ha az okosoknak évszázadok óta így felel meg, akkor nem fogok előhozakodni a furcsálló kérdéseimmel. Biztosan csak nekem szúr ez szemet, mert amerikai vagyok. Igazából élvezem, hogy az emberek meghökkennek az akcentusomon, hogy nem tudják miképp viszonyuljanak hozzám, hogy újra és újra meghallgassam a kérdést, na és milyen a Nagy Almában? Miért mindenkinek az a koszos New York jut az eszébe? És ha nem is oda valósi vagyok, akkor mi van? Néha szórakoztat, néha pedig rettenetesen ostobának érzem mind a kérdést, mind az embereket, akik felteszik ezt. Az Abszol-út peremén megállok egy amúgy nagy forgalmat kevésbé lebonyolító kávézó előtt és kikérem a szokásos adagomat. Ha ki kell mozdulni errefelé, akkor mindig betérek ide egy kávéra. Arra rájöttem, amióta itt iszom, azóta az otthonit nem szeretem. Sokkal erősebb az itteni kávé, mint az a híg lötty, amit ott annak csúfolnak. Az első jó dolog volt ez, amivel szembesülhettem az ide érkezésem után. Anglia szép, a történelmi épületei egyenesen mesések, de nem igazán boldogít a sokszor borongós időjárása és az átlagban megfigyelhető sznobság. Mert akkor mi van, ha én nem vagyok echte angol? Megköszönöm csak a kávét és már fordulok is le az első sarkon, átszelek néhány furcsa szagot árasztó utcán, miközben célba veszem azt, ami miatt tulajdonképpen itt vagyok. Azért nem felejtem el kinyitni a kézbe kapott pohár tetején is a lyukat, ha inni szeretnék. De most nem így szeretnék, hanem rendesen a pohárból. Különben sem adunk kicsire. Csak ahhoz előbb a hónom alá kell csapnom a legfrissebben megszerzett újságot és csak utána láthatok neki a tető lefeszegetésének. Nem lenne akkora dolog ez, ha mugli kávét innék, de ez a tető csak akkor jön le, ha az egyik oldalát megcsiklandozom. Na de melyiket is kell?
A hétköznapok számomra olyan hétvégék az utóbbi időben, amikor úgy teszek, mintha rettenetesen rajta lennék az állás keresésen. Nem mintha láblógatást és élősködést terveznék egész életemben, egyszerűen csak tudom már, hogy mi szeretnék lenni. Hogy ezzel kapcsolatban a legutóbbi “aprócska” baki után néhány családtagomnak fenntartásai lettek, arról én igazán nem tehetek! Apa megérthetné, hogy nem adhatom fel az álmaimat csupán azért, mert egy kisebb döccenőhöz érkeztem, hiszen fiatal vagyok, és az Akadémián kívül is előttem a világ! Még se tehetek úgy, mintha semmi nem történt volna, elvégre páros lábbal reptettek, hogy seprű sem kellett a Woollongong Shimmy-hez. Ezért azt hiszem névtelen egyezség köttetett a szüleim és köztem, miszerint én néhány helyre ellátogatok napközben, egyszer-kétszer be is segítek, ők pedig nem tesznek megjegyzést, hogy célt kellene kigondolnom. Egyébként meglepően nem keres rosszul valaki, aki csak ideig-óráig dolgozik például egy étteremben, vagy kocsmában! Legutóbb is szép borravalót kaptam, amiből végül a Zsebpiszok köz egy nem túl bizalomgerjesztő, de annál inkább felszerelt boltjában vettem jó pár ígéretes alapanyagot. A virág mintával hímzett táska megtömve himbálózott oldalamon, én pedig képtelen voltam nem szökdécselve végig lejteni az utcán a kopottas házak között. Nem zavart a környezet, Berti valahol errefelé lakott, egy pillanatra felmerült bennem a kósza gondolat, hogy talán felé is elnézhetnék, de aztán elvetettem inkább az ötletet. Mármint, lehet éppen dolgozik, mostanában sokszor nincs is otthon, én pedig minél előbb szerettem volna kipróbálni a nálam lapuló kincseket! Hogy eme vágyamat mi késleltette? Nos, a balsorstól kezdve Merlinen át még jó néhány holt szellemet, és istenséget fel tudtam volna sorolni, de őket ez sem akadályozza abban, hogy keresztbe tegyenek nekem. Azt még éreztem, hogy a táskám megmozdul, azonban egy ideig abba az álomba ringattam magam csendesen, hogy ez csak annak köszönhető, ahogy sétálok. A helyzet azonban közel sem volt ilyen békés, mert az egyik hozzávaló úgy vélte, jobb neki, ha meglép! Még ilyet! Hatalmasra tágult szemekkel figyeltem az apró perui szalamandrát, amint az oldalamról elrugaszkodva a földre veti magát, majd futni kezd. Igazság szerint azért, mert egészen eddig úgy hittem, hogy már nincs életben, hiszen az eladó azt mondta, hogy kialudt a tűz, ami eddig táplálta. Ez már bizonyosan nem igaz! Kétségbeesetten iramodtam viszont utána, nehogy valaki véletlenül rátaposson, és közben azon gondolkoztam, vajon hová is tehettem a pálcámat, és miként kell fagyasztó bűbájt használni. Valószínűleg ez lehetett az a pillanat, amikor teljes erővel megfejeltem valamit… Nem a falat, mert annyira nem volt kemény, és loccsanást is hallottam, de én csak leguggoltam, és úgy dörgöltem a fejem búbját, amivel neki koppantam. - Úh, annyira sajnálom! - Mondtam közben, és lassan felegyenesedtem, hogy megszemléljem az általam okozott katasztrófát. - Egy perui szalamandrát kergettem, és nem figyeltem, de valahová erre kellett szaladnia! - Közben már távolabbra tekintettem, nem azért, mintha ennyire nemtörődöm lennék, csak tényleg meg akartam fogni a kis gazfickót. Aztán jobban szemügyre vettem a hatalmas foltot a srác ruháján, és eszembe jutott, hogy milyen felkészült vagyok, hiszen van nálam zsebkendő! - Várj, egy pillanat! - Beletúrtam a táskámba, és előhúztam egy apró, kék virágos mintával festett kis anyag zsebkendőt, majd előre hajoltam minden zavar nélkül, hogy felitassam a foltot. - Folyton ilyesmi történik velem, már el se merek indulni megfelelő felszerelés nélkül! - Nevettem el magam zavartan, mintha viccelnék. Pedig nagyon nem. Egyáltalán nem.
ok minden szokott bosszantani, de amivel egy pillanat alatt el tudja valaki érni, hogy kihozzon a béketűrésből, az a totális káosz és rendetlenség. Apám szokta mondani, hogy tarts rendet az életedben, különben elveszítheted önmagadat is. Ismert pszichológusként alighanem már tapasztalatból beszél. Igaz, pont ő, aki kényelmes emberként lógatja a lábát otthon, mert kompletten beosztja magának, meg a családnak is, ki és mikor és mit csinál. Őszintén szólva részben ez elől a rendszer elől költöztem el ide, hogy egy általam lazábbnak véltben éljek, miközben végre arra koncentrálhatok, ami tényleg érdekel. Nem meglepő, ha én is agyfurkász leszek, csak éppen valahogy mégis máshogy. Az órámat pásztázva megállapítom, hogy túl korán értem ide, így lassítok csak és kiélvezem annyira a környéket, amennyire a Zsebpiszok-közt lehet. Vagyis semennyire. De a kávé még kárpótolhat. Kinek lenne mégis kedve itt mászkálni, ahol mindenféle fura szerzetek megfordulnak? A szakmám egyetlen hátulütője az, hogy nem válogathatjuk meg a dolgainkat, az van, ami jön és amit kapunk reszortként. Aztán más kérdés, hogy ezt lehet elegánsan is kezelni, vagy görcsölhetek rajta. Előbbit választanám. Hogy miért is nem kortyolok bele végül a kávémba, azt a hirtelen felbukkanó perui szalamandra is megválaszolhatná - mégis mi a fészkes fenét keres itt? És ha itt van, akkor valakit emiatt kellene amneziálnom? A fel nem tett kérdésemre mintha csak választ szeretnének adni, nem is akárhogy. A kávé!!! Csak a kávét... ne. Gondolatban már felkiáltok, elátkozok és szidok mindenkit is mindennek, főleg ezt a vöröst, aki... aki legalább annyira meglepett arcot vág, mint én. Milyen mázli, hogy már nem volt forró. - Csak ne hadonássz! - teszek rá, hogy nem adott engedélyt a tegeződésre, ez a helyzet most mindent felülír. És ha nem okozna a kávéval elég bosszússágot, még azt is ki kell derítenem, hogy miért rohant az után a szalamandra után. - Nem érdekel a szalamandrád. - vagyis de. És még azt is tudom, hogy egyenesen tovább szaladt a két lábam között. Még ilyet! Ha nem lenne elég stresszelő az, hogy leborítja a fehér ingem a barna löttyel, ami az életben nem fog rendesen kijönni belőle, még jól bele is dörgöli. Az üres, meggyűrődött papírpoharat elemelem az útból és a szabad kezemmel hárítom a segítő szándékát - a zsepit. - Inkább varázslattal, jó? De inkább ne is te, mert még kilyukasztod. - nem vagyok benne biztos, hogy nem okozna még nagyobb felfordulást. Úgy jött, mint egy hurrikán és egy helyben is csak rombolni tud. - Ez a te specialitásod? - már a rumli meg a bénázás. Inkább előveszem a saját pálcám és rámormolom a megfelelő tisztító varázsigét. Még nem patyolat, de elviselhetően eltünteti azt a csúnya nagy foltot. Meg a nyakkendőmből is. - Minek neked az a dög? Te okoztad a felfordulást?
Hogy egy tízes skálán mennyire nem lepődtem meg azon, hogy megint minden a feje tetejére állt körülöttem? Legyen mondjuk tizenkettes, vagy inkább tizenhármas, az hűen tükrözné az engem övező általános káosz-rátát. Igazság szerint mindig igyekszem ezeket nagyon gyorsan orvosolni, és a legtöbb esetben sikerrel járok, az emberek kedvesek, és mindannyian hibázunk néha. Ki többször, ki pedig kevesebbszer, mert ritka szerencsés csillagzat alatt született mondjuk. Nehezen ingattak meg ebben a hitemben, mármin, hogy alapvetően az emberekre kedvességgel lehet hatni, és a mosoly ragadós, na meg persze az élet szép! Azt hiszem ennek köszönhető, hogy ahelyett, hogy teljes mértékben kétségbeestem volna, inkább megpróbáltam megint a legjobbat kihozni a helyzetből, és elkapni azt a kis szalamandrát. Senki nem mondhatja, hogy nem teljesítettem magamhoz képest a legtöbbet, hiszen nagyjából mindenkit sikerült kikerülnöm! Nagyjából… Úgy tűnt, hogy nincs túl jó napja, egyáltalán nem mosolygott, és inkább feszültnek látszott, mintsem szomorúnak. Mármint, nem mintha oka lenne szomorkodni, csak először azt hittem, hogy azért ilyen mérges, mert nagyon szereti ezt az inget, vagy kötődik hozzá valami emléke, de olyankor az emberek inkább szomorúak lesznek. Igazából egy része rám ömlött a kávénak, és már egyáltalán nem volt meleg, így biztos nem az lehetett az oka, meg lehet ennyire fontos része a napjának a kávé? Ezt mondjuk el tudtam képzelni, sok ember képtelen funkcionálni nélküle. - Bocsánat. - Álltam meg a mozdulat közben, mintha csak megfagytam volna, nekem nem kell kétszer mondani, a csendes tűrés embere vagyok. Háh, ezt én se hittem el! - Nem is mutogatni akartam, csak megfogni, nehogy rossz irányba szaladjon… - Válaszoltam leplezetlen őszinteséggel, a muglikkal sose volt bajom, de akkora hacacárét tudnak csapni ilyen apróságok miatt, mint mondjuk egy lángoló gyíkféle. Felsóhajtottam, ahogy felemelte a kezét, hogy véletlen se segíthessek. Ugyan már, nem vagyok annyira ügyetlen! Meglehet, hogy történnek ilyen apróbb-nagyobb balesetek körülöttem, de azért egy tornádóhoz képest kisebb felfordulást csinálok. Azt hiszem. Megvontam a vállam, és visszacsúsztattam a táskába a zsebkendőt, biztos voltam benne, hogy lesz még alkalmam használni, legalábbis ahogyan magamat ismertem. - Ugyan miként lyukaszthatnám ki egy visszafordító bűbállyal? - Döntöttem oldalra a fejem, ahhoz az kellene, hogy olyan pálcát használjak, ami kissé sérült, ezért nem megfelelően koncentrálódik benne a mágia, én viszont sose kockáztatnám a pálcám épségét! - Éger? Nahát, inkább olyan jegenyefenyő-típusnak tippeltelek volna. Akárcsak nagypapa, vagy a dédi, elég jó voltam az ilyesmiben, vagyis szerettem volna így hinni, elvégre ezzel fogok foglalkozni hátralévő életemben, legalábbis ez lenne a terv! Az meg sem fordult a fejemben, hogy idegenekkel talán nem ez az első téma, ami fel kellene, hogy vetődjön. A kérdése rántott vissza a beszélgetésbe, mert fejben már azt próbáltam kitalálni, vajon milyen magot használhattak az elkészítésénél, de majdnem biztos voltam benne, hogy sárkány szívizomhúrt. - Nevezhetjük annak, bár nincs sok ráhatásom ezekre a dolgokra, egyszerűen csak úgy megtörténnek. Elvégre ki gondolná, hogy egy halott állat igazából nem is halott? Nagyon meglepett! - Meg se próbáltam tagadni, hogy egy őskáosz közepén evezek egy kis csónakkal, szerintem majdhogynem egyértelmű, hogy így élem a mindennapjaimat. Egészen szeretem. - Igazából csak nem szerettem volna, ha rátaposnak, vagy kifut London utcáira, mégiscsak egy perui szalamandráról van szó. - Feleltem, miközben tekintetem már a falakat kémlelte, hátha felbukkan az állat. - Felfordulást? Semmit nem csináltam, csak futottam, meg véletlen neked ütköztem. Mondjuk a hasizmodra először azt hittem, hogy a falnak mentem neki, sokat edzel? - Összefüggő kérdések? Unalmasak! - Szívesen veszek másik kávét is, de tényleg utol kell érnem azt a jószágot, mielőtt valami baj történik. - Indultam el mellette abba az irányba, amerre mehetett a szalamandra. Nem egészen gondoltam át, miként kellene meglelnem, de az sem megoldás, ha egy idegennel a hasizmáról tárgyalok, nemdebár? Mégis miért vetődött fel bennem ez a kérdés? Drága Merlin gyere le...
ormális ember külön választja a hivatását és a magánéletét. Nálam ez valahogy mindig sikeresen összekeveredik és elég gyakran viszem haza a munkához valót és maradok bent természetesen jó sokáig. Most még ugyan megtehetem, senkihez nem kell alkalmazkodnom. Bár a maximalizmusomból kiindulva az sem biztos, hogy alkalmazkodnék bárkihez is, ha erről van szó. A hivatás mindenekelőtt, mondják. Vagy inkább a lelki egyensúly? Meg egy frászt, én jól érzem magam a bőrömben és egy hosszú és feszült, tanulós, papírozós nap után is képes vagyok egy óra meditálást követően lemenni zenbe. Igen, zenbe. Mindig is érdekeltek apám módszerei és talán szakmai ártalom, hogy az otthon berendezett kis magánrendelőből nekem is csurrant-cseppent néhány információmorzsa. Előszeretettel ötvözöm a különféle kultúrákat és stílusokat. Talán épp a maximalizmus és a precizitás iránti igényem miatt akadok ki hirtelen ennyire rá. Igazából csak szerencsétlen helyzetben rosszkor voltunk ott mindketten, más kérdés, hogy eszméletlenül ki tud borítani az, ha egyrészt nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném, másrészt pedig még rá is pakol néhány lapáttal. Meglehet, szkeptikus vagyok az emberekkel és inkább én csinálok meg mindent, mert arról tudom, hogy nem lesz rossz. Az is lehet, hogy csak a túlbuzgó segítségnyújtása zavar. Vagy inkább meghökkent? Ugyan, ki áll meg segíteni a másiknak egy ilyen rohanó világban? De legalább nem folytatja, ahogy magamra vállalom a feladat melósabb részét. Ugyan azt észre sem veszem először, hogy a kávém részben rajta is landolt, de ahogy kezd felszállni a vörös köd, ugyanezt megcsinálom vele is. Ne mondja azt, hogy én nem segítek. De legalább az a zsebkendő már tisztes távolságban van tőlem. - Persze, egy nő, aki nem irtózik az ilyenektől. - azért ez is ritkaságszámba megy, ha valaki nem ugrik a másik nyakába egy ilyen kis lángoló szörnyetegtől. Oké, nem is olyan vészes, de ettől függetlenül balesetveszélyes és akár meg is égethette volna magát, vagy felgyújt engem, amilyen szerencsés. - Nem tudom, bármi meglehet. Tessék, most már nem vagy te sem kávés. - pillantok végül rá rosszalló tekintettel. Az agyamban még mindig az zakatol, hogy milyen rendbontást csinált és persze az, hogy ha nem kapjuk el azt a dögöt, akkor még nem csak, hogy kávém nem lesz, de az emberek memóriáját is törölgethetem napestig, akiknek nem lett volna szabad látnia egy lángoló szalamandrát. - Az. Öhmm... parancsolsz? Típus? - csak ennyi válaszra futja, annyira meglep a kérdése. Éger, de ez most hogy jön ide? Vagy honnan tudja? Egy újabb kérdés, ami a megválaszolatlan dolgok listájára kerül fel. Biztos szaki, vagy nem tudom. Biztos az a hóbortja, hogy pálcákat nézeget és megpróbálja eltalálni. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen szakmája legyen. - Persze, magyarázd ezzel, hogy figyelmetlen voltál. Különben is, minek kell neked egy lángoló szalamandra és mégis honnét szerezted be? - a gyanú nem alszik, bennem pedig különösen nem. Ha most valami rosszban van benne nyakig, akkor arról jobb, ha az amneziátorok tudnak. - És még milyen felfordulást fog csinálni, ha nem fogjuk meg. - ahelyett, hogy amúgy utána erednénk elkapni, még mindig itt tipródunk, miközben a kávémat siratom. Helyette a valós veszélyt kellene megszüntetnünk, mielőtt elszabadul a pokol a mugli negyedekben. Már én is a falakat figyelem és inkább az utca azon részére, amerre a dög szaladhatott. Aztán megüti a fülem a furcsa megjegyzése. - Tessék? - mi van a hasizmommal? És mégis miért érdekli ez annyira? Meg úgy egyáltalán hogy jön ez ide? Nem kicsit szalad a szemöldököm szinte a homlokom közepére. Ritkán találkozok olyan emberrel, aki percek alatt más hangulatba hoz, de ő olyan és nem tetszik, hogy a meglepettől a bosszúsig ilyen csapongó vagyok tőle. Megemberelhetném magam. - Jó... szóval... szerinted ha egyértelműen arra ment tovább, te hol keresnéd? - inkább mielőtt még zavarba is hoz, térjünk a tárgyra. Keressük meg a szalamandrát, mielőtt még oltári nagy balhé keveredik belőle.
Fel se merült bennem, hogy ez valami különleges dolog lehet, hogy nem irtózom az ilyen állatoktól. Azt hiszem apának köszönhettük, annyit mesélt a munkájáról már gyerekkorunkban is, hogy a testvéreimmel sose tartottunk egyetlen állattól se igazán. Szerintem egyébként kifejezetten aranyosak voltak a szalamandrák, a nagy szemeikkel és turcsi orrukkal. Na és ha ez lángol közben?! Senki se lehet teljes mértékben tökéletes, én speciel olyan messze állok tőle, mint randalór a kecses jelzőtől. - A szalamandrák nem igazán veszélyesek a boszorkányokra, szóval nincs okom tartani tőle. - Feleltem mosolyogva végül a megjegyzésére. Ha az ember tud egy jó fagyasztó bűbájt, máris nyert ügye van. Igazság szerint tényleg csak és kizárólag a muglik miatt aggódtam, no meg a kispajtás miatt, nehogy véletlen rátapossanak. Komolyan, az emberek sokkalta veszélyesebbek lehetnek, főleg, ha figyelmetlenek. Kissé meglepett, hogy az én ruhámra is gondolt, mert még én magam se gondoltam rá. Mármint számomra semmi jelentősége nem volt annak a kis foltnak, a nap végére általában egész sokat begyűjtöttem, attól függően, hányszor volt lehetőségem étkezni. Vagy nasizni… Kicsit azért örülök, hogy tudok varázsolni, egyszerű mugli módszerekkel bizonyosan sokkal nehezebb lenne kiszedni az egésznapos jövés-menés nyomait. Úgy tűnik, annyira még sem mérges, elvégre a kedvesség jele, ha segítesz a másiknak, legyen bármilyen aprócska is az. Nem szabadna elhamarkodott következtetéseket levonnom! - Köszönöm szépen, ez igazán kedves tőled! - Fordultam körbe, mintha csak új ruhákat viselnék, kicsit olyan érzés is volt. Egyetlen pillanatig szokott nagyjából megfordulni a fejemben, hogy vissza kellene néha fognom magam, majd mint egy villanás, már el is múlik ez az érzés. Akik ismernek, azoknak nem tudok nagyon meglepetést okozni, akik nem ismernek, azoknak meg jobb, ha minél előbb rájönnek, hogy ilyen vagyok. Azt hiszem. Meglehet ez csupán egyszerű kifogásnak tűnik, de ugyan mi okom lenne olyannak tettetnem magam, amilyen nem vagyok? - Típus. - Bólintottam, bár azért sejtettem, hogy a kérdése nem éppen a használt szót, hanem a kategorizálást kérdőjelezte meg. - Bocsánat, ha ez megbántott, ha meglep valami, akaratlanul is kimondom, meg sokszor akaratlagosan is, néha olyasmit, ami nem lep meg… szóval nagyjából mindent. - Dörgöltem meg elgondolkozva az orrom, kicsit viszketett, pedig sose szoktam bosszankodni. Sose fukarkodtam a bocsánatkérésekkel, túl sokszor fordult elő, hogy így kelljen tennem. Egyetlen percig se zavart, hogy előfordulhat, hogy hibázom, az emberek nem igazán tökéletesek, és néha roppant mókás dolgok születnek abból, hogy elrontunk valamit! Most éppen nem ez történt, de akár úgy is alakulhatott volna. - Ó, nem-nem! Tényleg figyelmetlen voltam, egyáltalán nem mentegetni szerettem volna, csak meglepett. Téged nem lepnek meg a holtukból feltámadó dolgok? Vámpír vagy? - Kicsit közelebb hajoltam, mintha valóban azt próbálnám szemügyre venni, hogy vámpír-e, aztán csak elnevettem magam. - Csak vicceltem! Fel akartam használni a megkövült testét, de elég hamar kiderült, hogy igazából nem is megkövült. Kész szerencse, hogy nem későn jöttem rá, hogy még él! Hogy a legtöbb normális ember számára ez nem éppen egyenlő a szerencsével? Nos, meglehet. Szerintem azonban igenis mázlista a kis gyíkocska, amiért nem abba halt bele, hogy épp egy varázspálcába gyömöszölöm bele. Szomorú lett volna. Hogy szándékosan engedtem volna el a fülem mellett a kérdést, hogy mégis hol szereztem be az állatot? Ugyan, sose tennék ilyesmit! - Fogjuk? Ezek szerint segítesz nekem? - Néztem fel rá csillogó szemekkel, hiszen ketten sokkal gyorsabban fogunk haladni! Ezt a szerencsét! - Csak azt kérdeztem, hogy sokat edzel-e? Mert nekem úgy tűnt, hogy igen. - Feleltem még mindig lelkesen, bár ez nem az izmainak szólt. Azt hiszem. Zavar? Nem, a legkevésbé sem foglalkozom ilyesféle érzésekkel. - Hm… lássuk csak. Ha szalamandra lennék, akkor vajon merre mennék? - Motyogtam félhangosan. - A magam részéről semerre, naphosszat csak napoznék, meg ennék, vagy hagynám, hogy megfogjanak az emberek, és ők etessenek. Lusta szalamandra volnék. - Túrtam a hajamba, egyáltalán nem segített ez a felvetés a mi dolgunkban. - Próbáljuk meg az utca fás része felé, talán visszavágyik a természetbe! - Egyáltalán olyan helyen lakhatott előtte, ahol fák voltak?
agam is meglepődök azon, hogy mennyire sztereotíp mondat hagyja el a számat, mert egyszerűen nem jellemző rám az ilyen. Sokfélének neveltek, de előítéletesnek semmiképp nem. Lehet, hogy rossz hatással van rám az amneziátor csapat, ahol nem telik el úgy nap, hogy ne hallanék valakikről valamilyen jellegű megjegyzéseket. Alighanem rossz hatással van rám az odabent terjengő amúgy frusztráció szülte megnyilvánulás. Mégis őszintén meglepetten szökik a szemöldököm a homlokom közepére a megjegyzésére. Szerintem most félreértett és nem tudatosult benne, hogy én arra értettem a dolgokat, hogy az emberek, főleg a nők többsége fél valamitől, valami lénytől, ami él és mozog és képes kiváltani olyan reakciót belőlük, ami már-már elmegy groteszk irányba. Ellen Ő amiatt aggódik a legjobban, hogy a kis dög ne sérüljön meg. Én aztán nem tartok tőle, de nem kis galibát tudna okozni, ha kijut a varázslónegyedből. De hogy hol keressük, őszintén szólva nem tudom. Scamander vagyok, de nem olyan, oké? Áh, honnan is tudná, hogy ki meg mi vagyok és mihez értek, amikor eddig csak a felforduláshoz értett és annyira azt a nyomorult állatot keresi, hogy a saját ruhájáról is elfeledkezik. Az sem feltűnő á, egy kicsit sem, ha bolond módjára elkezdem vele keresni a dögöt, de legalább ne kávés ruhában, még a végén rám verik, hogy szándékosan leöntöttem, mert egy idegbeteg állat vagyok. Azt hiszem van mit fejlesztenem azon, hogy fogadjam a köszöneteket. Jelen pillanatban egy megszeppent hümmögésen és egy ismét szóra nyitott néma szájon kívül nem sokra futja. Biztosan többre futja még egy tátogó hal is, amennyire megrögzötten azt a kis állatot keresi. Vagyis keresné, mert most még nem kezdtük el felgöngyölíteni ugye. De ha meglesz, még számolok vele az előbbiekért. - Inkább keressük meg. – mondanám és indulnék is el, amikor előhozakodik ezzel a típus hülyeséggel, amit végképp nem értek. Vissza is kérdezek annak rendje és módja szerint, valami pedig azt súgja, hogy beletapintottam egy olyan témába, amit lehet, hogy ken és vág, mindenesetre többet tud róla nálam. Én a pálcával befejeztem ott az ismereteimet, hogy milyenek az általánosak és nekem milyen van. Aztán csak működjön, az számít, semmi más. - Nem, te csak… szóval mi ez a típus izé meg a pálcák? – inkább megpróbálom kideríteni, mielőtt még valami olyanba ártom magam, amibe nem kellene. Ha valami illegális pálcákkal seftel az illegális dögjei mellett, akkor arról már az aurorparancsnokságon kellene szólnom, nem? - Hogy mi???? - még a hangom is az egekbe szökik a kérdésén és eldöntöm, hogy elengedem a megértését. Egyszerűen nem, nem megy, nem tudom milyen gondolatmenete van, mi alapján következtet és mi lesz a következő lépése. - Szerinted itt lennék, ha vámpír lennék? – mutatok fel arra a nagy sárga korongra ott az égen. – Hirtelen feltámadó lényekkel pedig te seftelsz. – ujjamat végül a mellkasának bököm, de csak finoman, hogy aztán kapcsolok, hogy amúgy tovább magyaráz. - Te valami rituáléhoz akartad használni? – miért kérdezek én is ilyen sületlenségeket? Te jó ég, ennyire rossz hatással van rám? - Van más választásom? – kérdezek vissza úgy neki, hogy ha nem így tenném, azzal az állásommal játszanék. Nem hagyhatom itt, pedig a legszívesebben megtenném, mert már most túl és túl és… sok, oké? - Nem, én csak… fitten tartom magam. – most nem mindegy az, hogy hogyan? Le merem fogadni, hogy furcsán nézne rám, ha azt mondanám, meditálni is szoktam. Bölcs megoldásnak tartom hallgatni erről inkább. - Látszik? – beteg vagyok, hogy visszakérdezek, de nem minden idegen szokott ilyen megjegyzéseket tenni. De teljesen leszedál a gondolatmenete. Persze, lusta szalamandra, szóval feküdjünk le itt a macskakövön napozni, hátha ide jön hozzánk, hát hogy akarja így megfogni? Inkább elindulok és figyelem a falakat és a bokrokat. - Ilyenkor már nem pislákol benne a láng? Tudod, mint egy… égő széndarabban.
Igazából egészen kedvesnek tűnt az első pár perc után, azt hiszem tényleg minden balszerencsém ellenére jó dolgok történnek általában velem. Hiszen megtörténhetett volna, hogy valami kiállhatatlan alakba botlom, bár még akkor is az én hibám lenne, elvégre valóban nem erre figyeltem, szóval akkor se panaszkodhatnék. De a lényeg, hogy a kezdeti morcossága kezdett kissé elmúlni, pedig még új kávét sem kapott, nem mintha el akarnám sunnyogni. Egyszerűen ebben a pillanatban nem lehet ezzel foglalkozni, mert sokkal fontosabb, hogy előkerítsük az állatot. A lángoló szalamandrák nem túl gyakoriak London belvárosában, a muglik pedig mind tudjuk mennyire tudnak pánikolni, ha effélét látnak. A sárkányokkal is miket csináltak a középkorban, mint valami barbárok. Pedig azok is csupán nagyobbacska gyíkok, akik esetenként megettek néhány bárányt. De hát ha egyszer éhesek voltak szegények! Nem, megint elkalandoztak a gondolataim, most a kis gyíkkal kell foglalkoznom. Félredöntöttem a fejem, azt hittem, hogy szeretne mondani valamit, vagy megjegyzést tenni, mert szóra nyílt a szája, de aztán minden közlés nélkül csukódott be. Összevontam a szemöldököm, aztán megvontam csak a vállam, azt hiszem szegénykét kicsit zavarba hoztam a… talán az egész lényemmel? Szívesen mondanám, hogy első eset, viszont nem vagyok túl jó, ha hazugságot kell kitalálni, szóval sajnálatos módon nem egészen ez a helyzet. Pedig én tényleg semmi rosszat nem akartam, csak a kedvessége megmelengette a szívem, ezek jó dolgok! - Rendben! - Emeltem magasba a kezem, mintha csak valami csapatkiáltásra számítanék, és kicsit úgy is éreztem magam. Vagy inkább Sherlock és Watson? Nem, rossz orvos lennék, egész álló nap sírnék a betegek állapota miatt. Azt hittem, hogy egyértelműen fejeztem ki magam, de megint rá kellett döbbennem, hogy egészen nem igazán. Vicces, valahogy mindig úgy vélem, hogy a gondolatmenetem teljesen érthető, és követhető mindenki számára, aztán jönnek az ilyen pillanatok, amikor csak pislogunk egymásra. Persze, nincs ezzel semmi baj, velem is gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem értek valakit. Például azokat, akik nem fújják el a pitypangot! Pontosan erre való, nem szabad átlépni csak úgy felettük! - Tudod, a pálcák választják a varázslót, a dédi mindig mondja, hogy hallja a hangjukat, néha én is így érzem, de ez nem olyan, mint ahogy a te hangodat hallom, csak amolyan belém nyilaló érzés. Nehéz megmagyarázni. Szóval a boltban bizonyosan éreztem volna, hogy nem jegenyefenyő típus vagy, azonban a megérzésem nélkül csak a tudásomra támaszkodhatok idekint, ami még nem tökéletes. - Magyaráztam lelkesen, szerettem a pálcákat, meg a dédit is, meg a boltot, annak ellenére, hogy jószerivel ki voltam tiltva. Ennek is megvan az előnye, a saját utam kell járjam, az nem rossz! Annyira meglepődött, képtelen voltam visszafogni a belőlem kitörő hangos kacajt. Egyébként is, ki az, aki London utcáit járná vámpírként? Mondjuk vámpír se voltam még soha, bármennyit tanuljon róluk az ember, azért nem ugyanaz, mint megtapasztalni. Vajon az ő fogukból lehetne pálca mag? Egyáltalán, ha meghal egy vámpír, megmarad belőle bármi? Utána kellene olvasnom. - Nem tudhatom, sose találkoztam még vámpírral! - Pillantottam le az ujjára, talán még kávés maradtam volna? - Én aztán nem seftelek! Ez úgy hangzik, mintha valami illegális dolog lenne, de nekem ilyen ügyletekhez annyi közöm van, mint az összeszedettséghez. - Fújtam ki lemondóan az arcomba hulló tincseket. A felvetésén megint elnevettem magam, tényleg úgy nézek ki, mint aki képes lenne ilyesmire? Persze, átlagos tanuló voltam, ha utánaolvasok, sok mindent meg tudnék csinálni, de minek? Amúgyis, milyen rituáléhoz lenne elegendő egy ilyen kicsike gyík? - Ugyan, milyen rituáléhoz lehetne felhasználni egy kis szalamandrát? - Törölgettem a szemem, mert a sok nevetéstől kicsit bekönnyeztem. - Természetesen! Az embernek mindig van, ha nem szeretnél segíteni, nincs vele semmi gond, biztos van jobb dolgod, mint egy fél-lökött lány szalamandrája után szaladgálni. Nem voltam gúnyos, teljesen komolyan gondoltam. Sose voltam haragtartó, ráadásul nem igazán ismertük egymást, nincs is miért megsértődnöm. Majd legközelebb megveszem neki a kávéját, és ezzel elintézettnek tekinthetjük az ügyet. - Ha szabad szemmel nem is, de érezhető, én mondom! Elég sokféle mellkasra felkenődtem már, akár szakértőnek is mondhatnám magam… - Ez mondjuk biztos furcsán hangzott, azonban bár csak fellengzés lenne, nem pedig az igazság. - Elvileg ahogy melegszik, úgy kezd megint lángolni. Én azt hittem, hogy már elpusztult szegényke, de valószínűleg csak valami fagyasztó átkot kapott, szóval minél jobban emelkedik a testhője, szerintem megint kigyullad majd. Mondjuk nem vagyok szakértő, csak annyit tudok, amennyit az iskolában tanítottak róla. - Szerettem az állatokat, és olvasgattam róluk, de távol álltam a legendás lény gondozóktól, akik minden ilyen kérdésre tudnák a választ.
mikor elvállaltam, hogy utána nézek a dolgoknak - nem mintha bármi ellenvetésem lehetett volna -, akkor nem gondoltam volna, hogy majd alaposan ki is borít az alanyom. Ritkán fordul elő, hogy elragadtatom magam és felülök a hangulatvonatra, de most ez történt. Pedig nem szabadna, pedig mennyi nem normálissal találkozok az esetek folyamán, hogy teljesen immunissá váljak. Lehet, hogy ennél nekem még több kell, hogy az ingerküszöbömet ne érje el. De ezzel most már nincs mit tenni. Elszabadult egy lángoló kétéltű és el kell kapnunk, mielőtt még nagyobb felfordulást csinál. Akkor és csakis akkor térhetek vissza a delikvenshez, hogy elkobozzak tőle minden olyat még, amit rejteget és nem láttam meg nála. Biztosan sok minden lapul a táskájában. Nem kicsit akaszt meg a válasza és nézek úgy rá, mintha tényleg nem lenne komplett. De komolyan, ilyet mikor is láttam utoljára? Óvodában, vagy még a mágusképző előtt? Mintha egy gyermeteg lélek lapulna meg a külső mögött és ha tippelni akarnék, ő sem lehet húsz fölött. Aztán ki tudja, lehet csak a bolondját járatja velem és becsap a szimatom. Annyira nem értek az emberekhez, nekem muszáj megfigyelnem előtte őket. - Aha, persze. Nekem is a fülembe súgja valaki, hogy rosszban sántikálsz. - annyira abszurd, amit mond, hogy előbb rendesen lefagyok, aztán amikor megtalálom a saját hangom, akkor pedig cinikusan kezdek viselkedni vele. Oké, most komolyan, ki hiszi el ezt a dajkamesét? - Nem tudom, hogy a dédid mi a jó eget csinált, de nem volt ki mind a négy kereke. - mutatóujjamat illusztratívan a halántékomhoz emelem és körkörös mozdulatokat teszek tőle pár centire. Most mondja meg valaki, hogy nem vagyok udvarias, más biztosan kiakadt volna. Nekem ennyi bőven sok! - Akkor miért gondolod, hogy az lennék? Ennyire sápadt vagyok? - megint kezd kiakasztani, de a hangom is mászik fel pár oktávot. Nem tetszik ez nekem, most már tényleg nem. - De ez a szalamandra sem épp legális. - világítok rá a tényre, hogy ebben esélye sincs velem szemben. Nem tudom, hogy mi a jó eget akart csinálni vele, őszintén szólva nem is akarom soha megtudni, sem elképzelni, sem a részese lenni. Semmi! - Vagy talán szakértő vagy és engedélyed is akad hozzá? Mutasd. - azzal nyúlok is a táskája felé, akkor is, ha tesz valamit ellenem és akkor is, ha nem. Most már tényleg érdekel, mert legalább annyival le is tudnám a dolgot. És még ki is nevet, hát ez már több a soknál! - Nem tudom, de az előbb hangokról vakeroltál. - tárom szét a kezeimet. Akkor miért lenne pont az nevetséges, hogy rituálét akar rendezni? Bár fogalmam sincs, hogy mire menne vele, legfeljebb előidézi tényleg a lepkefingot. - Nem, nincs! - vágom rá rögtön, még mielőtt kibújna a felelősségre vonás elől és elszelelne. Őszintén szólva már most be is vinném, ha nem kellene az után az átkozott állat után mennünk. - Had okosítsalak ki, te most oltári nagy felfordulást okozol, ha az a dög kiszabadul a mugli lakta területekre és teljesen magához eszmél. Mit fognak gondolni, bébisárkányt látnak? - és a tény teljesen felháborít, mert eszembe juttatja, hogy nekem tök másokhoz kellett volna mennem és mégsem tudok ketté szakadni. A fene vinné el mindegyiküket! Azonban a kijelentésétől egy pillanat alatt a fülem tövéig vörösödök. - Öhm... ezt nem akartam hallani, kinek és hogyan kenődsz fel a mellkasára. És nem, azt végképp nem akarom hallani, hogy miért! - mielőtt még itt jobban belefolyna a dolgokba. Könyörgöm, most találkoztunk és nem erre lennék kíváncsi. Mégis muszáj lesz megemberelnem magam és elindulni vele megkeresni azt az átkozott dögöt, mielőtt komoly károkat okoz. Azért elég felkészült, meg kell hagyni. - Jó és mégis hogy fogjuk meg? - borítsuk nyakon jéggel, fagyasszuk meg, de mégis hol bukkanunk a nyomára. Hmm... hmm... ez a szag nem tetszik. - Várjunk csak, te is érzed ezt az égett szagot? - mutatok el egy irányba, amerről ha füstöt nem is látok, de mintha valami csak úgy megpörkölődne. Vagy máris képzelgek? Nem csak mutatok az irányba, de meg is lódulok arra, mielőtt még bárki azt mondaná, nyomás. Annyira fürge volt az a kis lény, hogy nem is igazán tudtam szemügyre venni és különben sem találkozunk minden nap ilyenekkel. Szóval bárhogy is nézelődök, nekem aztán ki nem szúrja a szemem. De mindent felforgatok, akkor is, ha már páran megkérdezik, maguk mit csinálnak?
Valahogy olyan érzésem támadt, hogy most egészen szerencsésnek mondhatom magam, hiszen az elszabadult állat keresésében legalább nem maradok egyedül. Sokkalta rosszabbul is elsülhetett volna ez a dolog, ha mondjuk London közepén tér magához, és ott kezd randalírozni. Merlinre, biztos Lyle bácsit küldték volna utánam, aztán többé nem állt volna szóba velem. Főleg, ha örök időkre az Azkabanba kerültem volna a varázsvilág veszélyeztetése miatt. Brrr… belegondolni is szörnyű. Ehhez képest egészen rózsás volt a helyzet, még ha kicsit furcsán nézett is rám ideiglenes segítségem. Nem tehetett róla, azt hiszem kevesen vannak arra felkészülve, ami az én érkezésemmel, vagy úgy általában a létezésemmel járt. - Ugyan miért súgna bárki ilyesmit? Egészen ártalmatlan vagyok, némi zűrrel folyton a nyomomban, de azok sem éppen szándékosak. - Vontam meg a vállam, sose voltak rossz szándékaim, vagy tettem gonoszságból valamit. Felháborodhattam volna, végtére is mégiscsak egy kávéról volt csupán szó, meg egy aprócska gyíkról, nem sötét varázslókat csempésztem a táskámban. Mármint tudtommal, most már kevés dologban lehettem bizonyos, hiszen abban is nagyon hittem, hogy a szalamandra már nem él. Sóhajtottam, valahogy nincs min meglepődni már. - Pálcákat készített, természetesen, azt hittem, hogy ez egyértelmű. - Az Abszol út egyik legjobban menő boltja volt a családunké, a dédi mindig is büszke volt rá, szerintem jogosan. - Elég illetlen ilyesmit mondani egy ismeretlenről. - Csóváltam meg a fejem. A kívülállók számára bizonyára ez is csak egy munka, ahogy a pálcák “beszéde” csupán egy kis bolondság, de a dédi nélkül sokan forgatnának alkalmatlan pálcát. Varázsolni nagyon sok mindennel lehet, azonban jól varázsolni nem lehet bármivel. Persze, néhányan azt gondolják, hogy a pálca nem olyan lényeges ebből a szempontból, olyannal is találkoztam, aki képes volt csak úgy dobálni a sajátját! - Nem sápadt, csak tudod, vámpír, élőholt, ilyesmi… - Próbáltam neki összefoglalni, azonban nem olyasvalakinek tűnt, aki értené a gondolatmenetemet. Eleve kevés ilyen ember volt a világon, ha létezett egyáltalán. - Tartani valóban nem, de alapanyagként felhasználni lehet, én pontosan ezt szerettem volna, csupán időközben feltámadt a kis szemtelen! - Magyaráztam lelkes gesztikulálás közepette, semmi kedvem nem lett volna ismét látogatást tenni az auroroknál, legutóbb se volt épp kellemes. Nem különösebben értettem, mit szeretne a táskámtól, de titkolni való nem volt benne, így hagytam, hogy belenézzen. Zsebkendő, sebtapasz, esernyő, biztosítókapocs, tű és cérna, no és persze néhány faág, plusz pár szárított pillangó, és némi szőr tasakokba csomagolva. Csupa ártalmatlan dolog, bár a tű veszélyes tud lenni, ha rosszul nyúl valaki a táskámba, azonban alapvetően semmi lényeges. - Pálcakészítő vagyok, semmi furcsaság nincs nálam. - Vontam meg a vállam, azonban jól tudtam, hogy sokaknak a saját szemükkel kell látniuk ezeket, nem elég mondani nekik, bizonyosan ő is ilyesféle személy volt. - Sajnálom, ha csalódást okozok, de tényleg semmiféle rituálé nem jut eszembe, amihez fel lehetne használni. - Vakartam meg a halántékom, nem tudtam kivenni, miért akarja a pálcák hangját belekeverni ebbe a dologba, ahhoz semmiféle rituálé nem kell, valaki vagy képes rá, vagy nem. - Nem természetfeletti hangokról, vagyis nem úgy… mindegy, gondolom úgy se számít. - Sóhajtottam lemondóan. Szerettem volna lelkes lenni, amiért ha kicsit a száját húzva, de mégiscsak segített nekem, de ott motoszkált a fejemben, hogy valami nincs rendben. Mármint, olyan gyorsan vágta rá, hogy semmi dolga, mintha rejtegetne valamit. Semmi közöm hozzá, igazából, csupán amolyan megérzés-féle volt. Azokban előfordult, hogy megbízhattam. Néhanapján. Esetleg. - Tudom, szerinted miért szaladtam után? - Semmi szükség arra, hogy elmagyarázza, mi történik éppen, kivételesen élesen láttam az ilyesféle káosz középpontját, főként mert éppen ott szoktam szobrozni. Ahogy ugye most is. - Szerintem teljesen mindegy, mit fognak szólni, egyszerűen csak utol kell érni, mielőtt kiszalad a muglik közé. Neki se lenne jó, ha véletlen rátaposna valaki szegénykére! - Ha már feltámadt, nem kellene ideje korán távoznia az élők közül. Azt hiszem megint túl sokat beszéltem, mert úgy tűnt, zavarba jön. Félrebillentett fejjel bámultam rá pár pillanatig, nem annyira értettem, mi zavarta meg, hiszen az ő mellkasa, csak tudja, hogy milyen. Bár való igaz, én magam se taperolom a sajátomat, az tényleg nem túl illedelmes, de azért mégiscsak tudom, hogy milyen. - Hogy miért? Véletlenül, általában… - Megvontam a vállamat, ha valaki két percnél több időt tölt velem, úgyis hamar rájön, nem éppen az ügyességem a legnagyobb erényem. A kérdése jogos volt, a felmelegedett állatot szabad kézzel már nem tudtuk volna nyakon csípni, ha csak nincs hőálló keze. Mondjuk nem éppen úgy tűnt, és csak gyűltek a ráncok a homlokán, így nem találtam alkalmasnak a pillanatot, hogy rákérdezzek erre, lassan valószínűleg kijön a béketűrésből. Pedig még csak most indult a nap. - Igazából szerintem el kell találnunk egy fagyasztó átokkal, máshogy esélyünk sincs, túl meleg. Akkor megint mozgásképtelen lesz, és elkaphatjuk! - Vázoltam az egyetlen lehetőségünket, ha csak nem hívunk segítséget, bár abban az esetben tuti megint találkoznék Lyle bácsival, nem biztos, hogy ennek tudna örülni. - Milyen szag… várj! Igen! Ott! - Kaptam a keze után, mielőtt rossz irányba indult meg, és arra húztam, ahol egy kis vöröses villanást lehetett látni. A bevásárló utcán sokan voltak, de a munkanap miatt azért lehetett közlekedni, ami nekünk kapóra jött. A egyik virágmintás napernyő pörkölődött éppen meg, annak érezhettük a szagát, és az árnyékból látszott, hogy a másik oldalán van a gyík. - Nézd, ott van! - Mutattam rá, az előbb amúgy se hagyta, hogy varázsoljak, szóval ezúttal is úgy éreztem, jobb, ha ráhagyom.
ehéz elhinnem az előttem magyarázkodó fiatal nőről, hogy nem egészen tehet mindarról, ami vele - VELÜNK!!! - történik. Mert most őszintén, mekkora az esélye annak, hogy seftel ezzel a döggel, aztán ne adj isten az felébred és felgyújtja fél Londont, mert egy pillanatra nem figyel oda és meglép? Nulla. Oké, közelítsük meg a dolgot a másik irányból. Mekkora az esélye, hogy ő seftel ezzel a döggel, aztán szándékosan elereszti a városra, hogy meg tudjon lépni előlem, amiért leborított? Őszintén... nulla. Oké, akkor mégis mi az igazság? Hogy el kell hinnem neki, ő tényleg ennyire egy két lábon járó szerencsétlenség? Mert akkor most alaposan a pácban vagyunk, hogy nem fogjuk csak úgy elkapni azt a kis hüllőt, kétéltűt, akármit, bármi is legyen az a gusztustalan csúfság. Mégis én leszek - már vagyok!!! - felelőssé téve, ha esetleg fél Londont amneziálni kell, mert meglép a háztömbökön túl, ahol már a muglik gyanútlan világa húzódik. Nem kellene megvárnunk, nagyon nem. Szóval nem is kellene azzal húznom az időt, hogy hiszek-e neki vagy sem, hanem el kell kapnunk azt a kis dögöt. - Akkor jó nagy kalamajkában vagy, csak hogy tudd. - azért foghegyről odavágom neki, mert másra úgysem futja tőlem, mint egy "érezze csak, hogy mekkora bajban van" fejmosásra. Nem mintha segítene a jelen helyzeten, amikor ÉN, aki kicsit sem ért az ilyen lényekhez, kerítsem elő, hogy aztán hatástalanítsuk. Még ha a lény hazájában élnék, azt mondanám, biztos rendelkezek a megfelelő képesítéssel. De nem, nekem csak az átlagosabbak jutottak, mint hogy egy gnómtól hogyan szabadítsam meg a népséget, ha esetleg bajt csinál. - Nem, nem egyértelmű, hogy a dédid mivel foglalkozott, tudod az ilyen illegális apróságokkal üzletelni is szokás, nem pedig alapanyagot gyártani. Hidd el, hogy nem minden sarkon keresgél egy pálcakészítő lényeket a pálcájához. De azt már inkább nem kérdezem meg, hogy miért nem az akadémián szerzed be ezeket és miért kell a Zsebpiszok-köz környékére elmászkálnod. - és komolyan kimondtam az utolsó mondatom? Én hülye, most akkor erről is litániát fog tartani miért és hogyan történt. Az jobban böki a csőröm, hogy azzal példálózik, amivel aztán én is megtehetném. - Ezt én is elmondhatom rólad, hogy elég illetlenség vámpírnak nézned. - nem sápadt persze, meg csúnya sem vagyok. Vagy ennyire annak néznék ki? És képes vagyok elgondolkozni ezen és lopva a kirakat üvegére sandítani, hogy tényleg vámpírnak nézek-e ki, mielőtt elodáznám még a gondolatát is. Normális esetben - ha lenne időnk persze - most megállnék, lehiggadnék, újra gondolnám az egész tervet és megoldanánk. Helyette folyamatosan felpaprikáz vagy megdöbbent, kiborít és mindegyiket váltakozva, hogy még csak alaposan végig se tudjam gondolni. Tényleg nem érdekel már, hogy hogyan keveredett hozzá a kis lény, amikor egy nagyobb káoszt akarok megakadályozni és csak remélem, hogy ezzel ő maga is tisztában van. De legalább kettőnk közül talán ő kicsit többet ért hozzá és ahhoz, hogy fogjuk meg. - Azért ezt át kellett néznem. - adom vissza a táskáját neki olyan ábrázatot vágva közben, mint akinek a lábán most ment át a villamos, csak még nem realizálta. Azt hittem, hogy még lapul pár dolog ott. Azt hittem, hogy nem is kell olyan nagyon foglalkozni a kis döggel, hanem a főnyeremény maga lesz, mert tele lesz olyan dologgal a pakkja, amivel a parancsnokságig meg sem állok. Cserébe itt állok, túrom a táskáját mint egy félőrült, hogy aztán megállapítva a nagy semmit a legnagyobb kínos csöndben visszaadjam neki. Ja nem, mert közben neki be nem állna a szája. Azért a haragom nagyobb annál, hogy megmaradjon a csönd a részemről. De már én magam sem tudom, hogy kire vagy mire haragszok. Magamra, hogy akkor voltam ott, hol nem kellene, hogy ezt most meg kell oldanom egy sokkal izgalmasabb ügy felgöngyölítése helyett. Hogy most magamat átkozom el lassan, hogy én terepre akartam jönni vagy az, hogy megint annyit fogok melózni és papírozni ezzel ha nem kapjuk el időben a gyíkot, hogy aludni fogok csak hazamenni. Nem az ő gondja lesz, hanem az enyém. Ő maximum kap érte egy ejnyebejnyét. Igyekszem most már csak a feladatra koncentrálni és nem a válaszára reflektálni. Ami lássuk be, most már elhihető róla, hogy mindenkinek nekimegy, csak úgy merő véletlenségből. Ahogy merő véletlenség az egész és most mi mindent megadnék azért, ha az a kis rusnyaság nagyobb lenne vagy világítana, vagy bármi nyomot hagyna azon kívül, hogy valamit sikeresen megpörkölt. - Mi? Hol? - csak visszakérdezni van időm, mert amilyen lendülettel indulok meg egy irányba és aztán ránt el a másikba, hogy arra figyelek, fel ne boruljak, mint egy büdösbogár. Nem vagyok én az ilyen izgalmakra felkészülve, de szerencsére beveszem az irányt és kiszúrom én is a kis lényt. Látom, hogy az apró kis praclijaival lassan lyukat éget a napernyő másik oldalára is, ami ha beszakad alatta, megint odébb áll. Épp elég sokan vannak ahhoz, hogy bármelyik pillanatban egy mozdulattal is megijesszék. Vagy Merlinre megijedjenek tőle. - Látom. Akkor... hűtsük le. - előveszem a pálcát és rá is szegezem, hogy gondolatban elmormoljam hozzá a varázslatot. Ahha! Ha nem szakadna el az anyag a kis görcs alatt, el is találnám. De reflexből utána is irányítom a pálcát, amivel lefagyasztok jó sok dolgot, csak azt nem. - Bocsánat, munkában vagyok. - villantom fel a károsult felé a jelvényt, mielőtt még fülön akarna csípni, mert én bizony megiramodok a kis dög után, hogy legalább szem elől ne tévesszem. Most nem kezdek el gondolkodás nélkül célozgatni, mert ahhoz túl sokan vannak. Cserébe úgy kell közöttük szlalomoznunk, hogy egy kalandregény írója is megirigyelné ezt a jelenetet. Csak legyen már vége.
Szinte láttam a feje felett kiírva a gondolatait, hogy mennyire nem hisz nekem, és hogy tutira hibbant vagyok. Nem hibáztattam érte, az első találkozás alkalmával a legtöbben így vélekedtek, sőt! Sokszor számtalan együtt töltött idő után is. Pedig én aztán tényleg az ártalmatlanabb véglete voltam a katasztrófa viharnak, főként magamra veszélyes, és ez most valami kivételes dolog lehetett. Meg az Akadémiás eset is, én bizonyosan sose ártanék senkinek szándékosan, mindig nagyon ügyelek! Igazság szerint tényleg hagytam volna, hogy menjen csak a dolgára, és egyedül is megkerestem volna az állatot, de ha már volt olyan kedves, hogy felajánlotta a segítségét, akkor már elfogadtam. Ez kicsit megkönnyítette, elvégre négy szem rengeteg mindent lát! Mégis olyan érzés volt, mintha önmagával sem értene egyet ebben a dologban, és egyre inkább a háta közepére kívánná az egészet. Lehet csupán kedves szeretett volna lenni, azonban nem egészen gondolta végig, ez pontosan mit fog jelenteni. - Tudom… ha Lyle bácsi megtudja, bizonyosan kitekeri a nyakamat, vagy rosszabb! Elmondja apának! - Nem tudtam volna megmondani, melyik a rosszabb, talán kicsit mindkettő. Sóhajtottam, valahogy nekem mindig az volt a fejemben, hogy aki él és mozog, és a Roxfort falai közé készül, az a dédinél már megfordult legalább egyszer. Szerencsétlenebbek akár többször is, ha véletlenül úgy adódott. Aztán rá kellett jönnöm, hogy csak azért, mert mi itt találkoztunk, az Abszol út csücskén, még nem bizonyos, hogy a Roxfortba járt, az sem, hogy angol. Hogy én mennyire suta vagyok, Merlinre! De szerencsére semmi visszavonhatatlan nem történt, semmi olyat nem mondtam. Engem amúgy se zavart, bárki bárhonnan jött is, épp ellenkezőleg! Olyan sok szuper hely van, jó meghallgatni mások tapasztalatait. - A Zsebpiszok közben lakik anyukám unokatestvére, néha meglátogatom, és útba esett a bolt, és benéztem, és megvettem ezt-azt. - Feleltem, mintha valóban kérdés lett volna, mert most végülis nem az volt? - Miért? Abban nincs semmi rossz, a vámpírok csak… kicsit mások? - Gondolkoztam el. Végtére is egykor emberek voltak, aztán kicsit megváltoztak, de erről legtöbbször nem ők tehettek. Amúgy se a külsejéhez volt köze a hasonlatomnak, hanem annak, hogy nem lepik meg a feltámadó dolgok, mint ahogy engem nagyon is meglepetésként a kimászó kis gyíkocska. Viszont úgy éreztem, ezt már kár lenne tovább magyarázni, valahogy nagyon az ellentétes végéről közelítettük meg a dolgot, és vitatkozni egyáltalán nem állt szándékomban. Megesik, hogy egyáltalán nem értenek meg. - Miért, lehet benne még feltámadó gyík? - Pillantottam rá kissé rémülten, milyen rendes tőle, hogy aggódik! Ha nem is teljes mértékben miattam, hanem inkább az utcán mászkáló muglik miatt, egy kicsit azért én is beletartozom az utca népébe, szóval csupa jó szándék lehet. Bár szerencsére tényleg semmi más olyat nem vettem, ami ilyen módon csapdába csalna. Szerencsére azonban úgy tűnt, hogy csak sikerül nyakon csípnünk a kis szökevényt, mert azért épp elég nyomot hagyott számunkra a kis égetős műsora. Vajon ahol őshonos, ott ezt hogy oldják meg? Nem gyújt fel véletlen erdőket, vagy ilyesmi? Azt nem nehéz megmagyarázni a mugliknak, elvégre a tűz varázslatos erejét maguk is ismerik, inkább csak a pusztítás mértéke lehet jelentős. Mondjuk a sárkányok se gyújtogattak olyan sokat, szóval… nem tudom. Meg kellene kérdeznem egy szakértőt talán? Szerte szökő gondolataimat igyekeztem kordában tartani, most a feladat az első. Nem is nyúltam pálcáért, már a foltnál se örült neki, hogy varázsolni szándékoztam, én pedig sose voltam az a vitatkozós fajta. Vagyis nem ilyen dolgokban. Ha a kistesóimat, vagy az unokatestvéreimet bántották, na, akkor volt ne mulass! Csak szaladás közben tudatosul bennem, hogy jelvényt látok villani. Ő is auror lenne? Merlin reszkető csontjai! Nem csoda, hogy átkutatta a táskám, biztos azt hitte, hogy csempészek valamit. Lehet így is meg tudja majd Lyle bácsi? Ha még otthon laknék, bizonyosan szobafogságra ítélnének, mondjuk örök életemre. Az nem is zavart, hogy össze-vissza rohangáltunk, ebben egészen jó voltam, meglepően nem elesős fajta, inkább az egyenes utak az ellenségeim. Szóval csak futottam utána, ami nem volt nehéz, mert még mindig fogtuk egymás kezét, eddig nem is figyeltem, milyen nagy a keze, az enyém szinte elveszett benne. A férfi kezek már csak ilyenek, azt hiszem. Újra inkább a kis lényre koncentráltam, mert úgy tűnt, hogy nem igazán sikerül eltalálnia, és az biztos, hogy ennél lassabb már nem lesz. - Próbálj meg nem rá, hanem inkább elé célozni, hogy pont belefusson a varázslatba. Ott! - Mutattam, ahogy megint felbukkant a láthatáron. Talán most sikerülni fog. Igen, volt egy olyan érzésem, hogy végre meg lesz!
