Potter, Ginevra

Ha a szüleimet kérdeznéd, ők valószínűleg lefestenék - nagyon alaposan - milyen vakmerő volt a kis Ginny. Jól tudták, hogy nem lesz könnyű dolgom hat(!) férfi mellett a saját személyiségemet megtalálni, de bizony, teher alatt nő a pálma, és bár óriási nagy közhely, tisztán emlékszem azokra a pillanatokra.
Szórakoztató lehetett látni, vajon sikerül-e túljárnom a bátyáim eszén, amiért megint elkobozták a kedvenc holmijaimat (rendszeresen lógatták fel az öreg diófára), mégsem keltek a védelmemre minden alkalommal, hagyták, hogy hercegnő lehessek a fiúk között. Megoldani a szorult helyzeteket és kitartani, non-stop Weasley-kiképzés volt.
Anya sokat mesélhetne arról, hogyan viselkedtem, amikor a nyelvem élesebb lett, a lelkem pedig érzékenyebb, hiába szűntek meg az ugratások körülöttem, és nőttem ki egyes dolgokból. Akkortájt kezdődött, apával közösen nézegettük a kerti tó állapotát a sűrű esőzések miatt, és az egésznapos ténykedésektől könyékig sárosan a nadrágomba törölköztem, mit számított, anya úgyis orrol érte, milyen fiús lettem mostanság. Nemsokára persze, a szakadt ruhámmal, meg a hajamba akadt falevelekkel ültettem végleg anyám arcára az aggodalmat, miszerint a Vronszkij-műbukás továbbfejlesztése nem kamaszlányoknak való, Ginny! Azt azonban egyikük sem sejtette, hogy ez a mondat még jó pár éven át, először a Hárpiákhoz, majd a '14-es Kviddics Világkupáig kísér.
Ha a kollégáim egy részét kérdeznéd, ők a munkamániást felelnék, esetleg valamiféle tip-top kifejezést használnának - és, bár tegnap fültanúja voltam egy milfnek, őszintén mondom, elég hízelgő ahhoz képest, mint amikor azt firtatják, biztosan a hírnévért kapaszkodom a férjem hátán.
Képtelen leszek megbocsátani ezeknek az embereknek.
Mert elsősorban anya vagyok, akinek nem tisztsége eltűrni a sérelmeket, aki Hármak Büszke Koordinátora; ezt mind Harry mondja, amikor egy feszített hét után a padlón érzem magam. Ha valami, ez igazán számít.

- Gin...? - Csukott ajtón át is tökéletesen hallom az ominózus hangsúlyt. - Lily felébredt.
- ...és még?
- Sírt, szóval vettem szagmintát, tisztába tettem, de még mindig sír. Szerintem---
Körülbelül egy héttel ezelőtt, a férjem lelkesen nyomott a kezembe egy mugli női magazint. A tizenkettedik oldalon szépségápolási rutinokat taglalnak, a cikk címe, Öt perc magadra. Az írója itt sandít rám a kád széléről napok óta, és mostanra ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy apró darabokra tépjem azt az oldalt, aztán teleszórhassam vele a fürdővizemet. Rózsaszirmok helyett, mondjuk.
- Hahó? Bemegyek - nyílik az ajtó, Lily kétségbeesett sírása pedig betölti a fürdőszobát.

Úgy fest, mindig az aktuális, dudorodó pocakom után húzzuk meg a vonalat. Kislány lesz, érzem! Csak... tudom!, jelentjük ki valamiféle izgatott meggyőződéssel, újra meg újra, csakhogy, az ember lánya nem téved ekkorát, mármint, nem lepődik meg James, majd Albus érkezésén, mert óh, szinte hallom anyám figyelmeztető hangját, Emlékezz csak, a mi családunkban is generációk óta jóformán csak fiúk követték egymást, Ginny.
Lily aztán rácáfolva mindenre, úgy érkezett meg, akár egy felfrissülést hozó zápor, és minden kétséget elmosott maga körül. Harry jóformán beleszeretett, madarat fogathatnék vele, de ez a lányos apák sajátja.
Néha elhiszem, hogy szereztem némi rutint az évek tapasztalatával, anyám sorozatos tanácsaival, amivel felvértezve képes vagyok egyszerre zsonglőrködni az öt percekkel, a rosszcsont fiaim hangos nyűgjeivel, rántottával a tűzön, és egy bögre forró kakaóval a kezemben, miközben a kutyánk önkényesen trappol keresztül a konyhán, a lábam között. Aztán hirtelen be kell látnom, hogy Lily - aki így is a legjámborabb a testvérei között - születése után sem fanyalodhatok rá mugli magazinok női praktikáira. Hogy az a bizonyos öt perc, egy ilyen siserehadnál értelmét veszti, és nem létezik: tulajdonképpen nem úgy, és főleg nem ott, ahol mi eltervezzük, hogy legyen.
Mert minden spontaneitásomat sutba vágja Harry váratlan túlórája vagy Ron Ó, húgi, én csak éppen erre jártam!-típusú péntek délutáni látogatása. A cikk szerzője sajnos el sem tudja képzelni, mit jelent nálunk a kreatív rendetlenség, ami öt perce még háborítatlan, tiszta nappali volt, esetleg azt, hogy a felmosó-bűbáj igába hajtásán sem feltétlenül nyerek magamnak néhány szusszanásnyi előnyt.
Talán nem kell magyaráznom, miért van folyton-folyvást dejá vu-m.
Ezek azok a dolgok, amikről csakis egy anyának lehet fogalma. Ginny Weasleynek nem, hogy fogalma, de elképzelése sem volt.
A kis Ginny álmában sem hitte volna, hogy a kócos hajú, szemüveges srác ölelése valaha a két karral határolt otthonérzet lesz majd - és, hogy Mrs Potterként nem öt percekben kell gondolkodnia, hanem az örökkében. Nincs más mértékegység.

- Harry! Örökké félrekötöd ezt a pelenkát!
- Gin... Mielőtt összeházasodtunk, három elméletem is akadt a gyereknevelésről. Most van három gyerekem, elméletem viszont egy sincs.


Még nagyon korán van, legfeljebb hajnali hat, a függönyön át óvatosan kúszik be a világosság. Mostanában egyre gyakrabban ébredek Harry előtt, pedig, amióta megkapta a főosztályt, ő indul munkába elsőként. A gyerekek születése óta egyébként is úgy alszom, mint a nyúl, James szerint a hóesés is felver; egy ideje viszont más miatt karikásak a szemeim.
Régóta próbálom felidézni Lily szuszogását a szomszéd szobából. Szeptember óta csupán a falióra kattogása hallatszik, olyan ritmikus monotonsággal, ami sosem nyugtalanított ezelőtt. Néha azon kapom magam, hogy a kávémat teszem vissza a hűtőbe, vagy a színes rajzokkal kidekorált konyhaszekrényt nézem némán, percekig. Visszavonhatatlanul üressé vált a ház. Felnőttek, már mindhárman a Roxfortban alszanak, és talán sosem igazíthatom meg újra a takarójukat.
Pontosan emlékszem, hogy a peronon sétálva milyen büszkeség töltött el évről-évre, hogy ugyanazok az ódon falak lesznek az ő otthonaik is, ezúttal mégis, összeszorul a szívem, amikor arra gondolok---
---Harry átfordul a másik oldalára,
nem, véletlenül sem gondolhatok ilyesmire. Csak a kialvatlan kiadása vagyok önmagamnak.
Rengeteg időt töltünk külön Harryvel, és még kevesebbet együtt, indulatok nélkül. A munka szakadéka áll közénk, hamarosan a gyerekeink elé is beférkőzik, és mi hagyjuk, végignézzük az egészet, a rohadt papírhalmok mögül az irodából. Mélyre kellene ásnom benne, hogy megtaláljam Albus múltheti levelét.
Megannyi millió pillanattal korábban még hittem, hogy jó anya leszek. A nászúton tettem ígéretet arról, hogy nem fogok a dolgozó nő bástyája mögé bújni, ha a megérzéseim kántálnak majd, nem szorítom vissza őket, mondván, úgysincs rájuk idő. Megfogadtam, és mégis, végtelenül fáradt vagyok az aggodalomtól, amit a vállaimra ültettem. Már nagyon nehéz.
A folyosóról beszűrődő kattogás megmásíthatatlanul hirdeti, mire emlékezünk ma. Május másodika úgy vonult be a történelembe, mint a zsarnok bukása, de a háború borzalmai nem értek véget azzal, hogy múltnak nevezzük.
- Hé, Szívem... bújj vissza.
Nem, számunkra sosem fakulnak el. Fülemben hallom a sikolyokat.

A meginduló embertömeg mellettem tolakszik a lépcsők felé, szétfeszíti fejemet a pánik alkotta ösztön, és futásnak eredek közöttük, de belém mar a realitás: ezek mozgékonyabbak mint mi, fülemben dobol minden épeszű gondolatom, csapdába ejtenek, gyertek vissza, megrémít minden hozzám érő igyekvő kéz és váll, rossz ötlet, nagyon rossz ötlet, álljatok meg!
Sebesen fordulok a menetnek ellen, minél hamarabb itt akarom hagyni a csarnokot, de többen is nekem jönnek, bennem pedig nincs annyi, hogy megragadjak egy felfelé menekülőt. Nincs, nincsen itt más, csak lüktető adrenalin és a robbanásoktól, káosztól megvadult emlékek az agyam eldugott részén: nem vehetitek el, ami nem a tiétek!
Fellök valaki a tülekedésben, a kemény földre esem, és egy pillanat csupán, talán kettő, míg feltápászkodom az első kezem ügyébe akadó dologba kapaszkodva, Neville felsőjébe!
- El innen, ránk robbantják!
Talán mégsem volt jó ötlet, talán most ezzel minden esélyünket elrontom, de egyetlen pillantása is bizalmat kiált, nem mehetünk vissza, zavarodott a tömeg, már a térdemet sem érzem, hogy lüktetne; de azonnal meglátom a fénycsóvát, és mellkasomba váj a látvány, hiszen ismertem őt, az összerogyó testet, és nincs többé, diákokon szórakoztok, és ez... csakis rajtatok szárad, mocsadékok! Eltiportok, elvágjátok ártatlanok fonalát, semmilyen jogotok nincs ehhez, de amíg igazság létezik a Földön, sosem lesztek örökös nyeregben!
Sav kering az ereimben. Csuklyás alakok kereszttüzébe kerültünk, nem csupán düh ez, hanem félelem, ami a csontjaimat marja, mert rettenetesen félek, a következő pillanattól és az azutánitól, hogy számlálhat-e többet a sorsunk, ha a következő órát sem érjük meg, mi lesz akkor, micsoda? Merre jár Harry?!
Csapda. És támadnak, mi vagyunk a következők, cikázik rajtuk a tekintetem, biztosan ennyi volt, mit sem ér Neville határozott pálcarántása, könnyed csuklómozdulattal védik ki, ennek most van vége, itt zárul le minden, hátrébb lépek és oszlopba ütközöm.
- Vigyázz, kire emelsz pálcát, fiacskám! Crucio!
Torkomban a sikoltás, csak rántsam el Neville-t, most kell, hogy eszembe jusson bármi, merre vannak az átkok, az a sok tananyag miért nem ötlik az emlékezetembe! Hirtelen szegezem pálcámat---
---Harry gyengéden szorítja meg a kezemet. Jéghideg.
- Nyugodj meg... Itt vagyok.
A csend és a puhaság megszülik a szavakat.
- Szeretlek.

Voltak időszakok, amikor magasabb, csinosabb akartam lenni. Persze, a negyvenhez közeledve már nem vágyom ilyesmire. Esténként, amikor a hálószoba egész alakos tükre előtt állok, és a fiatalkori, feszes bőrömre gondolok, gyakran elmosolyodom, ahogy eszembe jut, kamaszként az sem vigasztalt, hogy nem kellett idegőrlő fogyókúrákba kezdenem.
A testem húsz évvel azután is az enyém, és otthon vagyok benne. A csíkokkal, a párnákkal, a változásokkal és a benne töltött idővel együtt. Volt, hogy úgy éreztem, ellenem van. Volt, hogy utáltam, elégedetlen voltam vele. Volt, hogy elhagytam volna.
Aztán rájöttem, hogy csodákra képes.
Nem műtárgy - az enyém. Enyém a gyönyöröm, a fájdalmam, az éhségem, a remegésem, a fejfájásom, minden lélegzetvételem és szívdobbanásom. Mégis képes akár másé lenni: életet adni és táplálni. Befogadni és elengedni. Van esztétikája és van funkcionalitása. De elsősorban az otthonom az életre.
Szeretem.
Persze, van, ami sosem változik: anya minden találkozás alkalmával igyekszik megjegyezni, milyen vékony vagyok. 

✘ kibővíteni a konyhát
✘ és a nappalit is
✘ nem hagyni, hogy Ron túletesse James-t
✘ rájönni, miért tűnnek el Harry szürke zoknijai
✘ nem hagyni, hogy George válassza ki Albus első szavát
✘ belefogyni a dísztaláromba
✘ nem sírni a gyerekek előtt
✘ rájönni, miért dugdossa James az ágya alá a csigákat
✘ kezdeni valamit a striákkal
✘ átfutni az interjút
✘ ajándékot venni Albusnak
✘ egyeztetni a bátyáimmal a szülinap kapcsán
✘ megígértetni Harry-vel, hogy többet fog aludni
✘ elhozni Lilyt apáéktól
✘ Nyugodt Álom Esszenciáját keverni a férjemnek
✘ összepakolni a legót
✘ megkérni Harry-t, hogy masszírozzon meg
✘ visszaírni Hermionénak
✘ kidobni a régi függönyöket
✘ nem hagyni, hogy apa és Ron az ebéd alatt vitatkozzanak
✘ nagytakarítást tartani
✘ kiszedni a szemöldököm
✘ nem olvasni a Próféta összeesküvés-elméleteit
✘ uzsonnát csinálni
✘ nem sírni a férjem előtt
✘ felvarrni a kosztüm nadrágomat
✘ rajtakapni James-t, amikor kipingálja a kocsi motorháztetőjét
✘ sokkal több vitamint enni
✘ befonni Lily haját

Amortentia: Harry egyik parfümje, friss péksütemény, eső áztatta föld.
Mumus: A sötét oldal újbóli felemelkedése, a neo-halálfalók térnyerése.
Edevis tükre: A rokonságunk látom, mindenkit önfeledtnek - rejtély, hogyan férünk bele egy ekkora tükörbe.
Hobbim: Elalvás előtt általában olvasom, valamint délután, ha munka után marad energiám, futni megyek.
Amit sosem tennék meg: Sosem lennék képes a szeretteim ellen fordulni. Szörnyű belegondolni, annak idején hányan válhattak az imperio áldozatává.
Ami zavar: Köpönyegforgatás, beskatulyázás.
Ami a legfontosabb az életemben: Ez nem lehet kérdés!
Ami a legkevésbé fontos számomra: A ráncok a szemem sarkában. (Na jó, erről valójában Harry próbál meggyőzni. Kitartó...)
Büszkeségem: A gyerekek.
Ha valamit megváltoztathatnék: Nos, a szerkesztőségi kávé hagy némi kívánnivalót maga után.
Így képzelem a jövömet: Ha az unokáinkat megérjük, akkor biztosan elmondhatjuk, hogy valamit jól csináltunk. És én szeretném jól csinálni.