Csupán gyanútlanul sétálgattam vissza a Nagyteremből vacsora után a klubhelyiségbe, amikor az egyik közeli folyosón egy korombeli - vagy talán egy évvel idősebb - fiúbandába futottam bele. Az ablakpárkányon ücsörögtek, beszélgettek és a csajokat nézték, miközben valamiféle varázsjátékot pörgettek egymás között és pálcáikkal lebegtettek valamit. Féloldalas tekintetemmel csak egy pillantást vetettem rájuk, de nem igazán érdekelt kik ők és mit csinálnak idekinn, így zsebbe dugott kezemmel elhaladtam mellettük és a Mardekárba vezető folyosóra fordultam. Nevetésre lettem figyelmes magam mögött, közeledő léptekre. Kezdtem kicsit kínosan érezni már magam, és őszintén zavart is, ahogy sutyorogtak és vihogtak... mert közben éreztem tekintetüket a hátamon. Sietősebbre vettem lépteim, mert már nem voltam túl messze a klubhelyiségtől, de talán nem kellett volna. Hiszen ekkor az egyikük felszólalt. - Mi van Malfoy, hová sietsz ennyire? Csak nem a kis vöröskédhez? - Ismét nevetés visszhangzott az üres folyosón, én pedig piros fejjel, elmerengve álltam meg és fordultam feléjük, hiszen már tudtam, hogy nincs más választásom. Hárman voltak, egyikük alacsonyabb és véznább, ő hátramaradt, de a kettő magasabb srác közelebb lépett hozzám, és vigyorgó hiénatekintetük elkeserített engem. Nem vagyok egy nagy szószátyár, és hát az évek során valljuk be, sokszor belém kötöttek, így tudom, hogy nincs hová menekülni, mert ha nem most, hát következő alkalommal biztosan elkapnak és akkor talán... még rosszabb lesz. - Mi az, talán elvitte a wampuscica a nyelved? Megoszthatnád velünk is a kicsikét, biztosan most is az egyik titkos terembe találkoztok, veled megyünk, mit szólsz?! - Ismét nevetés hangzott fel, én pedig a zsebemben a pálcámat szorongattam. Nem hagyhattam mindezt szó nélkül, hogy így viselkednek a lánnyal akit szeretek, hogy így kínoznak engem, aki igazán meg sem érdemli... ilyenkor elgondolkodom, mi lett volna ha erős szívűnek születek mint az apám és a nagyapám... mi lett volna velem akkor, ha így állok be a Mardekár soraiba... akkor biztosan nem kötnének most így belém. Viszont lehet, hogy cserébe én is közéjük tartoznék. Azt nem bírnám ki, biztosan nem lennék soha ilyen szívtelen. - Ne beszéljetek így Rose-ról! - Bököm ki végül, de nem igazán hatja meg őket, hogy felszólaltam végre, sőt, még az egyik srác a pálcáját is előveszi és rám szegezi, mogorva, dühös pillantása pedig elárulja: csupán kellett neki valaki, akivel ma eljátszadozhat, akit ma megátkozhat, és később majd ezzel hősködhet az évfolyamában, a barátai előtt... már akik nem nézik le. Elfintorodtam és ahogy közelebb lépett hozzám én hátráltam néhány lépést. - Ne mond meg nekem, hogy kiről és hogy beszéljek! - A felém szegezett pálca egyre csak közelebb került. - Olyan kis szánalmas vagy Scorpius, az családod nevét sem viselhetnéd. És ráadásul egy ilyen kis senkivel járni... Azt hiszed, boldog életed lehet vele, mi? Nyomorult. - Az agyam egy pillanat alatt borult el. - Biztosan jobb életem lesz mint neked, te semmirekellő! - Tudtam, hogy ez a végszó, így előrántottam én is a pálcámat, de az ő feje, már olyan nagy és olyan vörös volt az idegességtől - valószínűsítem, hogy nem számított rá, hogy visszaszólok neki -, hogy nem tudta türtőztetni magát és azonnal röppent felém az átok. - Stupor! - Kiáltotta, mire én sikeresen kivédtem az első támadását, de addigra a többiek is pálcával a kezükben léptek közelebb hozzám. Nem tudom, mi lenne a jó döntés, elfutni vagy beleállni a harcba... de tudtam, ha hárman egyszerre fordulnak felém, én biztosan nem húzom sokáig. - Petrificus totalus! - Hangzott el egyszerre két irányból, és sajnos a sóbálvány átkot nem sikerült kikerülnöm, így egy merő téglaként borultam a földre, ők pedig kihasználva ezt, rugdosni kezdtek. A fájdalmat éreztem, arcomon és gyomromban, majd hirtelen elállt, egy erős férfihang mondott valamit, ők pedig hárman elrohantak, mit a hiénák amikor megérkeznek az oroszlánok... Mozdulatlanul feküdtem, véres képemmel és sajgó oldalammal és csak reménykedtem, hogy a hang majd segít rajtam, mert most, hogy az adrenalin kezd kiszivárogni, egyre inkább azt érzem, hogy felkelni sem tudnék.
A vacsora a kedvenc időszakom a Roxfortban. Most tényleg, nekünk legalább megadatik az, hogy egy jó pohár bor társaságában hátra dőljünk, hogy kipihenjük az adott nap okozta fáradalmait. Azt hiszem, ez minden vágyam, egy olyan nehéz nap után, mint a mai. A RAVASZ-hoz valamint az RBF-hez közeledve szinte alig akad szabad percem az óráim között, sőt még az esti szabadidőm is be van táblázva, hogy a diákoknak esetleg még segítséget nyújtsak olyan dolgokban, amikben úgy érzik, hogy le vannak maradva, esetlegesen újra lerajzoljam nekik a kelta rúnákat, elmagyarázzam a kínai átkok megkötésének, aztán megtörésének módját, vagy egész egyszerűen csak segítsek nekik egy fordításban. Mert a legtöbb baj abból van és az új tanterv valami eszméletlen sokat pakolt bele mind a RBF, mind a RAVASZ esetében. És én próbáltam igazodni hozzá, próbáltam annyi fordítást lenyomni a diákok torkán, amennyi csak tőlem tellett, egyenesen arányosan a különféle gyakorlatias feladatokkal, de néha úgy éreztem, hogy én ehhez tényleg, de tényleg kevés vagyok. Az új tanterv előtt lényegesebben egyszerűbb dolgom volt, sokkal jobban voltak a Rúnaismeretet illetően eloszlatva a feladatok és nekem sem kellett annyi kérdést megválaszolni. Mert nem arról van szó, én tényleg szeretek a diákjaim által feltett kérdésekre válaszolni, érkezzenek azok a tanórákon, vagy azokon kívül. Szeretem, hogy érdekessé tudom tenni az óráimat egy-egy történettel, ami velem történt meg, vagy olyan mondákkal, amelyek korábban élő varázslókhoz kötődnek. Igyekszem ezeket úgy szabályozni, hogy ne nagyon kalandozzak el az órákon, mert Merlinre mondom, néha képes vagyok rá. Bár általában azért szoktak szólni, hogy ’Mr. Morgan, már megint nem arról tetszik beszélni, amiről kéne.’ és igazából ezt én teljesen helyénvalónak gondolom. A diák igenis szóljon bele a tanár munkájába, ha úgy érzi, hogy nem megfelelően tanít. Talán kicsit erősebben szúrom bele a villámat a spagettim egyre fogyó tekervényeibe, de az élet nem könnyíti meg a dolgom. Némán eszem, egészen addig, ameddig az oldalamon helyet foglaló Lena nem teszi fel a kérdését, hogy milyen volt a mai napom. Hümmögve ugyan és két falat között, de válaszolok neki hosszabban, majd amint végeztem, bokros teendőimre hivatkozva – amit ebben az esetben még nem is kell bekamuzni – elindulok a tanári szobák felé. Ahogy kilépek a nagyteremből, egyre erősödő beszédet hallok. Mintha a diákok veszekednének. Remek. Sóhajtok egy hatalmasat, és szemforgatások közepette kilépek a sarokról, mikor meglátom, hogy itt bizony hárman mennek egy ellen, a támadás elszenvedője pedig Scorpius Malfoy. Még jobb. Astoria egyetlen fia, akire az egész család úgy tekint, mint egy törékeny balett-táncosra. Pedig se nem törékeny, se nem balett táncos. - Elég legyen egymás nemiszervének méregetéséből, fiúk. – intek egyet jobb kezemmel, hogy a támadókat hátrébb taszítsam a sóbálvány Malfoy fiútól. Mire kimondanám a ’jelentkezzetek a házvezetőtöknél’ és a ’20 pont fejenként a… Mardekártól, ha jól láttam’ mondatokat, mind a hárman eltűntek, én pedig ott ragadtam a – még – sóbálvány Scorpiusszal a folyosón. Számba egy cigarettát illesztek, ujjammal meggyújtom, aztán jobb kezemet a srác fölé tartva egy Finite!-vel megszüntetem a sóbálvány átkot, megvárom amíg a fiú valamelyest összeszedi magát. Bal kezemet kinyújtom felé, ha elfogadja segítő… hm, segítő balként, akkor fel is segítem. - Ahogy látom, komolyabb baja nem esett Mr. Malfoy. – hajolok közelebb hozzá és ezáltal picit lejjebb, hogy tüzetesen szemügyre vegyem, tényleg nem esett-e baja. Astoria megnyuvasztana, ha nem venném komolyan a fia esetleges sérüléseit. -Ha fáj valamije, Mr. Malfoy, akkor azért nem szükséges a gyengélkedőre mennie, meggyógyítom én most is. – kúszik barátságosabb mosolyra ajkam. Távolabb hajolok tőle, de ha jelezte hogy fáj valamelyik testrésze, akkor egy kisebb koncentráció és jobb kezem érintésére a fájdalma gyorsan tovaszáll. - Mesélje el kérem, mi történt. – dőlök neki a falnak és táskámból, mely eddig féloldalasan lógott vállamon, egy üveg narancslevet nyújtok a fiú felé, miközben magam is kinyitok egyet, hogy belekortyoljak.
Mondhatnám, hogy ilyen az én szerencsém. Hiszen ki más keveredne bajba, egy párbajba, egy esélytelen 3 vs 1-be mintsem én? Pedig még csak nem is mondhatom el, hogy túl nagy lenne a szám vagy éppen bajkereső lennék és direkt beállok az ilyen szituációkba... nem. Csupán most az egyszer megvédtem a barátnőmet és végre kicsit kiálltam magunkért. Azelőtt valószínűleg csendben továbbhaladtam volna még a klubhelyiségbe nem érek, ahol már biztosan nem támadnak rám, mert több szem szegeződik rájuk... de az azelőtt volt. Rose bátorságot és úgy néz ki botorságot is ad nekem, de biztos vagyok benne, hogy ez volt a megfelelő módja annak, hogy megvédjem magunkat és nem az, hogy elfutok. Sajog mindenem, és érzem, ahogy a vér lassan folyik le az arcomról. Ekkor hallom meg az ismerős férfihangot, majd a támadók elfutnak, mit sem foglalkozva azzal, hogy még utoljára jól meg is taposnak. Hányingerem van, szégyenemben pedig most a világ végére futnék, már ha bírnék futni, mert sem sóbálványban, sem másként nem lennék most rá képes azt hiszem. A feloldás viszont megkönnyebbüléssel tölt el, ám ahogy megmozdulok, fel is szisszenek és az oldalamhoz kapom kezemet. A fájdalom belém hasít, és úgy döntök, még nem állok fel, csak annyira fogadom el Morgan Professzor segítő jobbját, hogy felüljek. - Szerintem eltörött a bordám. - Jegyzem meg elcsukló hangon, a lila foltokkal és a vérző orrommal nem is törődöm most. Általában nem vagyok egy finnyás, rinyáló kisfiú, de ez most tényleg nagyon fáj és nem is csodálom igazából, hiszen a fiúk mind azon az oldalon rugdaltak az imént, nem kímélve. - Meg tudja gyógyítani a törött bordám is? - Pillantok fel a tanárra, de azért nyugodtabb lennék, ha a gyengélkedőre is elmennénk, mert ki tudja, lehet még valamilyen belső vérzésem is lesz a végére, már nem akarok vészmadárkodni meg ilyenek, de nem szeretnék álmomban meghalni - valamiért úgy érzem, ma éjjel amúgy sem fogok aludni -. Szóval nem kelek fel, csak odébb húzódom, nekidöntöm a hátamat a falnak és elnézek abba az irányba, amerre a fiúk futottak. Már megszoktam, hogy ilyen dolgokat vágnak a fejemhez, de eddig még komolyabb gondom nem volt ebből, de úgy néz ki, eljött az idő, amikor kicsit fejlesztenem kell magam, hogy el tudjak bánni velük - vagy legalább védekezni - és nem lenne hátrány az sem, ha nem egyedül járnék... de nem kérhetek meg mindig valakit, mint egy csecsemőt, hogy kísérgessenek. - Hát, a három fiú utánam jött és sértő dolgokat vágtak a fejemhez... aztán már nem bírtam türtőztetni magam és visszaszóltam, ők pedig lefegyvereztek és a többit már tudja. - Mondom el őszintén, és teszek rá, ha én is büntetésbe kerülök, de remélem, hogy ők legalább nagyobb bajban lesznek majd mint én. Tekintetem hosszasan Morgan Professzoron pihentetem, örülök neki, hogy ő jött és megszakította ezt a bántalmazást, mert ki tudja, meddig rugdaltak volna amúgy... - Köszönöm, hogy jött, de mondjuk, nem vagyok benne biztos, hogy ez volt a végszó. - Elfogadom a narancslevet és jólesően húzom meg. Kezemmel a vért törlöm le arcomról amennyire tudom, és fájdalmas arccal tekintek utána magam elé ismét. Miért nem lehet csak egy nyugis hetem, hónapom itt?
Valószínűleg elkapott a nosztalgiavonat és le sem tudtam szállni róla. Mármint nem akkor, amikor vacsoráztam a Nagyeteremben és közben jót csacsogtam a kollégáimmal, hanem akkor, amikor a folyosóról kifordulva megláttam, hogy szerencsétlen Malfoy gyereket rugdalják a háztársai. A Mardekárban sosem féltek a saját fajtájuk ellen menni a diákok, ezt bizonyítja az én ékes példám is. Nem voltam soha Voldemort Nagyúr elkötelezett – sőt inkább semmilyen – híve, ezért rengeteg szarságot kaptam korábban. Feküdtem én is ugyanabban a helyzetben, bár én inkább a Carrowék átkait szenvedtem el, mint a tulajdon háztársaim rugdalását, de nem akarok álszenteskedni. Egyik sem helyénvaló és egyik sem elfogadható ebben az iskolában. Nagyot sóhajtok, ahogy a sérült Scorpiust vizsgálom, és megtapintom a bordáját. Fájhat neki az biztos és én sem valami óvatosan nyúltam hozzá. - Elnézést, Scorpius. – sóhajtok ahogy elhúzom a kezeimet. - Igen, eltörtek a bordái, de ez nem olyan nagy probléma, amit nem tudnék itt és most meggyógyítani. – lehunyom szemeimet egy pillanatra és a fájdalma a gyógyító bűbájomnak köszönhetően gyorsan tova is száll. Egy újabb cigarettára gyújtok rá, de közvetlen ekkor távolabb is kerülök tőle, nehogy zavarja a füst. Viszonylag gyorsan el is szívom, így hamar újra hozzálátok sérüléseinek vizsgálatához. - Ami azonban fájóbb pont, hogy úgy néz ki: az orra is eltörött. Ebben csak az a rossz, hogy ezt most vissza fogom tenni a helyére és utána meggyógyítani. – sóhajtok egy újabbat, azonban ajkaim szegletében bujkál egy félmosoly, mert a következőknek nem biztos, hogy fog örülni. - Szóval gondoljon valami nagyon kellemes dologra. Mondjuk Rose Granger-Weasley megteszi, bár az esetében én csak arra szoktam gondolni, hogy milyen zseniális dolgozatokat szokott nekem írni Rúnaismeretből, de ha kutat az emlékeiben Mr. Malfoy, biztosan elő tud ásni valami kellemes pillanatot. Kezdhetjük? Remek, koncentráljon, éééés… – egy gyors rántás, majd egy még gyorsabb Hippokrax! el is dönti a szőke srác orrának helyzetét, én pedig elégedetten csettintek, hogy ’Morgan, te egy kibaszott nagy zseni vagy’. Csak kár, hogy szabadidődben nem azon jár az eszed, hogy a diákjaidat segítsd, hanem azon, hogy hány pohár bourbont tudsz ledönteni a torkodon anélkül, hogy rámozdulnál egy diákodra. - Helytállásáért tíz pont illeti a Mardekárt Mr. Malfoy. – kúszik bíztató mosolyra ajkam, ahogy megjutalmazom a szőke srácot kitartásáért, azonban… - Azt tudnom kell, hogy melyik házból voltak a támadói. Ha a Mardekárból, akkor igazából sajnos ennek a pontnak épp olyan könnyen kelt lába, mint amennyire a becsületemnek szokott a negyedik pohár whiskey után. – legalább a poénjaim megütik a saját magam által felállított szintet. Még jó, hogy ezeket órán nem szoktam eldurrogtatni, mert elég hamar ott találnám magam, hogy a diákokat rohadtul nem érdekelné az én tantárgyam. És nem azért, mert annyira rossz órákat tartanék, hanem mondjuk azért, mert szánalmas vicceim vannak. Nem, Ms. Traversi most nincs itt az ideje annak, hogy benyögje ’de hát amúgy is szánalmas viccei vannak Signore Morgan’ és amúgyis még tíz pont a Mardekártól ezért az arcátlan gondolat beszólásért. - Hiszen nem tettem semmit, Scorpius. – emelem meg szabadkozva a kezeimet, de pillantásomból látszik, hogy hálás vagyok azért, amiért megköszönte a segítségemet. - De azonban azt tudnod kell, hogy meg kell védened magad. Különben az édesanyád ki fogja tekerni a nyakamat, ha a fülébe jut, hogy téged ilyen támadások érnek a Roxfortban és én pedig nem teszek semmit annak érdekében, hogy meg tudd védeni magad. – váltok barátságosabb hangnemre – a tegeződés az, igaz? – hogy aztán végül felsegítsem a fiút. Már ha engedi. - Fel kéne jelentkezned az önvédelmi szakkörre. Ott elég hasznos dolgokat taníthatnak az embernek. – turkálok a hátizsákomban egy kisebb ideig, aztán egy szelet csokoládét nyújtok felé. - Tessék, edd meg. A csoki jót tesz. –
zene
Vendég
Vas. Júl. 12, 2020 7:33 pm
Scorpius & Giuliano
Fájdalmasan szisszenek fel ahogy a prof hozzá ér az oldalamhoz. Mivel most már tudom, hogy nem vagyok veszélyben - egyelőre - és a professzor pedig tudja a dolgát, így nem rinyálok, hanem inkább türtőztetni próbálom magam és igyekszem csak azon gondolkodni, hogy hamarosan vége ennek az egésznek és már utána kipihenhetem magam a következő napra, ami valószínűleg hasonlóan szörnyűre fog sikeredni, de azért még reménykedem... Persze mindezek miatt kicsit mégis csak magamat szidom, mert azért 14 éves létemre már kicsit erősebbnek és elhatározottabbnak kellene lennem bizonyos szempontból, és nem csak elméleti szinten jónak gondolni magam. Nem is tudok semmit mondani egészen addig, még a prof meg nem gyógyít. - Köszönöm. Máris jobb. - A tekintetem még mindig igen fájdalmas. Szememmel a professzort követem még amikor rágyújt a cigarettára, akkor is, de igazán egy fintoron kívül nem hagyja el más a szám. A kezem automatikusan az oldalamra simulva marad, mintha még mindig nem lenne jobb, mintha még mindig érezném azt a sajogó fájdalmat, de ahogy a vonásaim kiengedtek, kevésbé feszülnek, már láthatóan könnyebb. A rémült tekintet a tanár szavaira viszont továbbra sem változik. Már megszoktam, hogy sok baj történik velem, de a fájdalmat nehezen viselem és az orrtörés pedig még inkább szörnyűnek hangzik. - Ó. - A szó is belém szorul amikor hirtelen Roseról kezd beszélni, ha épp innék, valószínűleg félrenyelnék, és szerintem ezt ő is tökéletesen kiveszi a bamba tekintetemből, na meg az értetlenkedésből kicsit, de végülis beválik a dolog, valamilyen szinten, mert a gondolataimba tényleg Rose kúszik be újra, és a figyelmemet is sikerül némileg elterelni, de csak addig, ameddig azt az undorító, nedves roppanást meg nem érzem az arcomon és a vér el nem kezd ömleni még jobban az orromból, a már amúgy is véres ruhámra. - Áuuucs. - A kezembe kerülő bármilyen ruhadarabban próbálom megtörölgetni az arcomat, hogy legalább ne fessek úgy, mint aki valami áldozatbemutatásról jött, de inkább csak jobban elkenem, mint hogy javítsak a dolgokon. Persze a gyógyító varázslatok után minden sokkal gyengébben vérzik és fáj, de még azért nem teljes az összhatás. - Maga aztán tudja, mivel kell elvonni az ember figyelmét, Professzor úr. Köszönöm a segítségét, remélem Rose is ennyire díjazni fogja a helytállásomat, mint Ön. - Illedelmesen próbálok felül emelkedni a helyzeten, kisebb nagyobb sikerekkel, de most semmi olyan frappáns nem jut eszembe, amivel hasonlóképp tudnék előrukkolni, mint Morgan pof, de persze ez most elnézhető nekem, hiszen épp nem a legjobb passzban talált rám, és ki tudja, mi lett volna, ha mégsem így alakulnak a dolgok... - Hát a helyzet az, hogy a háztársaim voltak. Szóval igen... kár érte. - Vonok aprón vállat, a pontokra gondolva, de nem is érdekel, ha őszinte akarok lenni, hiszen megérdemlik és talán ezért majd őket is piszkálni fogják egy kicsit, de gondolom soha nem fogják ilyen szinten beleérezni magukat az én helyzetembe... - Lehet, hogy most egy whisky rám is rám férne. - Engedem le a karomat, és nézegetem az orromtól véres rongyot, és bár őszintén fogalmam sincs, milyen íze van a whiskynek, fájdalomcsillapítónak talán még jó is lenne, ha utána akár ki is hánynám... Érződik ezeken a gondolatokon, hogy még nem vagyok több 14-nél. Vajmi keveset tudok az élet dolgairól. Ebbe pedig a neveltetésem sem segített túlságosan. - A párbajszakkör fordult meg a fejemben. De ugye... nem írja meg anyámnak, mi történt? - Nagy boci szemekkel tekintek ismét fel a profra. Valamilyen szinte tudom, hogy ismeri anyámat, de ebbe az egész helyzetbe nem látok bele olyan sokat. Egyikükkel sem volt még alkalmam igazán erről faggatózni. - Ezek után biztos, hogy megfontolom, hogy ne csak az elméleti részen legyek penge, mert már kezd tele lenni a hócipőm, hogy mindig ez történik... - Kicsit dühösebben reagálok most, de legalább már ebből is látszik, hogy komolyan gondolom az egészet. Igen csak különcke vagyok, és ezzel mindenki tisztában van, a múltunk... a családom múltja pedig sokak szemében engem is meghatároz. Pedig ég és föld. A csokit is elfogadom, óvatosan bele is harapok, ez legalább elűzni valamilyen szinten a vér ízét a számból. - Tudja, azt hittem, hogy egyszer már vége lesz ennek az egésznek és azért is nem fektettem nagyobb hangsúlyt az önvédelemre... Meghát, bíztam magamban... némileg... - De mint kiderült, a fejbéli tudás nem elég. Nagyon nem. Bár több mint valószínű, hogy ha tudtam volna ennél többet, akkor sem biztos, hogy sikerül megvédenem magam ennyi ellennel szemben.
Csupán gyanútlanul sétálgattam vissza a Nagyteremből vacsora után a klubhelyiségbe, amikor az egyik közeli folyosón egy korombeli - vagy talán egy évvel idősebb - fiúbandába futottam bele. Az ablakpárkányon ücsörögtek, beszélgettek és a csajokat nézték, miközben valamiféle varázsjátékot pörgettek egymás között és pálcáikkal lebegtettek valamit. Féloldalas tekintetemmel csak egy pillantást vetettem rájuk, de nem igazán érdekelt kik ők és mit csinálnak idekinn, így zsebbe dugott kezemmel elhaladtam mellettük és a Mardekárba vezető folyosóra fordultam. 
