June Blake

Hétf. Ápr. 27, 2020 3:53 pm

June Blake

June, J, Miss Sunshine

I'm a sunflower, a little bit funny

Nem: nő

Kor: 28 év

Vér: félvér

Születési hely: Seaford, UK

Iskola/ház: roxfort / griffendél

Munka: naplopó

Családi állapot: hajadon

Patrónus: fülemüle

Pálca: juhar, egyszarvúszőr mag, 11,4 hüvelyk (jelenleg javításra szorul, nem működik)

zöldarany villódzás a fűben

x Seafordban nőtt fel, családja mai napig ott él
x London mugli részén bérel egy picike lakást
x rengeteg ismerőse van, akiket egy-egy napra vendégelt meg sátrában az utazásai során
x nem szeret páros zoknikat hordani, így mindig felemás virít a lábán
x nincs állandó munkahelye, alkalmi munkákból tartja el magát
x mindig énekel zuhanyzás közben
x mosolykirálylány
x imádja a mugli kultúrát, zenét
x a tenger mindig megnyugtatja
x utálja, ha megmondják neki mit kell csinálnia
x még jobban azt, ha megkérdezik, mikor megy férjhez
x amikor takarít, mindig abbát hallgat

Mikor az emberek elkezdik írni az önéletrajzukat sosem fektetnek elég hangsúlyt arra, mi történt velük gyerekként. Pedig mennyire meghatározó az, hogy az édesanyjuk milyen áfonyás pitét sütött vasárnaponként (ami csak néha égett oda az önfeledt játék hevében), hogy az apjuk hogyan ragasztotta le ragtapasszal a századik horzsolást is és az, hogy mennyit, de mennyit kacagtak a testvérükkel bújócskázás közben. Mert mindenkinek kijárna a boldog gyerekkor. Az aranyló szegélyű emlékekkel, amikhez mindig, de mindig vissza tud nyúlni. Azzal a szelíd de mégis vad tánccal, ami a gyermekek sajátja. A teli szájjal kacagáshoz kell kapcsolódni, és ahhoz a tiszta, nyílt őszinteséghez, amit még nem árnyékolt be a felnőttek aljas manipulációja.
Ha tehetném, én lennék a következő Pán Péter, hogy elrepülve Sohaországba ne legyen más gondom, mint kalózokkal küzdeni és egy rakat viháncoló gyerkőcnek mesélni. És sohasohasohasem felnőni.
Ám lassan a harminchoz közeledve azt mondják már nem kellene ilyenekre gondolnom.

szétszórt szentjánosbogarak

egy, kettő… három évesen úgy ettem a málnát, hogy az ujjaimra raktam és egyszerre mind a tízet sorban a számba tömtem, hogy aztán egyben rágcsáljam meg. Alig fért belém, de én csakazértis hűen kitartottam. A nővérem nevetett rajtam és hozott egy szalvétát, hogy megtörölje az arcomat.

négy, öt… hat éves voltam, mikor először eltört a karom. Arra emlékszem, hogy nagyon, de nagyon sírtam. A nővérem megijedt és rohant, hogy szóljon anyának, aki pár perc alatt helyrehozta a törött csontot. Meg aztán az évek alatt az összes többi felhalmozódó sérülést is. Hiába próbálta megtanítani nekem is a hasznos bűbájokat, de sosem sikerültek egészen úgy, ahogy kellett volna. De anya, azt miért nem mondtad, hogy a lélek sebeire nincsen varázslat?

hét, nyolc… kilenc esztendő telt el a születésem óta, és ekkora már egy kisebb húggal is gazdagabb lett a család. Mi voltunk apa hercegnői, a három nővér. Hasonlítottunk, de még mennyire,!Egyformán szállt a kacagásunk, mind imádtuk a tenger felé kitárt kezekkel szaladni… és mégis annyira, de annyira különböztünk.

tíz, tizenegy… tizenkettő. Másodéves voltam a Roxfortban és utáltam. Utáltam, hogy Laylával nem kerültem egy házba, hogy őt a szelídsége másfele sodorta én meg örökké csak bajba keveredtem, álmodoztam és küzdöttem a vizsgákon. Aztán szépen lassan hajoltam meg. Belecsúsztam a griffendél ölelő karjaiba, és ők boldogan fogadtak maguk közé.

tizenhárom, tizennégy… tizenöt. Mindenki azzal ijesztgetett, hogy RBF így meg RBF úgy… Nem vettem túlzottan komolyan. Ugyanúgy csak lubickoltam a tóban, repkedtem a gurkók után és arra vártam, hogy mikor szabadulhatok ki valami jó kis turkálóba. Jobban lekötött a diákszínpad, és az, hogy sorra törjem össze a fiúk szívét. Mert semmit nem bírtam komolyan venni. Talán… akkor rontottam el ezt a felnövés dolgot.
Annak kellett volna igazi pofonnak lennie, mikor közölték, hogy évet kell ismételnem. De én csak örültem annak, hogy nyár van.

tizenhat, tizenhét… tizennyolc. Azt hiszem minden kis diák tudja milyen érzés utoljára kilépni az iskola kapuján - még akkor is, ha esetemben ez egy év csúszást jelentett, ami miatt anya ma is a fejét fogja. Mindenki érzi azt a hihetetlen szabadságot, amikor beleharap a levegőbe. De vajon hányan tudják egészen pontosan, hogy akkor most mit is akarnak csinálni?
Én nem tudtam.
Túl sok volt a lehetőség. Érdekelt a kviddics, a színészet, a zene, minden, ami a muglikhoz volt köthető és valójában csak továbbra is a kamaszlány akartam maradni, aki végigtombolja a koncerteket, aki könyörög Laylának, hogy ugyan vigye már el őt is, mert az a Sky gyerek biztos megtűr még egy Blake-et maga mellett.

- Te June! Milyen szakon is vagy most éppen?
- Őőő… azt hiszem legutoljára rúnamágiára jelentkeztem. Tudod, ilyen menő átoktörős dolog. Vagy hát gondolom olyasmi - legyintett vállát megvonva. - Lehetek mondjuk az új Indiana Jones, csak kicsit csinosabb kiadásban - nevetett fel, majd Grace értetlen arcát látva pislogott párat. Hajlamos volt elfeledkezni róla, hogy nem mindenki nőtt fel olyan szépen a varázsvilág és muglivilág határán, mint ő. De June úgy általánosságban hajlamos volt elfeledkezni dolgokról
- Mindegy, hagyjuk - rázta meg a fejét végül, és hullámos szőke tincsei csak úgy repkedtek arca körül.
- És mondd csak, ez hányadik is, amire váltottál? - June látta, hogy Grace próbál tapintatosan rákérdezni arra, hogy mikor fog végre valami mellett kitartani és megállapodni, de June nem akarta megkönnyíteni Grace helyzetét és különben is utálta, ha a felelős jövőjéről akartak vele beszélni. Meg arról, hogy kislányomkezdjmárvalamitazéleteddel…
- Sokadik - felelte napfényes vigyort villantva a másik lányra. June mosolya valahogy mindig olyan volt, mintha egy kicsit kisütött volna a nap a szobában. Még akkor is, ha ez a mosoly szomorú volt. Akkor olyan volt, mint a gyengén simogató őszi nap, ami hol elbújt, hol előbukkant a felhők szürkesége mögül. Persze az, hogy ezek után egy puszit nyomva Grace arcára inkább elmasírozott ebédelni, mindenféle vadvirág illatát húzva maga után már csak a hab volt a tortán. És June nem láthatta Grace aggodalmas pillantását, amint utána nézett. Valószínűleg, ha látta volna, egy kicsit azért elkomorul.

June sosem írt naplót és az esetek többségében egy nap többször meg kellett néznie a naptárát, hogy rájöjjön hétfő van-e vagy szerda. Amióta elvégezte a Roxfortot az évek csak teltek és körülbelül másfél évig lógatta a lábát, nyaranta ismeretlen emberek esküvőjére szökött be, magával rángatva Laylát, aki lassan maga is férjes asszony volt - bár June nem tudta pontosan megmondani, hogy ez mikor történt. Aztán apja kishercegnőmcsináljvalamitvégre beszéde után hajlandó volt jelentkezni az Akadémiára. Persze rájött, hogy hiába tanulja roppant könnyen a nyelveket, a nemzetközi máguskapcsolatok mégsem a legjobb választás számára. Szóval átment a mágus-mugli kapcsolatokra, aztán kipróbálta a rúnamágiát, a festészetet… és végül a herbológiai intézetnél egészen sokáig húzta. Szép lassan azonban kifogyott mindenből és a szülői támogatás is elapadt.

Nem tudta, hogy már abban a pillanatban felismerte, hogy beteg, mikor meglátta vagy igazából már jóval korábban. A levelei ugyan könnyedek voltak és igyekezett elrejteni a tényt, June azonban érezte, hogy valami nincsen rendben. És reménykedett… az utolsó pillanatig reménykedett, mert anyja gyógyító volt, mert az nem lehet, hogy az ő nővére, a mindig kedves, tökéletes, szelíd Layla… ne legyen többé. Mert ki lesz aki magához vonva megvigasztalja, ki lesz az a nagy testvére, akire felnézzen, akit nem érdekel, hogy June nem tudja mit kezdjen magával, mert bízik benne és…
Tagadta. Hetekig csak tagadta, és nem akart kimozdulni. Nem érdekelte a családja, nem érdekelte, hogy megossza a bánatát másokkal, nem érdekelte, hogy igazából ez a veszteség nem csak az övé. Ott voltak a szülei, a férje, a húguk. June csak a saját fájdalmával volt elfoglalva.

Végül csak sikerült kirobbantani a kagylóhéjból. Ám ekkor fogta a hátizsákját, vett egy sátrat és úgy döntött, köszöni szépen, ő most ezennel elköltözik. Hogy hova? Hát ki a világba. Éveken keresztül kint lakott. És bejárta Európát, egy kicsit Amerikát is és élvezte, hogy nem tudtak a bánatáról. Nevethetett, érezhetett, szerethetett, és mesélhetett. Elmesélte, hogy az anyja mindig abbát hallgat takarítás közben, és mugli módszerrel takarít, mert úgy gondolja, hogy szüksége van a fizikai munkára mert oldja a feszültséget, és nem lehet mindent pálcával megoldani (ezt mondjuk csak a varázslóknak tette hozzá). Elmondta, hogy néz ki az otthonuk, hogy mindig szedett egy csokor vadvirágot, hogy mikor mentek a tengerpartra.. és kicsit szeretett úgy beszélni, mintha Layla még mindig élne.
June társaságából lassan elmaradtak a varázslók és egyre inkább csak a muglikkal töltötte idejét. Beilleszkedett közéjük, és elrakta a pálcáját. Elege volt abból, hogy a nagy bűbájok és varázslatok sem tudták megmenteni a nővérét. Hogy a mágia elvette tőle az egyik legjobb dolgot.

…
És akkor meghallottam. Megdermedtem és nem tudtam hirtelen mit is kéne csinálnom. Tudtam, hogy te azt akarod, csak táncoljak, csak adjam át magam a zenének és egy részem tényleg szerette volna ezt tenni. Mégsem bírtam mozgásra bírni a lábaimat, a karjaim pedig esetlenül szántották a levegőt.
- Nem megy, sajnálom, de nem megy… - lehunytam a szemeimet és nagyon, de tényleg nagyon igyekeztem, hogy ne sírjam el magam. Mert ez a te számod volt, csak a tied és mindig együtt táncoltunk rá. De nélküled nem ment. Többé már nem. Úgyhogy csukott szemmel képzeltem magam elé, hogy mit tennél, hogyan mozdulnál és a lecsorgó sós könnyek végül a mosolyom csücskében értek véget. Aztán lassan, nagyon lassan meztelen talpam elemelkedett a földről. Magam elé rajzolt alakoddal együtt mozdultam. Csukott szemmel sírva nevettem és a sátrak között egészen biztosan teljesen dilinyósnak néztek. De nem érdekelt, mert még egy kicsit velem voltál, kacajod visszhangzott a fülemben és én újra a húgod lehettem, aki hozzád bújt, hogy ne féljen az ágyak alatt lakó szörnyetegektől és akivel együtt sütöttétek a palacsintát reggelente. Aki csillogó szemeket meresztett rád, mikor megkaptad a levelet és függött a szavaidon.
A zene elhallgatott.
Kinyitottam a szemeimet és a varázs abban a pillanatban kipukkadt. Egyedül álltam a csillagos ég alatt, végtelenül egyedül. Felnéztem a pislákoló fényekre a könnycsíkos arcommal. A számban sós ízt éreztem és eszembe jutott, hogy te mindig is jobban szeretted az édeset.
Hiányzol.
Nagyon hiányzol, Layla.

A bőrönd hangosan koppanva ért a padlóra. June halkan elkáromkodta magát, mert igyekezett a lehető legcsöndesebben érkezni, mégsem sikerült. Szembe találta magát szülei meglepett pillantásával. Hetek, hónapok, évek óta semmi életjelet nem adott magáról. És most mégis itt állt a háznak a küszöbén. A gyerekkora küszöbén, az emlékek ajtófélfája mellett. Amellett, ami elől annak idején elmenekült.
- Sziasztok, én… - nem tudta befejezni a mondatot, mert anyja jóleső süteményillatú felhője beborította és a karjai csak szorították és ölelték. June tőle szokatlan nyugalommal mozdult, hogy átölelje anyját. Feltekintve apja mosolyát pillantotta meg és a szíve csordultig telt hálával és szeretettel.
- Nem maradok sokáig, csak pár napot, míg találok egy helyet Londonban, és… még a pálcámat is el kell vinnem megjavíttatni… - megrázta a fejét. Nem számított, ez most egészen nem számított. Továbbra sem tudta, mihez kezd majd. Szeretne énekelni. Táncolni, nevetni és szeretni. Szeretne új emberekkel találkozni, és élni.
Ám mindez most mellékes volt.
Mert a tékozló lány hazaért.

a tenger kékeszöld derengés

levakarhatatlanul napfényes mosoly. kivillanó fogsor. hangos kacagás.
barna kutyaszemek szomorúsága. szőke fürtök kócos kavalkádja. mozgás, mozgás, mozgás. energiabomba. csacsogó-daloló napsugár.
térdfoltos nadrágok. jelmezszerű szoknyák. london turkálóinak legszínesebb kavalkádja.
átlagosan csókért pipiskedő magasság. lovaglásban edzett izmok. napfény csókolta bőr.
felszabadult tánc. szamárfüles könyvek sarka.
örökgyerekként elnyújtózás a fűben.
bodorodó bárányfelhők.

remegő aranyhíd a hold

édesapám

Gareth Blake, az öblös nevetése mindig betölti a konyhát. Örökké küzdött azzal, ha anya nem ért rá, hogyan fonja be úgy a hajunkat, ahogy kellett. Mindig a hercegnői maradunk, még akkor is, ha már csak ketten vagyunk. Tudom, hogy a vadságom sokkal inkább tőled örököltem, mint anyától. Anya szelíd, de mit tudjuk, milyen visszafeleselni a szélnek. Milyen az a kalandvágy, amibe beleborzong minden csontunk. És tudom, hogy te akkor is szeretni fogsz, ha még legalább húsz évig nem megyek férjhez. Vagy soha.

édesanyám

Aileen Blake (née Greene), édesanya, a legszelídebb érintés, a legkedvesebb mosoly, és aki a mai napig a legfinomabb sütiket süti. Életvidám, erős asszony, akinek szemében mégis megül a szomorúság. Túlélte egy lánya elvesztését ép ésszel. Felnézek rá és a feltétlen szeretetére. Tisztában vagyok a hibáival. De az édesanyám marad örökké. Egyébként gyógyítóként dolgozik a Szent Mungóban.

testvéreim

/ Layla Blake /, a tökéletes, a csodálatos, a legidősebb. Te voltál a megtestesült szelídség. A vidámságod beragyogott mindent és mi sütkéreztünk benne, és igyekeztünk annyit magunkba szívni, amennyit csak tudtunk. Nem mondom, hogy sosem veszekedtünk, de mindig megtartottuk egymást. Mindig hiányozni fogsz, nővérem. Örökké.

Ava Mia Blake, a kishúgom, a másik csöppnyi csoda. A legkisebb, akire igyekeztem mindig is csak mérsékelten irigykedni. Mert mi voltunk a három nővér, a három testőr... nem állhatott közénk holmi gyerekes irigység. Mégis, azt hiszem már nem találom veled a hangot. Te igyekszel felnőni én pedig csak szeretnék gyerek lenni még egy napig. Most melyikünk is az idősebb? Azért ha csinálok egy áfonyás muffint még megkóstolod, ugye? Layla emlékére...

apróságok

amortentia | tengerillat, levendula, rozmaring, narancsvirág, rozéfröccs, vizes kötelek.
mumus | egy családtagom holteste, vagy másé, akit annyira megszerettem.
Edevis tükre | én meg a boldog családom, egy vitorlás fedélzetén a földkörüli út kezdetén
hobbi | minden érdekel egyszerre, lovaglás, olvasás, írás, különféle mugli fesztiválok, ének, tánc, zene, vitorlázás, kviddics... de gyakran ezek mind csak tiszavirág idejűek
elvek | sosem tudhatod, hogy mikor dobod fel valaki napját egy mosollyal vagy egy dallal... hát rajta, énekelj!
amit nem (t)ennék meg | nem ennék csigát. meg kelbimbót sem. fúj.
ami zavar | ha valaki gyáva; mikor megkérdezik, hogy miért nem mentem még férjhez (mintha csak ez lehetne az életcélom), meg úgy általánosságban amikor a jövőmmel zaklatnak, ó és az, ha kifogy a fröccsből a bubi.
ami fontos | reggeli palacsinta? világbéke? esetleg fordított sorrendben?
ami nem fontos | mondjuk senkit nem érdekel, hogy ki mit evett reggelire, szóval nem kell megosztani az instán
büszkeségem | tudok vitorlázni, egyszerre tizenkilenc popocornt tudok a számba tömni (még fejlődöm na..), és azt mondják egész jó hangom van
amit megváltoztatnék | sokkal több időt töltenék Laylával, még a férje mellől is elrángattam volna önző módon. talán ezt kellett volna tennem.
ami lehetnék | neeeeee, mondtam, hogy utálom az ilyen kérdéseket. i'm out!

egyéb

Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.

Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.

lily james

Csüt. Ápr. 30, 2020 2:04 pm

Kedves June!

Nagyon szerettem olvasni a lapodat, tényleg egy élmény volt stílus szerint is, de maga a karakter is teljesen magával ragadott. Tetszett, ahogy szavakba öntötted a problémáit, a nehézségeit, hogy miként menekül a monoton élet és a megállapodás elől. Nem mindenki nő fel igazán korán, emberenként változó, hogy mikor áll készen a felnőtt létre és nagyon szépen megragadtad, mennyire nehéz lehet annak, akinél ez későn következik be. Az általános felfogás szerint sajnos akkor vagy igazán jó ember, ha minél korábban felnősz. Azt hiszem, te be tudod bizonyítani ennek az ellenkezőjét.
Mehetsz is foglalózni, aztán tiéd a játéktér!

U.i.: külön bónusz az egyik kedvenc Szabó Lőrinc versemért:3

Foglalók ❈ Játékostárs keresô