Stephanie Caroline Lestrange

Világ életemben nagy volt a szám, kiálltam magamért, elértem, amit akartam. Nagy az akaraterőm, a lelkesedésem. Mindent megteszek a céljaimért. Néha túl sokat beszélek, de az is előfordul, hogy meg sem szólalok. Van, hogy mosolygok, de az is van, hogy teljesen komor képpel bambulok magam elé. De imádok locsogni a baráti körömben, na akkor még levegőt is képtelen vagyok venni, mert el kell mondanom.
Nem rettenek vissza attól, ha verekednem kell, de ennek ellenére nem keresem a bajt csak, ahogy mondogatni szoktam: megvédem magam. Nem az a fajta vagyok, aki a tetteimre okokat, mentségeket vagy kifogásokat keresek. Ha valamit megtettem, hát vállalom érte a következményeket és nem vagyok túl büszke ahhoz sem, hogy bocsánatot kérjek. Szeleburdi, energiával teli természet vagyok, a mehetnékemet csak akkor érti meg az ember, ha már jó ideje egy fedél alatt él velem.

Nem vagyok hajlandó úgy táncolni, ahogy más fütyül. Nem tudom könnyen kifejezni az érzelmeimet, még olykor a családom közelében sem. A kényszert ki nem állhatom!  Nem szeretek vitatkozni, de ha mégis megteszem, rögtön a sarokba szorítom a másik felet. Ha fontos témáról van szó, a végletekig képes vagyok elmenni, és megvédem a magam igazát, a gyengébbeket is.

Előhalászom a naplóm a párna alól, amibe belelapozok, visszanézem múltbéli énem akkori problémáit. Sok dologgal nem értek már egyet abból az időből, tovább fejlődtem, de nem szégyellem a sorokat, amik itt állnak. A napló csak azért nincs jobban elrejtve, azért nincs benne kettő éve már bejegyzés, mert anyám egy napon úgy döntött, hogy elolvassa, amikor éppen nem voltam a szobámban.
Minden benne volt ebben a kicsi könyvben: az első cigaretta, az első pohár alkohol, az első komoly csók, de még a legfontosabb verseim tervei, az elképzeléseim és a gondolataim is helyet kaptak itt. És persze az, hogy mi történt a húgommal azon a szörnyű napon. És hogy az öcsém haját én vágtam le akkor nap, mikor még három éves sem volt…az ollót pedig a kezébe adtam. Ő volt, Ő tette. Persze…
A falióra kattogása töri csak meg a csendet, a professzor az asztalánál ücsörög és árgus szemekkel tekint egyik oldalról a másikra. A füzetem már rég teleírtam, csupán leadnom kellene, de még várok. Ő a folyosón vár rám. Mic tekintete olyan számomra, mint egy inda, ami oly könnyedén tekeredik körém... elragad és nem ereszt el, elgondolkodtat. A testem minden pontja lángol, de csak ameddig érintése el nem oltja. Én csak Őt lesem, a tanár már köszörüli torkát, én pedig inkább felállok, leadom a füzetet és pillanatok telnek el, amikor végre karon ragadom és tovább szaladunk.
Van amit nem lehet könyvekből megtanulni, hiába teszed meg, mégsem lesz ugyan olyan mint ahogy elképzeled. Mit jelent boldognak lenni? Igazán szeretni? Féltékenynek lenni?
Néha azt érzem, elveszek magamban. Főként, amikor mélyen el tudok gondolkodni a múlton. Néha feltűnik bennem egy félelem.
Mégis úgy gondolom, jól forgatom a kártyákat, mert van, amit meg lehet tanulni a könyvekből, sokszor ezek segítenek átvészelni, eltüntetni, megérteni. Ezek segítenek nekem feltöltődni, átgondolni mindent és mint egy körforgás, napról napra élni.
Azóta, hogy nem hívjuk magunkat legjobb barátoknak, sok mindenben változtam, talán pont ennek hatására. Ennek ellenére nem tudám Őt elengedni. Mert ha ő nem lenne, az én lángom sem égne már tovább. A tűz, ami kitört belőlem, csak miattuk forr még oly erősen. A családom miatt. A többi már szinte elillan, az álca egyre többször hull le, de van ami nem változik.
Kiismerni magát. Körbejárni, jókat nevetni, elfutni. Aztán tanulni. Könyveket lapozni, jegyzeteket készíteni. Rámosolyogni az óratoronyra, kiváló jegyeket szerezni. Kiválónak lenni.
Az ablakomban ült, lábaink pedig lógtak róla. Ittam a baracklevemet, de hogyan tovább? Mic is ivott a baracklevemből, a blúzom alól átsejlő, fekete melltartómat bámulta. Zavaromban, de talán dühömben, meglöktem, mire kiesett az ablakon, szerencsére anyám virágbokrai közé, átvetettem az egyik lábamat a párkányon, és elnézést kértem, de világos volt, hogy nem gondolom komolyan, ő pedig vigyorgott.
- De komolyan Annie, én megvárlak. Úgy ahogy a Roxfortban is mindig láttuk egymást…ezután is látni fogjuk egymást.
Elszorult a torkom, mert ilyen szépet még soha, senki nem mondott nekem, hálát éreztem, megittam az utolsó korty baracklevet, Mic visszamászott az ablakomba, megsimogatta a térdem, ezúttal tényleg a szemembe nézett.
- Nem érdekel, hogy anyám mit mond… nem fogom azt a flúgos tyúkot feleségül venni… tudod miért? Mert téged foglak.

Sosem tartottam magamat gyönyörűnek. Nem voltam sose olyan nagyon figyelemfelkeltő. Százötvenhét centi vagyok, alig 50 kg-al. Barna hajam van, barna szemmel. Ennyi...