Jasper the explorer

Pszichológiai jelentés; #1
"Jasper Travers, 8 éves. Egy cserfes, eleven gyerek. Ez az ő korában teljesen normális. Még most ismerkedik a világgal, és a körülötte élőkkel, a hirtelen változások viszont nem tesznek jót neki. Egyik percről a másikra befordul tőlük, tehetetlennek érzi magát, és pánikrohamok törnek rá, mintha félne attól, hogy ami ismeretlen, az eredendően rossz is."

Pszichológiai jelentés #2;
"Jasper Travers, 13 éves. A beteget gyermekkora óta rémálmok gyötrik. Szorongó, befelé forduló magatartás formája gyakorlatilag egy önvédelmi mechanizmusként működik. Ha szóba kerül az édesapja látszik rajta, hogy keresi a szavakat, nem nagyon tudja mit mondjon, mintha egyszerűen képtelen lenne kifejezni azt, hogy miként is érez a férfi iránt. Édesanyja elmondása szerint otthon gyakran érdeklődik az édesapja felől, aztán ha megkapja a válaszokat csak bevonul a szobájába, és órákig ki sem jön onnan. Az iskolai eredményei nem a legjobbak. Kérdésre Jasper elmondta, hogy ez azért van, mert rémálmai miatt nem tud koncentrálni. Egy gyengébb típusú altatót írok fel neki."

Pszichológiai jelentés #3;
"Jasper Travers, 16 éves. Új páciens. A beteg elmondta, azért hagyta ott előző orvosát, mert nem bízott meg benne. Azt is elmondta, hogy az előző orvosa mugli volt, és ezen Jasper azóta is jókat mulat. Egy életvidám, racionalista fiút ismertem meg benne, bár túlontúl erős az igazságérzete, ami miatt gyakran keveredik bajba az iskolában. Megkért, hogy ne mondjam el az anyjának, de elárulta, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot a vér szerinti apjával, és annak a családjával."

Pszichológiai jelentés #4;
"Jasper ma feldúltan érkezett meg hozzám. Elmondta, hogy az édesapja egyetlen levelére sem válaszolt az elmúlt egy hónapban. Eleinte csapkodott, aztán sírni kezdett. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem ura a körülötte kialakult helyzetnek. Azt is elmondta, hogy otthon a családja fekete bárányként kezeli, amióta az öccse elvesztette a karját. Arra kért, hogy írjak fel neki egy gyenge nyugtatót. Megtettem."

Pszichológiai jelentés #5;
"Ismét fogadtam, a ma 21 éves Jaspert. Azért jött, hogy tájékoztasson nem áll módjában több kezelésre járni. Magabiztosnak és rendíthetetlennek tűnt, elmondta, hogy Angliába fog utazni, hogy tovább tanulhasson, és hogy felkereshesse a családját."

Rossz csillagzat alatt születtem. Az orion, meg a kentaur, vagy mi a faszom, nem pont úgy állt, ahogy jó lett volna, s anyám ezzel magyarázza az összes rossz dolgot, ami a születésem köré fonódott. Példának okáért azt, hogy apám szart a fejemre, vagy azt, hogy nyolc hónapra születtem, és majdnem meghaltam, a nyakamra tekeredett köldökzsinór miatt. No mindeeeegy… ott tartottunk, hogy rossz csillagzat alatt születtem.

Három éves voltam, amikor anya megismerkedett Bernarddal, és olyan nagy volt a szerelem, mint még soha. Nem nagyon érzékeltem semmit a külvilágból, kb. örültem, hogy élek, és hogy tudok rágni. Meg, hogy megvan mind az öt ujjam. Mikor négy éves lettem Amerikába, pontosabban Washingtonba költöztünk, egy gyönyörű, fehér kerítéssel szegélyezett kertes házba, kedves szomszédok mellé. Bernard úgy nevelt, úgy állt hozzám, mintha a sajátja lennék, de anya nem habozott elmondani - valahol amikor megtanultam, hogy nem szabad homokot enni, és hogy a lányoknak nem az van ami nekem között - hogy az én igazi apám mekkora nagy tajparasz, és mennyire szarik a fejemre. Na, és igazából akkor kezdődtek a bajok.

Anya valami különös - és őszintén megmagyarázhatatlan - oknál fogva mugli iskolába járatott, vagyis bocsánat, magnix iskolába. Ott egész jól éreztem magam, a többi gyerek tökre szeretett, és én is szerettem őket. Nyolc éves voltam, amikor valahogy minden elromlott körülöttem. Az álmokkal kezdődött… mind ugyan arról a fekete köpenyes férfiról szólt, ahogy bámult rám, az arca vérben úszott, és mindig az lett a vége, hogy az a férfi én magam voltam, és egy tükörbe meredtem. Félni kezdtem saját magamtól, és ezáltal az osztálytársaim is félni kezdtek tőlem. Féltek, mert kiszámíthatatlan voltam. Féltek, mert veszélyes lettem. Te is féltél volna. Egy nyolcéves gyerek, aki ha dühbe gurul tárgyakat mozgat, vagy éppen felgyújtja a tanára haját, a puszta pillantásával… nem egy tündérmese.

Anyám kétségbeesett, pánikolni kezdett, visszaszokott a frontinra, ami a két éves öcsém mellett szintén nem volt leányálom kategória, és mindennek a kurva habos tetejében, pszichológushoz kezdett járatni. ENGEM. Bernard hiába mondta neki, hogy varázsló vagyok, hogy felismeri a jeleket, anyám egyszerűen nem akarta elhinni. Egészen addig amíg meg nem jött a levelem az Ilvermornyból, hogy felvettek. De persze a pszichológushoz továbbra is járnom kellett, mintha bolond, vagy félkegyelmű lettem volna.
Az Ilvermorny több volt, mint amire vágytam. Sokkal több, a leggyönyörűbb álmaimnál. Az évek teltek, én pedig gond nélkül beleszoktam a varázslásba, ahogy lassacskán az öcsém is. A csajokat flexel sem lehetett volna leválasztani rólam, és talán sosem voltam vagy leszek olyan boldog, mint akkor.

Aztán jött az az este… a buli, amikor pár felsőbbéves sráccal megbeszéltük, hogy kiszökünk takarodó után… ÚRISTEN BÁR NE TETTÜK VOLNA. Az öcsém persze velünk jött. Meg akartam mutatni neki, hogy mi a jó. Hogy milyen a nagykutyák élete. Öntelt, és flegma faszfej voltam, és a testvéremből is ilyen embert akartam faragni, hogy otthon, amikor egyedül voltam, ne érezzem magam annyira szarul. És aztán valahogy odakeveredett az a valami. Én vérfarkasnak hittem, valaki más szerint mantikór volt, a harmadik pedig megesküdne, hogy egy kibaszott fejlődésben lévő sárkány. Talán sosem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi is támadt ránk, - vagyis az öcsémre - a sötétből, de Jordan elvesztette az egyik karját. Úgy vállból. Alig értünk el vele a gyengéledőre, ahonnan nyilván a kórházba szállították. Ekkor tört el az első pálcám. Sosem fogom elfelejteni anyám megvető tekintetét, és azt a mélységes csalódottságot. Többé nem mentem haza, csak a nyári szünetre.

Huszonegy éves vagyok, a családom fekete báránya, a csajok - és egyszer-kétszer a fiúk - legnagyobb ajándéka. Nagykorú és szabad, aki bármit megtehet. Miért ne tanulhatnék tovább? Miért ne kereshetném meg az apámat? Ha már anyám szerint amúgy is pontosan akkora faszkalap vagyok,mint ő…

Száznyolcvankilenc centiméter, szikár, izmos test, és vállig érő, hullámos szőke haj jellemez. Anya szerint majdnem mindenben rá hasonlítok, csak az orrom olyan, mint az apámé. Én nem tudom ezt megerősíteni, mert fingom sincs arról, hogyan nézhet ki az idősebb Travers. A stílusomról nem nagyon tudok mit mondani. Hívtak már lázadónak, rockernek, bohémnak... szerintem én egyik sem vagyok. Azt veszem fel, ami tetszik, és úgy nézek ki, ahogy épp akkor, abban a pillanatban akarok. Ez vagyok én. Saját magam kliséje.