fekete, fekete, fekete

Hát nem lenyűgöző a vér patakmederben folydogáló valója? Ahogy meg-megcsillan alatta egy-egy kavics, pengeél. Ahogy megszűri magát a sártól, a szennytől. Ahogy tisztán tartja önmagát a puszta valójában, és nemes marad, mint az ember, melyben fekszik az a meder fagyos völgyek mélyén. Minden egyes alkalommal, amikor vért látok, elállnak a szavaim, izzadni kezdek, és tekintetemben elégedettség villan. Remélem, saját vérembe fagyva halok meg, hogy aztán az alvadt véren lassan csúszva érhessem el Hádész birodalmát.
Az öklömön parázsló vér íze a legédesebb. Érzem benne tetteim súlyát, és érzem az elégedettséget vagy ritkán a megbánást. Ha vér tapad a kezemhez, az átveszi az öldöklés művészetének fenséges illatát, ízét, árnyalatát, vagy a hibásan ontott vérből áradó megvetést. Vérben nyugszik az igazság. A bor ennek csak gyenge mása, ízesített, gyümölcsből facsart imitációja, az irodalom kedvelt motívuma. Nem okoz olyan szenvedélyt, mint a vér látványa, illata, aromája. Nem hatol úgy a hámsejtekben nyugvó érzékeny receptorokba, hogy teljesen megrészegítsen, míg a vér képes erre. A vér megvadít, feledtet, emlékeztet és nyugtat. A vér ambivalens, akár a szerelem. De számomra a vér a szerelem. És ha megalvad, akkor fekete, fekete, fekete.

A lelkem úgy döntött, elég egyedül feketének lennie. Nem a lélek tükre a szemem, nem vetül ki rám a sötét. Kék és barna. De egyik sem fekete. A bőrszínem sem, azonban azt nem vágyom méltatlankodva megváltoztatni. Ahogyan semmi mást sem. Ez vagyok én, még ha nem is ÉN vagyok. A személyiségem csak az öltözékemben, kiegészítőimben fejeződik ki. Nem véletlen, hogy talárt hordok - kizárólag feketét -, vagy a legsötétebb ingjeimet. Anyám még arra sem volt képes, hogy külsőm egyszerűen csak legyen fekete, fekete, fekete.

A kezeimet legszívesebben belemártanám egy üveg alvadozó vérbe. Először a kisujjamat az első percig, a gyűrűset ugyaneddig, és így tovább. Aztán jöhetne a második, a harmadik. Végigrajzolnám ecsettel tenyerem erezetét, legfőként az életvonalat. Megrövidíteném, aztán meghosszabbítanám. Várnám, mikor szívja fel bőröm az életet és a halált. Vajon melyik hatja át előbb a testemet, melyik ér el hamarább a szívemig, hogy átfusson a bal pitvarból a bal kamrába, és újra megérkezzen a szívbe: a jobb pitvarba, onnan pedig tovább. Milyen lehet az, ha fekete vér csörgedezne egyes emberek ereiben? És milyen lehet ezzel élni? Nemesebb, sötétebb?
A tószt utolsó szavaira abbahagyom a gondolatmenetet. Nem figyeltem apámra, de valószínűleg azért beszélt kivételesen, mert végre családias a hangulat. Nem ül az asztalnál Devon, és ez lényeges. Elvégre a szent családot is három ember alkotta, nem pedig négy. A négy egy felesleges szám a családtervezés vagy tervezetlen családalapítás során. A lányok persze mások. Belőlük addig nem elég, míg fiú nem születik. Az örökös, aki majd továbbviszi a nevet, a rangot, a vagyont és azt a családi büszkeséget, aminek át kell hatnia a szívét és a lelkét. Kár, hogy engem nem leng át semmi, csak csupa fekete, fekete, feketeség.
Anyám száját hangos sóhaj hagyja el, mire majdnem kiesett a kezemből a kanál, de sikeresen megtartottam. Mindig csak Dev, őérte van oda annyira, mintha engem nem is szeretne! Itt a feltámadásról lenne szó elvileg, hogy a család az öcsém eltűnésével új lehetőséget kap arra, hogy példaértékűen éljen. Nem az a cél, hogy sajnáljuk a halottat, hanem az, hogy feltámadjunk, mint egy főnix. Felfoghatjuk úgy is, hogy Jézus az öcsémmel meghalt, és a családban feltámadhat. Feltéve, ha anyám nem sajnáltatja ennyire önmagát és a fiát is. Inkább egyen! Tömje azt a francos pofáját!
- Felesleges sajnálni, hogy nincs itt - egy velős, rosszmájú hozzászólás remélem elég ahhoz, hogy hanyagoljuk a továbbiakban a témát, sőt bele se kezdjünk, elvégre most baromira nem vagyok kíváncsi rá. Nem szabad, hogy érdekeljen a jelenlétének hiánya. Mégis érdekel, mert emlékeztetnek rá minden egyes pillanatban.
Ismét sóhajt hallok, és kénytelen vagyok lecsapni a kanalamat a tányérba, egyenesen a levesbe, ami csapódna is minden irányba, de a manó észreveszi, és úgy intézi, hogy ez ne történhessen meg. Gondolom hálásnak kellene lennem, amiért ezt teszi, de nem vagyok képes arra, hogy az apró figyelmességet kellő jóindulattal tudjam honorálni. Ami azt illeti, a jóindulat már rég nem jellemez. Azonban a család miatt türtőztetem magam...
- Nem lehetne legalább egy perc erejéig elfelejteni, hogy létezik az a semmirekellő? - szinte üvöltve, sértetten és dühösen vetem ezt anyám felé. Nem is az anyám, soha nem volt az. Mindig csak Devé, engem nem is szeret, csak fél tőlem. Pedig lehet, hogy én is csak egy kis törődést, valós szeretetet kértem volna, és akkor nem tartanánk ott, ahol tartunk. Akkor talán anyás gyerek lettem volna én is, talán nem hagytam volna, hogy apám függésébe kerüljek. Talán akkor minden más lenne. Nekem is fáj, hogy nincs itt az öcsém, de nem csak azért, mert így nincs kit piszkálnom és sértegetnem. Nem, ez ennél sokkal bonyolultabb. Jézus lehetővé tette azt, hogy minden ember részesülhessen az üdvösségből, ha megbánja bűneit. Devon arcát látva mindig elfogott a bűntudat, a mai napon is elfogna, de nincs itt. Nincs itt, hogy emlékeztessen arra, hogy milyen undorító LÉNY lettem apám kezei között.
A harmadik sóhajra már nem tudom türtőztetni magam. Elegem van, hogy mindig a testvérem miatt megy a dráma. Most is, anyám egy szóval sem tagadja, hogy mi miatt ilyen siralomházbeli a hangulat. Szinte azonnal oldalra csapok a kezemmel, mintha meg akarnám fojtani anyámat, de nem kezd el fuldokolni. A mozdulattal az életlen késemet vágom csak a hasába. Akármennyire életlen a kés, sebet ejt a gyenge bőrön és a húsába mélyed, én pedig a vér láttán elmosolyodok. Kicsit megnyugtat az, amit tettem, de anyám arca láttán ugyanaz fog el, mint amikor Devont sértegetem és alázom meg. Ugyanaz a bűntudat lüktet bennem akkor is, amikor agresszív tekintetemet az övébe fúrom, és megforgatom hasában a kést.
Nem ömlik a vér látványosan, nem esett semmilyen súlyos baja az anyámnak nevezett nőnek, és a késnek sem lett baja. Felmegyek inkább a szobámba, apám egy szó nélkül figyeli az eseményeket. A legnagyobb szarban is csendben tud maradni, ez jellemző rá. Rám viszont nem. Sem pedig az, hogy igazán az legyek, ami lenni akarok. A bűntudat nem enyészik el bennem, mint ahogy azt várnám. Nincsen semmi elégtétel, visszaigazolás. Nem vagyok igazán, csontvelőig hatolóan fekete, fekete, fekete.