come as you are

jó, ha mindenáron tudni akarod. egy igazi pöcs vagyok, aki valószínűleg többet van beállva, vagy berúgva, vagy mindkettő egyszerre, mint ébren. és valószínűleg azt kérdezed, hogy ez mire jó nekem, igaz? hát nincs is jobb érzés annál, mikor szétcsapva megpengeted a gitárod, és a tömeg sikoltozik. ja, hogy az utóbbi időben nincs tömeg, csak ötven ember egy helyi kocsmában? hát, az szarügy barátom. bár mondhatnám, hogy mindegy, mert csak legyen nálam mindig sör, és cigaretta, akkor nagy baj nem lehet. és jaj neked akkor, ha azelőtt szólsz hozzám, mielőtt megittam volna az elsőt. nem szeretek feleslegesen beszélni. nem szeretek én már igazán semmit és senkit, és ahhoz is egyre nagyobb undor fűz, hogy a kezembe vegyem a gitáromat, meg a mikrofon elé álljak, és zenéljek. pedig kell, mert másképpen éhen döglenék a francba. és azt csak azért nem akarom, mert valljuk be őszintén élni még mindig jobb, mint a földben rohadni a férgek között.
most biztos azt mondod, hogy: de azért tuti vannak jó tulajdonságaid is. na, legalább kettőt sorolj fel. jó, legyen

egy: utálok magamról beszélni. rühellem az újságírókat, a firkászokat, az embereket akik odajönnek, hogy megdicsérjék azt a lemezt amit tizenöt éve adtunk ki. de tényleg, no offense, de hagyjon mindenki békén.

kettő: sokat tudok beszélni. ha be vagyok rúgva, esetleg be lennék állva, rengeteget pofázok. be nem áll a szám, és biztos azt fogod hallani hogy amikor tíz éve a wembleyben álltunk, az mennyire kurva király volt. és most meg látod, hova kerültem? itt ülök egy dohányfüstös lebuj sarkában, ahol mindenféle szerzet van.

említettem, hogy utálok varázslóknak játszani? nem? akkor most mondom. mármint kisebb helyen, mert ha nem tetszik nekik a muzsika, könnyen leátkozhatnak. én meg azért nem vagyok, és sosem voltam akkora spíler a pálcával. nem mondom, hogy semmilyen pálcával, mert elég sok jó csaj van, aki szerette a varázslataimat, de már azok az idők is elmúltak és még a lőtéri kutya sem kíváncsi rám, ez a nagy büdös helyzet.

a fentiekből gondolom már rájöhettél, hogy nem élem életem legjobb periódusát. amikor még nem voltam ekkora paraszt, akkor egész élvezhető társaságot nyújtottam, jó hallgatóság voltam, tudtam tanácsokat adni, mindig akadt egy-kettő felvidító mondat bennem. nem szerettem ha valakinek rossz napja van, és szerettem felvidítani.
most meg? fénysebességgel száguldok afelé, hogy a negyvenediket ne érjem meg. pedig másfél év múlva lesz.

1981-1999

Bár azt hinné az ember, hogy a sztárok élete az mindig tündérmesével kezdődik, szerintem kurvára nincs így. Tök átlagos kiscsávó voltam, anyám felszolgáló volt, apám meg autószerelő, én meg egész végig az szerettem volna lenni. Aztán megláttam egy csövest gitározni az utcán, és addig sírtam anyámnak, amíg nem küldött el zeneiskolába. Hat évesen kezdtem zongorázni, és igazából tíz éven keresztül mást nem is csináltam, csak énekeltem, meg ütöttem a billentyűket. Szóval ’97-ben kezdtem gitározni, azóta meg inkább ezt csinálom, kevésbé fárasztóbb, mint azt a kurva sok billentyűt ütni.
Mondjuk azt elfelejtettem mondani, hogy jártam a Roxfortba is, ahol Griffendélesként végeztem, de az iskola után nem mentem továbbtanulni, hanem a Foltozott Üstben kezdtem pultozni. Amíg az évfolyamtársaimból mind ilyen állukat fennhordó pöcsköszörű lett, én csapoltam a sört az alkesz varázslóknak meg a boszorkányoknak. Nagy karrier, mi? Szerintem is.

2000-2005
Elmentem az egyik londoni kocsmába valamikor az ezredforduló elején, ahol játszott egy valami hülye nevű zenekar. Kurvára nem érdekelt, igazából csak a szabadnapomon akartam magam jól érezni, berúgni, összeszedni valami csajt, hazavinni, aztán másnap soha viszont nem látni. Találkoztam két csávóval, Travisszel és Andyvel, akik mint utóbb kiderült, zenéltek. Ott fent a színpadon. Azt mondtam nekik, hogy nem akarnak-e egy másik gitárost, mert éppenséggel zenélnék. Azt mondák, hogy persze, miért is ne. Szóval beszálltam. Ha valaha hallottad már azt a nevet, hogy Boredom Conspiracy, akkor nem hibáztatlak, mert én voltam annak az énekese valamikor. Ja, ilyen kurva rég alakultunk meg. És ki is adtuk még abban az évben az első lemezünket. Conspiracy Isn’t So Real. Igen, tudod ami tizenkét hétig volt listavezető. Nem, véletlenül sem bűvöltem meg a slágerlisták főnökeit, saját erőből értem el. Az első lemezt követte még kettő a kétezres évek elején, mi pedig egyre jobbak voltunk. Először Angliában, aztán Európában is. Travis és Andy nem sejtett semmit abból, hogy varázsló vagyok, és ez így volt rendjén. Igazából sosem gondoltam úgy, hogy akként élek. Én csak zenélni akartam mindig.

2006-2011
Koncert a Wembleyben. Turné Amerikában. Felültünk a világ trónjára, miközben egyre több és több ember szeretett meg minket. Mi pedig egyre távolabb kerültünk egymástól. Nem voltak konfliktusaink az első öt évben. A következőben pedig csak azok voltak. Bár ahogy mondják, a gépezetből nem szabad kiszállni. Nem is tudsz. Vagy az dob ki magából, vagy ott maradsz, és tovább hajtod a malmot, amíg csak visz a lábad. Aztán jön az első fecskendő, a szúrás, az elszállás, és mire másnap felkelsz, már nem vagy ugyanaz. Persze, hogy elsodródtunk egymástól. Mindhárman drogosok voltunk. Csak éppen nem együtt csináltuk és ez már nem tartott minket össze. De show must go on, ahogy mondta az öreg Mercury, így ebben az öt évben is benne ragadtunk a turné – album – turné örökös körében. Igazán kár volt érte. Ma már másképp csinálnám.

2012-2017
’12-ben elmentünk pihenőre. Annyira nem bírtuk elviselni egymást, hogy a menedzsment úgy döntött, akkor ideje mindenkinek pihenni, elvonóra menni, szólólemezt készíteni, hogy továbbra is tejeljenek azoknak a pénzhajhász faszoknak a rajongók. Három évig tiszta is voltam. 2015-ben jött ki a Conspiracy Remains, ezzel újra mi lettünk a legnagyobb sztárok. Én pedig újra visszaestem. A többiek megpróbáltak rajtam segíteni, de nem lehetett. Nem engedtem, a menedzsment pedig köszönte szépen, ennyi elég volt nekik. Azt mondták, hogy egy utolsó album, és mehetek arra, amerre akarok. Az End of Conspiracy már nem lett akkora siker. Akkor kerültem mélyebbre.

2017-
Az élet egy kicseszett körforgás. Aki a rossz lebujokból indul, valahogy végül újra oda lyukad ki. Megint a Foltozott Üstben pultozom, miközben a volt zenekarom két másik tagja egy harmadik, fiatalabbal kaszál. Kisemmizve kerültem ki a zenekarból, és mehettem vissza szégyenszemre pultozni. Nem azért, mert nem akartam zenélni. Én akartam. Csak engem nem akart senki. Ezért maradt a hülye kocsmákban való egyszál gitáros/zongorás szerzői est. És barátom elhiheted, hogy azért vajmi keveset csengetnek. Korábban ha akartam volna, beleugorhattam volna egy kokainnyi dombba. Most meg maximum a lakásom tetejéről ugranék le, csak még nem volt hozzá elég merszem. Van innen út felfelé? Egyszer már volt. Hogy másodszor is van-e, nos azt én már lehet nem akarom megvárni.  

Barna hajam van. Vagy szőke. Vagy fekete. Gyakran változtatom, metamorfágus vagyok. Kapóra jött az évek folyamán. Amúgy tök átlagos vagyok. Leszámítva azt, hogy van egy piercingem, meg pár tetoválásom, és néha elég érdekes öltözködésem. Meg a cigaretta állandóan a számban. És a Dior parfüm aromája körülöttem. De valószínűleg tudod, hiszen mindegy mennyi idős vagy, valószínűleg volt rólam egy, vagy százegy poszter a szobádban.