A roxforti éveim után nem gondoltam volna, hogy valaha egy Carrow társaságában fogok kellemes megnyugvást érezni. Amycus és Alecto Carrow megkeserítették a roxforti éveimet, tőlük kaptam életem első Cruciatusát - de Rhiannon Carrow cseppet sem hasonlított rájuk. Talán huszonegy lehettem, mikor először találkoztunk, lecsúszott kis narkós voltam, nem sok minden érdekelt a heroinon kívül, bár a legkisebb kedves gesztusért is eladtam volna a lelkemet. Előtte nem sokkal kezdtem dílerkedni, minden melót elvállaltam a nagyobb kutyáknak, amit csak a nyakamba sóztak, akkoriban még másoknak dolgoztam. Már nem emlékeztem, pontosan mit kellett elvinnem és kinek Rhiannon Carrow megbízásából, csak az érzés maradt meg: hihetetlenül be voltam fosva. Mindenki úgy emlegette, hogy Poison Queen, azt mondták, kibaszott veszélyes nő, én pedig majdnem magam alá csináltam és azt sem tudtam, hogyan illene köszönnöm neki. Mert ő nyilván nem olyan gettószökevény nyomorult volt, mint én, örülhettem, hogy egyáltalán lealacsonyodott hozzám és szóba állt velem. Akkor még biztosan nem gondoltam volna, hogy egyszer a távoli jövőben itt fogok ülni vele szemben egy kényelmes fotelben, túlcukrozott gyümölcsteát kortyolgatva - megégettem vele a számat, én idióta -, mint két régi jó barát, akik meg akarják tárgyalni a legfrissebb pletykákat. Persze nem pletykálni jöttem, bár biztosan mindkettőnknek voltak igazán izgalmas sztorijai, amin megérte volna csámcsogni. Az átlagember meglepődne, hogy milyen arcok fordulnak meg egy bordélyban vagy egy dílernél, gyakran olyanok, akik máskor a Szombati Boszorkány címlapjáról mosolyogtak vissza, mint az Év Varázslója. - Kéne egy kis segítség - szólaltam meg a szokásos udvariassági körök után, a szétázott teafiltert tanulmányozva, mintha lett volna bármi érdekes benne. - Tartozom valakinek, nem tudom visszafizetni és fogalmam sincs kihez fordulhatnék. Gondoltam, te talán ki tudnád iktatni a képből a pasast... Feszült voltam, bár ennek nem Rhiannon volt az oka. Felborult az életem, a Kyle Briggs-nyomozás óta minden a feje tetejére állt. Bevittek az aurorok, milliószor kihallgattak, hazudtam egy alibit Levin Dolohov lányának, kikészültem az elvonási tünetektől. A családom beintett nekem, látni sem bírtak, a saját apám undorodott tőlem és azt mondta, ne kerüljek többé a szeme elé, anyámnak is sikerült hatalmas fájdalmat okoznom a puszta létezésemmel is. A barátnőm vagy valami hasonlóm kihajított, végleg elveszítettem Adát és azóta is gyötört emiatt a bűntudat. Mindeközben elveszítettem a megélhetésemet, az auroroknak hála nem árulhattam még porcukrot sem. Nem csoda, hogy felhalmoztam néhány adósságot, amik most kezdtek kínossá válni. De az utóbbi egy-két hétben mintha minden rendeződött volna. Frida talált nekem munkát, elmondhatatlanul hálás voltam neki érte, akkor is, ha közben a vele kapcsolatos zavaros érzéseim ébren tartottak éjszaka. És hát ott volt Alina is, akinek a létezése még mindig újra és újra megdöbbentett, akárhányszor tudatosult bennem, hogy én tulajdonképpen apa lettem, egyszerre éreztem félelmet és boldogságot. Kaotikus volt minden, de egy dolgot tudtam: Fridát és Alinát nem keverhettem bele a szarságaimba. Valahogy rendeznem kellett a zűrös ügyeimet, amik őket is érinthették, márpedig nem szerettem volna, ha az én tartozásom miatt valaki esetleg eljut a lányomhoz vagy Fridához. A probléma csak az volt, hogy fizetni nem tudtam, ahhoz pedig sosem lettem volna elég tökös, hogy egyedül próbáljak eltenni valakit láb alól. - Nem kérnélek erre, ha nem lenne nagyon fontos. De ahogy most áll az életem, az... az egészen jó és nem szeretném elbaszni, végképp nem belekeverni olyanokat, akik nem ezt érdemlik. Valahogy meghálálom, bárhogy - pillantottam reménykedő, fáradt tekintettel Rhiannonra, mielőtt újból belekortyoltam volna a mézédes teába.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Ápr. 11, 2020 10:34 am
Tea time with an old friend
to my Bertie
Az események forgatagában kissé megfeledkeztem a régi szokásaimról, ahogyan jó pár barátomat sem kerestem fel. Megcsappant a szabadidőm, ahogyan a kapacitásom és ott volt még egy nagy púp a hátamon, amivel foglalkoznom kellett. Roger egyszer többet szeretne beszélni, mintha bármi szava lenne, nem mellesleg meg sem engedtem neki, hogy bármit is önállónak cselekedjen. Ha a helyzet nem változik - erre csekély esélyt látok - meg, akkor kénytelen leszek megkérni Miriamot, hogy tegyen látogatást kedves barátunknál. Sosem szerettem az olyan felesleges egyedeket a képletekben, akik csak a bajt és a gondot okozzák. Reménykedtem benne, hogy a múltkori figyelmeztetés mindenki számára hasznos lesz, de tévedtem, vannak, akik egyszerűen nem akarják megérteni a dolgok rendjét. Látom, hogy valami aggasztja és hamarosan biztos vagyok benne, hogy ki is fogja bökni mi ez a valami, de én csak türelmesen keverem a teámat, miközben rágyújtok egy szál cigarettára, amit az asztalra rakok, nyugodtan kiszolgálhatja magát ő is. Szívok egy mélyet a cigarettából, élvezem, ahogyan a füst kitölti a tüdőmben lévő teret. Amikor a tárgyra tér, akkor csak figyelem őt, miközben kortyolok egyet a teámból. Egyeseket a világból kitudok kergetni a nyugodtságommal, ahogyan a teámat fogyasztom, miközben mások az általuk generált szar eltakarítására kérnek. Nevezhetjük ezt, most sincs ez máshogy, pedig már reménykedtem, hogy csak a hogylétem felől tervez érdeklődni. - Drágám, tudod, hogy nem bérgyilkos vagyok, ugye? - teszem fel neki a költői kérdést, amire mindketten tudjuk a választ. Sose szerettem, ha valaki azzal jött, hogy öljek meg valakit, leszámítva egy esetet, azt igazán élvezettel teljesítettem. Szívok még egy mély slukkot a cigimből. Könnyen menne, nem is kerülne nagyon nagy erőfeszítésembe, de egyszerűen nem szeretném, ha azt hinné, hogy ezentúl hasonló gondját megoldom. Egy alternatívát kéne találni a probléma megoldására. - Csak a tisztánlátás kedvéért, én megérdemlem, hogy ebbe belekeveredjek? - érdeklődve vonom fel a szemöldökömet, de pillantok oldalra és elgondolkodom közben. Még azt sem tudom, hogy ki lenne a szóban forgó ismerős, több információra lenne szükségem. - Mennyi pénzzel tartozol? Ki az illető és esetleg ismerhetem? - egyszerű kérdéseket teszek fel, melyekre hasonló roppant egyszerű válaszokat várok. Lepöccintem a felesleges hamut a cigimről.
A roxforti éveim után nem gondoltam volna, hogy valaha egy Carrow társaságában fogok kellemes megnyugvást érezni. Amycus és Alecto Carrow megkeserítették a roxforti éveimet, tőlük kaptam életem első Cruciatusát - de Rhiannon Carrow cseppet sem hasonlított rájuk. Talán huszonegy lehettem, mikor először találkoztunk, lecsúszott kis narkós voltam, nem sok minden érdekelt a heroinon kívül, bár a legkisebb kedves gesztusért is eladtam volna a lelkemet. Előtte nem sokkal kezdtem dílerkedni, minden melót elvállaltam a nagyobb kutyáknak, amit csak a nyakamba sóztak, akkoriban még másoknak dolgoztam. Már nem emlékeztem, pontosan mit kellett elvinnem és kinek Rhiannon Carrow megbízásából, csak az érzés maradt meg: hihetetlenül be voltam fosva. Mindenki úgy emlegette, hogy Poison Queen, azt mondták, kibaszott veszélyes nő, én pedig majdnem magam alá csináltam és azt sem tudtam, hogyan illene köszönnöm neki. Mert ő nyilván nem olyan gettószökevény nyomorult volt, mint én, örülhettem, hogy egyáltalán lealacsonyodott hozzám és szóba állt velem. Akkor még biztosan nem gondoltam volna, hogy egyszer a távoli jövőben itt fogok ülni vele szemben egy kényelmes fotelben, túlcukrozott gyümölcsteát kortyolgatva - megégettem vele a számat, én idióta -, mint két régi jó barát, akik meg akarják tárgyalni a legfrissebb pletykákat. Persze nem pletykálni jöttem, bár biztosan mindkettőnknek voltak igazán izgalmas sztorijai, amin megérte volna csámcsogni. Az átlagember meglepődne, hogy milyen arcok fordulnak meg egy bordélyban vagy egy dílernél, gyakran olyanok, akik máskor a Szombati Boszorkány címlapjáról mosolyogtak vissza, mint az Év Varázslója.
| 
