A lelkem vidd, az útban van - 1998

Vasárnap összevesztem apámmal, tőlünk zengett a ház. Meg a nagy lófaszt, azt tanulsz tovább, szerinted nekem erre van pénzem, hogy fizessem, amíg éveket henyélsz? Ahhoz talán jobban kéne tanulnod, mint a nővérednek! Itthon fogsz segíteni, éppen elég, hogy a nővéred önző módon lelépett! Mégis mit gondolsz magadról, te gyerek? Nem lesz belőled semmi a te hozzáállásoddal, örülj, hogy a segged alá toljuk anyáddal a farmot! Szerinted azért, mert elfogadható jegyeid vannak bájitaltanból, majd rögtön akadémista leszel meg saját kis vállalkozásod lesz? Gondolkodj már, fiam! Erről nem nyitok vitát. Takarodj a szobádba és szállj egy kicsit magadba, hülyegyerek... - Ezzel zárta apám életünk legnagyobb vitáját. Csak közöltem vele, hogy szeretnék a tanítási szünet utolsó napján tanulni a közelgő RBF vizsgáimra golymókszar-lapátolás helyett, kivételesen tényleg odatenni magam, mert talán... talán lehetne belőlem valami. Esetleg. De már megint én voltam a kis hülye, a kis önző, minden szar én voltam, mert szerettem volna valamit, bármit, ami nekem okoz örömöt és ami csak az enyém, csak rólam szól. Apáék nem értették meg. Tudtam, hogy nem állunk jól anyagilag, hogy nem tudnak majd segíteni az iskola után, de nem is vártam el tőlük, hiszen egész nyáron dolgoztam, összegyűjtöttem volna magamnak a pénzt a varázsviccboltra, amit Isaac-el tervezgettünk, az Akadémiára is összespóroltam volna valahogy, hiszen Pipnek is sikerült. Apa hallani sem akart róla, azt szerette volna, hogy az iskola után segítsek a birtokon, mert ő már nem bírta úgy, mint régen és annyit jelentett neki az a szaros golymókfarm, nem akarta végignézni a pusztulását. De miért nekem kellett volna megmentenem az ő álmait? És az én álmaim miért nem számítottak? Tényleg ennyire hülye lettem volna, hogy csak mások vágyain élősködve és csimpaszkodva maradhatok majd életben? Azóta gombóc volt a torkomban a gondolattól, amit apám ültetett el bennem. Talán tényleg túl idióta voltam mindenhez, a tanárok is ezt mondták, hogy nem vagyok elég jó és elég Ollivander, de még csak nem is igyekszem.
Hétfőn, a Roxfortba visszafelé tartva egy griffendéles srác lenyúlta az összes kaját, amit anyu csomagolt nekem az útra. Pip régen mindig megjelent, amikor ezt csinálták velem, a vagány prefektusi jelvényét villogatva felbukkant a semmiből és földig alázta azokat, akik bántották a kisöccsét. Hiányzott a nővérem, a szünetre sem jött haza az Akadémiáról, mert annyit kellett tanulnia. Pedig Bonnie is milyen boldog lett volna, így engem nyúzott egész szünetben, bár cseppet sem bántam, rajongtam a kishúgomért. Ő volt otthon az egyetlen, aki nem kereste bennem a hibákat, soha, csak örült, hogy együtt töltöttünk egy kis időt. Reméltem, hogy örökké ilyen marad a kapcsolatunk, ha megnő, akkor is.
Kedden kaptam egy K-t bájitaltanból, aminek nagyon örültem, de Lumpsluck már megint Giles-nek szólított, ami nem egy becenév volt, hanem ismét elfelejtette a nevemet. Mindegy mennyire igyekeztem, nem tartott elég jónak. Azért büszkén süllyesztettem az iskolatáskámba a dolgozatot, legszívesebben elküldtem volna bagolypostával apámnak.
Szerdán egy mardekáros srác bezárt Hisztis Myrtle mosdójába, a tankönyveimet pedig beleborították az egyik wc-be és meg is próbálták lehúzni. Szétáztak, miután kiszabadultam a vécéfülkéből, az egész estém ráment a lapok kiszárítására.
Csütörtökön életemben először füveztem, az elég jó volt, egy idősebb hugrás sráctól kaptam egy spanglit. Tavaly óta cigiztem az iskola titkos folyosóin és otthon a pajta mögött megbújva vagy a szobám magányában és egyszer már be is rúgtam, amit elég menőnek éreztem akkor, főleg a tényt, hogy egyáltalán meghívtak valamilyen bulira (igazából csak Isaac miatt, ő nem volt akkora lúzer, mint én). Füvet még csak messziről láttam, de amikor a srác a kezembe nyomtam, nem láttam okot rá, hogy nemet mondjak. Sosem éreztem még olyan kellemesen magam, mint aznap. Sajnos Carrow prof rajtakapott minket.
Pénteken Amycus Carrow rajtam mutatta be a végzős csoportjának a Cruciatus-átok szakszerű használatát büntetőmunka címszóval, szerintem nem a füvezés miatt, csak örült, hogy volt ürügye újból belém rúgni a "mocskos kvibli" apám és a "bolond vénember" nagyapám miatt. Egy beltenyésztett gecinek neveztem, szóval kaptam egy átkot a képembe, a gyengélkedőn sem tudták teljesen rendbe hozni a bal karomat, azóta is fel volt kötve és alig bírtam mozgatni. Akkor döntöttem úgy, hogy elég volt.
Szombaton lementem a többiekkel Roxmortsba, de visszafele már nem indultam el velük a kastélyba. Elhatároztam, hogy meglógok, eltűnök valahova a föld színéről, úgysem fogok hiányozni senkinek. Apámék örömtáncot fognak járni, hogy megszabadulnak a problémás, semmirekellő gyereküktől, a tanárok észre sem veszik majd a hiányomat, a többi diák keres mást, akit basztathat, Isaac talál jobb havert, úgyis mostanában igyekezett kevesebbet mutatkozni velem, nehogy Carrow-ék rászálljanak.
Alig jutottam túl a falu határán, mikor két fejvadász rám bukkant. Mugliszületésűeket és Harry Potter támogatóit keresték, de örömmel visszavittek bárkit a kastélyba is, ha jutalmat kaptak érte. Pánikba estem, tudtam, hogy esélyem sincs ellenük, így tettem az egyetlent, amiben jó voltam: futottam. Ha az otthoni birkanyáj elmebeteg kosa elől sikerült elszaladnom egyszer, akkor két nagydarab varázsló sem lehet probléma, nem igaz? Tököm tudja, nem volt időm gondolkodni és képtelen is voltam rá, annyira féltem. Nem hallottam semmit a fülemben doboló vértől és nem is láttam a sötétben, csak rohantam, mint egy rémült nyuszi, be a fák közé.
Apának igaza volt... miért kell nekem folyton pattognom?