Elijah Kamensky

Azt mondják, hogy kitartó vagyok és ambíciózus. Pontos, szigorú, néha merev, emellett igazságos és gyengéd, olykor túlontúl érzelgős. Hogy mi igaz ebből, azt nem tisztem, hogy megítéljem. Én csak küzdök, amíg küzdhetek, és van miért küzdenem. Én csak teszem a dolgomat, keresem az utamat, amit az égben nekem szántak. Keresem az utat, melyen eltévedhetek, aztán kicsomózhatom magam körül az egyébként nyílegyenese ösvényt. Hajlamos vagyok túlgondolni bizonyos helyzeteket, hajlamos vagyok sokáig rágódni egy-egy témán, tragédián, és nehezen dolgozom fel a veszteséget, de mindig próbálok emberséges és igazságos maradni. Mindig igyekszem higgadtan viszonyulni a diákokhoz, kollégákhoz és az összes embertársamhoz, mert senki sem érdemli meg, hogy bántsák.
Mondják még, hogy naiv vagyok, és azt is, hogy talán sosem leszek képes arra, hogy értékeljem saját erősségeimet, és ne csak a gyengeségeimen akarjak javítani, hanem a jóságomból is próbáljak néha visszavenni magam számára egy keveset. De a tulajdonságaim nem vagyok teljesen Én. Mindez a véremben és a genetikai láncolatomban nyugszik. Apám és anyám érdeme vagyok. Apám és anyám hagyatéka, átka és jótevője, amit a világra hagyott.

Majd két méter magas vagyok, némiképpen testes, de nem a süteménytől. Rendszeresen edzek a pályán és a tavon is, ami meglátszik rajtam. Arcvonásaim cseppet durvák a mai szépségideálhoz mérten, de semmiféle agressziót nem hordoznak magukban. Hajam barna, rendszeresen rövidre nyírt, szemeim fakókék színben sejlenek, és inkább a szürke egy színesebb árnyalatához állnak közelebb, mint a kékhez.
Ruházatomat tekintve nem rívok ki a tömegből. Kedvelem az egyszerű öltözeteket, a kényelmes ugyanakkor elegáns pulóvereket - rendszerint a kötötteket, de nem vetem meg az ingeket sem. Napos időben elengedhetetlen kellékem a baseball sapka, amiből külön készletem van mindenféle stílusban és színben. Ez az időjárás magával vonzza továbbá a napszemüvegeim egyikét is. Ezekből nem tartok annyit, mint sapkából, de több van, mint órából - abból csak kettőt tartok számon, de egy esetleges takarítás során lehet, hogy találnék egy harmadikat is a régi dobozokban. Apa szerette a kiegészítőket, biztosra veszem, hogy nem csak a rám hagyományozott órája volt.
Egyetlen kiegészítőmet hordom magamnál mindig, ez pedig a K-díszű medalion, melyben a szüleim mozgó fényképét tartom. Tizenegyéves korom óta nem vettem le a nyakamból.

Tűzvész… „Anyuka!”… A belső szobát
láng zúgja be, haragos, sárga láng,
a padlón a tört lámpa, iszonyú
sikoltozás, öt helyt egyszerre gyúl
szék, függöny, asztal, fel a plafonig
csapja ujjongó, égő karjait
a szétfolyt petróleum… „Anyuka!”…
„Térdepelj le s imádkozz!”… Bárhova
nézek, tűz, tűz… Két hugom felriad…
„Miatyánk isten…” Nagy pokrócokat
látok zuhanni, anyám ügyesen
fojtja a tüzet, alul kezdve, lenn,
a fészkénél… „Ki vagy a…” Amily hamar
jött a vész, úgy múlt… Vége! Semmi baj!
Még szemünkben a lobogó rémület.
Tapossuk, húzzuk a vizes szőnyeget.
Állunk. „Szenteltessék meg…” És ülünk.
Éjfélig imádkozunk, reszketünk.

A rasszizmus olyan, mint az áteredő bűn. Az is lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz vagy a rasszizmus az áteredő bűn egyik részhalmaza, ezért terjed szociális úton. Ezért nehéz elfelejteni, ezért nincs alóla feloldozás, és ezért kerül el mindenki egy teljesen ártatlan gyermeket az utcán a külseje miatt. Csupán azért, mert valakinek hosszabb az orra, és mások az arcvonásai, könnyedén ki is tilthatják egy cukrászdából, ahonnan csak egy fagylaltot szeretne kérni, majd a kasszánál kifizetni. Még borravalót is adna, de nem engedik be. Nem lépheti át a kisfiú a cukrászda, a könyvtár, a történelmi irattár, a játékbolt, a zöldséges, sem pedig a kávézó küszöbét. Annyi szerencse érte, hogy a szüleinek van egy péksége, és az apját nem ítélik el annyira, mint az anyját és őt, ezért van bevétel.

Én vagyok ez a fiú. Én állok a cukrászda és a könyvesbolt kirakata előtt naphosszat, és vágyakozok, hogy majd egyszer... egyszer talán eljön egy jobb idő, amikor beengednek engem is. Akkor majd a kezembe vehetem a habos tetejű, vastag krémeseket, az ínycsiklandozó linzereket, és ami a leginkább tetszik, a zserbókat. Lekvár, dió, csokoládé. Ezekkel bárki le tud venni a lábamról. Kivéve, akik bántanak, és bántják anyát is.

Ellépek a kirakat mellől, és a járdát vizsgálva indulok haza, de a következő kirakatnál ismét megállok. Benézek a hatalmas üvegablakon, és egyszerre csak megpillantom az idős suszter elutasító tekintetét, majd karjának vonalát követve a tiltó táblára nézek, és látszik ajkaimon, ahogy szótagolva olvasom:

Zsidóknak tilos a belépés
és a kirakat bámulása!

Eltart pár másodpercig, míg tudatosítom elmémben a szavakat. Minden tábla az ellenségem, pedig Hitler már rég nincs a képben. Megmaradt a zsidókat övező általános gyűlölet. Nincs olyan ember, aki valamelyest ne lenne antiszemita... Legalábbis ezt érzem. Mindenesetre nagy nehezen rászánom magam arra, hogy elinduljak a település határában lévő házunk irányába. Ott mindig szeretet fogad, családi melegség, törődés. Nincs gyűlölet.

Már messziről érzem, hogy valami nincs rendben. Érzem a melegséget, de nem úgy, ahogy eddig. Nem a szeretet az, ami elfog a hazaúton, hanem a félelem és a rettegés. Phobos és Deimos átveszik elmém fölött a hatalmat, és lélekszakadva kezdek rohanni a házunk felé, ahonnan kisvártatva csontig hatoló forróság árad minden ajtón és a hőségtől kitört ablakon keresztül. Megdermedek a kapun kívül. Szeretném azt hinni, hogy csak baleset, hogy egy száraz fűcsomó... Szeretném hinni, hogy mindenki épen megúszta... Szeretném, de a vágyak nem mindig válnak valóra.

Apa kezeit érzem a derekamon, ahogy átölel és a karjaiba emel. El kell mennünk. -súgja, és még annyit sem tudok kérdezni, hogy anyu hol van, máris dehoppanálunk. Anyu a házban van, alszik. És már nem fog felkelni a föld porszemei közül. Akik ezt tették, már nem emberek. Ember ilyet nem tesz, nem tehet. Nem lehet valaki ennyire embertelen. De ők már csak nevek voltak.

Voltak nevek, katlanként kondulók,
voltak fiúk, pokolba indulók,
voltak szomszédok, vad haramiák,
lapátkezű, lapátnyelvű kofák,
voltak vasvillák, rettenetesek,
voltak verő, görcsbehúzó szemek,
voltak koldusok, vakok, reszketők,
voltak holdkóros, macskás háztetők,
voltak árnyak, az ördög leplei,
volt kis mécsem, őket hessenteni,
voltak napok, mint álmodott mesék,
s olyan hosszúak, akár ma egy év,
volt, négy kerítés közt, egy végtelen,
volt kertünkben egy púpos jégverem,
ősszel tar fejét zörgette a mák,
dob, trombita, jöttek a katonák,
és minden új volt, napfény és vihar,
minden egyszerre rend és zűrzavar.

Londonban minden sokkal másabb, mint Nowe Warpnoban volt. Sokkal nagyobb a tömeg, sokkal másabbak az emberek, sokkal nagyobbak az épületek, és ami a legfontosabb: sokkal inkább egyedül vagyok itt. Apa munkát vállalt a Mágiaügyi Minisztériumban valamelyik főosztályon, de sosem beszél arról, hogy pontosan mit is csinál. Köze lehet a varázstalanokhoz, mert néha hallom, hogy az egyetlen házimanónknak panaszkodik miattuk. Annyiszor be akartam már nyitni a konyhába, amikor beszélgetnek, de még sosem tudtam kellő bátorságot összeszedni ehhez. Ez a felnőttek dolga, nekem pedig tanulnom kell. Jövőre felvesznek a Durmstrangba, és addig meg kell tanulnom az alapokat. Nem akarom, hogy ott se lássanak bennem mást, csakis a bajok okozóját... még ha az sosem én voltam. Nem miattam romlottak meg a sütemények a kirakatban, nem miattam estek szét a játékok, nem miattam szakadt le a hinta. Ez nem írható a zsidók számlájára, és ezekben a helyzetekben nem is varázslat miatt történt meg a baj. Mégis én voltam a hibás...

Nem szeretek kimozdulni a négy fal közül, és ahogy észrevettem, apu sem szereti, ha ezt teszem. Inkább részesíti előnyben, hogy itthon maradok, és Wibly-vel tanulok. Legutóbb, amikor kihallgattam a beszélgetésüket, az az érzés fogott el, hogy valami nincs rendben a munkahelyén, de ahogy mindig, nem mertem benyitni a konyhába. Most sem merek, pedig tisztán felfogom, hogy baj van. Apa keserves, elgyötört, fáradt hangjában minden benne van, de ez a felnőttek dolga, amibe nem szólhatok bele, és... Nem akarom, hogy tudják, én is tudok a beszélgetés tárgyáról. Nem akarom, hogy engem is féltsenek a háborútól, mert az csak plusz teher nekik.

Puha, hangtalan és lassú léptekkel indulok meg a szobám felé, és pont betakarózok, amikor meghallom a konyhaajtó halk nyikorgását, ami jelzi, hogy mindenki készül nyugovóra térni. Nem takarózok be vastagon, mert lassan nyár. Már alig egy hónap van júniusig, és apa puszija mindig felmelegít.
Hallom, ahogy belép az ajtón, aztán érzem, hogy megsüllyed mellettem a matrac, és rövidesen mellém fekszik, átölel. Kinyitom a szemeimet, de csak a mellkasát látom a fehér pólóban, amiben aludni szokott. Közelebb bújok, és igyekszem minél közelebb lenni hozzá. Így alszunk el mindketten, de Ő reggel már nincs sehol. A gyűrött lepedő képe az utolsó közös, nem kifejezetten, tündérmesénk.

Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg
minden zegzúgot benépesitett
égen és földön és a föld alatt:
láthatókat, láthatatlanokat
megmutatott mindent, ami Lehet,
ami csak Volt s Van. Isten-hitemet
kezdte volna ki a kétely, hogy a
hétfejű sárkány s bármilyen csoda
csak kitalálás: alsóbbrendüek
voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek,
Óriások s a Halál - de ahogy
lehettek ördögök meg angyalok,
voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan,
hogy úgy féltem, úgy éreztem magam
a világban, ahogy egy lepke él
vagy egy légy a fecskék közt: végveszély
minden perc: nem tudni, mi lesz velünk,
bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk!

Az iskolában rendszerint tanul az ember, így én is ezt teszem évek óta. Mindezt magam miatt, elvégre... másnak már nem tudok, csak magamnak és Wibly-nek. Sokat köszönhetek neki, amiért otthon tartja a frontot már hetedik éve, magányosan. Minden lehetséges alkalommal hazamegyek hozzá, mert már hetedik éve csak ketten vagyunk egymásnak. Apám elintézte, hogy ne kelljen állami intézetbe mennem. Gondolt rám a halála előtti napokban. Minél hamarabb elintézte azt, hogy jó életem lehessen, megírta a végrendeletét. Mindent értem tett ahelyett, hogy magáért tett volna bármit. Aztán harcolt, és borzalmasan de méltósággal esett el. Már hetedik éve, hogy minden nap a búcsú éjszakájával álmodok. Már hetedik éve sírom magam rendszerint álomba, de már csak harmadik éve, hogy nem bántanak emiatt. Tanulmányi eredményeim elérhetővé tettek számomra egy saját szobát az iskolában, ahol nem zavar senki, és van kandalló.

Szeretek egyedül lenni, házit írni, elmélkedni azon, hogy mi lett volna, ha... Tudom, hogy nem szabadna, és olykor eszembe is jut, hogy témát váltsak. A szüleim emlékét mégis örökkön őrzöm, és csak akkor tudom őket kiverni a fejemből, ha a szenvedélyemmel foglalkozok. Már hetedik éve kviddicsezek, és már hetedik éve remekelek őrzőként. A csapatom rendszerint nem kap gólt, és az összes nyílt meccsen jön egy csapatkapitány vagy egy edző a hivatásos kviddicsezők közül, aki miattam ül a lelátók valamelyikén. Lassan már egy éve, hogy próbálnak elcsábítani egy-egy ifjúsági csapatba, de minduntalan nemet mondok. Majd az iskola után.

Becsukom a jegyzetfüzetemet, és lerakom az asztalomra. Sokszor kérdik, hogy nem vagyok-e magányos, meg hogy miért nem engedek közel magamhoz másokat. Sosem válaszolok. Nem értenék meg - nem önhibájukból, hanem mert nem lennék képes tisztán, érthetően megfogalmazni azt, hogy miért nem vágyom mások társaságát. Megvagyok magamban, megvagyok Wibly-vel, és megvagyok egy szűk csoporttal, akiket barátaimnak nevezhetek. Számomra lassan hét esztendő elteltével más már nem lett fontos.

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Hogy milyen az idill egy olyan embernek, akinek az élete a mozgalmasságon alapul? Ennél mi sem egyszerűbb: még annál is mozgalmasabb és szélsebesebb, mint gondolnád. Elfogadtam a Pride of Portree felkérését, hogy legyek én Catriona McCormack és Meaghan McCormack után a következő őrzőjük. Nem kis feladatot kaptam, nem kis stressz ért az első évben, de végül befogadott a csapat, én is megbarátkoztam a tudattal, hogy vannak, akik a két kviddicslegendának a méltó utódaként tekintenek rám, bár ezzel a véleménnyel sosem értettem egyet igazán. Nem is foglalkoztam a kritikákkal, ami azt illeti. Magamnak akartam bizonyítani, Wibly-nek és megboldogult szüleimnek. Minden meccset nekik ajánlottam és ajánlok a mai napig.

Belenézek a tükörbe, és megigazítom mellkasomon a mezemet díszítő aranycsillagot, majd elidőzök a vonásaimon. Apa is pont úgy nézett ki, mint most én. Az állam és az orrom anyáé. Ezek lemoshatatlanul díszelegnek, és nagy bőszen hirdetik a származásomat, de az évek alatt sokat változtam, és sokat a világ. Megtanultam szeretettel tekinteni a genetikai örökségeimre, és megtanultam hálát adni minden napomért, minden meccsemért.

Kinyitom a nyakamban lógó medált, melyben anya és apa arcképe mozog. Mindig a nyakamban van, sohasem veszem le. Természetesen elláttam a medált és a képeket is különféle varázslatokkal, amik képesek megóvni a korróziótól, a kosztól és a víztől is. Lepereg róla minden, csak a szeretet nem. Megcsókolom a két képet, majd pedig a medál elején díszelgő egyszerű K-betűt. Nem vagyok babonás, de ezt sosem hagyom ki, ha valami nagyra és dicsőre készülök.

Amint végzek, hallom a csapatkapitány hangját, és már szállok is fel a seprűmre. Ez nem egy világkupa szintű meccs, ezért nincs is akkora műsor a bevonulással, hamar felállunk a kezdőpozícióba. Sípszó, feldobás, és már kezdődik is a meccs. Amíg távol vannak a játékosok, csak normál tempóban írok le nyolcasokat a karikák között, de mivel a Falmouth Falcons az ellenfelünk, nincs sokáig nyugtom. Ezt nem is bánom, mert szeretem, ha akció van, de a kvaffokat jobban szeretem, mint a gurkókat. Sorra védem ki a dobásokat, egynéhány sajnos be is megy, de mi sem hagyjuk szó nélkül a dolgot.

Mindig egál alakul ki, senki sem pihenhet, ezért nem is teszem. Árgus szemekkel követem a kvaff útját, és figyelem a hajtókat, de hatalmas hibát követek el azzal, hogy csak őket nézem, és nem figyelek a terelőkre és a két gurkóra. Dopplebeater Defence-nek hívják azt a cselt, amikor a két terelő egyszerre üti meg minden erejével az egyik, ritkább esetben mindkét, gurkót. A Falcons mindig is híres volt az erős, agresszív játékáról, és a két terelő úgy gondolja, bebiztosítja a terepet a pálya másik végében is: nálam.

A seprűm törötten zuhant, én pedig előtte törtem az utat a sűrű levegőben eszméletlen testemmel. Nem emlékszem semmire, de a medimágusok azt mondják, eltörtem pár csontomat. Ezeket hamar rendbe tudták hozni, de a térdemet egy varázslat is eltalálta, ami nem teszi lehetővé a teljes gyógyulást. A mai napig fogalmam sincs, hogy, hogy ki tehette ezt, és hogyan vitte rá a lélek, de nem számít.

Kiléptem a csapatból. Boldogsággal tölt el, hogy úgy hagyhattam el a szakmát, hogy senkivel nem volt lezáratlan konfliktusom, mindenki elfogadott, és mindenki megértette, hogy nem cserbenhagyom őket, hanem erre a döntésre kényszerülök. Csak rontottam volna a teljesítményen, ebben biztos vagyok. A búcsú idejében megkérdezték: Mi lesz most veled? Lám, valahogy csak lett, mert még élek és virulok. Új terep, új kihívások és új meccsek. A házak közti mérkőzések is nagyok. Griffendél, Hollóhát, Hugrabug és Mardekár egyként ismer, mint a tanárt.