Annyiféle közlekedési eszközön utaztam már, de a kötött pályás járműveket szerettem a leginkább. Londonban, pedig a metrózás egy nagy élmény szokott lenni. A föld alatt annyiféle ember megfordul. Tiszta jamboree (dzsembori) és nagyon is nagy kedvem van ezekhez. A vonatozás egészen élvezetes volt a King's Cross vasútállomásig. A 10 órás úton sok érdekes élet történetet lehet hallani és egész jó dolgokon lehet együtt csámcsogni az utazókkal. Már reggel 6 óta úton vagyok. Ha már az órarendem szerint nincs pénteken órám és így három naposak lehetnek a hétvégéim, akkor a legjobb, ha csütörtök késő délután elindulok el, de néha közbe jön ez-az és így csak hajnali vonattal tudok legkorábban elindulni bárhová is Roxmortsból vagy még akkor sem, ha éjszakai ügyeletes a vagyok a hétvégén. A mai napra Wendyékkel beszéltem le egy ötórai teát. Hála Merlinre! Időben késés nélkül befut a vonatom. Ma a kedvenc múzeumom kávézójába ülünk be ötórai viktoriánus korabeli tea délutánra, amint ismerem magunkat egészen este hétig a zárásig ott leszünk majd. Imádom a Viktória és Albert Múzeumot. Elképesztő, hogy Albert herceg és Viktória királynő mennyi műtárgyat vásárolt fel uralkodásuk alatt. Meg persze a divat kiállítási részleg, az is ép olyan kiváló, mint a bármely másik műkincs az épületben. Évekkel ezelőtt a Gamble teremben kávéztam az első V&A múzeumi látogatásom alkalmával. Mára már a pénteki Morris teremben való tea délutánok az év kiemelkedő napjaihoz tartoznak. Egyszerűen lenyűgöz az a zöld terem és a 19. századi pompa. Minervának többször is javasoltam, hogy a jóslás teremnek ilyennek kellene lennie, de minden évben a válasz az, hogy "majd visszatérünk rá". Csak kilenc megállónyi utazás választ el az úti célomtól. Félóra és ott lehetek pontosan fél ötre és még be-bekukucskálhatok út közben néhány tárgyat megszemlélni. King's Cross és St Pancras megállóban állok a következő metróra. Nem a megszokott egybenyitott szerelvény érkezik, hanem valami silány múltszázadbeli. Ebben a napszakban elég nagy a tömeg, így érthető, ha beállítanak néhány régebbi típust is. Mindenfelé járnak és utaznak a muglik, hisz péntek délután van számos program van városszerte. Ahogy felszállok megpillantok egy- két szabad ülőhelyet és leülök. Figyelem az eltávozó illetve a felszálló utasokat. Már csak hárman maradunk összesen a metrókocsiban. A Piccadilly Circus hagytuk el. Green Park, Hyde Park, Knightsbridge és a South Kensington állomáson már szállok is le. Sóhajtok egyet, pillanatokkal később az egész szerelvény leáll és sötétség borul a kocsira. A táskámat még jobban magamhoz szorítom, hisz a női táskám sokkal több dolgot rejt, mint egy átlagos mugli nőé. Elkezdek benne kutatni, egy kis időre leállok, mikor a hangosbemondón recsegő hangon a metrót vezető hangja megszólal és a technikai okok miatt megértésünket és türelmünket kéri. Valami fény forrást szeretnék csiholni, de a telefonom 15 százalékon van így nem meríteném le teljesen, még az Instára is posztolni akarok, ahogy teázgatunk. Most kellene valami fény forrás. Hirtelen egy nagyszerű ötlet villant be. Nem is keresek tovább. Előveszem a pálcámat. Lumos és a pálcám végén felvillant egy kis aprócska fény. Az interneten számos árucikket látok, mikor néha elfog a vásárlási láz és a wish vagy ebay oldalakról olcsó kínai árukat rendelek. Ilyen-olyan lámpákat is láttam már különböző alakúak, színűek és az anyaguk is más és más milyen. Könnyen kimagyarázhatom magam, ha visszatér a világítás, hogy ez egy Led zsebelemlámpa. Látom, ahogy az öltönyös férfi a telefonja vakuját bekapcsolja. Magába dühöng az egész helyzeten. -Kérem, uram, nyugodjon le. Legalább annak örüljünk, hogy van világításunk! - mondom vidáman nyugtatgatva az akta táskás embert. A táskámból még előveszek egy szőlőcukrot és bekapom. Ilyen még nem történt velem sosem. Egy újabb tapasztalattal leszek gazdagabb a nap végére. Vajon az nincstelen külsejű jól van a kocsi másik végében? Felállok pár lépést teszek a harmadik személy irányába. Felé világítok a pálcámmal vagyis mugli szemszögből nézve a lámpámmal, így már kiveszem a sötétségből a sziluettjét. - Jól van, uram? - teszem fel a kérdés, mikor valami halk fura hangokat hallok meg. Kissé megijedek, de csak hamar rájövök, hogy a másik irányból érkező metró hangját hallom. Remélem, tényleg nem komoly a hiba és visszakapjuk a neoncsöves világítást és valahogy tovább indulunk. Addig is szívesen elszórakoztatom őket, a vonaton hallott néni meséjével. Nagyon utálom a nyomott hangulatú utazásokat és végtére is ez is egy rövidke utazás.
Úgy szorítottam magamhoz a metrón a hipoallergén macskatápot, mintha az egyszem gyermekem lett volna. Pedig az egyetlen lányom most éppen a Roxfort padjait koptatta és valószínűleg igencsak döbbenten bámult volna rám, ha elmesélem neki, hogy nemrég körbejártam a számomra kevésbé ismerős mugli Londont egy zsák tápért Cirminek. Az egész két napja kezdődött, mikor másfél hét őrült vakarózás után elvittem Cirmit az állatorvoshoz, aki közölte velem a nagy hírt, hogy a macska bizony nem bolhás, hanem allergiás félmillió dologra, amiket nem is értettem hogyan nem képes tolerálni egy húsevő állat szervezete, de nem vitatkoztam vele. Speciális kaja kellett neki, én pedig ettől a mondattól éreztem, hogy az amúgy is vékonyka pénztárcám - nem is volt pénztárcám, mellesleg - zokogni kezd, a zsebemben csücsülő néhány galleon pedig sikított, hogy "a húgod segítsége nélkül éhen halnál egy hülye utcamacska kedvéért". És tényleg képes lettem volna rá. Szerettem azt a két szőrös szörnyeteget, akiket befogadtam az utcáról, magamnál ezerszer jobban. Ha Cirminek hipoallergén táp kell egy kisebb vagyonért, akkor azt kap, én majd... nos, majd megbeszélem Bonnie-val. Amióta a húgom hozzám költözött, azóta tudatosult csak bennem, hogy ketten mennyivel egyszerűbb, az ő segítsége mellett nem kellett attól félnem, hogy éhen maradok egy állatorvosi számla után. Az Abszol úton körbejártam minden kisállatkereskedést, de egyikben sem tudtak olyan tápot adni, amit én kerestem. Végül az Uklopsz Bagolyszalon eladója vetette fel az ötletet, hogy nézzek el London mugli részére, ott biztosan megtalálom majd, ami Cirminek kell, hiszen varázstalan barátaink még vegán tápokat is gyártottak a négylábúaknak (nem értettem, kinek jutna eszébe ilyesmi, de ha ő mondja...). Többször jártam már London varázstalan felén, de egészen más útvonalakat ismertem, mint amire most rászorultam. Nem drogot akartam venni, nem illegális ügyleteket bonyolítottam, csak a macskámat akartam megetetni, így a korábbi tapasztalataimra nem igazán támaszkodhattam. Meló után kerekedtem fel, szinte orra bukva a fáradtságtól - nem aludtam túl jól mostanában, felborult az életem, túl sok gondolat kavargott a fejemben és előző este jól szét is csaptam magam, amíg a húgom a színházban volt -, a pulóverem zsebében egy cetlire írt jegyzettel mindenről, amire Cirmi allergiás volt. Hoppanálni konkrét cél és helyismeret nélkül nem mertem, így maradt a mugli tömegközlekedés és a random járókelők kérdezgetése, amit a legtöbben nem vettek túl jó néven. Pedig reggel még borotválkoztam is! Vonaljegyet nem vettem a metróra, animágusként könnyen kijátszhattam az ellenőröket, csupán arra kellett ügyelnem, hogy kutyaként ne ragadjon be a mancsom a mozgólépcsőn, erre külön, nagyon szemléletes tábla hívta fel a figyelmet az aluljáróban. Végül megtaláltam, amit kerestem, kisebb vagyont hagytam ott a tízkilós zsákért, de így sem bírtam megállni, hogy ne vegyek mellé még egy macskamentával töltött plüssegeret is Kormiéknak. Újból a metrón ülve megállapítottam, hogy van valami egészen szórakoztató a mugli közlekedésben. Tanulmányoztam a sok embert, akik a telefonjukat bámulták - tudtam mi köti le őket ennyire, még ha én nem is használtam mobilt, ugyan mi szükségem lett volna rá? -, szörnyülködtem a béna hirdetéseken, és menet közben elaludtam a tápos zacskóra bukott fejjel. Arra riadtam fel, hogy hirtelen rándult egyet a metrókocsi. Kinyitottam a szemem, de teljes sötétség fogadott. Ösztönösen a varázspálcám után nyúltam, de végül nem mertem fényt idézni, még csak az hiányzott, hogy a saját nyakamra szabadítsam a Minisztériumot a Varázstitokvédelmi Alaptörvény megszegéséért. Másokat biztos nem baszogattak volna egy ártatlan Lumos miatt, nekem viszont így is folyton a nyakamba lihegtek az aurorok a Briggs-nyomozás óta, nem hiányzott, hogy emiatt újból bajba keveredjek. Valaki fényt gyújtott, így már tisztán ki tudtam venni a két utastársamat. Egy kedves arcú, látszólag negyvenes nő és egy idegbeteg öltönyös pasas, aki ha nem muglinak születik, most biztosan a Mágiaügyi Minisztériumban rontotta volna a levegőt a drága öltönyzakójában. Próbáltam rájönni, hogy hol lehetünk éppen, mert egész biztosan átaludtam a saját megállómat, de a metró kijelzője is kipurcant. Hát ez csodálatos, mégis hoppanálnom kellett volna... Bonnie annyira ki fog röhögni, ha ezt végighallgatja. - Én? Ja, persze, teljesen jól vagyok - pislogtam fel álmosan a nőre, aki az arcomba világított. Kedves volt tőle, hogy megkérdezte, bár a kérdése erősen sugallta, hogy már megint jó szarul nézhettem ki. Ettől még inkább értékeltem a gesztust, általában a hozzá hasonló jól szituált nők inkább kettő ülést is kihagytak volna kettőnk között, nem hogy még a hogylétem felől érdeklődjenek. - Elaludtam és azt hiszem, elfelejtettem leszállni. Hol vagyunk most pontosan? A lámpát tartó kezére tévedt a pillantásom... Meg a lófaszt, dehogy volt az lámpa! Egy varázspálcát tartott a kezében, egyértelműen a nagyapám keze munkáját, még ebben a sötétben is felismertem egy Ollivander-pálcát. Azonnal felderült az arcom a helyzet lehetetlenségétől, bármilyen különösnek is tűnhet, de imádtam a váratlan fordulatokat. Az életem tele volt velük és az ilyen ártalmatlan, vidám meglepetések mindig feldobták a napomat. - Azért patrónust inkább ne idézzen, mert valaki - itt a fejemmel az öltönyös férfi belé böktem, - még a végén boszorkányégetést rendez. Úgy ítéltem meg, hogy ha már ő is varázsolt, akkor talán én is megengedhetek magamnak ennyit. Követtem a példáját és elmormoltam egy Lumost, ketten már egész tűrhető fényviszonyokat teremtettünk, legalábbis a pár méteres körzetünkben mindenképp. Leraktam az egyik szomszédos ülésre a tápos zacskót, majd a kezemet nyújtottam az ismeretlen, de jelen helyzetben mégis ismerősként üdvözölt nőnek. - Bertie Ollivander. - A saját világunkban nem lett volna közünk egymáshoz, ez viszont rendhagyó szituáció volt. - Ilyet gyakran csinál ez az... izé? Nem szoktam metrózni, de ha jól sejtem, ez most annyira nem oké...
Úgy szorítottam magamhoz a metrón a hipoallergén macskatápot, mintha az egyszem gyermekem lett volna. Pedig az egyetlen lányom most éppen a Roxfort padjait koptatta és valószínűleg igencsak döbbenten bámult volna rám, ha elmesélem neki, hogy nemrég körbejártam a számomra kevésbé ismerős mugli Londont egy zsák tápért Cirminek. 
