Idegesen járkáltam fel-alá a kórház klórszagú folyosóján, órák óta várakoztam, percről percre nőtt bennem a félelem. Hol van már egy medimágus? Miért nem mondanak semmit? Remegett a kezem, miközben újra és újra az egyik fejér ajtó felé pillantottam. Már rég otthon kellett volna lennem, Bonnie biztosan halálra aggódta magát miattam, a kurva életbe, mennyivel egyszerűbb volt egyedül élni... És az a szegény kölyök, mi van, ha...?
Mikor hazafelé tartottam a Heliosból, magamban folyton lepörgetve a kellemes fantáziaképet, ahogy szétütöm Steve fejét - ma éppen az volt a problémája velem, hogy két percet késtem reggel, mert Cirmi pont indulás előtt rám hányta a reggeli macskatápját -, nem is sejtettem, hogy a délután hátralévő részét egy kórházi folyosón fogom tölteni. Hetek óta nem árulhattam, kezdett híre menni a környéken, hogy a régi vásárlóimnak ideiglenesen új díler után kellett nézniük. Egyre kevesebben zörgettek be hozzám a nap kellős közepén vagy éppen éjszaka, hogy anyagra van szükségük, lassan már mindenkinek tudtára jutott, hogy tőlem sajnos nem vehetnek semmit, mert az aurorok rám akaszkodtak. Azon túl, hogy nyilvánvalóan elbűvölő társaság voltam, ez egy okból érintette őket nagyon szarul: tőlem tiszta cuccot kaptak, egy új dílertől nem biztos. Az egyik sikátorban szúrtam ki a tizennyolc-tizenkilenc éves forma srácot. Freddynek hívták, heroinfüggő volt, már lassan egy éve nálam vásárolt. Rendes kölyök volt, még ha a társadalom nem is ezt gondolta róla. Egyszer sem próbált átverni, nem ártott magán kívül senkinek, csak így próbált kiszabadulni a gyötrő hétköznapok közül. Aki ítélkezett felette, az megnézném mihez kezdene bántalmazó szülők mellett, kilátástalanul és kibaszott magányosan... Nagyon hamar a drogok rabja lenne bárki ebben az élethelyzetben. Freddy túladagolta magát. A vak is láthatta, mozdulatlanul feküdt a koszos földön, a tű még ott hevert mellette, hiába szólítottam a nevén, hiába ráztam és pofoztam, nem reagált semmit. Azonnal felrángattam a macskakövekről és a Mungóba hoppanáltam vele. Elvitte egy medimágus, egy másik kifaggatott engem és felvette az adataimat, illetve felírta, amit Freddyről el tudtam mondani neki.
Azóta vártam a folyosón és képtelen voltam kiverni a fejemből Freddy hullafehér arcát, ahogy minden emberi méltóság nélkül eldőlt az utcán, mint egy zsák krumpli és nem tudtam másra gondolni, csak hogy hányan elsétáltak szegény fiú mellett. Közben ott motoszkált a gondolataim között, hogy mindez talán nem történik meg, ha tőlem vette volna az adagját. És természetesen az is, hogy egyszer talán velem is ez lesz. Majd mellettem is elsétálnak, mert senkit sem érdekel egy halottnak tűnő narkós, és a húgomon és Alinán kívül kurvára senki nem fog meggyászolni. Hányingerem volt még a gondolattól is, hogy ezt át kéne élniük, de leginkább magamtól, mert tudtam, hogy ugyanúgy folytatni fogom ezután is. Mert nekem így volt jó, nem akartam a változást, bármennyire is megrémített ez a nap, akkor sem. A gondolataim közül a hirtelen kivágódó ajtó rángatott ki. Fiatal orvos lépett elő köpenyben, feketével belehímezve, hogyC. Black. Azonnal megindultam felé, magamban fohászkodva, hogy végre mondjanak valamit. Vagyis inkább nem valamit, hanem jó hírt. Merlinkém, könyörgöm, add, hogy túlélje az a szegény fiú... - Túlélte? Rendben van a kissrác? - szegeztem neki a kérdést, félredobva minden formaságot. Rohadtul nem érdekelt az etikett, de azok után, hogy behoztam a Zsebpiszok közből egy drogost és én magam sem voltam jól szituáltabb Freddynél, igazán nem is várhatták el tőlem, hogy olyan udvarias legyek, mint a folyosó másik végében ülő középkorú nő, aki órák óta úgy bámult engem, mintha legalább leprás lennék.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Ápr. 19, 2020 12:42 pm
Bertie & Caspar
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
F
áradt sóhaj hagyta el száját, miközben a beavatkozás után kezeit fertőtlenítette. Egy újabb emberéletet sikerült megmenteni, és bár ez fáradtságos munka volt, lelkét öröm, elégedettség töltötte ki. Mindig is szerette a hivatását, hisz emiatt lépett gyógyítói pályára, és ez az érzés az elmúlt években csak felerősödött, mióta...mióta nem volt más, amibe bele tudja ölni az idejét. A gyógyítás maradt az egyetlen olyan dolog, ami el tudta vonni borús gondolatait, ezért is szentelte neki minden idejét, gyakran jóval több ideig dolgozva, mint egyébként szükséges lett volna. Hogy ez jó dolog volt-e, vagy rossz, nem érdekelte különösebben. Egyszerűen csak csinálta. Nem volt ez másként ezúttal sem. Néhány órája hoztak be egy válságos állapotban lévő fiatal fiút. Hogy válságos, az nem volt kifejezés. Nem sokon múlt, hogy túlélte, és noha ilyen jellegű dolgok többnyire a muglik világában fordulnak elő, most Casparnak kellett helytállnia egy drog-túladagolásos esetnél. Alapvetően nem ez a szakterülete, viszont elengedhetetlen volt a bájital ismerete ennél az esetnél. Több kollégájával közös erővel mentették meg a srác életét, bár hogy tényleg rendben lesz-e ezután, az csak önmagán múlik. Az ilyenkor követendő procedúrának eleget téve, miután levetette a használt orvosi kellékeket, és kellően lefertőtlenítette Magát, elindult, hogy tájékoztassa a családtagokat, barátokat, ami jelen esetben egyetlen férfi volt, aki talán nem is a rokona. Nem tudott az esetről szinte semmit sem, mert Ő csak besegített kollégáinak, szóval épp csak annyira volt ideje, hogy az üzenetet hozó patrónus után a műtő helyiségbe siessen, és azonnal neki lásson az életmentésben való segítésnek. Most, mivel kollégái is jócskán túlórába estek, és szerettek volna mielőbb hazaérni a családjukhoz, hiszen másnap ugyan úgy munkába kellett jönniük, magára vállalta a közvetítő szerepet, hisz Neki nem volt sietős...nem szeretett otthon lenni, egyedül a mardosó emlékek, és gondolatok között. Nem volt nehéz megtalálnia az egyént, aki a fiatalembert hozta be, hisz csak páran lézengtek így késő délután a folyosón, fura is volt, mert a varázslók és boszorkányok lépten-nyomon rendre elvarázsolták magukat, megmérgezték véletlenül magukat, ott hagyták egy-két testrészüket valahol máshol, ilyesmi, szóval itt a Mungoban elég nagy a nyüzsgés mindig, de úgy tűnt, ez a mai nap valahogy nyugalmas. Szokásos, kimért lépteivel indulna meg az ériontett Férfi felé, ám Amaz megelőzi Őt, és máris előtte teremve, rögtön a lényegre térve kezd el faggatózni. Nem hibáztatja, ez természetes ilyenkor. Fordított helyzetben Caspar is ugyanezt tenné, így nem is akad fent a dolgon. A megjelenése (ami egyébként más, földhözragadtabb nemeseket kifejezetten felháborítana) sem hagyott Casparban mély nyomot. Őelőtte minden ember egyenlő. Nem, hovatartozás, szakma, vagy, mint az utóbbi időkben ez különösen fontos lett, vér szerint sem tesz különbséget senki között. Ez egy Blacktől nagyon idegenül hangozhat, hisz köztudottan ellenszenves családnak tartja Őket a társadalom, főleg manapság. Udvariasan, türelmesen megvárja, mint a másik felteszi kérdéseit, s csak azután válaszol. - Túl élte. - szólalt meg mély, érzelemmentes hangján. - Hogy rendben lesz-e ezután, az csak saját magán múlik. De az élete nincs veszélyben már, kell neki egy kis idő, míg magához tér. - foglalta össze a dolgokat röviden, tömören. Felesleges volt a hozzátartozókhoz orvosi nyelven beszélni, mert nem értették ,és csak össze zavarta őket. Egyszerű mondatokra volt szükség, amitől hamar megnyugodhatnak. Azonban szeretett volna kicsit többet tudni a dologról, főleg azért, hogy az ilyen esetek a jövőben elkerülhetőbbek legyenek, illetve a protokoll, az protokoll. - Caspar Black vagyok. Örvendek a szerencsének, Mr... -mutatkozik be, majd mélyen a Férfi szemébe nézve nyújt kezet Neki. A formaságok azok formaságok, és Caspar, azon felül, hogy gyógyító volt, még nemes is. Nehezen szokott le az etikettekről, és jó részükről is nem igen szeretett volna. Az úriember minden helyzetben úriember marad.- Feltételezem, hogy Ön hozta be a Fiatalembert. Ön talált rá, igaz? Ismeri? Bár tényleg nem volt szokása az embereket csupán kinézet alapján megítélni, az tagadhatatlan volt, hogy a Férfiről már első ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy látott szebb napokat már. Őszintén remélte, hogy sosem fog olyan helyzetbe keveredni, mint a Barátja, akit behozott ma.
A tagjaimból is kifutott minden erő a megkönnyebbüléstől. Túlélte. Hullámként, szinte ledöntött a lábamról a rám törő fáradtság, túl sok volt ez a nap, ez a néhány hét, a stressz felemésztette minden energiámat és az elmúlt órák azt a maradék erőt is kiszívták belőlem. De Freddy élt és csak ennyi számított, legalábbis ebben a másodpercben. Hogy mi lesz vele ezután, azon nem akartam és nem is tudtam gondolkodni. Különben, valószínűleg semmi, ugyanúgy fog élni, mint eddig és én voltam a világon az utolsó ember, aki emiatt elítélte. Rám sem hatott volna egy ilyen életveszélyes helyzet, tudtam, hogy nem változtatott volna semmin. Hányszor lemeccseltük ezt már a húgommal... "Bertie, le kell szoknod, baj lesz", "ne szólj bele, hagyj békén, te ezt nem értheted", sírás, veszekedés, sértődés, békülés, majd az egész kezdődött újra. Tulajdonképpen értékelnem kellett volna az aggodalmát és a lelkem mélyén valahol biztosan jól is esett a törődése, de a pillanat hevében csak idegesített, mert nem tudtam neki elmagyarázni az okokat és végül csak dühösen elbeszéltünk egymás mellett. Pedig mikor nem veszekedtünk, minden tökéletes volt köztem és Bonnie között. - Merlinre, ennek kurvára... mármint nagyon örülök - fújtam ki az izgalomtól bent tartott levegőt. A mondandója többi részére nem reagáltam, mert nem volt mit. Nem ígérhettem semmit Freddy nevében és nyilván mindketten tudtuk, hogy nem lesz rendben, legalábbis ha a rendben lét alatt azt értjük, hogy leszokik és tisztességes életet fog élni. Freddy nem volt abban a helyzetben, nálam jobban senki sem tudta, hogy milyen az, amikor a hétköznapok szörnyű valóságából nincs más kiút, mint néhány gramm cucc a szervezetedben. Megéri a kockázatot, a leépülést, mert az életednél szarabb már úgysem jöhet és legalább néhány órára boldognak és gondtalannak érezheted magad. De Caspar Black ezt nyilván nem érthette. - Ollivander. Bertie Ollivander - ráztam vele kezet bizonytalanul. Olyan régóta nem hívott senki Gilbertnek, vagy talán soha nem is hívtak annak, hogy képtelen voltam úgy bemutatkozni. Úgysem számított, csak udvariassági köröket futottunk, amitől más helyzetben hányni tudtam, nyilván a kutya faszát nem érdekelte a nevem, végképp nem egy Blacket, de jelen helyzetben értékeltem a kimért udvariasságát. A higgadtságát még inkább, amiből belém kevés szorult, mostanság különösen. - Nem ismerem túl jól, csak találkoztunk már néhányszor. De igen, én találtam meg, az utcán feküdt kiütve, herointúladagolás, gondolom. Idegesen a hajamba túrtam és megdörzsöltem a többnapos borostát, amit Bonnie szerint már illett volna eltüntetni a képemről. - Még ma hazaküldik? Nincs senkije, aki figyelne rá és én biztosan nem tudom megoldani a felügyeletét. Velem él a húgom, neki ezt nem kell látnia és őszintén szólva, én sem szeretnék bébiszittert játszani. Nem tudják itt tartani néhány napot? - Tudtam, hogy nem illene ilyet kérnem, de mi mást tehettem volna? Aggódtam Freddyért, nyilván, a saját húszéves önmagamat láttam benne, de nem akartam érte egy csepp felelősséget sem vállalni. És nem hazudtam, Bonnie-nak tényleg nem kellett ezt látnia, túl érzékeny volt, megviselte egy ismeretlen szenvedése is. Különösen akkor, ha az az ismeretlen fájdalmasan emlékeztethette a bátyjára...
Idegesen járkáltam fel-alá a kórház klórszagú folyosóján, órák óta várakoztam, percről percre nőtt bennem a félelem. Hol van már egy medimágus? Miért nem mondanak semmit? Remegett a kezem, miközben újra és újra az egyik fejér ajtó felé pillantottam. Már rég otthon kellett volna lennem, Bonnie biztosan halálra aggódta magát miattam, a kurva életbe, mennyivel egyszerűbb volt egyedül élni... És az a szegény kölyök, mi van, ha...?
