Omorose Summers

Ki mit szeret vagy éppen nem szeret bennem? Nem tudom, már nem is érdekel, mintha egy görbe és párás ablakon nézném az életemet, hogy hogyan alakul. Már régen feladtam, mélyen belül pedig már halott vagyok, minden annyira érdektelen lett, már egyszerűen semmi sem fáj, tompa lettem.
Tudom, hogy milyen érzés, amikor megégeti valami a kezed, de... akár az izzó lávába is képes lennék belenyúlni, úgyse lenne fájdalmasabb, mint a bennem lévő üresség.
Sokan nem tudják, de a fuldokló a víz alatt még vesz egy utolsó mély lélegzetet, mintha bármi értelme lenne és nem csak vizet nyelne a tüdejébe... én már rég túl vagyok ezen. Megteszem, amit Julian vár, úgy viselkedem, ahogyan ő megálmodott engem még annak idején. Mi mást tehetnék? Hiszen minden annyira értelmetlen és felesleges.
Nekem már úgyis tök mindegy ki/mit szeret bennem, legyen amit ti akartok, felesleges ellenkezni. Már régen elvesztettem azt a lányt, aki egykoron voltam, azt az életvidám, cserfes, lázadozó és energikus lányt.

Lerakom az utolsó dobozt és sóhajtok egyet.
Megtettük, elköltöztünk.
Valahol hiányzik a régi ház, de túl sok volt az emlék, az odaköthető érzések. Új életet kell kezdenem s már megtaláltam a megfelelő embert hozzá. Csak mosolyogva figyelem, ahogyan Julian bajlódik az evőeszközös doboz tartalmával. Kuncogok is egyet, amire ő azonnal felkapja a fejét.
- Ugye tudod, hogy minden összekeveredett benne? - kérdezi az ő komoly módján, majd az ujjamon lévő gyűrűre figyel. Az elején nem hordtam, de egy ideje már viselem. - Megbántad? - szemében szomorúság csillan, én pedig csak közelebb lépek hozzá, majd röviden megcsókolom.
- Nem bántam meg. - súgom neki, majd ellépve tőle gyorsan elkezdem szétválogatni az evőeszközöket, tudom hogy úgysincs hozzá nagy türelme. A kérdése aztán visszhangzik a fejemben, nem most kérdezte meg először és utoljára sem. Ismer engem és tudja, hogy... a szívem már részben másé. Persze, gondolom szerinted is egy ribanc vagyok, aki két férfi között vergődik, de nincs így... Ki tudná elfelejteni az első szerelmét? Az első csókot, az első együttlétet a sok szerelmes számot? Az egész egy halovány és törékeny kép volt, ami egyszerűen kipukkadt, akár egy buborék. Elhagyott... itt hagyott és sosem keresett.
Még visszaemlékezni is rossz. Minden sötét volt, mintha hirtelen minden értelmét vesztette volna, még a légzés is egy felesleges tevékenységnek tűnt... de Julian nem hagyta, hogy feladjam. Darabról darabra rakott össze kivéve belőlem, amit nem szeretett. Nem, nem vagyok belé szerelmes, legalábbis nem érzem, hogy az lennék, hálás vagyok. Tartozok neki, az életemmel és ez az az adósság, amit sose róhatsz le.
- Miért sírsz? - először csak értetlenül pillantok rá, de aztán megérzem az arcomon éppen legördülő könnycseppet, amit azonnal le is törlök. Ő túlságosan is figyelmes, nem akarok hazudni neki, felesleges lenne, így inkább nem mondok semmit. - Nem akarom, hogy még egyszer olyan állapotba kerülj Rose... Még most is olyan... - sovány vagyok. Szóra nyitom az ajkaimat, de egy szó sem jön ki rajta, mintha megakadtak volna a szavak. Ő csak felvonja a szemöldökét, veszekedés lesz.
- Megint rá gondoltál?! Meddig akarod azt a szánalmas embert a szívedben tartani?! Eldobott, nem kellettél neki! - felemeli a hangját... A régi Omorose visszakiabált volna, vitatkozott volna, de csak némán állok ott. Nézem ahogyan felviharzik az emeletre és bevágja maga után az ajtót, akár egy féltékeny kisgyerek. Egy újabb sóhajt.
- Mert úgy szeretem őt, ahogyan te engem. - mondom halkan, de úgyse hallaná meg. Előveszem a pálcámat, majd egy elkezdem elrendezni a dolgokat mágia segítségével, majd mikor végzek vele nekiállok főzni.

Kinyitja az ajtót, belépnek a vendégek. Ketten vannak.
Megtették, eljöttek.
Halvány mosolyt erőltetek az ajkaimra, majd jönnek puszit adni, bevezetjük őket az étkezőbe. Szeretnék hamar túllendülni ezen az estén és azokon a felesleges körökön, amik most fognak jönni.
- Nagyon szépen berendeztétek és elég hamar, hiszen még csak ma költöztetek be és már vacsorával vártok minket. - mindig is szerettem Aliza hangját, kellemes volt, lágy és fülbemászó. Meg se szólalok, tudom, hogy Julian akar beszélni, mindig ő akar beszélni, mintha bármiről is elszólnám magam.
- Nagyon vártunk titeket, sajnos... a munka miatt Omorose-nak kellett mindent csinálnia. - megfogja a kezem, de legszívesebben csak elhúznám a kezem.
- Nem mintha lett volna más választásom. - nézünk egymásra Aliza-val, majd pár másodperc néma csend után ő felnevet én pedig kuncogok egyet. Megszorítja a kezem... rosszat mondtam.
- Sokkal jobban nézel ki, jó újra így látni. - Barney is megtalálja a hangját, kedvesen csak elmosolyodom. Tudom, hogy nem akarnak rosszat és tudom, hogy csak jó szándékból mondják.
Megvacsorázunk, rengeteg dicséret hangzik fel, majd Barney és Julian külön vonulnak, ha jól gondolom akkor megosztanak egy szivart egymás között. A nappaliban pedig ketten maradunk Aliza-val. Csendben ülünk, borral a kezünkben és nézzük a ropogó tüzet, hányszor csináltuk már ezt.
- Nem akarok beleszólni a dolgodba Omorose, de... jogod van a boldogsághoz. - sejtelmesen mondja, mintha tudnom kéne valamit, amit szerintem nem tudok. Csak mélyen a szemébe nézek, ahogyan mindig is tettem vele.
- Elégedett vagyok az életemmel Aliza. - mondom halkan, majd kortyol egyet a borból és szóra nyitná a száját, de megelőzöm. - Hálás vagyok neki... egy üres doboz voltam, de ő sokat segített. - nem ezt akarta hallani, sóhajt egyet.
- Nem ilyen voltál. Mindig tele voltál élettel és ellenmertél szegülni a szüleid akaratának. - halkan beszél, nem szeretné, ha Julian meghallaná, jogos. Semmi jó nem lenne, ha tudná, hogy éppen miről beszélünk. - A képére formál... - jegyzi meg még, miután iszik még egy kortyot.
- Nekem már tök mindegy Aliza. Már meghaltam. - tudom, hogy pontosan érteni fogja a szavaimat, de a meglepettsége fura lesz. Csak figyelem őt és én is kortyolok egyet a borból.
- Nem tudtad, hogy... - már éppen mondana valamit, amikor Julian hangja üti meg a fülemet közvetlen mögöttem. - Apa már kint vár, mennetek kéne. - mondja, vagyis inkább parancsol Aliza-nak, hogy jobb, ha megy.

Kikíséri az anyukáját, aki távozik az ajtón.
Megtette, itt hagyott a fiával.
Halk léptekkel közeledik vissza, mintha minden egyes lépténél valamit nagyon meggondolna. Valamit titkol vagy rejteget, akkor szokott ilyen lenni velem. Némán figyelem, ahogyan leül velem szembe, majd tölt egy pohár whiskeyt, majd hátradől és sóhajt egy nagyot. Ez sosem jelent semmi jót nála.
- Nem akartam még elmondani, nem álltál rá készen. - megdörzsöli az arcát, hallom, ahogyan a keze súrlódik a borostákkal és jelenleg a nemlétező szőr is feláll a hátamon.
- Hallgatlak Julian. - figyelem őt, egyenesen a szemébe nézek, de ő elkapja a pillantását és inkább a tüzet figyeli.
- Visszajött. - ennyit mond, semmi mást. Mereven bámulja a tüzet és nem hajlandó rám nézni. Egy sóhaj szakad fel belőlem. - Dashiell hazajött. - a szívem egy nagyot dobban, már maga a név hallatán, majd kiesik a kezemből a pohár. 

Üres kék tekintet, miből érezhető a fájdalom és az üresség érdekes kettőse. Hosszú szőke haj, legtöbbször lófarokban hordom, régebben pedig szerettem begöndöríteni, mára már leszoktam róla. Sminket nem kell használnom, legalábbis ritkán használok, hála a genetikának, nem nagyon kell erőlködnöm, hogy mások szépnek lássanak.
Ami régebben nagyon idegesített, hogy az alsó ajkam túl vastag volt a felsőhöz képest, olyan bugyutának éreztem, de mára már elfogadtam, legalábbis már egyáltalán nem izgat.
Az öltözködésem eléggé megváltozott az utóbbi években, hiszen a merészebb darabok eltűntek, mintha sosem hordtam volna kivágott felsőket. Julian nem szereti, ha sokat mutatok magamból, én pedig szeretem a látszólagos békét, így nem is nagyon erőlködöm ezzel. A színek elég unalmasak, fekete, kék, fehér és néha piros ruhákat hordok. Cipőből sok van, igazából száztizenkettő pár, erről nem tudtam leszokni.