Sóhajtva dőltem neki a fának, miközben előre bukó tincseimet hátra fésültem, hogy ne zavarják a látásom. Korábban érkeztem. Még volt tíz teljes percem fél kilencig, mikorra is a találkozót beszéltük. Ide. Tulajdonképpen közelebb, mi több, be is mehettem volna, hiszen a villa alsó szintjén halovány lámpafények pislákoltak jelezve, hogy a házigazda otthon tartózkodik, nem az utolsó pillanatban kíván érkezni. Én mégse tettem. Levegőre volt szükségem és tulajdonképpen egy pohár bor sem jött volna rosszul, ez utóbbival azonban várnom kellett. Egy kósza gondolat erejéig az is megfordult a fejemben, hogy rágyújtok egy szál cigarettára, ám ezt igen hamar el is hessegettem. Nem azért, mert megvetettem volna, stresszes helyzetekben - és azok után az esték után, mikor az apám több órán keresztül vőlegényeket ajánlgatott - igen is előfordult, hogy becsúszott egy-egy szál, mert kellett. A család azonban nem tudott róla. Tulajdonképpen felnőtt voltam, egy dolgozó nő, senki sem kérhetett számon ilyesmiért, mégis úgy éreztem, hogy ez nem férne bele abba a „tökéletes” képbe, amit a világ a Black családról alkotott. Amit mindenki felé mutattunk. Amihez tartanom kellett magam. Arról nem is beszélve, hogy az orvos unokabátyámmal készültem találkozni, aki minden bizonnyal még annyira sem nézte volna jó szemmel, hogy dohányszagúan állítok be hozzá, mint az apám. Hihettük magunkat, varázslókat a tápláléklánc alfájának és ómegájának, attól még a mugli betegségeket, mint a megfázás vagy éppen a rák mi is ugyanúgy elkaphattuk, mi több, bele is halhattunk. Erre szomorú példa volt Linda. Az ő temetése volt az egyetlen ok, amiért az elmúlt öt évben egyszer hazalátogattam. Nem azért mert kellett, hanem mert úgy éreztem, illik ott lennem. A kórházban történtek után tartoztam ennyivel Casparnak. Az órámra pillantottam. Nyolc óra huszonhetet mutatott. Ideje volt elindulnom. Lassú, óvatos léptekkel haladtam előre, a régi, kövekkel borított út és a tűsarkú nem volt megfelelő kombináció. Tulajdonképpen a lábam is sajgott benne, mindig, bármin is jártam benne. Mégis, ezzel legalább voltam annyira magas, hogy ne feltételezze rólam senki: a Gringotts egyik alkalmazottja vagyok. Összébb húztam magamon a kabátom, majd ismét a villára emeltem a tekintetem, a látványától már-már jobban fáztam. Voltam is itt, esküvőn, karácsonyi látogatáson és egy halotti toron. Most mégis hidegnek és elhagyatottnak tűnt, ha az alsó szobákban nem világított volna a lámpák halovány fénye, akár azt is hihettem volna, hogy elhagyatott. Pedig nem volt elhanyagolt, látszott, hogy rendben tartják, egyszerűen csak ontotta magából a magányt. Olyan megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan volt az egész. Régen sem volt sokkal élettel telibb, de most. Nem volt jó ötlet. Hasított belém egy hirtelen felismerés. Nem volt jó ötlet igent mondani erre a találkozóra, mégis, mikor összefutottunk a Minisztériumban és váltottunk pár szót, annyira meglepett a meghívás, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani. Csak helyeslően bólintani. Pedig nem volt jó ötlet. Az elmúlt időszakban mindent megtettem, hogy az adott és meglehetősen szűkre szabott keretek között, de eltávolodjak a családtól és a kistestvéremmel a saját életünket élhessük. Hogy legalább ő egészséges felnőtt legyen. Most mégis itt álltam, az nap már a második Black villa előtt. Elviekben visszamondhattam volna a meghívást valami nyomós indokkal, kitalálhattam volna egyet, mégsem lett volna illő, hiszen a család leendő vezetőjéről beszéltünk. Egy újabb mély sóhaj után kopogtam. Ha nem is volt semmi jelző varázslat, de Caspar már sejthette, hogy itt vagyok. Hiszen pontos voltam. Tudhatta, hogy az leszek. Annak kellett lennem. Nem is várattak sokat, már kattant is a zár, lelkiekben pedig készültem a szokásos, illedelmes bájcsevejre a komornyikkal vagy a házvezetőnővel. Azonban erre nem volt szükség, mivel az unokabátyámmal és mellette lebzselő kutyájával találtam szembe magam nem pedig egy ismeretlen alkalmazottal. - Caspar… igazán örülök, hogy látlak - mosolyodtam el némlieg zavartan, a hangom alapján, ha akartam volna, sem tudom letagadni, hogy mennyire meglepődtem. De legalább nem hazudtam! - Remélem nem vártál rám sokat - tudtam, hogy nem, mégsem volt más ötletem, hogy mit mondhatnék neki így, az ajtóban. Egyáltalán miről fogunk beszélgetni? Már előre láttam magam előtt, amint a következő órákban feszengve ülünk egymással szemben, miközben azon gondolkozunk, hogy mi is legyen a következő beszédtéma.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Vas. Márc. 08, 2020 11:20 am
Cassiopeia & Caspar
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
E
nyhe bizsergést érzett gyomrában, ami növekvő izgalmát jelezte. Nagyon sok idő telt el azóta, hogy utoljára ilyet érzett, most mégis, valahogy jóleső érzésként fogta fel. Bár a Black-birtokokon gyakran fordulnak meg vendégek, - még Nála is, az apjánál pedig szinte mindig van valaki - ez ehhez hasonló meghívások mégis nagyon ritkák. Egy Black ritkán látogat meg egy másik Blacket. Gondolatai lustán a téma körül kezdtek kavarogni. ~ Ez nem csoda... - jegyzi meg magában a gondolat végén. Ugyan ki akarna egy ilyen családban a másikkal találkozni? A családtagok valószínűleg örülnek, ha normális emberek között lehetnek, nem pedig ebben a felvágós, undorító közegben. Pollux Black az utolsó kis darabkáig megfelelt a régi, önfejű, keménykötésű, vasszigort alkalmazó nemesi normáknak, és ez rányomta a bélyegét a családra. Pedig akadtak jóhiszemű, rendes emberek is a családban, akik nem vágytak jobban semmire, minthogy normális életet éljenek úgy, ahogy Ők szerettek volna, azzal akivel Ők szerettek volna. Megkötések nélkül. Mai Vendége is kétségkívül ezen családtagok közé tartozik. A kis Cassiopeia, legkedvesebb unokahúga, mondhatni. Bár személyesen nem sokat tudott róla, csak azt, amit Apjától hallott, mégis, az az évekkel ezelőtti eset valahogy közelebb hozta kettejüket, mint bármelyik más családtagot eddig. Legalábbis így érezte. Azóta sokminden történt persze, és nagyon alkalmuk sem volt találkozni. Többnyire levélben tartották a Lánnyal - Lány, már kész, felnőtt Nő, bár neki mindig az a Kislány marad, akit évekkel ezelőtt ellátott a Mungoban - nemrég visszatért az Országba, és Caspar feltétlenül szorosabbra szerette volna Vele fűzni a kapcsolatot. Szüksége van a jóhiszemű, megbízható Családtagokra maga körül, és nem feltétlenül személyes tervei megvalósításához, hanem...mert.. szüksége volt rájuk. Merengéséből kiszakadva a faliórára nézett, ami majdnem fél kilencet mutatott már. Erre az időpontra beszélték meg a találkozót, mikor összefutottak a Minisztériumban. Gyakran jár Ő is a hivatalban ilyen-olyan dolgokból, leginkább az Apja futáraként szolgálva, vagy a család jelentéktelenebb dolgait intézni, amivel Pollux Blacknek nincs ideje foglalkozni. Caspar kifejezetten örült, mikor beszélt Cassie-vel odabent, bár ez valószínűleg nem látszott rajta, pedig nagyon igyekezett kedves lenni. Nagyon nehéz. Azóta. Akárhogy is, mint a Black család örököse, úgy gondolta, tisztességesen felkészült Unokahúga fogadtatására, talán kicsit túl tisztességesen is. Noha most az alsó szinten lévő fogadószobában ücsörgött éppen, a cselédekkel mégis dolgozószobáját rendeztette be. Miután azok végeztek a munkával, mindegyiket elküldte otthonról. Nem volt szüksége rájuk. Akire szüksége lett volna, nincs már...Apró szúrásként érte szívét a kósza gondolat, ezért gyorsan el is hessegette. Egyébként maga a birtok kívül belül makulátlan állapotban volt, szóval erre nem lehetett panasz. Gondolataiból kutyája halk morranása rántotta vissza a jelenbe. A jószág felszegett fejjel figyelte a bejárati ajtót, ahonnan magassarkú cipő kopogását lehetett hallani. Megvakargatta a kutya feje búbját, majd felpattant a kényelmes fotelből, hogy üdvözölhesse Vendégét. Ezúttal tényleg vendégként szerette volna kezelni Cassiopeiát, noha volt egy érzése, hogy a Lánynak ez inkább tűnt kötelező, formális találkozónak, mint a Black család egy tagja, aki az Örökössel találkozik. Ilyenről szó sincs persze. Az ajtóhoz érve még vett egy mély levegőt, s ahogy kutyája leült mellé, kinyitotta az ajtót. Kifejezetten örült Unokahúgának, mégsem tudott még csak apró mosolyt sem erőltetni arcára, noha megpróbálta...miután belátta, hogy csak egy erőltetett grimaszra futná, inkább hagyta a dolgot. Képtelen volt mosolyogni már évek óta. Az utolsó mosolyát ott hagyta Lindával, szobájukban, ahova azóta be sem tette a lábát, inkább egy másik hálószobában alszik most, a ház másik oldalán, a lehető legmesszebb attól a bizonyos helyiségtől. Ettől függetlenül Cassie a lehető legnagyobb kényelemben és a Tőle telhető legtöbb kedvességgel lesz vendégül látva. Remélte, hogy elégnek fog bizonyulni. - Cassiopeia.. - köszöntötte udvariasan, mélyen meghajtva fejét a Nőnek, majd válaszolt is rögtön. - Én nemkülönben. Kérlek, fáradj beljebb..! - invitálta Vendégét.A késedelemre vonatkozó megjegyzésre csak megrázta a fejét, majd udvariasan lesegítette a Nőről a kabátját. Nem is várt kevesebbet egy Blacktől, hogy pontosan érkezzen. Bár Ő türelmes fajta volt, ez nem mondható el a legtöbb Blackről. Náluk alapvető elvárás a pontosság. Bár a Vendégeket alapvetően a fogadó-hallban szokták fogadni, Caspar udvariasan intett az emelet felé, dolgozó szobája irányába. - Kérlek, fáradjunk fel az emeletre. Ott készültünk fel fogadásodra. Otthonosabb. - jegyzi meg kedvesen, majd miután Cassie elindult a lépcsőn, Ő is mellé szegődik, karjait maga mögé kulcsolva. - Remélem nem okozott túl nagy problémát a meghívásom a napi rutinodban. Az Aurorok minden bizonnyal rendkívül elfoglaltak lehetnek ezekben a komor időkben... Nem akartam Kellemetlenséget okozni Neked. - szabadkozott Cassienek, hogy elüssék valamivel azt a rövidke időt, míg felérnek az emeletre, a kívánt helyiségbe, ahol, természetesen udvariasan előre is engedte a Lányt, miután kinyitotta Neki az ajtót. Talán megjátszott kedvességnek, udvariasságnak tűnt, amit Casparnál általában véve igaznak is bizonyult, de most tényleg komolyan is gondolta. Húgán kívül Cassiopeia volt az egyetlen családtag, Akivel Caspar úgy-ahogy közelebbi kapcsolatot ápolt, és szerette volna ezt elmélyíteni. - Kérlek, érezd otthon magad, ugyanannyira a Tiéd is, mint az Enyém. - tárta szét karjait, a dolgozó szobájára mutatva, ami most némiképp át volt rendezve. Mikor Caspar arra gondolt, hogy kicsit talán túlzásba vitte a vendégül látást, lehetséges, hogy egy picit talán alábecsülte saját m,,agát. Egy kisebb falut el lehetett volna látni arról a svédasztalról, ami most dolgozó asztala helyén állt, roskadásig tele mindenféle finomsággal, étellel, édességekkel, és természetesen különböző üdítőkkel, alkoholtartalmú italokkal. Az egésznek inkább egy amolyan fogadás-érzete volt, noha helyet kapott két hatalmas, kényelmes fotel is, amire kedvükre leülhettek, és gramofonjáról most kellemes jazz zene szólt, ami kiválóan illeszkedett a találkozó formájához. Nem mellesleg pedig úgy gondolta, hogy talán tetszhet Cassienek a jazz, hisz köztudottan éveket tartózkodott amerikában, a műfaj pedig onnan származott. Utólag végignézve a szobáján, kelletlenül ismerte be, hogy talán kicsit túllőtt a célon. - Lehet, hogy kicsit túlzásba vittem...rég volt már olyan Vendégem, akinek tényleg Örültem. - jegyezte meg kissé zavarban, ám gyorsan rendezte gondolatait. Akárhogy is, remélte, hogy Cassie nem érzi magát annyira feszültnek ettől az egésztől. Vagy legalább azt remélte, hogy ma találkozó után kicsit másként fog hozzá állni Unokahúga.
Az invitálásra csak bólintottam, majd megsimogattam a kutya fejét és beljebb léptem a házba. A kinti kissé szeles, hűvös idő után kellemes volt a meleg, ami fogadott. Jólesően melengette az átfagyott, a cipőtől némileg sajgó lábaimat. A ház ismerős volt, a sarkok, a bútorok, a színek, furcsamód meg maguk az illatok is. Állandóság. Ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Tökéletesen jellemezte az egész családot. Hiszen a Black család hagyományai állandóak voltak. Nem hagyott rajtuk nyomot az évszázadok és a háborúk vasfoga. Bármi történt is; ez a család nem változott. - Köszönöm, ez igazán kedves - bújtam ki a kabátomból. Jól begyakorolt mondatok és mozdulatok voltak ezek, hasonlóképpen begyakorolt mosollyal. Mintha csak színészek lettünk volna, akik egy már-már unásig ismételt darabot, szerepet játszanak egy színdarabban, semmi több. Már majdnem indultam is a fogadóterembe - ahogy azt az évszázadokkal ezelőtt megírt szövegkönyv diktálja -, mikor az unokabátyám megszólalt. Megdöbbentem. Kár lett volna szépíteni, Hiszen nem ez volt a szokás, valami más volt, valami egészen új. Valami furcsa. Talán, sőt egészen biztos, hogy szakmai ártalom, de azon kezdtem töprengeni, hogy miért. Miért döntött így Caspar? Mit akarhat? Mi lehet a célja? Miért voltam én itt? Az a kérdés, amire napok óta nem tudtam választ adni, bárhogyan is kerestem, nem leltem. - Valóban, kevésbé hivatalos, mint a rendes fogadó - indultam el a lépcső irányába, miközben megigazítottam a fehér ruhám, holott tökéletesen állt. Mindössze csak csinálnom kellett valamit. Kizökkentett, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előzetesen vártam, ahogy arra számítottam, ahogy a szövegkönyvben állt. Mégis, furcsán kellemes volt. Valami bizsergést is éreztem, talán izgatottságot. Kíváncsi voltam mi jön ez után. - Ugyan, ne aggódj, nem okozol kellemetlenséget - pillantottam hátra a vállam felett egy nyugtatónak szánt mosollyal. Komolyan gondoltam amit mondtam, annak ellenére, hogy még ha kellemetlenséget is okozott volna az elszabadulás, akkor is itt lennék. Tudtam mi a kötelességem. - Arról nem beszélve, hogy a te munkád sem olyan, ahonnan akármikor eljöhetsz, ott is legalább annyi váratlan és hirtelen esemény történhet, mint nálunk -és ezek gyakran összefüggtek. Egészítettem ki gondolatban, hangosan azonban nem mondtam ki. Így is meglehetősen szokatlan szituáció volt ez, nem akartam a munkáról vagy hasonló, kellemetlen témákról beszélni. - De mára mindenképpen szabaddá kellett volna tenni magam, hétkor az édesapámmal volt találkozóm. A hét két napján elköltünk együtt egy korai vacsorát és beszélgetünk - osztottam meg vele, bár nem tudtam megállni, hogy a mondat végén ne jelenjen meg egy apró fintor az arcomon. Nem mintha ellenemre lett volna apám társasága, néha kifejezetten kellemes volt vele beszélgetni egyszerű dolgokról, ám gyakran terelte a témát a házasság felé. Nem kényszeríthetett, ez az alku része volt, arról azonban nem volt szó, hogy nem pedzegetheti ezt a témát, ahogy az se volt számára tiltott, hogy találkozókat szervezzen. Mind a kettőt meg is tette, rendszeresen. Hiába, politikus volt, mindig megtalálta a kiskapukat. Az emeletre felérve követtem Caspart a dolgozószobája ajtajáig. A kutyája körülöttünk téblábolt, de nem akadályozott minket. Inkább olyan volt, mint egy gyermek, aki izgatottan vár valamire, mondjuk arra, hogy kibonthassa a karácsonyi ajándékát. Nem igazán értettem ennek az okát, egészen addig, míg meg em pillantottam a találkozó helyszínéül szolgáló helyiséget. Lassú, már-már óvatosnak tűnő léptekkel mentem beljebb, voltam már korábban itt, noha csak kétszer, mégis olyan érzésem volt, hogy most járok itt életemben először. A bútorokat átrendezték, az íróasztal helyén egy svédasztal állt, annyi étellel megpakolva, mintha legalább huszonketten, nem pedig ketten lennénk. A szoba közepén két kényelmesnek tűnő fotel kapott helyet, előttünk egy kis asztallal, amire a tányérokat és poharakat lehetett pakolni, arról nem beszélve, hogy a helyet kellemes, jazz zene hangja ölelte körbe. Az egész akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Őszintét. - Az egész hangulat olyan, mint egy kis bár, amibe gyakran jártam Amerikában, hol egyedül, hol az aurortársakkal, hol pedig Leoval - fordultam a férfi felé. A korábbi megjegyzésére nem mondtam semmit, hirtelen nem is tudtam volna. Egyszerre volt meglepő és zavarba ejtő. Miért lettem volna én olyan vendék, akinek tényleg örült volna? Tulajdonképpen nem is ismertük egymást. Túl sok kérdésem volt, mégsem zúdíthattam rá mindent, egyszerűbb volt Amerikáról beszélni. Holott nem szerettem sokat beszélni, főleg nem a levegőbe, céltalanul. - Nem tudom, hogy megfordultál e már arra. Már az országban, nem pedig a bárban, de igazán különleges hely. Ha valami valóban egyedire vágysz, mindenképpen ajánlom. Annyira más, mint Nagy-Britannia, sokkal… - nem folytattam egyből, keresnem kellett a megfelelő szavakat, jelzőket. Szabadabb. Akartam mondani először, ám nem tűnt teljesen igaznak, nem volt szabadabb, szabadosabb, esetleg, de szabadabb semmiképpen. - Egyszerűbb. Az emberek és a hangulat, nem olyan feszített, mint itthon. Mintha mindenkiben lenne egy kis veleszületett lazaság. Valóban kellemes hely - húztam nosztalgikus mosolyra az ajkaim. Szerettem azt az országot, bár tulajdonképpen ez nem igaz, nem az országot szerettem, hanem azt, aki ott lehettem. Egy egyszerű aranyvérű - már ha egy aranyvérű lehetett az -, aki éli a maga életét, ahogy neki tetszik. Kellemes, kényelmes illúzió volt az elmúlt öt év. Megfordultam a tengelyem körül, hogy szemügyre vegyem a szoba további részeit is. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi változott, a félhomály és a hiányos emlékeim egyaránt hátráltató tényezők voltak, ám így is megakadt a szemem valamin. Egy régi fényképen, ami a családot ábrázolta. Olybá tűnt, mintha sok-sok évtizede készült volna, pedig tíz éve ha lehetett. Tíz év alatt túl sok minden változott. Azonban most nem a nosztalgia szomorú szele csapott meg, a kép azért keltette fel figyelmem, mert törött volt. A fény pont úgy esett rá, hogy tisztán lehetett látni a szilánkok alkotta pókhálót idéző mintát, még ilyen távolról is. - Mi történt az üveggel? - fordultam érdeklődve az unokabátyám felé. Voltak ötletem. Egyszerűen és olyan is, melyek inkább hajaztak valami varázslatos összeesküvésre, sem mint a valóságra, így találgatás helyett inkább érdeklődve vártam a válaszát. A pillantásom ostoba módon, mégis önkéntelenül - szintén szakmai ártalom -, de a kezei felé siklott.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
