Sose szerettem hétvégén korán kelni, nem az a típus voltam, akinek szombaton kipattantak a szemeim, tökéletes hajjal és sminkel ébred és egyből rohan a konyhába. Nem, sokkal rosszabb volt a valóság, mint azt hittem volna. A hajam tiszta kóc, táskák a szemem alatt, nem... ezek inkább bőröndök és az elmúlt egy percen már a századik ásítás. Korán van. Sóhajtok, majd nyújtózkodok egyet egy újabb ásítás keretében, végül pedig elindulok a tükör elé, hogy megfésüljem a hajam. Az a gonosz kóc sokkal erősebb volt, mint a szeretetem Stormie iránt, pedig azt hittem azt semmi sem fogja überelni. Pár perccel később pedig már végre szépen fésült a hajam és elfogadható az arcom is. Gyorsan magamra húzom a ruhámat és csak elbambulva nézem az ágyamat, milyen jó lenne aludni még pár percet. Igazából már csak egy dolog tart vissza az alvástól... semmi. Megtehetem, megtehetem, hogy még aludjak egy kicsit, mondjuk csak egy órát és lehet jobban is érezném magam tőle. Már éppen feküdtem volna vissza, amikor a húgom hangjára figyeltem fel és arra, hogy nyújt nekem valamit. Csak elveszem tőle a papírdarabot és nézem, ahogyan int a fejével. Elolvasom azt a pár szót, pár másodpercre csak állok ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Ezek szerint kiengedték vagy kifogják engedni. Hirtelen csak elgondolkodom azon, hogy vajon milyen kérdései lehetnek majd hozzám a húgomnak és mit kéne a kérdésekre válaszolnom? Végül csak útnak eredek a húgom irányába és mikor kiérek a szobámból akkor szólalok meg. - Neked is szép jó reggelt drága húgom. - forgatom meg a szemeimet, majd megölelem őt és nyomok egy cuppanós puszit az arcára. - Jól aludtál? - nem, nem tudom mit kéne mondanom vagy tennem ebben a helyzetben. Erről még sosem gondolkodtam, sosem képzeltem el, hogy apát kiengedik majd.
Valahol még próbálom felkészíteni magamat erre a kínos beszélgetésre, ami rám vár a húgommal. Talán éppen ezért is nem sietem el a dolgokat, ráérősen próbálok elkészülni, de végül csak ki megyek a húgomhoz. Akkor kezdjük is el ezt a beszélgetést. Csak egy egyszerű kérdéssel kezdtem, megkérdeztem, hogy jól aludt e, de kicsit más válaszra számítottam. Visszakérdez és nem tudom, hogy hirtelen mit válaszoljak a kérdésére, vele ellentétben én kicsit máshogy aludtam. - Én egészen jól, csak a vége felé mintha kicsit elaludtam volna a nyakam. - felelem nemes egyszerűséggel, de látom rajta, hogy nagyon szeretne beszélni arról a dologról, amiről én meg igazán nem szeretnék. Lassan szóba kerül apa is, érzem. Egyetlen ártalmatlan kérdéssel indítja ő is az egész témát, amit szeretnék elkerülni. Nagyon-nagyon szeretném elkerülni ezt az egész beszélgetést, de nincs menekvés, már nincs. - Igen, elolvastam húgi. - felelem neki egyszerűséggel és kissé ideges lettem, de szemem nem piros, inkább uralkodom rajta, hogy barna maradjon mindennek ellenére. A kérdéshalomra csak sóhajtok egyet, jelenleg nincs semmilyen más reakcióm. - Nem tudok választ adni ezekre a kérdésekre, sőt. Én sem ismerem őt, csak azt, amit anya mesélt... Születésed óta hárman vagyunk egymásnak, most pedig... - nem tudom, hogy hogyan kéne megfogalmaznom, de mégis csak egy idegen. Hiába az apánk, egyikünk sem ismeri őt és soha nem is ismertük. - Egy idegen. Ne tudom, hogy mi lesz és mit kéne tennünk, anya biztosan arról is tájékoztatni fog minket. Nyugodj meg, rendben? - megölelem őt és a hátát is simizni kezdem. Felesleges ráparáznia a dologra.
Szeretem, hogy ilyen gondoskodó és a megértő a kishúgom, amikor pedig a kezemen simít végig, csak elmosolyodom. Annyira szeretem, szavakba nem lehetne önteni, hogy milyen szoros kötelék van köztünk, de hát ehhez senkinek amúgy sincs köze, kettőnkre tartozik csak, ahogyan.... a kényes téma is, amivel most megkeresett engem. Sajnos sejtem, hogy milyen kérdésekre szeretne választ kapni és azt is tudom, hogy nem tudok válaszokat adni neki, hiába is szeretnék. Pedig mennyivel könnyebb lenne minden. - Nincs miért bocsánatot kérned, te egyszerűen ilyen kis cuki vagy, aki azonnal rápörög az ilyen dolgokra és ezzel semmi baj. - simítok végig gyengéden az arcán a hüvelykujjammal. Tényleg szerettem, hogy mindig ilyen kis aranyos, anyával mindig megszoktuk ilyenkor mosolyogni, de... ez a levél igazából engem is sokkolt, nem voltam rá egyáltalán felkészülve. Egy újabb nehéz kérdés, legszívesebben azt mondanám, hogy ne írjon, anya biztosan a rózsaszín ködben bukdácsol jelenleg és lehet a realitását is elvesztette kicsit. Nem, egyáltalán nem ítélem el, mégis csak a szerelmét vesztette el és emiatt egyedül kellett nevelnie a két lányát, megérthető a helyzete. - Azért te se gondolj egyből a legrosszabbra, de... ez úgyis inkább az n feladatom, én vagyok a legreálisabb hármónk közül, ezeket a kiábrándító kérdéseket hagyd csak rám. - mosolygok rá meleg mosolyommal. Végül elindulok vele, igaza van, túl nagy dolog forog kockán. - Sose tudhatunk semmit sem biztosan, de... benne van a pakliban. - sóhajtok egyet, majd mikor már elég távol vagyunk, egyszerűen megölelem, szükségem van rá. - De köztünk minden marad a régiben, bármi lesz, n mindig itt leszek neked, jó? - nyomok egy cuppanost az arcára.
•• - •• 
