Holyhead Közösségi Ispotály- és Rehabilitációs Központ

A matrac és a párna túl puha volt a hátam alatt, a mellkasomon nem éreztem a macskáim kellemes súlyát. Nem otthon voltam, ennyi biztos. Kinek az ágyában ébredtem már megint? Anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem - Merlin bassza meg, ahhoz is túl fáradt voltam és valami tompa fájdalom nyilallt újra és újra az oldalamba -, próbáltam összekaparni az este emlékeit. Koszos sikátor, patkányok a kuka körül, tű, kanál, sárgás por, Weasley dühtől vöröslő feje miközben újra és újra megütött, az alpári sértések, amiket rázúdítottam, de leginkább a mardosó önutálat, szalagszakadás, újabb kép egy hegyi troll méretű fasziról, akibe poénból belekötöttem és... és itt értek véget az emlékfoszlányok, bár gyanítottam, hogy a csávó laposra vert, miután megérdeklődtem tőle, hogy az anyja vagy az apja volt-e egy troll és hogyan történt az aktus.
De ha egy idegen ágyban feküdtem, akkor honnan jött ez az aggodalmasan és egyszerre gyengéden csengő férfihang? Merlinkém, ugye nem...? Próbáltam értelmezni a tudatomig ködösen eljutó szavakat. Nem, talán mégsem az volt a helyzet, amire először gondoltam... De ki a tököm ez és milyen tripje lehet éppen, ha azt hiszi, hogy nekem köszönheti az életét? Hacsak nem Kormi és Cirmi, a macskáim tanultak meg búgó férfihangon beszélni, akik mellesleg ivartalan nőstények voltak, akkor elég merész állítás volt, hogy az illető nekem köszönhette az életét.
- Már egy ideje. Vártam, hogy szerelmet vallj nekem - nyitottam ki lassan a szemem. Homályos, elmosódott foltokként forgott körülöttem a szoba néhány másodpercig, majd tisztulni kezdett a kép. Először kettőt láttam a kínosan ismerős arcból, amihez először nem tudtam nevet társítani, majd ahogy kezdett összeolvadni a vibráló arckép, végre eszembe jutott a név, mint egy ablaknak csapódó galamb, olyan hirtelenséggel ugrott be: Vieno. Vagyis nekem csak No, talán senki sem becézte rajtam kívül, de nekem nem tetszett a teljes neve, túl bonyolult és komoly volt. Csak Nonak szólítottam a srácot, aki egyszer, valamikor régen a helyét kereste a világban. Azóta megnőtt a haja, karakteresebbek lettek a vonásai, de ő volt az, ehhez kétség sem fért.
- Hol a faszomban vagyok? - néztem körbe fáradtan a szobában. - És te miért vagy itt?
Fehérség mindenhol, fertőtlenítő szaga, ez nem lehetett más, mint egy kórház. Pánikszerűen próbáltam meg felülni, de az oldalamba hasító fájdalom félúton megállított benne. A rohadt életbe, mi történt velem már megint? Én eret vágok, ha betoppan a nővérem is, már csak az ő gyűlölettel teli tekintete hiányzott a tökéletes ébredéshez. Már ha egyáltalán felém nézett volna. Valószínűleg nem tette volna, ha egy kórteremmel arrébb dolgozik éppen, akkor sem.
Kimerülten visszadőltem a párnákra, idegen szaguk volt, amit az emberek többsége gyűlölt, de engem nem zavart. Aludtam már padon, híd alatt, lépcsőaljban, kukák mellett, a komfortzónám igencsak tág lett az évek alatt és az idegen öblítő illata nem ébresztett bennem honvágyat. Legalább volt tiszta ágynemű a fejem alatt.
- A kurva életbe - nyugtáztam a helyzetemet rezignáltan. - Van egy cigid? Az most nagyon jól esne.

- Akkor jó. A szerelemmel csak a baj van. - A látszat ellenére menthetetlenül romantikus alkat voltam, hittem a mindent elsöprő szerelemben és abban, hogy az ember leélhet boldogan egy egész életet, ha megtalálja az igazit. Csak én még nem találtam meg, szóval maradtak az alkalmi és igazán komolytalan kapcsolatok, amelyek után előbb feltételeztem, hogy egy random nő ágyában ébredek, mint hogy egy kórházban ápolnak éppen. Az Adával való szakításom után különben is csoda volt, hogy egyáltalán bárhol is felébredtem, mert őszintén szólva voltak percek, amikor az önutálatom és önsajnálatom már-már szuicid gondolatokba torkollott. Bár úgysem tettem volna meg, tudtam a lelkem mélyén, hogy én sem gondolom komolyan, élni akartam, csak utáltam ezt a bűntudattal vegyes fájdalmat.
- Én? Egy kibaszott magánklinikán? - meredtem rá döbbenten. - Ugye tudod, hogy én ezt nem fogom kifizetni? Ha kell, kimászom az ablakon és úgy lépek le, de nekem erre kurvára nincs pénzem, No.
Úgy sejtettem, hogy erről a részéről már gondoskodott, ez pedig zavarba ejtett, nem ehhez szoktam hozzá. Most jönne az a rész, hogy megköszönöm neki? Képtelen voltam kinyögni azt az egy szót, nem büszkeségből persze, inkább csak kínosnak éreztem kettőnk között a hálálkodást. Bármikor kihúztam volna én is a szarból és nem vártam volna érte semmit, remélem, ezzel ő is tisztában volt. Legutóbb sem volt szükség hülye hálálkodásra, pedig Merlinkém, olykor rohadt nehéz volt lebeszélnem róla, hogy megint cuccolni kezdjen. Igazából sosem értettem, hogyan nyújthattam neki segítséget éppen én, hacsak nem elrettentő példaként álltam előtte, díszpéldányaként annak, hogy "gyerekek, a kábszi rossz". Mert ebben az esetben megértettem, hogyan maradt tiszta éppen az én támogatásommal, máskülönben homályos volt továbbra is számomra, hogyan hathattak rá az érveim. Bár megeshet, csupán annyi kellett neki, hogy valakihez fordulhasson a nehéz percekben, valaki őszintén meghallgassa. Tudtam milyen, ha ez hiányzik az életedből, enélkül nem létezett olyan akaraterő, amivel le lehetett szokni.
- Mondtam már, hogy az egyedül a te érdemed. Csak magadnak köszönheted, hogy tiszta maradtál, ha ekkora nagy segítség lettem volna benne, akkor most nem feküdnék itt, mert mint látod, én nem jöttem le az anyagról. Szóval nem tartozol nekem semmivel, tényleg. De azért rendes tőled, hogy meglátogattál, ha kicsit korábban érkeztél volna, sütöttem volna cupcake-t vagy faszom tudja. - Biztosan nem vártam volna feldíszített muffinokkal egyetlen vendéget sem, de feltehetően kedélyesebben elcsevegtünk volna a lakásom lepukkant konyhájában egy kávé mellett, mint ezen a magánklinikán. A sors nem így akarta és összességében kurva hálás lehettem, amiért éppen akkor érkezett meg esős kis országunkba, hiszen... hiszen ki tudja, mi történt volna, ha ő akkor nem állít be hozzám. Talán túléltem volna, talán nem. Eszem ágában sem volt erről kérdezősködni, jobb, ha nem tudtam a részleteket.
- Nem vagyok válogatós - vontam volna meg a vállamat, ha nem járt volna hihetetlen fájdalommal, ezer szerint a sérült bordáim miatt. Igen, határozottan szar ötlet volt egy amúgy is alapos verés után még abba a trollba is belekötni, a bordáim állapotát biztosan neki köszönhettem. - Tudod mit? Jöhet az is, fenébe a diétámmal...
Nem diétáztam, legalábbis nem önszántamból koplaltam mostanság, csak a pénzhiány késztetett erre. Nem tesz jót egy drogdíler bevételének, ha nem árulhat.
Zavarba ejtően szokatlan volt ez a gondoskodás, utoljára az anyám igazgatta így a párnámat, szinte már csak az hiányzott, hogy valaki csókot nyomjon a homlokomra, bár hálás voltam érte, hogy No ezt mellőzte.
- Merre jártál, mióta utoljára láttalak? Avass be a piszkos részletekbe, addig sem arra gondolok majd, hogy milyen szarul nézek ki és milyen undorítóan néz ki ez a leves - kanalaztam ki a tálból néhány apróra vágott répadarabot. Még szerencse, hogy nem voltam finnyás, megettem bármit.

Többet tudtam Vieno Voxról, mint ő rólam. Megkockáztatom, hogy a legtöbb embernél többet tudtam Noról. Nem azért, mert olyan sok időt töltöttünk együtt, mert tulajdonképpen egy hétig sem lógott nálam, az a rövidke idő viszont pontosan elégnek bizonyult arra, hogy beavasson élete nyomorult kis részleteibe. Ritkán történt ilyesmi, de Noval habozás nélkül mertem közölni: hát, tesó, a te szerelmi életed az enyémnél is gázabb. Márpedig ez tényleg művészet volt, mert nekem mindig szürreálisan végződött minden kalandom a nőkkel, most is meg lehet nézni mi lett belőle, de No... hát ő egészen új szintre emelte az érzelmek között vergődést. Reménykedtem benne, hogy mióta utoljára találkoztunk, elfelejtette a srácot, aki miatt annyit szenvedett, és még inkább az anyjától tartotta meg a kellő távolságot. Az én anyám sem volt tökéletes, bassza meg, rám sem bírt nézni, amióta borult a bili a nyomozás miatt, de Vieno elbűvölő édesanyjához képest tankönyveket írhatott volna a gyereknevelésről. Nem meglepő, hogy a fia narkós lett.
- Ezzel csak az a baj, hogy most nem leszek túl jó formában, de ha neked úgy is megfelel... - Megnyugtatott a válasza. Na, nyilván nem a természetbeni fizetés, bár őszintén szólva arra is több esélyt láttam, mint hogy valódi galleonokkal kifizessem a magánkórházi ellátást. Az viszont tényleg nyugtatóan hatott rám, hogy No gondoskodott mindenről és ezért nem is fog az utcára kerülni, hiszen itt dolgozott, adományozott ennek a bizarr helynek. Nem lesz baj, mondogattam magamnak, ignorálva a bordáim közötti zsibbadt fájdalmat. - Két emelet? Mi az nekem? Most is megoldom.
Tényleg bámulatosan tudtam menekülni, ebbe beletartozott az életemért sprintelés, a falmászás, ablakokból kiugrálás és egyéb kaszkadőrmutatványok, amikre alapesetben képtelen lettem volna, de ha kereket kellett oldanom valahonnan, azonnal szert tettem ezekre a szuperképességekre. Az ember nem is tudja milyen gyorsan képes például futni addig, amíg nem üldözi néhány jeti méretű pasas kétség kívül gyilkos szándékkal...
- Tudom, csak reménykedtem benne, hogy kinőtted ezt a faszságot. - Emlékeztem az első találkozásunkra, bár régen történt, de még mindig olyan tisztán élt bennem az a néhány nap, mintha csak tegnap kopogott volna be hozzám ópiumért. Kölyökképű srác állt a küszöbömön, az arca minden rezdülése, a testtartása, minden mozdulata arról árulkodott, hogy elérte élete mélypontját. Jó érzékkel ismertem fel, ha valaki padlót fogott. Ha eladtam volna neki, amit kért, meglett volna belőle pár napra a kajaadagom, ehelyett mégis a túlzsúfolt, rendetlen konyhám közepén kötöttünk ki egy-egy bögre olcsó kávéval. Ő mesélt, én hallgattam, és tényleg, őszintén hallgattam őt, nem csak bámultam bele az arcába és közben azon agyaltam, hogy mit felejtettem le a bevásárlólistáról, mert a legtöbb embernél ezt jelentette a beszélgetés. Az emberek szartak egymás fejére, én nem, mert régen is és most is gyűlöltem az érdektelenséget, egész életemben az vett körbe és már ráuntam, a világot pedig nem változtathattam meg, szóval próbáltam én magam lenni a változás. Tehát végighallgattam a fiút, a történetet a szerelmi csalódásáról, a terveiről, az anyjáról, akihez vissza akart menni. Nem szakítottam félbe, azonban mikor a monológja végére ért, könyörtelenül és őszintén közöltem vele, hogy éppen készül elbaszni az életét. Nem szépítettem, nem csomagoltam be a mondandómat, egyenesen az arcába toltam: vagy összekapja magát vagy a körülötte élő emberek lerántják a mocsokba és kurva gyorsan abban a helyzetben találja majd magát, amikor pénzes vénembereket fog lecumizni egy kis anyagért és szeretetért. Mikor utoljára kilépett a lakásomból, csak reménykedhettem benne, hogy az élete jól fog alakulni. Nem hallottam róla többet és rövid idő után nem is gondoltam Vieno Voxra, most azonban, ahogy itt ült mellettem ebben a kórteremben, rá kellett jönnöm, hogy talán számomra is jelentősebb volt a találkozásunk, mint azt eddig valaha is gondoltam. Talán kicsit magamat láttam benne tíz évvel ezelőtt - egy magányos fiút nagy álmokkal, aki túl sokat és túl intenzíven érzett, akit senki nem támogatott és aki a szeretet pár gramm méregtől remélte. Igen, azt hiszem, ezért emlékeztem még ennyi év távlatából is Vienora, és ha nem lettem volna ennyire tompa a fájdalomcsillapítóktól, biztosan elöntött volna a földöntúli boldogság, hogy legalább egy kicsit jobban alakult az élete, mint nekem. Megérdemelte, mert ő jó volt, ez pedig manapság nagyon ritka érték.
- Aha, szóval tényleg utána mentél. Jó hülye vagy, remélem tudod... Legalább megérte? - Erre is hamar választ kaptam. Nyilván nem érte meg. - Szóval nem, vagyis gondolom a magánéleted nem azért van romokban, mert nem tudod eldönteni, hogy fehér vagy rózsaszín virágok legyenek az esküvőtökön, vagy faszom tudja min szoktak problémázni egy esküvő előtt. Legalább szereted ezt csinálni?
Az "ez" egyértelműen a kórházra utalt. Elképzelni sem tudtam, valaki mit élvezhet ezen a munkán, de hát dílerként - akarom mondani munkanélküliként, mert jelenleg az voltam - én igazán nem kritizálhattam senkit.
- Az életem egy hatalmas káosz. Szürreális az egész. Lett egy gyerekem, mármint nem most született, mert tizenhat éves, csak eddig nem tudtam róla. Ha ez nem lenne elég, vele együtt felbukkant az anyja is az életemben, és nem igazán tudom, mit kéne vele kapcsolatban éreznem, mert asszem jobban szerettem őt, mint eddig gondoltam. Dobott a csajom is, igazából ezért vertek meg, csúnya szakítás volt, a részletekbe inkább bele sem megyek. És a cseresznye a torta tetején, hogy rám szálltak az aurorok egy kibaszott nyomozás miatt, szóval most nem árulhatok. Röviden és tömören ennyi - kanalaztam bele újból a levesbe.