What you need and what you want aren't the same things...
Amikor néhány nappal ezelőtt megkaptam egy újabb meghívót, kissé meglepődtem, ugyanis azon nem egy személy, hanem egy tárgy neve szerepelt, illetve egy család. Roquetaillade. Túlzás lenne ismeretlennek nevezni, azonban eddig nem volt dolgom velük, egy egészen átlagos aranyvérű család, tragédiák és régi hagyományok közepette. Meg se lepődtem, mikor utánanéztem a dolgaiknak, és a még élő leszármazottaknak. Szülők, egy roxforti diák, nagyszülők, és néhány oldalági rokon. A probléma inkább az volt, hogy a tárgy, amire a Szindikátus parancsot adott, minden valószínűség szerint az apai szülők valamelyik családi birtokán lehet. A legrövidebb, és legkevésbé feltűnő így talán nem a betöréses lopás volna, hanem az egyszerű vásárlás. Minden bizonnyal fogalmuk sincs, igazából milyen érték van a birtokukban, a szóbeszédek szerint a vénasszonynak egyébként sincsenek teljesen otthon. Már ezen se igazán csodálkoztam, az aranyvérűeknél elég gyakori volt, hogy fejben valami hibádzott, minden bizonnyal hiányzott már a vérfrissítés. Nem panaszkodhatom, az én családomnak is kijutott belőle. A terv egész hamar összeállt a fejemben, hiszen mi se lehet könnyebb, mint egy tinédzser fiút meggondolatlan döntésre bírni? Néhány alkalommal már jártam az iskola birtokán, minden bizonnyal újra be tudtam volna jutni, azonban nem akartam Set orra előtt tevékenykedni. Sok dolgot tudott rólam, de nem mindent, viszont elég haram összerakott tényeket, okosabb volt, mint amennyit a nagyvilág felé megvillantott, jobbnak láttam hát ilyen pillanatokban kerülni. Szerencsére a karácsonyi bálon elég beszédesek voltak a tanárok, no és a kissé ittas Runcorn… nála keresve se találhattam volna megfelelőbb informátort. Kár, hogy a beszéde jó részét a Briggs család tette ki, az csak mérsékelten érdekelt. Egy kis prospektust készítettem, ami bár a Zsebpiszok köz szélén lévő üzletet hivatott hirdetni, nem felejtett el jó néhány ritka alkimista könyvet megemlíteni. A gyerekek meggondolatlanok, főként, ha olyasmiről van szó, ami nagyon érdekli őket. Persze egyáltalán nem szándékoztam kárt tenni benne, végtére még csak egy kölyök, és semmi olyan nem volt a számláján, ami a szabályaimnak megfelelt volna. Elég lesz egy kicsit ráijeszteni, aztán ha már tudja, hogy nem viccelek, egyszerűen megbízom azzal, hogy hozza el nekem, amire szükségem van. Egy vörös bársonyszékben ültem, kezemmel a karfán doboltam, a türelmem volt az egyik erényem, a munkám során is jól jött. Amikor kiválasztottam a boltot, csak két napra béreltem ki, az eladót elég könnyű volt meggyőzni, itt mindenki kapkodott a pénz után. Szemeim az egyik falon függtek, az ablaktalan és ajtótlan belső helyiség tökéletes volt arra, hogy lefolytassuk a beszélgetést. A bejárat kilincsét zsupszkulccsá tettem, így amint hozzáér, egyből ide fog érkezni. A hangszigetelő varázslatokat már úgy használtam, mintha csak levegőt vennék, ez lehetne rémisztő is számomra, de ennél rosszabb dolgok se szoktak félelemmel eltölteni. Aztán egy halk huppanás hangjával megérkezett, és kissé zavartnak látszott. Keresztbe tettem lábaimat, a vörös hosszú ruha alól kivillant jobbom szinte combig, hála a hosszú hasítéknak, a felső rész teljesen a bőrömre tapadt, nem éppen úgy néztem ki, mint egy könyvárus. Az egyébként üres helyiség másik székére mutattam, hogy foglaljon helyet. - Sajnálom, talán kicsit megforgatta a gyomrod a zsupszkulcs, szóval nyugodtan fújd ki magad. - A hajammal kezdtem játszani, még mindig ráértem. - Megkínálnálak némi itallal, az biztos segítene, de sajnos ez egy elég lepukkant környék, a bolt felszereltsége is hagy némi kívánnivalót maga után, a tisztaságról nem is beszélve! Ne aggódj, egyelőre nincs mitől tartanod! Egyelőre… - Elmosolyodtam, de minden bizonnyal inkább fenyegetőre sikerült, mintsem megnyugtatóra, rossz szokás.
Soha nem volt titok az, hogy mennyire rajongok minden alkímiával kapcsolatos dologért. Egészen kiskorom óta olyan könyveket tanulmányoztam a témában, ami másokat egy életre elriasztott volna, míg engem csak még jobban és jobban beszippantott ebbe az érdekes és rejtélyes világba. Plusz, ha az ember olyan célt tűz ki maga elé, hogy olyan nagy név akar majd lenni, mint amilyen Nicholas Flamel is volt… hát annak bizony fel kell kötnie a gatyáját és minden energiájával azon kell munkálkodnia, hogy elérhesse ezt a célt. Én pedig mindig is elszánt voltam, a kemény munka pedig inkább inspirált, minthogy elijesztett volna. Ezért az iskolai szünetekben is nagyrészt ezzel a témával voltam elfoglalva. Szüneteket csak akkor engedélyeztem magamnak, amikor lehetőségem adódott időt eltölteni a húgommal, máskor nem igen. Az iskolában is csak módjával bántam a szabadidőmmel, bár igaz, ami igaz, legalább ott megengedtem magamnak, hogy ne törődjek semmivel, és néha csak saját élvezetemmel foglalkozzak, ne csak a nagyravágyó terveimmel. A mostani szünet kifejezetten unalmasnak ígérkezett. Csak azért jöttem el az iskolából, hogy így lehetőségem legyen találkozni Sérával, de sajnos ehhez így sem sok lehetőség kínálkozott, így pedig az időm nagy részét, mint ahogy általában mindig az alkímia tudományával ütöttem el.
Ugye nem meglepő, hogy amikor az a bizonyos prospektus a kezembe akadt, hogy egyből elhatároztam magamban hogy meg fogom látogatni azt a boltot? Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy el kellett szabadulnom a szüleim figyelő tekintete elől. Pontosabban, anyám szemei elől. Apám nem kifejezetten törődött azzal, hogy mikor és hova megyek, mert pontosan tudja, hogy vagyok annyira felelősségteljes, hogy ne keverjem magamat olyan bajba, amiből nem tudok kikecmeregni. Na de anyám? Ő mai napig olyan, mintha még mindig öt éves lennék, és minden egyes lépésemről tudni akar. Akkor pedig nem lenne túlságosan boldog, ha kiderülne, hogy ha még csak a Zsebpiszok közelébe is akarnám tenni a lábamat. Abban is kételkedik, hogy egyáltalán el tudnék-e oda jutni mindenféle megpróbáltatás nélkül, ami úgy ahogy van, baromság. De az anyák, már csak ilyenek…
Ki kellett várnom a megfelelő pillanatot, amikor leléphettem otthonról, és ez hamarosan el is érkezett anyám barátnői személyében. Hála a pletykás asszonyoknak, észrevétlenül használhattam az egyik könyvtárban lévő kandallót ahhoz, hogy a Foltozott Üstbe menjek a hopp-porral, onnan pedig egyenesen a prospektuson szereplő kis bolthoz. Már előre lelkesedve a sok érdekesség ígéretétől ragadom meg a kilincset, amikor hirtelen megfordul velem a világ, és egészen máshol találom magam. A rosszullét azonnali, akármennyire is ismerős már az érzés, ezt soha nem lehet igazán megszokni. Épp hogy csak meg tudok állni a lábaimon, és próbálok erőt venni az erős hányingeren, miközben apró fintort vágok. Kell pár pillanat mire össze tudom magam annyira szedni, hogy körülnézzek, a tekintetem pedig természetesen egyből megakad a vörös ruhát viselő nőn.
Nem fosztom meg magamat attól, hogy elkalandozzon a kivillanó combján és a tapadós ruháján, nem is én lennék, ha nem keltené fel az érdeklődésemet a látvány. De a gyanakvásom a szépérzékemnél is erősebb, mert ez egyáltalán nem tűnik boltnak. Sem pedig ő eladónak. Gyorsan újra szemrevételezem a helyszínt, igyekezve találni egy lehetséges kiutat, ha esetleg eldurvulna a helyzet, habár még bízom abban, hogy egyelőre nincs ilyesmiről szó. Viszont minden lehetséges esetre fel kell készülni. - Bolt? – Kérdezem felvont szemöldökkel, némiképp talán kicsit gúnyosan is. Még ha egy kicsit össze is csináltam magam, amiért hirtelen egy teljesen ismeretlen helyre kerültem, ahonnan ki tudja, hogy van-e menekülési útvonal, eszem ágában sincs ezt felé is kimutatni. Már első látásra is inkább csak jól szórakozna rajta. Mint a macska az egérrel. Most pontosan olyan érzésem van nekem is, és általában a megérzéseimben sem szoktam csalódni, jelenleg pedig minden idegszálam azt rikoltja, hogy ezzel a nővel nagyon vigyáznom kell. - Nekem ez egyáltalán nem tűnik boltnak, csak egy trükknek. Mi dolgod van velem? Gyanítom nem puszta szórakozásból kerültem ide, pont véletlenül. – Úgy döntök, hogy jobb lesz nyílt lapokkal játszani. Remélem ő is így tesz, nem igazán szeretem, ha megpróbálnak feleslegesen félrevezetni.
What you need and what you want aren't the same things...
Úgy tűnt egészen jól kezelte a helyzetet. Biztos voltam benne, hogy nem ilyen nyugodt, mint amennyire mutatja magát, de ki vetné a szemére? Az ilyen helyzetek váratlansága egy felnőttet is futásra késztetne, legalábbis második, vagy a harmadik perc után, hogy rájön, mi is a helyzet. Az elején minden valószínűség szerint inkább azzal próbálkoznának, hogy mennyit bírok. Nos, egy átlagos varázslónál és boszorkánynál lényegesen többet. - Ugyan, megsérted az érzéseimet, olyan sokat dolgoztam rajta! És az ajtó példának okáért teljesen bolt volt… - Tettem színpadiasan a szívemre a kezem, mintha valóban megbántana az ilyesmi. Kicsit teátrális volt a stílusom, de szerintem illet a helyzehez, úgy általában azokhoz a szituációkhoz, amiket úgy általában kialakítok. Keveset engedek improvizálni, attól elveszne az előkészületekbe fektetett energia. Mintha valaki egy szűrővel próbálná kimerni a süllyedő csónakjából a vizet. A velem szemben álló fiú már egészen felnőttnek látszott, néhány év lehetett csupán közöttünk, mégis teljesen más világ. Milyen kár. Talán egy másik életben máshogy alakultak volna a dolgok, ott bizonyosan nyílva esélye arra, hogy megvédje magát, vagy elkerülje az ilyen helyzeteket. Ez azonban nem az az élet volt. Intettem a pálcámmal, mire a szék nagy lendülettel alácsúszott, így kénytelen volt a gravitációnak engedelmeskedve helyet foglalni. Tényleg egészen türelmes voltam, azonban ha már itt voltunk, feleslegesen egyikünk idejét se kellene húzni. Az enyémet főleg nem, vele ellentétben még jelenésem lesz egy helyen, és onnan se volna illendő elkésni. Különben is, ha hellyel kínálják, csak üljön le, nem kell megvárni, míg a másik erőszakhoz folyamodik. - Egyészt, ha egy hölgy van olyan kedves, és meginvitál, hogy ülj le a társaságába, akkor azt hálásan fogadd csak el, és foglalj helyet. Másrészt meg ki tenne véletlen zsupszkulcsot egy bolt kilincsére? - Vontam fel kérdőn a szemöldököm, jelezve, hogy ennél azért biztosan összeszedettebb, vagy a Roxfortban tényleg csökkent a színvonal… - Szükségem van valamire, ami a nagymamád birtokában van, számára értéktelen, viszont szeret úgy csinálni, mintha szenilis vénasszony volna, és fogalma se lenne róla, miről beszél az ember lánya. Biztos voltam benne, hogy már megvásárolni is megpróbálták azt az egyszerű kis ereklyét, azonban az öreglány nemigen hajlott a dologra. Bár valószínűleg úgy se tudta használni, maximum papírnehezéknek, vagy tán még annak sem. Ettől függetlenül persze nagy szüksége volt rá, vagy legalábbis a pénzre nem tartott igényt, amit ajánlottak érte. Semmi kedvem nem volt megfejteni ezt a rejtélyt, és jelenleg a legegyszerűbb az, ha nem is foglalkozom ezzel. Amennyiben feltétlenül szükséges az erőszak, a kora se fog nagyon érdekelni, de egyelőre megpróbálkozom a szép szóval, abban se vagyok utolsó. Újra felemeltem a pálcámat, és hatot koppintottam négy-négy téglára, minek hatására a mellettünk húzódó fal teljes mértékben átrendeződött, és feltárta az eddig rejtett néhány polcát. Könyvek, bájitalok, tekercsek, poros és régi szemetek, vagyis egyesek szemében minden bizonnyal azok. A boltos számára értékes, és jó néhány illegális áru, amit így próbált eldugni az aurorok elől. Milyen kár, hogy egyáltalán nem úgy gondolkozom, mint egy kopó, és előlem sokkal nehezebb ilyesmiket elrejteni. - Amire szükségem van, az egy nagyjából húsz-huszonöt centi magasságú, ezüst és metálzöld színben pompázó szobor, ami egy épp kikelő sárkányt ábrázol. Nem hiszem, hogy túl eldugott helyen tartaná. - Reptettem elé egy képet a leírt tárgyról, hogy jobban szemügyre vehesse. - Cserébe nyugodtan vihetsz innen néhány értékes és ritka könyvet, bár nem mindegyik angol, ahogy elnéztem. Nem volt szokásom előre fizetni, mos se szándékoztam, de azért nem rossz, ha látja, mi az, amit nyerhet az üzleten. De hogy ilyesmi miként kerülhetett a családja birtokába? Nos, ez számomra is épp akkora megválaszolatlan kérdés volt, mint neki. Nem hittem, hogy valaha képes lett volna az öregasszony használni, a fiú szüleiről meg még kevésbé, róla meg… talán idővel, de ilyen idősen bizonyosan nem. - Nos, elég lesz ennyi, vagy erődemonstráció is szükséges? - Emeltem rá tekintetem, nem akartam messzire menni, azonban ezt a feladatot ezúttal nem passzolhattam. Neki sose mondtam nemet, nem is tehettem volna...
Minden ideg szálam szinte hangosan sikítja azt, hogy veszélyben vagyok. Legszívesebben fülem-farkam behúzva menekülnék innen, de nem vagyok ostoba, így meg sem próbálom, mert érzem, hogy csak én jönnék ki belőle rosszul, így meg legalább azt a kis büszkeségem megtarthatom, ami van. A színpadias visszavágására sem nagyon tudok megnyugodni, tényleg minden szőrszálam az égnek áll ettől a nőtől, még annak ellenére is, hogy gyönyörű és első látásra, nem is tűnne olyan veszélyesnek, de valahogy a körülötte lévő energiák mégis elárulják őt. Nem is válaszolok erre, meg nem is nagyon van lehetőségem, mert hamarosan egy szék repül alám én pedig kénytelen leszek helyet foglalni. Csendben, tőlem szokatlanul csendben hallgatom a mondandóját. Én az a típus vagyok, aki képes bármilyen szituációban kidumálni magát, de ez egy olyan helyzet, amilyenben még sosem voltam. Annak viszont határozottan örülök, hogy nem szándékozik nagyon húzni az időt, holmi játszadozással, hanem egyből a tárgyra tér. Szóval szüksége van valamire… mindjárt sejthettem volna. Tovább hallgatom, mindenféle megjegyzés nélkül, és szintén hang nélkül vetek egy pillantást a kapott képre, bár nem igen szükséges, mert pontosan tudom, hogy melyik szoborról van szó, elég volt csak a leírását hallgatnom. A családom igen büszke a múltjára, a nagymamám különösen, és nem egyszer mesélt arról, hogy nagyapám mennyire szerette azt a szobrot, habár az eredetét sosem sikerült igazán kiderítenem. A könyvek felé téved a pillantásom, és habár megjelenik a szemeimben a kíváncsi csillogás és a lelkesedés, egy egészen kis időre, de hamar el is tűnik. Nem tudom, hogy miért kell neki ez a szobor, de nem olyan embernek tűnik, aki teljesen feleslegesen csinálná meg ezt a cirkuszt csak azért, hogy megszerezzen egy olyan tárgyat, ami értéktelen. Ha pedig nem értéktelen, akkor nagyon is értékes lehet. Sokkal értékesebb, mint hogy pár könyvvel le tudjon érte kenyerezni.
- Szóval fair üzletet ajánlasz, ha jól értem. Akkor pedig semmi szükség nem lesz az erődemonstrációra. – Szólalok meg végül most először, halkan, miközben a gondolataim csak úgy száguldoznak a fejemben. Eszem ágában sincs elengedni egy ilyen lehetőséget, és habár tudom, hogy nem én vagyok aki az egészet irányítja, de nem fogom hagyni, hogy csak egyszerű könyvekkel záruljon az üzlet. - Elhozom neked a szobrot. Egy feltétellel. – Nézek határozottan a szemeibe. Lehet, hogy örök életemre meg fogom ezt bánni, de meg kell próbálnom. - A könyvek igazán csábítóak, de nincs szükségem rájuk, meg tudom másképp is szerezni őket. Te viszont nem tudod olyan egyszerűen megszerezni a szobrot, ha én nem hozom el, jól sejtem? Persze… küldhetsz rám imperius átkot, hogy gyorsan le tudd az ügyet, de most mi rendes üzletről beszélünk, ugye? – Félek? Igen, tagadhatatlanul. Bármit csinálhat velem, amit akar, és nem igazán tudná meg senki, hogy mi történt velem, de akkor is meg kell próbálnom. - Mást kérek könyvek helyett. Még jobban is jársz vele, mintha azokat a könyveket adnád oda. Csak annyit kérek, hogy segíts észrevétlenül kijuttatni egy személyt a kastélyból egy napra, majd ugyanígy vissza. – Mindent felteszek egy lapra. Vagy belemegy az alkuba vagy nem, de nem látom, hogy miért ne tenné. Nekem ez sokat jelent, ahogy a húgomnak is, de ennek a nőnek fogalma sincs arról, hogy ez mennyire nagy dolog és hogy igazából mennyire veszélyes is. A szobrot igazából szörnyen könnyű lesz megszereznem, a nagymamám észre se fogja venni, hogy hiányzik, max pár hét elteltével, aztán viszont ráfoghatja arra, hogy biztos elkeveredett valahova. A családom birtokában amúgy is túl sok ereklye található, nem lenne meglepő, hogy valamelyikkel együtt elkeveredett a pincébe, egy nagy takarítás alkalmával.
What you need and what you want aren't the same things...
Egészen szimpatikus volt, ahogy csak csendben végighallgatta a mondandómat, jó néhány felnőtt tanulhatna a példájából. Szerettem beszélgetni, még olyas valakikkel is, akik a munkámhoz kapcsolódtak, vagy éppen célponttá váltak. Egy eszmecsere sokszor építheti az embert, vagy a véleményét a másikról, és nos, le is rombolhatja azt, a legtöbb esetben sajnos éppen ez történt. Valamiért a sarokba szorított emberek sokkalta harciasabbak lesznek, és meggondolatlanul cselekszenek, vagy beszélnek, ami szánalomra méltó. Érthető, de szánalmas. Bár az se jobb, ha valaki arrogánssá válik, a túl nagy magabiztosság hibához vezethet, azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Talán a velem szemben ülő fiú csupán csak egy gyerek, azonban láttunk már olyat a múltban, miként nyert háborút néhány vele nagyjából egykorú. - Természetesen. Nincs benne kiskapu, sem átverés, egyszerű csereügylet. - Bólintottam, és megcseréltem keresztbe tett lábaimat. Semmi szükségét nem éreztem annak, hogy köntörfalazzak, vagy hatalmas terveket eszeljek ki, tényleg csupán csere volt, amivel érdekében állt élnie. Már az idekerülésének puszta ténye is azt bizonyította, hogy ez egy elég komoly ügy, de látszott rajta, hogy ezt elsőre megértette. Fenyegetőzhettem volna, vagy addig kínozhatnám, amíg azt nem teszi, amit csak mondok neki, azonban ez szükségtelennek tűnt, az ajánlatom több, mint nagylelkű volt. Határozott szavaira muszáj voltam elmosolyodni, tényleg volt kurázsi a kisfickóban, bár hogy mire fel… fiatalság, bolondság, szokták mondani, és talán ez van mögötte. Ettől függetlenül azért tényleg szórakoztató volt figyelni, és egyre érdekesebbnek és érdekesebbnek tűnt, talán nem is olyan unalmas ez a feladat, mint elvenni egy nyalókát egy óvodástól. - Persze, ha nem így lenne, akkor nem hellyel kínáltalak volna. - Bólintottam, egészen kezdett érdekelni, hogy mit szeretne a könyvek helyett. Mármint kifejezetten ritka, és némelyik nem éppen legálisan beszerezhető volt, épp ezért bizonyosan valami nagyobb értékűre fájt a foga, ami számára elérhetetlen. Kiskorú volt, szóval a bűbáj használatát még figyelték, meglehet ezért kér inkább valamit, azt nehéz lett volna kinéznem belőle, hogy bárki halálát akarná. Persze, heves veszekedések, vagy verekedések egészen átlagosnak mondhatóak a korosztályában, de igazi gyilkosság, vagy annak kérése? Kizárt. - Kijuttatni egy személyt? Gondolom nem a nagymamádat… - Döntöttem oldalra a fejem, igazán egyszerű dolognak hangzott, kicsit macerásnak, de nem kivitelezhetetlennek. - Egy fényképre lesz szükségem, a ház alaprajzára, és egy pontos dátumra. Nem lesz sétagalopp, de szerintem megoldható, ha az a bizonyos személy kész az együttműködésre. Vagy el kellene rabolnom? - Ez utóbbi kicsit még könnyebb is, lévén egy zsákkal nem olyan nehézkes manőverezni, mint egy saját lábon közlekedő személlyel. Egyszerűbb lett volna, ha megelégszik a könyvekkel, azonban ez sem teljes katasztrófa, sőt. Ha már a birtokon vagyok, előbb is megkapom azt a fránya ereklyét, ő pedig tölthet egy egész napot az… akárkivel is, aki ennyire fontos. Kevesekért állnék le alkudozni valakivel, aki tulajdonképpen elrabolt, nagyjából a nullához közelít a számuk az ilyen embereknek.
Valószínűleg, ha nem lenne Séra, és a kialakult helyzet, akkor szinte gondolkodás nélkül beleegyeztem volna az első ajánlatába. Merlinre, azok a könyvek valóban értékesek, és nehezen beszerezhetőek, de azok még mindig sokkal könnyebbnek tűnnek, mint az, hogy kiszabadítsam egy kicsit a húgomat a kényszeres bezártságból. Muszáj volt megragadnom a lehetőséget, még akkor is, ha ezzel elég sok mindent kockáztatok. - Miért érzem mégis úgy, hogy magával az ördöggel készülök üzletet kötni? - Kérdezem csak félig-meddig poénból, szinte csak azért, hogy a saját feszültségemet oldjam ezzel. Nem bízom benne. Egyáltalán nem, és szinte ez sugárzik is felé minden porcikámból. Hogy is bízhatnék egy olyan emberben, aki ilyen módszereket alkalmaz arra, hogy valakivel “becsületes” üzletet kössön? Nem. Még csak véletlenüls sem érzem azt, hogy elengedhetném magam a közelében, mégis… jelen helyzetemben nem érzem úgy, hogy más lehetőségem adódna arra, hogy segítsek Sérának. Nagyon necces, de neki nem kell tudnia azt, hogy a húgom miért van bezárva, vagy hogy miért tudja mindenki azt, hogy meghalt. Neki csak annyi lesz a dolga, hogy szépen, észrevétlenül kijuttassa őt, majd pedig vissza, miután eltöltöttem vele egy napot, amikor is, azt csinálhat majd, amit szeretne.
- De, persze. A következő kérésem meg az lesz, hogy öld meg, hogy mindent megörökölhessek. - Forgatom meg a szemeimet látványosan, és a hangom is csöpög az iróniától. - Nem kell elrabolnod, majd értesítem arról, hogy érkezel. - Komolyodok el megint egy pillanat alatt, közben pedig a zsebemben kezdek kutakodni, hogy elővegyem azt a képet Séráról, amit mindig magamnál tartok. - Tessék. Őt kellene kihozni. - Nyújtom felé a képet, amin a húgom éppen a fényképbeli másomat ölelgeti, és gyakran barátságosan kimosolyog a külső világra. - Az alaprajzot pedig most is le tudom rajzolni, ha adsz egy pergament és egy pennát. - Kezdek egyre inkább izgatott lenni a lehetőség miatt, mert úgy néz ki, hogy ezt tényleg meg lehet majd oldani. - Mához két hétre lesz az időpont. Úgy kell megoldanod, hogy a nagymamám semmit ne vegyen észre. Nem érdekel az, hogy oldod meg, amíg nem esik semmi baja. Amint kihoztad onnan a lányt, odaadom a szobrot. - Biztos, hogy nem fogom előbb odaadni, még a végén képes lenne csak elvenni, aztán nem teljesíteni a rá eső részt az üzletünknek.
