Caspar Black

"Man is not what he thinks he is, he is what he hides."

Nem: Férfi

Kor: 34 év

Vér: aranyvérű

Születési hely: London

Iskola/ház: Roxfort/Mardekár

Munka: Medimágus, gyógyitó

Családi állapot: Özvegy

Patrónus: Puma

Pálca: : Alma/egyszarvúszőr 10 hüvelyk, rugalmas

Milyen vagyok?

Caspar, származásából adódóan arisztokratikus nevelést kapott, abból is a lehető legszigorúbbat, lévén Ő a Családfő Fia, a Black család örököse. Emiatt még a szokásoshoz képest is jóval több figyelem, sokkal nagyobb elvárások irányultak Rá, aminek, - mivel Ő jó fiú szeretett volna mindig is lenni a szülei szemében- minden tekintetben megfelelt. Már egészen kicsi korától kezdve szigorúan meghatározott terv szerint tanulta a nemesi, arisztokratikus lét etikettjeit, mondhatni előbb tudta az asztalnál lévő ülésrendet, mint hogy megtanult volna beszélni. Nem érezte ezt tehernek sosem, szerette és szereti a szüleit, még akkor is, ha Ők igencsak szigorúan vették a neveltetését. Hamar rájött, hogy ez egész csak színjáték, amiben Neki tökéletesen kell szerepelnie, ezért viselkedése, és hozzáállása is makulátlan, teljesen megfelel a nemesi elvárásoknak, ám csak akkor, ha a helyzet megkívánja. Hamar sikerült egyfajta kettős személyiséget kifejlesztenie. Felépített magában egy jó magas falat, aminek az egyik oldalán az arisztokratikus Caspar, a kikezdhetetlen viselkedésű, megrögzött aranyvér-mániás, kimért, hideg, józan gondolkodású Örökös, a másikon pedig az örökké mosolygós, optimista, talán kicsit még vicces, szeleburdi Fiú foglalt helyet, mely szűk családi körben mindig előtört belőle. Főleg Testvére, majd később Felesége jelenlétében. Még a Roxfortban is nemesi énjét adta elő, ez tökéletesen illett házához, a Madekárhoz is. Persze, ha néha előtört belőle, mindig hagyott maga után egy-egy “véletlenül” eldobott trágyagránátot, amiről persze sosem derült ki, hogy ki volt.Egészen kicsi kora óta gyorsan tanult, és mindig tökéletesen sajátította el az éppen elvárt dolgot, ezt ugyanígy tette az iskola, majd később az akadémia során is, amiket kiváló eredményekkel végzett el. Igazi géniusz, rendkívül intelligens, és okos, azonban kellően rafinált is, köszönhetően az Apjától és különböző minisztériumi dolgozóktól kapott intrika-leckéinek. Kiváló tervező, mindig előre tudja minden lépését, és ha valami váratlan történik, a másodperc tört része alatt képes “B” tervet kitalálni anélkül, hogy bármiféle kétség, vagy bizonytalanság is látszana vonásain, röviden összefoglalva a Szülei szemében Ő az etalon, az Apjának tökéletesített mása, Nemzőjének minden jó tulajdonságával, ám annak hibái nélkül. Beszéltem a fal két oldalán lévő örökösökről, amik közül mindkettő fellelhető volt benne egészen 30 éves koráig. Ott, történt egy törés az életében, ami hosszú időre – voltaképpen azóta is- megmérgezte “Caspie”-t. A mosolygós, vicces, szeleburdi énje egy teljesen magába forduló, pesszimista, mondhatni depressziós “Én”-be csapott át, aki sosem mosolyog. Viszolyog ettől az “Én”-jétől, ezért szinte teljesen elnyomta, szinte szinte eltörölte “Caspie”-t, kivétel nélkül mindenkivel a kimért, hideg gondolkodású Caspar Black beszél. Rendkívül türelmes típus, és nagyon nehéz kihozni a sodrából. Talán még soha senki sem látta feldúltnak, vagy idegesnek, kiborultnak. Még a felesége sem, aki pedig élete szerelme volt, és mindent tudott róla. Szüleivel jó viszonyt ápol, amennyiben jónak lehet mondani azt a szokásos kimért, arisztokratikus viselkedést, beszélő viszonyt, amit mindig is alkalmaztak egymással szemben. Sok mindenben nem ért egyet apjával, de ezt sosem mondta neki, mindig a “Jófiú” szerepében tündökölt, mindenben támogatta a szüleit, ha kikérték a véleményét valamivel kapcsolatban, nem késlekedett megerősíteni Őket igazukról. Ez persze csak a látszat. Nagyon sok mindenben nem ért egyet velük, főleg Apjával, leginkább az Aranyvér-mániájától undorodik. Őelőtte, mint orvos, medimágus, gyógyító, minden ember egyenlő, minden embernek egyenlőnek KELL lennie, vér és szarmazás nélkül, és szerinte ezt a szemléletet kéne alkalmazni a Black családban is, hisz köztudott, hogy mennyi családi bortány történt emiatt. Áthatóan tanulmányozta a Black család történelmét egészen a jelenkorig. Hiszi, hogy a Família még nagyobb és jobb lehetne, ha nagyon sok régimódi szokáson változtatna. Többre értékeli a családtagok boldogságát, mint azt, hogy kinek milyen vér csörgedezik ereiben. Ha nem viselné ennyire a szívén a családot, már rég meglépte volna, hogy beolvas Apjának, de Óvatosságból nem teszi, nehogy kitagadják. Nem a kitaszítástól fél, hanem attól, hogy Nála jóval alávalóbb, szintén “aranyvér-mániás” rasszista Örököst találnának a helyére. Megvannak a saját tervei a családdal kapcsolatban, ezért kivár, és türelmesen tervezget.

Amit szeretnek bennem:
Casparnak igazából fogalma sincs, mit szeret benne valaki, ha egyáltalán van olyan dolog. Ha valamit mindenképp érdemes megemlíteni, az az, hogy mindig őszintén megmondja a véleményét a másiknak (kivéve persze a szüleinek), még akkor is, ha tudja, hogy ez esetleg rosszul esik Neki.
Ami zavar Bennem másokat:
Valószínűleg sokaknak vannak fenntartásaik Caspar nemesi viselkedését illetően. Bár egyáltalán nem lenéző, a viselkedésén nem lehet nem észrevenni a származását, illetve egy kicsit talán parancsoló, talán követelőző lehet, ha tudja, hogy valakinek rangban felette áll. Szereti érvényesíteni társadalmi illetve szakmai rangjából következő kiváltságait.,

Életem története

Hűvös, metsző szél ostromolta a hatalmas kúria ablakait, és kövér, jéghideg esőcseppek kopogtak az ablaküvegeken. A két emeletes, hatalmas, fényűző  épület kintről - és bentről is- csendes, szinte már-már kihaltnak látszik, egyedül csak a felső emeleten egy szobában lehet látni pislákoló fényt, ahol a ház Ura tartózkodott, félhomályban, hatalmas tölgyfa dolgozóasztala mögött ülve, amit apjától kapott ajándékba, mikor elvégezte az Akadémiát.
Caspar épp egy Polluxnak szánt levelet körmölt gyöngybetűkkel, szinte feldíszítve ezzel a sárgás színű pergament. Kínosan ügyelt rá, hogy kifogástalan állapotú legyen a levél kinézete, minthogy Apja mindig is kifogástalanságot követelt meg Tőle. A szoba másik oldalán, egy szép, míves kis asztalkán régi gramofon foglalt helyet, ami most lassú, melankolikus dallamokkal töltötte ki az egyébként is nyomott hangulatú teret. Ahogy a gramofon előadása egy utolsó, hosszú vonós sorral véget ért, úgy fejezi be a Fiatalember is Apjának szánt levelet, majd az asztalon található, a Black család címerével ellátott pecsétért nyúlt, s körülményes mozdulatokkal zárta le viasszal a dokumentumot. A kúria, bár hatalmas volt, és fényűző, jelenleg senki más nem lakott benne rajta kívül. Hetente néhány alkalommal cselédek jelentek meg ugyan, hogy takarítsanak, ám mindig olyankor  tették ezt, mikor a ház Ura nem tartózkodott otthon, hanem a St Mungoban, munkahelyén volt. Azelőtt a ház élettel teli volt, mindig nevetés, jókedvű beszélgetés, vagy jókedvű kacagás hallatszott bentről, vagy az udvarról. Nem csak az alkalmazottak, hanem a ház lakói is boldogok voltak itt, ám ez megváltozott. Az Úr néhány évvel ezelőtt kivétel nélkül mindenkit elküldött maga mellől, és azóta egyedül élt ebben a hatalmas, kihasználatlan kúriában, de Neki nem volt ezzel problémája. Caspar szerette a magányt. Azóta, amióta....nem...arra még csak gondolni sem szabad...
Hirtelen mozdulattal állt fel az asztaltól, majd kimért léptekkel sétált oda a közeli ablakhoz, ami mellett egy bagoly állványon egy hatalmas, hófehér, gyönyörű, nemes jószág pihent eddig. Egy ideje ébren volt már, hisz későre járt, a baglyok pedig éjjeli állatok. Caspar a heves vihar ellenére fogta a lepecsételt levelet, és a bagoly lábához erősítette, majd kinyitotta az ablakot, minek hatására egy pillanatra arcába csapott a metsző, hideg szél, esőcseppekkel keveredve. Nem féltette az állatot. Lunarának hívta, és még az anyjától kapta ajándékba, mikor felvették a Roxfortba. Volt a kúriának egy harmadik lakója is, egy négylábú. Egy gyönyörű, fajtatiszta németjuhász szuka, akit néhai Feleségétől kapott évekkel ezelőtt. Lindának nevezte el a Nő után. Kár volt. Hiba volt. Akárhányszor a nevén szólítja, lelkébe fájdalmasan belemar a múlt, újra fel-felszakítva az egyébként is nehezen gyógyuló sebeket. Persze így utólag már nincs mit tenni, a kutya már nem hallgat más névre, és egyébként sem az Ő hibája...hanem Casparé..igen...az övé…
Ők hárman alkották a Black-kúria közösségét.. Az egykor több tucatnyi rezidenssel rendelkező nemesi otthon mára már csak egy Mágusnak, és annak két állatának adott otthont. Caspar kelletlenül elhúzta a száját, elhessegette a borús gondolatokat elméjéből, majd gyorsan útnak indította a madarat, hiszen a levél nem várhatott. Pollux kért tőle valami aznap éjszakáig, és ha Apja valamit kért, azt megkapta. Azonnal.
Fáradtan nyújtotta ki tagjait ezután, a sok üléstől teljesen elmacskásodtak tagjai. Lustán a falon lógó hatalmas faliórára pillantott, ami este tizenegyet mutatott, így megállapította, hogy itt az ideje lefeküdni. Lassan indult el dolgozó szobájának ajtaja felé, elhaladt asztala mellett, majd kinyitotta az ajtót, és épp lépett volna ki rajta, mikor tekintete megakadt egy, a falon lévő családi fotón, ami egy népes társaságot ábrázolt. Ismerte a képet, noha az elmúlt években rendre szándékosan elkerülte tekintetével, azonban most valamiért mégis ránézett, és tekintetét nem tudta elszakítani tőle. Legtöbbjük Black volt, akadtak azonban rajta Gauntok, Lestrange-ek, és egyéb más aranyvérű mágus családból származó varázslók, boszorkányok. Jobb karja aztán megállapodott teste mellett, ahogy önkéntelenül is elengedte a kilincset, miközben megbabonázva figyelte a képet, és elméjét elöntötték az emlékek...szomorúak, boldogok egyaránt. Ritkán fordult elő, és gyűlölte ezt. Azt hitte, mára már teljesen elzárta magában múltját, és nem tud rajta sebet ejteni, nem tud neki fájni, ám tévedett. Hát hogy is lett volna így, mikor a tulajdon kutyáját alig tudta a nevén szólítani...? Mindenkit ismert a képről. Középen a két nagy Black család, a vérvonal legerősebb tagjai csoportosultak, büszkén kihúzva magukat, sokuk arckifejezésükrőll lerítt önteltségük. Érthető. Hisz máguskörökben a társadalmi elitbe tartosztak. Nemesek, arisztokraták...Bal oldalon szülei, Pollux és Tethis Black foglalt helyet egymás mellett büszkén feszítve, szinte ragyogva a fényképezőgépnek. Előttük gyermekük, maga Caspar. Meredten nézte a hármast, szinte semmit sem érzett az alakok láttán. A Caspar mellett lévő Nőt szándékosan nem vette észre, nem vehette észre. Kényszerítette magát rá, hogy ne abba az irányba pillantson, így néhány másodpercig tovább vizslatta fiatalabb Önmagát, és szüleit, és próbált valamilyen jelzőt találni kapcsolatukra. Mű. Leginkább ez jutott az eszébe. Ha Pollux és Tethis szerette is a Fiát, ezt igen jól titkolták. Találkozásaik, beszélgetéseik rendszerint rövidek, és érzelem mentesek, voltak, szigorú, nemesi hangnemben. Nem mintha hiányozna a szülői szeretet Casparnak. Ha valamire nincs szüksége, akkor az ez. Tekintete tovább kúszott, és megállapodott a másik Black család tagjain. Apja testvére, Corvus, felesége Amelia és népes családja. Fiai, és lánya. Elgondolkodva nézi Apja testvérének családját, de főleg Annak két legidősebb fiát. Perseus és Caelum. Ez a kép több, mint tíz éve készült. Akkor még mindketten a család tagjai voltak. Azóta egyikük sem. Beleértve az édesanyjukat, akiket egy évvel a kép készítése után meggyilkoltak. Szörnyű, tragikus...azóta sem derült fény, rá, hogy pontosan miért, és miért pont Őt. Legalább nem látta fiai sorsát. Az egyiket kitagadták a családból, mert nem egy aranyvérű párt választott, a másik pedig egyszerűen eltűnt. Újabb ékes bizonyíték apja undorító aranvér-mániájára. Emlékeibe rögtön be is kúszott lassan, alattomosan egy tíz évvel ezelőtti beszélgetés apja és közötte. Bár továbbra is a képet, azon belül is Perseus Blacket vizslatta, lelki szemei teljesen mást láttak, már rég máshol járt….

Sietős léptekkel haladt el egy cseléd mellett, aki apró biccentéssel üdvözli Őt. Apja patrónusával küldött üzenetben hívta ide Őt fél órával ezelőtt, de még dolga volt a Mungoban, és azt el kellett előbb intéznie. Meg fogja érteni. Futtában elhaladt egy hatalmas falikárpit mellett, ami a Black család több évszázadra visszanyúló családfáját hivatott mutatni. A szerteágazó faliszőnyegen nem egy fekete folt virított azoknak a családtagoknak a helyén, akik valamilyen okból kifolyólag ki lettek tagadva a családból. Nagyon sok fekete folt volt, és tegnap óta egyel több, noha ezt Caspar még nem tudta, és fel sem tűnt neki a sok fekete folt között egy újabb. Apja dolgozószobája előtt egy pillanatra megállt, majd sietve végigmérte magát. Igen. Tökéletes, makulátlan, mint mindig. Ennek így kellett lennie. Apja nem tűrt egyetlen nüanszot sem, ha róla volt szó. Kiűzött minden más gondolatot a fejéből, felvette szüleinek szánt tökéletes formáját és viselkedését, majd halkan kopogott, és miután bebocsátást nyert, lenyomta a kilincset. A szobába érve rögtön észlelte, hogy valami történt. Pollux Black nem a szokásos helyén, bársony székében ülve várta őt, hanem az asztala mögött lévő hatalmas ablak előtt állt, kezeit háta mögé kulcsolva nézett végig a hatalmas Black Birtokon. Tudta az illemet, ezért még így is, hogy apja nem közvetlenül rá nézett, meghajolt mélyen, majd illedelmesen köszönt…
- Apám…
- Késtél. - jegyezte meg minden további üdvözlés, vagy személyeskedés nélkül Pollux.
- Igen. Volt egy kis dolgom a kórházban még, de rögtön azután ide hoppanáltam. A Család mindennél fontosabb. - érkezett Fiától sietve a válasz.
- Bocsánatkérés elfogadva. - hangzott a rövid, tömör Atyai válasz. Polluxnak eleinte egyáltalán nem tetszett, hogy Caspar a gyógyítói pályát választotta, ám miután fia levezette ennek előnyeit, kelletlenül bár, de fejet hajtott. Politikai pályára szánta fiát, a gyógyítói szakma pedig egyáltalán nem illett az elképzelései közé, ám Caspar meggyőzte, hogy attól még, hogy orvosnak tanul, a későbbiekben minden gond nélkül léphet politikai pályára is. Emellett pedig az orvosi szakmával szerzett hírnévvel könnyedén a saját malmára hajthatta a vizet a politikán belül.
Rövid szünet állt be a beszélgetésben. A Fiú nem szólt közbe, illedelmesen, türelmesen megvárta, míg Apja összeszedte a gondolatait.
- Nemrég járt itt az Öcsém, aki tájékoztatott a családjában bekövetkezett változásokról. Kitagadta a legidősebb fiát, Perseust. Már a kárpitról is lekerült. - a formaságok...mindig a formaságok...
- Hatalmas csapás ez mind Nekik, mind pedig a mi családunknak. Értékes tagját veszítette el a Black família. - mondta Caspar. Óvatosan fogalmazott mindig, mikor Apjával beszélt. Róla úgy tartották mindig is, hogy ügyesen bánt a szavakkal, azonban nyomába sem ért Apjának, aki félmondatokból is rájött, ha valaki nem mondott igazat, vagy nem őszintén beszélt. - Ám ha így döntöttetek, nyilván okkal tettétek, és megérdemelte a sorsát. Mit követett el? - bökte ki végül a kérdést Fia, bár volt egy sejtése, hogy miről lehet szó.
- Nem aranyvérű párt választott magának. Nincs helye a Családban. Elfogadhatatlan. - az utolsó szót enyhe éllel, megnyomva mondta ki.
Hát tényleg innen fújt a szél. Szerencsétlen srácot kitagadták a családból, mert a szívére hallgatott, egy értelmetlen és semmitmondó családi kód, szabály helyett. Caspar magában undorodott ettől az egésztől. Mit számít, hogy milyen vére van, ha egyszer szereti…? Ez nem helyes. Hát hány fiatal Black fiúnak vagy lánynak kell még ezt elviselnie…?! Ezen változtatni kell…! Akárhogy is, rendezte gyorsan a gondolatait. Meg voltak egy ideje már a tervei a családdal kapcsolatban, ám ez az eset csak még jobban megerősítette hitében. Változtatni kell.
- Megérdemelte. Szégyenletes...még a gondolata is émelyítő, hogy egy nem tiszta vérűvel akarta beszennyezni a családot! Jól döntöttetek. -  szólt Caspar, bár mintha nem is Ő mondta volna, hanem egy beprogramozott robot, aki helyette szólalt fel az ilyen alkalmakkor.
Pollux lassan megfordult, és Fiára nézett. Átható, jéghideg tekintetéből enyhe elégedettség sugárzott. Igen. Fia makulátlan, tökéletes, méltó utóda lesz neki, és még magasabbra emeli majd a Blackeket, mint Ő. Legalábbis így hitte.
- Hát persze, hogy jól döntöttünk. - nyugtázta Apja. - Egyszer majd lehet, hogy Neked is meg kell hoznod egy ilyen döntést, és nem szabad haboznod. A család MINDENNÉL fontosabb. Mindig aszerint dönts, hogy a családnak mi a legjobb, mivel jut előbbre, és mi árt Neki. Tartsd ezt észben. - jött az atyai utasítás, majd minden további nélkül leült asztalához, ezzel is jelezve, hogy a beszélgetésnek vége.
- Úgy lesz, Apám. - hajtott fejet Nemzője előtt, majd fordult meg, és csukta be maga után az ajtót. Gondolataiban már teljesen máshol járt… “Úgy lesz…”

Az emlék befejezte után ismét a jelenben találta magát, egyedül, a dolgozószobájában. Még mindig tombolt a vihar odakint, semmi sem változott, igazából csak pár perc telt el, mégis óráknak tűnt. Az emlék, bár nagyon nem mozgatta meg személyesen, kiválóan érzékeltette, hogy mennyire gyűlölte apja elveit. Azóta is azon van, hogy ezen változtasson, sajnos egyelőre nem sok eredménnyel. Akárhogy is, tekintete Perseusról a Fiú előtt álló kis tízéves forma kislányra vándorolt, aki kedvesen mosolyogva nézett a kamerába, miközben a fivérei közül a fiatalabbik karjába csimpaszkodott boldogan. Szívét egy kis melegség töltötte el. “Kicsi Cassie”. Azon kevés családtagok egyike a Leányzó, akik közelebb álltak hozzá. Bizonyos értelemben Cassiopeia közelebb állt hozzá, mint tulajdon szülei.  Pedig sosem voltak különösebben jó kapcsolatban, túl nagy volt a korkülönbség, mindkettőjüknek megvolt a maga különálló kis élete, minden bújával - bajával együtt. Egészen addig a bizonyos esetig…

- De ugye nem esett nagyobb baja…? - kérdezte aggodalmasan Callidora Bátyjától, aki vele szemben állt, családi birtokuk nappalijában.
- Nem. Eltekintve néhány karcolástól. Véleményem szerint a lelki problémái azok, amik itt igazán számítanak. Direkt csinálta. - válaszolt Caspar szeretett húgának.
- Nem csodálom. Szerencsétlen Lány. Előbb az anyja, majd a bátyjai is...alig maradt valakije… - harapott ajkába aggodalmasan Callidora. Caspar ennek láttán finoman elmosolyodott. Drága Callie..mindig is törődött másokkal, családi háttere ellenére épp olyan, mint Caspar..Hiába született Black, Ő is a család rendszere ellen van, és akárcsak Caspar, Ő is ugyanannyira tehetetlen a rendszerrel kapcsolatban. - Segítettél neki?
- Megsimogattam a karját, mire zokogásban tört ki, szóval magamhoz öleltem. Ennyit tudtam csak tenni érte sajnos. Nem hinném, hogy bármit is segített Neki. Ha jobban lett, akkor nem ettől, hanem saját maga miatt. Erős lány. - mondta elgondolkodva Caspar. - Mindenesetre jobb, ha rajta tartom a szemem. - tette hozzá gondolataiba mélyedve.
- Szerencsétlen teremtés...én is nagyon elhanyagoltam. Szinte alig beszélünk...talán meghívom magamhoz egy teára, hogy csapjunk egy kis csajos csevegést… - nézett bátyjára még mindig aggódó tekintettel Callidora. - Sokat segítettél neki Caspie...többet, mint gondolnád...most már rendben lesz, ha nem is azonnal.
- Remélem - jött a válasz, majd odasietett Húgához, megölelte, és búcsú puszit nyomott az arcára. Ezután megfordult, hogy felvegye az öltönyét. Indulnia kellett. Épp nyitotta az ajtót, mikor utána szólt Húga.
- Apánk tud erről?
- Persze, hogy tud.
- De a lelki dolgokról…
- Pollux Blacket hidegen hagyják az olyan dolgok, mint lelki fájdalom mindaddig, míg a család biztonságban van, és a családtagok ereiben arany színű vér folyik.
- És….Meerlinda…? Jobban van….? - kérdezte tétován. Tudta, hogy nem. Gyógyíthatatlan beteg volt, mégis, meg kellett kérdeznie. A Bátyja erős, de mindent Ő sem bír ki egyedül. Talán szeretne beszélni róla.
Caspar a kérdés hallatára félbehagyta a mozdulatsort, megállt az ajtóban, de nem nézett hátra. Fejét kissé oldalra fordította, hogy fél szemmel a Húgára nézhessen. Nem könnyezett, azonban végtelen szomorúság látszott tekintetében. Szólni nem szólt, csak csendben becsukta maga mögött az ajtót. Vannak dolgok, amiket nem kell szavakba önteni. Vagy nem lehet.

Meerlinda. Az emlékben elhangzott név éles késként hatolt szívébe, darabokra szaggatva azt. Tekintete tovább vándorolt a képen lévő alakok között. Tudta, hogy nem szabad meglátnia, mert azzal magának árthat csak. Mégsem tudta magát megállítani, és világoskék íriszei saját saját múltbéli Önmagán állapodtak meg, és a Nőn, akkor még inkább fiatal lányon, aki az oldalán állt, Belé karolva. Gyomra bukfencet vetett, ahogy megpillantotta Szerelmét, fordult vele a világ, örvényként szippantva Őt be az emlékbe, ami ellen semmit sem tehetett…

Ősz volt. A fák ágairól a barnás, elszáradt levelek már szinte egytől egyig lehullottak a földre. A Black kúria körül csend honolt. Cselédek és gondnokok tettek vettek az épület körül, ám most mind csendben voltak, örömnek vagy jókedvnek nyoma sem volt. Valami közeledett, érződött a levegőben, ami mindenkire rányomta a búskomorság bélyegét. A ház ura nemrég jött meg a munkából, s köszönés nélkül sietett be kettejük hálószobájába. Mindig oda vezetett az első útja. A szívéhez.
Halkan csukja be maga után az ajtót, majd lép az ágyhoz, amiben egy emberre már alig emlékeztető alak fekszik. A férfi arcán meleg mosoly terül el, holott mélyen, belül üvölteni, sírni tudna.Közel a vég, mindketten tudják. A Nő, aki egykor gyönyörű volt, most lefogyva fekszik az ágyban, gyönyörű fekete haja megkopva, kócosan, fénytelenül terjed szét a párnán, szemei beestek, arca csont soványra fogyott. Mellkasának ütemtelen fel-le emelkedése jelzi, hogy még életben van. Az ajtó hangjára azonban lassan kinyitotta a szemeit, és mosolyogva nézett Férjére, aki épp belépett a szobába.
- Hát megjöttél… - köszöntötte Kedvesét, hangja, mely egykor oly édesen búgott, most rekedtes volt,  alig több suttogásnál, mégis, kristály tisztán lehetett hallani. A férfi az ágy mellé sietett, csókot lehelt a Nő homlokára majd leült a bútor mellett található kis székre, és kezét Felesége csont sovány kezére helyezte, melegen megszorítva azt. Caspar mosolyogva nézett végig Feleségén, holott legbelül a teljes megsemmisülés határmezsgyéjén táncolt. Nem mutathatott gyengeséget Szerelme felé, hisz oly erősen, oly bátran viseli a kínzó betegséget. Még most is, hogy fájdalomcsillapító főzetek tömkelegét issza meg naponta..amik egyre kevésbé hatásosak…
A férfi szólásra nyitja a száját, ám hang nem jön ki rajta. Szeretné megkérdezni, hogy “hogy vagy, Kedvesem..?” de nem tudja. Hang sem jön ki a száján, csak csendben figyeli megtört Szerelmét. A csendet a Nő töri meg végül.
- Emlékszel, mit beszéltünk meg? Tudod..ha..mikor már...közel van…- a szavak szaggatottan, alig hallhatóan jöttek ki a nő torkán, Caspar szívébe pedig jeges kézzel markoltak bele. Eljött hát...
Mindketten tudták, hogy miről van szó. Néhány hete szerelme hozta fel a témát, és Caspar beleegyezett, hát mi mást tehetett volna? Most mégis,...mégis…Csak egy szót tudott kinyögni.
- Igen. - válaszolt Szerelmének, majd zakója belső zsebébe nyúlt, és kis üveg fiolát vett elő onnan, ami sötétzöld folyadékkal volt tele. - Biztos, hogy…. - kezdte volna, de Linda a szavába vágott.
- Megbeszéltük, Caspie. Itt az idő. Hagyj megpihenni. Mire újra találkozunk, kialszom magam, és mosolyogva foglak várni…
Kövér könnycsepp buggyant ki a férfi szemén, majd indult az arcán lefelé. Nem Tudott megszólalni. Nem is kellett. Nem kellettek szavak. Gondolatban, egymás szívében köszöntek el egymástól. Lassan emelkedett fel, és nyomott egy utolsó lágy csókot a Nő szájára. Minden szerelmét, és szeretetét beletöltve, hogy senki másnak ne maradjon ezen a világon, csak Neki. Mindenét odaadta abban a pillanatban, a lelkével együtt. Szótlanul nyúlt a fiola dugójához, halk pukkanással nyitotta ki, majd óvatosan a helyezte a Nő szájához, Linda pedig kiitta az utolsó cseppig. A legerősebb altató főzet volt ez, amit Caspar valaha is kevert. Erős. Túl erős. És túl nagy adag. Ez olyan álmot hozott annak, aki megitta, amiből sosem fog már felébredni többet.
Csendben figyelte, ahogy a sötét színű elixír kifogy a fiolából. A nő arcán megnyugvás tükröződött. Szemei álmosan kezdtek letapadni, de élénkzöld tekintetét még egyszer utoljára Szerelmére helyezte, majd halkan, kedvesen, mosolyogva megszólalt, életében utoljára.
- Figyelni foglak ám…! - mondta Szerelmének, aki válaszként csak mosolygott, majd lehunyta szemeit, és örök álomba szenderült.
Férje csak nézte, csendben. Nem szólalt meg, arcára odafagyott a mosoly. Ez volt az utolsó, amit Caspar Black arcán lehetett látni azóta…


A vihar még mindig tombol odakint. A gramofon elhallgatott. Egy férfi kéz lendülését lehet hallani, amit egy hatalmas reccsenés követ. Egy kutya ijedt nyüszítését lehet hallani, majd egy ajtó hangos becsapódása. A szoba üres. Nem maradt más, csak a falon a megkopott családi kép, aminek üvege most pókhálósra, darabosra törött, rajta egy csepp vérfolt folyik le szép lassan, Caspar Black alakjáról...

Ha tükörbe nézek

Külsejét tekintve igazi Black. Rövid, sötét haj, mélykék szemek, melyek hosszasan vizslatnak mindenkit, mielőtt válaszolna egy adott kérdésükre. Arcának markáns vonásait a legtöbb nő vonzónak, férfiasnak, jóképűnek találja. Magassága 182 centiméter, testalkata átlagos, nem mondanám sportosnak. Súlya 78kg. Vékony, de nem kigyúrt. Megjelenése a legmesszebbmenőkig kifogástalan, általában fehér inget, felette mellényt visel, vagy mellény nélkül, zakóban feszít, nyakán szinte mindig nyakkendőt hord. Kedveli a szürke, és zöldes árnyalatokat, így ehhez mérten öltözködik mindig. Ezt az egy vonását vette át ténylegesen a családtól, hogy megjelenésére kifejezetten kényes, még otthon sem hord mást, elegáns ruháin kívül. Jó időben sima rövid zakót visel, zimankósabb időjárásban hosszú szövetkabátot, valamint, ha hivatalos ügyben jár el, magával viszi sétabotját, ami szerinte kifejezetten dob megjelenésén.

Családom

Pollux Black. Politikus, volt mágiaügyi miniszter, és mindenekelőtt, a Black család Feje. Ezzel el is mondtam mindent kettejük kapcsolatáról. Hatalmas, szigorú elvárások elé állította Fiát, aki sikerrel vette az akadályokat, Apja büszkesége lett, ám ez rányomta kettejük kapcsolatára a bélyegét. Sokkal inkább nevezném hivatalosnak, semmint családiasnak. Caspar tiszteletteljesen “Apám”-ként szólítja meg mindig, és inkább beszél úgy vele, mint ha a főnöke, feljebbvalója lenne, semmint az Apja. Ettől függetlenül szereti Polluxot. Megértette, hogy a Férfi élete és helyzete miatt ez egy szükséges rossz, és bár Apja szigorúan viseltetett iránta, sosem volt igazságtalan, vagy könyörtelen, gonosz vele, továbbá mindenből a legjobban biztosította Fia számára. Így, ha másért nem is, hát ezért mindenképpen tiszteli.

Thetis Black. Anyjával is hasonló a kapcsolata, mint Polluxal, azzal a különbséggel, hogy kicsit mélyebb kapcsolatot alakítottak Ki. Tethis is igazi arisztokrata, és viselkedése is eképp alakult, mégis, anyai ösztönei valahol mélyen megmaradtak. Vele sokszor tud őszintén elbeszélni Caspar, bár Anyjának sem nyílt meg soha igazán. Mindig is megtartotta legalább az egy lépés távolságot, mert bár az anyja, és szeretik egymást, tudja jól Caspar, hogy teljes mértékben az Apja mellett áll a Nő, és mindenben támogatja.

Callidora. Testvérével imádták, és imádják egymást, igazi Hug-báty kapcsolat alakult ki köztük. Kiskorukban mindig együtt követték el gyerekes rosszcsontságaikat, és mindenben benne voltak, de soha, egyszer sem árulták be egymást. Ha meg lettek büntetve, kiálltak egymás mellett, és ketten, közösen szenvedték el a szülői megrovást, örömben-bánatban közösen osztoztak. Kapcsolatuk felnőtté válásuk után is ugyanilyen maradt, Callidora az egyetlen személy jelenleg a földön, akiben Caspar teljes mértékig megbízik.

Meerlinda Gaunt. Ősi, aranyvérű máguscsaládból származó leányzó, akinek házasságát már jóval azelőtt elrendezték szülei, hogy Ő tudott volna róla. Kezdetben megpróbált minden erejével ellenállni a család akaratának, míg végül bele nem törődött, hogy találkozzon leendőbeli férjével, aki a Black családból származott, és egyáltalán semmit sem tudott róla. Tíz éves korában találkozott először Casparral, aki akkor tizenkét éves volt. Eleinte mogorván, barátságtalanul bánt Casparral, egyáltalán nem akart Tőle semmit, azonkívül, hogy erőszakkal hozzá láncolták a két család vezetői. Úgy képzelte el a fiút, hogy ugyanolyan, mint a Black család vezetői. Kimért, barátságtalan, és rideg. Erre hamar rácáfolt Caspar, aki mosolyogva, és barátsággal köszöntötte, és fordult hozzá mindig. A kezdetleges ellenségeskedésből előbb óvatos barátság alakult ki, majd átcsapott tényleges szerelembe, néhány év múlva pedig már elválaszthatatlanok voltak, mintha csak egymásnak lettek volna teremtve. Egészen húsz éves koráig boldogan élt férje oldalán, ám ekkor egy ritka, és akkoriban még gyógyíthatatlan genetikai betegséget diagnosztizáltak rajta, ami lassan, de biztosan végzett a Nővel.

Cassiopeia Black. Kicsi Cassie, ahogy mostanság magában becézgeti unokahúgát Caspar. A családban meglepő módon egy nála jóval fiatalabb rokonával alakult ki jó kapcsolat az utóbbi időben, főleg azután, hogy Caspar felesége elhunyt. Többször is segített már Unokahúgán, és reméli, hogy javára válik a Nőnek. Bár kapcsolatuk közel sem olyan, mint testvérével, de igyekeznek egyre közelebb és közelebb kerülni a másikhoz, jobban megismerni egymást

Apróságok

Imádja a reggeli kávé illatát

Hogy az állandó színjáték közepette elfelejtem ki vagyok, és ki az igazi énem.

Azt látja, hogy néhai feleségével újra együtt vannak, és boldogan ölelkeznek.

Imád olvasni

Minden ember egyenlő, továbbá mindenki megérdemel egy második esélyt.

Hogy a vére alapján ítéli és különbözteti meg az embereket.

Az aranyvér-mánia, és mindazok, akik ezt hangoztatják, illetve, hogy az aranyvérűeket támadják a vérük miatt. Nem ők tehetnek róla, hogy annak születtek, amik, mint ahogy senki sem tehet arról, hogy hova, és miként születik.

A Black család megreformálása

Hogy mások mit gondolnak rólam.

Amit a szakmámban rövid idő alatt elértem, és hogy annyi embernek segítettem már.

Ez nem is kérdés. Megmenteném a feleségem.

Megreformálni a Black családot, illetve maga mögött hagyni a múltat.

-