Queen Bee

"Be yourself. Everyone else is taken"

Nem:nő
Kor:15 év

Vér: félvér

Születési hely: London, Egyesült Királyság

Iskola/ház: Roxfort, Mardekár

Munka: Nyáron fagyit árultam Fortescue-nál, az számít?

Családi állapot:bonyolult

Patrónus: párduc

Pálca:10 hüvelyk, vadalma, sárkányszívhúr

Amit szeretnek bennem

Ha rólam kérdezel bárkit, hidd el, talán még olyan dolgokat is megtudhatsz rólam, amikkel még én magam sem vagyok tisztában. De most a jellemről kellene beszélnem, nem igaz? Talán pontokba szedve jobban meg fogjátok tudni érteni, mintha rátok zúdítanám az egészet, össze ömlesztve.

⇛ Okos vagyok, de tényleg. Nem úgy, mint aki fejből vágja az összes író születési dátumát, hanem az élethez és lexikálisan is egyaránt eszes vagyok. Nem mindig mutatom meg másoknak ezt a jellemvonásomat, hiszen intelligensnek lenni manapság, ha szép is vagy, elítélendő dolog. Mindenki fél egy okos és csinos nőtől.

⇛ Csodás érzékem van a divathoz. Szeretek órákat bíbelődni, ha ruhát vásárolok, és gyakran próbálom rávenni a bátyámat is, hogy öltözködjön divatosabban, akkor talán lenne csaja. Igazán ráférne… na mindegy, tehát, szeretek öltözködni. És tudok is.

⇛ Hatalmas szám van, ami egyeseknek átok, de nekem áldás. Ez a hatalmas szám juttatott el oda, ahol jelenleg vagyok. A mardekáros táplálkozási lánc csúcsán, ami egyébként abszurd és nagyon groteszk egyszerre. Mármint, mit keres egy Weasley a mardekárban, kérdeznétek ti. Legfőképpen, hogy lehet egy boszorkány méhkirálynő? Igaz, hogy teljesen kifordultan hangzik?

⇛ Népszerű vagyok, ahogy azt már említettem. Az elsősök félnek tőlem, a srácok akikben ébredt már szexuális vágy mind körülöttem legyeskednek, úgy negyedik óta. Élvezem a népszerűséget, a szépséget, és azt, hogy gyakorlatilag mindenbe van beleszólásom.

⇛ Családcentrikusságomat a bátyámtól örököltem, ő tanított meg arra, hogy milyen fontos a család. Gyakorlatilag a jellemem “jó” részét, ő és a testvéreim, és apa teszik ki.

Ami zavar bennem másokat

Nos igen, azt hiszem az a fajta ember vagyok, akinek sokkal több rossz tulajdonsága van, mint jó. Nem tudom, hogy mikor vagy miért alakult így, de én is tisztában vagyok vele, nézzétek el nekem.

⇛ Pletykás vagyok… igen, tudom, nem szabadna. Tristan folyamatosan próbálja kinevelni belőlem ezt, de nem tehetek róla, mindig is ilyen voltam. Imádok mások magánéletében vájkálni, és ha valakiről egetrengető titkot tudok meg, akkor azt mindaddig megtartom magamnak, amíg az illetőt nem kell eltakarítani az utamból.

⇛ Az egyik legrosszabb tulajdonságom talán, hogy elkötelezettségi problémáim vannak. Nem tudom, hogy ez a szexuális túlfűtöttségem miatt van-e, vagy csak egyszerűen nem találtam még meg azt az embert, akivel le tudnám élni az életem, de ez van. Csak Tristan meg ne tudja, hogy mindig másnál keresem a boldogságot… az tuti, hogy elátkozna. Vagy elmondaná apának.

⇛ Nagyon-nagyon gonosz tudok lenni, és erre nem vagyok büszke. Vannak helyzetek, amikor ha valaki felidegesít olyan dolgokat vágok a fejéhez, vagy olyan dolgokat teszek ellene, ami nem tisztességes boszorkányhoz méltó.

⇛ Ha valakit nem tartok szintemnek megfelelőnek, akkor azt egyszerűen ignorálom. Nem tudom, hogy ez mennyire rossz, vagy csak szimplán semleges, de így van.

⇛ Amit még megemlítenék az az, hogy nagyon rosszul viselem a változást. De tényleg, embertelenül szarul tudom kezelni, ha valami olyan változik meg, aminek én nem örülök.

⇛ Ja, és nem tudok veszíteni. Bár nem is szoktam.

Életem története

Tristan, avagy életem tiramisuja:
Kint ülünk a kertben, ő meg én. Ő a fűben, én az ölében. Apró kezeimmel a haját húzogatom, ő pedig minden rántásnál fintorog, de nem paterol el magától. Én tíz vagyok, ő tizenkettő. Mindkettőnk haja a vörös legélénkebb színeiben pompázik, és égünk a vágytól, hogy el nyaljunk egy fagyit. Csodálattal nézek rá. Ő a legjobb ember akit ismerek, és talán az egyetlen, akivel soha nem tudnék összeveszni.

Fent ülünk a vonaton. En jobb oldalt, ő pedig a balon. Lába alá tolja a kulim, és mutogat, hogy nézzek ki az ablakon. Ott integetnek a szüleink és a húgunk. Elindulunk, és én izgalmamban Tristan kezébe kapaszkodok. A gyomrom és a fejem bizsereg, tele vagyok kíváncsisággal és gondolatokkal. Vajon milyen lesz a Roxfort? Vajon hova oszt be a süveg? Remélem oda, ahol ő van.

Az első emeleti lánymosdóban ülök az egyik ülőkén. Pityergek. Nem győzöm törölni a könnyeket az arcomról. Mardekár, mondta az a buta kalap.
- Kishölgy, maga igen eszes és rafináltságból is akad itt bőven, legyen hát a Mardekár! - mondta az a hülye, ócska kalap, bennem pedig összedőlt egy világ. Léptek kopogását hallom a kövön. Szipogok, és megtörlöm az arcom, nem akarom, hogy bárki is azt lássa, hogy az első estémen itt bőgök. Kinyílik a fülkém ajtaja, és már épp kiabálnék, hogy foglalt, amikor megjelenik előttem a bátyám vörös üstöke. Letérdel elém a koszos padlóra, nagy kezeit, hófehér ujjait vékonyka combomra teszi.
- Miért sírsz prücsök? - kérdezi tőlem aggódva.
- Szerinted én gonosz vagyok? - fakad ki belőlem. Mind ismerjük a történelmet - Szerinted én gonosz vagyok, Tiramisu? - látom a szemében a mélységes döbbenetet miközben átölel. Arcomat a vállába fúrom.
- Dehogy vagy gonosz csibém, hogy juthat ilyen az eszedbe?
- Apáék nem lesznek büszkék rám, ha megtudják, hogy a Mardekárba kerültem - szipogok, és az összes könnyemet Tristan pólójára ontom.
- Dehogynem! Apa és anya mindig büszkék lesznek rád!

Ugyanaz a mosdó, ugyanaz a fülke, csak éppen négy év elteltével, de ugyan azon az éjszakán. Vörös hajam már a mellem alá ér, szemem egészen zöld. Kövér könnycseppeket próbálok visszatartani, miközben hátamat a és fejemet a csempének vetem. A plafont bámulom. Alex  úgy kezel, mint egy barátot, Castiel pedig gyakorlatilag mindenkit megdug aki nőnemű és járóképes… nincs szerencsém a szerelemben, és ez most körvonalazódik bennem. Léptek zaja üti meg a fülemet ismét. Meg sem mozdulok, nem próbálom rejtegetni az érzelmeimet. A fülke ajtaja nyitódik, és a bátyám vörös üstöke ismét megjelenik előttem, ahogy évekkel ezelőtt is. Leguggol elém. Sokkal nagyobb, erősebb és férfiasabb, mint annak idején volt.
- Miért sírsz prücsök? - kérdezi, és hosszú ujjai közé fogja az egyik kezemet.
- Szerinted én nem érdemlek szerelmet? - kérdezem tőle óráknak tűnő másodpercek múlva.
- Ki bántott, Lynnie? Olyan ártást küldök rá, hogy egy életre megemlegeti - látom rajta, hogy mennyire dühös. A kék, ipszilon alakú ér enyhén kidagad a homloka közepén.
- Dehogy küldesz rá te semmit! - vágok vissza neki, de hangom elcsuklik - csak kérlek ne mondj semmit, jó? - érzem, ahogy a bőrömet végig szántja egy kósza könnycseppem. Feláll, és magával húz engem is, hogy olyan szorosan átöleljen, ahogy talán akkor tette utoljára, amikor anya meghalt. És csak ott állunk, fejemet a mellkasába fúrom, ő pedig szó nélkül ölel, és nem tudom, hogy mi járhat a fejében.

Alex, avagy az életemet bearanyozó napsugár:
Elsős vagyok. Az óráim előtt a többiekkel az udvaron ácsorgunk, beszélgetünk, kergetőzünk, és akkor pillantom meg őt. Egy fa tövében ücsörög, egy könyvet tart a kezében. Olyan kis elesettnek tűnik, hogy megesik rajta a szívem. Odalépek hozzá, ujjamat pedig a vállához érintem.
- Te vagy a fogó! - kiabálom és már futok is - gyere, el kell kapnod!

A tóparton állok, mellettem Alex tagbaszakadt alakja. Két fejjel magasabb nálam. Rápillantok, és már nem azt a kisfiút látom, akit négy évvel ezelőtt megismertem, hanem egy srácot, akiért tűzbe tenném a kezemet. Hirtelen ötlettől vezérelve lépek oda hozzá, ujjamat a vállához érintem.
- Te vagy a fogó! - visítom és szaladni kezdek, ő pedig szavak nélkül ered utánam. Alig öt perc alatt ér utol és elkapja a karomat. Visszaránt, maga felé fordít, de a lendület olyan erős, hogy mind a ketten elzuhanunk. Ő a fűre esik, én pedig rá. A mellkasán fekve nézem az arcát, és nevetünk, kacagunk, mint két hülyegyerek. Csokibarna szemeibe nézek, és érzem, hogy valami az egyik pillanatról a másikra változik meg bennem. Ha lenne elég bátorságom hozzá, akkor megcsókolnám.
- Ez szép volt! - vigyorog, és két karját a nyaka alá csúsztatja, én lecsúszok róla és mellé fekszem, hogy az eget tudjam kémlelni.
- De én legalább puhára estem - cukkolom, mire mérges pillantást vet rám. És tovább kacagunk egymás mellett fekve a tó partján.

Castiel, avagy a srác, akit vagy meggyújtanék, vagy hozzá mennék feleségül:
Harmadikos vagyok, amikor odalép hozzám. Csak úgy, lazán, mintha évek óta ismernénk egymást. Már akkor is magas, és vékony, szinte madárcsontú. A haja rövid és gyűrű göndör, a szeme pedig olyan, mint az óceán. A mozdulatai olyanok, mintha tündérek varázsoltak volna bele véget nem érő bájt, és szépséget.
- Szóval te vagy Lynette, igaz? - kérdezi nemes egyszerűséggel.
- Igen, én vagyok - nézek rá, és enyhén oldalra döntöm a fejemet. Olyan magas hozzám - mit akarsz?
- Csak gondoltam volna kedved eljönni egy illegál partira, péntek este Roxmortsba - szavai, mint a selyem. Végig a szemembe néz.

Ez már a negyedik illegál bulink együtt. Ő meg én. Castiel és Lynette, az álompár, akikre mindenki féltékeny, pedig együtt se vagyunk. A szellemszállás tele van diákokkal. Rosszabb arcokkal, akik nem vetik meg a bulizást. Nyilván az én szabálybetartó bátyám nincs köztük. Castiel a padlón ül, hátát a falnak veti, én pedig az ölében vele szembe. Cigi lóg a szájából, amiben nem csak sima dohány van. Castiel Blackwood, az egyik legnagyobb és legelbűvölőbb drogos, akit valaha láttam. Fejét a falnak dönti, szabadon hagyva hószínű nyakát. Odahajolok hozzá, puha ajkamat bőrére tapasztom, csókolom, harapom és szívom, hogy halvány lila foltot ejtsek rajta. Ha Alex nem akar tőlem semmit, akkor Castielen kiélem az összes szerelmemet. Hiszen neki is jó, hogy a Mardekár egyik legnépszerűbb csajával hozzák össze minduntalan.
- Hé, bébi ez fáj - sziszegi két slukk között, kezét a fenekemen pihenteti. Ő volt az, aki elvette a szüzességemet, aki bevezetett a bulik és a drogok világába, aki alkohollal kínált, mikor anyám emléke megtörte a szívemet és én imádtam érte. Imádtam mindenért, amit velem tett.

Ha tükörbe nézek

Százötvenöt centi vörös haj, és kéjes tekintet, vagy legalábbis mások ezt mondják. Vörös hajam a derekamat veri, darázsderekam van, és széles csípőm. Szeretek öltözködni, a turkálós cuccaim is mindig minőségiek. A szemem a zöld és a barna között játszanak valahol, ajkam húsos és dús, általában kirúzsozom. Mindig hordok valami halovány sminket.

Családom

Apa, Lionel Weasley, 36 éves, aranyvérű. Az én hősöm. A harcosom, a királyom, és a mindenem. Tűzbe mennék érte. Meghalnék érte. Mert nekem már csak ő van.

Elaine Weasley. Mugli. Volt. Azért beszélek róla múlt időben, mert elhagyott minket. Elhagyott engem. Elragadta a korai halál. Hiányzik. Rettenetesen. Mindent megadnék azért, hogy még egyszer hozzá bújhassak, vagy hogy érdektelen fiúkról fecsegjek vele. Soha, senki nem tud majd a helyébe lépni.

Tristan Bors Weasley, 17 éves, Hugrabugos. A bátyám. És a legjóképűbb férfi a világon. A hercegem. Az első “szerelmem”. Emlékszem, amikor kislány voltam, hozzá akartam menni feleségül, aztán persze elmagyarázták, hogy ilyet nem szabad. Hahah. Dehát, ilyenek a gyerekek nem? Tristan a legidegesítőbb ember, akit ismerek, mindent túlaggódik, mindent túldramatizál, és állandóan azon pörög, hogy engem és a másik két tesónkat féltse… és én őszintén imádom ezért. De sosem felejtem el megemlíteni neki, hogy mekkora gyökér, vagy csupán olyan nevekkel illetni, mint például a szívroham, és hasonlók.
Celia Weasley, 11 éves. A kis mindenlében kanál majmot meg tudnám fojtani néha. Nem elég, hogy egy igazi copycat, ha meg tud rólam bármit, könnyűszerrel megfenyeget, hogy felhasználja ellenem… csak tudnám kitől örökölte. Ettől függetlenül az én húgom, és nem bánthatja senki más, csak én.
Brutus Weasley, 5 éves. Az én kis manókirályfim. Oda meg vissza vagyok érte. Komolyan. Olyan édes, és szeretnivaló. Imádok vele játszani, amikor otthon vagyok.

Na tehát, az ott kezdődött, hogy Castiel belépett az életembe. Castiel Balckwood, a legcsökönyösebb, legönteltebb ember akit valaha ismertem, és rohadtul akarom őt. Úgy állandóan. Barátok vagyunk, egy ideje. Nem tudom, hogy milyen úton-módon keveredtünk össze, de az tény, hogy az egyik legjobb barátom lett az elmúlt pár évben. Az már mellékes, hogy a nap huszonnégy órájában megőrjít a szó minden értelmében. Sosem volt köztünk semmi, talán nem is érdeklem, de én beleőrülök, ha nem kapom meg egyszer… legalább.

Alex Ballard, Hollóhát: Alex és én, már szinte elsős korunk óta össze vagyunk nőve. A tavaszi szünet alatt sokszor jártunk egymáshoz, még amikor gyerekek voltunk, és ez most, viszonylagosan felnőtt fejjel sincs másképp. Ő az én kis matricám, én pedig az ő árnyéka. Ha tehetem mindig vele lógok, és valami különösen furcsa oknál fogva, elég rég óta táplálok felé gyengéd érzelmeket. Nem olyanokat, mint Castiel iránt, hanem erősebbeket. Mintha kimondatlanul szerelmes lennék belé... ami ha kiderülne, tuti, hogy mindent összezavarna.

Apróságok

Vodka, cigaretta füst, kézműves szappan, forralt bor, Tristan bőre, Apa haja, Anya parfümje.

Az idő. Hogy megöregszem és megcsúnyulok.

Egy szép, egész, boldog család.

Olvasás, sminkelés, festés.

Szabadelvű vagyok.

Sosem ártanék a családomnak úgy, hogy maradandó kárt okozzak.

Ha valakinek korpás a haja, ha valaki pattogtatja a rágóját, ha valaki csíkosat vesz fel pöttyössel, ha belekötnek a bátyámba, ha valaki felesel velem, ha valaki azt hiszi, buta vagyok.

Nyilván az első számú helyen van a családom, utána pedig saját magam. Bárkin átgyalogolok rezzenéstelenül azért, hogy a saját érdekemet érvényesítsem.

Azok az emberek, akik a hátam mögött beszélnek rólam. A féltékenység csúnya dolog, akkor is, ha jogos.

Büszke vagyok a bátyámra, és arra, hogy milyen szépen helyt áll az élet minden területén. Büszke vagyok magamra, hogy nem lettem teljes mértékben lelki roncs anya halála után, és büszke vagyok arra, hogy a Mardekárba osztott a süveg.

Anyám halála. Egyértelmű.

Most mondanám, hogy szép házban, jóképű férjjel és gyerekekkel, de nem. Tíz év múlva talán már Sárkányrezervátumban leszek, életem végét pedig minden bizonnyal egy Magyar Mennydörgő fogja okozni.

Hiszen mindent tudtok rólam. Az életem egy nyitott könyv... huh, ezt teszi a népszerűség.