Poppy Willows

Ha anyámékat kérdeznék erről biztosan mindent is fel tudnának sorolni, hogy egy kicsivel jobb fényben tüntessenek fel. Pedig nem vagyok borzasztó, csak lenne rajtam még egy kis csiszolni való. Nyitott személyiség vagyok, próbálom a dolgok jó oldalát nézni. Tudok és szeretek is szívből nevetni és szórakozni, ezért sokan vesznek körül. Bár az utóbbi időben nem sok okom volt a boldogságra, nem hagytam, hogy a negatív érzések megtörjenek. Kiváló társaság tudok lenni, persze ez nagyban függ attól is, hogy ki a partnerem benne. Nem tartom magam véleményvezérnek, de sokszor kérnek tőlem tanácsot a többiek, én pedig szívesen gondolom át a helyzetüket és néha ráeszmélek, hogy lehetne rosszabb. De nem szoktam mások dolgába ütni az orromat, amíg kifejezetten erre meg nem kérnek. Utána viszont piszkosul őszinte tudok lenni. Ez van.

Rágom a ceruzám végét, vagy állandóan dobolok az ujjaimmal, mintha bármi kezem ügyébe kerülő tárgyat zongoraként tudnék használni. Általában ez akkor fordul elő, ha unatkozom. A figyelmemet ugyanis elég nehéz megragadni és lekötni, hosszú időre nem is sokszor sikerült még senkinek. Általában már az arckifejezésem árulkodik az aktuális helyzetről, senkinek nem kellene meglepődnie, ha azt tapasztalja, hogy helyette inkább a papíromat firkálom. Ha nem a zongoránál ülök, akkor firkálok. Nem vagyok benne kifejezetten tehetséges, de nagyjából mindenkiről eszembe jut valami, és olyankor nem tudom leállítani magam. Volt is ebből botrány mikor az egyik végzős mardekárost valami trollszerű képződménynek rajzoltam le. De hát ha egyszer olyan szaga van.. A naivitásomat kezdem kinőni, sokkal erősebb vagyok, mint azt gondolnák. Titkolózom, olykor csalok is a vizsgákon, de még nem buktam le. Azt apáék se várhatják, hogy mindig mindenből jól teljesítsek és egyre csak felülmúljam önmagamat. Egy ideje már nem nekik akarok megfelelni. Egyre kevesebb dologba avatom be a családot magammal kapcsolatban. Ha mérges vagyok valaki, hajlamos vagyok hallgatásba burkolózni. Simán az őrületbe kergetek ezzel bárkit.

Csendben elveszíteni....

A család nagyszerű dolog, habár sokszor átgondoltam már, miért pont ide születtem és miért nem érezhetem magam teljesen normálisnak. Miért nem küzdhetek átlagos problémákkal, mint a diáktársaim. Persze sokkal rosszabb is történhetne velem, minthogy a szüleim házasságba kényszerítenek. Teljesen normális dolog volt ez néhány évtizeddel ezelőtt, de hiába mondtam meg nekik, hogy eljárt már az idő az ilyen hagyományőrzés felett. Szépen lassan sikerült bennem kialakítaniuk egy olyan tévképzetet, ami miatt már-már én is elhiszem, hogy másképp nem is lehetne. Már nem tiltakozom kézzel-lábbal, inkább csak belenyugodtam, hogy ezen egyedül aligha tudok változtatni. Az pedig egyáltalán nem kerülhet szóba, hogy lerántsam a leplet a helyzetemről. Vagyis a helyzetünkről. Elmondhatnám az egészet a bátyámnak, de mostanában leginkább a saját életével van elfoglalva. Elmondhatnám a húgomnak is, hátha elterelném egy kicsit a figyelmét a saját kálváriájáról, mégis tartok attól, hogy rosszabb lenne a helyzet. Nem szólok hát senkinek egy árva szót sem az egészről. Várom a jó időt, a jó helyet, vagy Merlin szerelmére egy villámcsapást.. Bármit.


A nevemet hallom, tompán és halkan, de olyan hanglejtéssel, amiből egyértelműen tudom, hogy nem fognak újra szólni, hogy toljam már le a képemet a szobámból. Ritkán van alkalmam itt lenni, ilyenkor viszont szeretem kihasználni, hogy végre csak a kósza gondolataimmal kell osztoznom a szobán. A dallam elhal, amint elemelem az ujjaimat a zongora billentyűitől, hátralököm magam alatt a széket és sóhajtva indulok a rám váró társaság irányába, a földszintre. Ezt minden bizonnyal ők is konstatálják, már csak azért is, mert sikeresen elszakítottak a kedvenc időtöltésemtől. A lépcsőn lefelé viszont történik valami. Érzem, hogy elpilledek, az izmaim elernyednek egy rövid időre, a látásom homályosodni kezd, de magamnál vagyok. Tenni nem tudok a következmény ellen, de érzékelem a külvilágot és azt is, ahogy a testem önkéntelenül csuklik össze. Reggel óta nem érzem jól magam, de mindez nem azért történik, mert semmi kedvem nincs most társasági életet élni. Nem először fordul elő.
- Már megint kétballábas vagy? - hallom meg a gúnyos megjegyzést a lépcső aljából, amire csak egy grimasszal válaszolok. Persze, rá lehet fogni az ügyetlenségemre, nem is tiltakozom ellene, sőt én találtam ki. A reflexeim sem túl jók, teljesen hihető a sztori. Egyedül én tudok arról, hogy mi történik velem. Már azon kívül, hogy épp fenékkel sikerült tompítanom egy kellemetlen esést a lépcső közepén és most úgy nézek ki, mint egy rakás szerencsétlenség. Naná, elég régóta ismer ahhoz, hogy ne okozzon meglepetést neki, hogy nem képes vagyok megbotlani a saját lábamban is...
- Köszönöm kérdésed, nem esett bajom, nehogy segíts.. - förmedek aztán rá, amint kellő erőt érzek magamban ahhoz, hogy megszólaljak. Valóban megoldom egyedül is, voltaképp sokkal jobban boldogulok egyedül, minthogy bárkinek az orrára kössem azokat a dolgokat, amik csak rám tartoznak. Óvatosan engedem a testsúlyomat újra a lábaimra, de immár megtartanak és a nadrágomat leporolva, mosollyal az arcomon csatlakozom a vendégekhez.


A grafit halkan suhan a papíron, vékony vonalakban hagyva maga után nyomot. Részletekbe menően siklik végig a kezem fehér lapon, mégis óvatos vagyok, hogy ne karcoljam fel. Nem kell javítanom, tehetséges vagyok ebben, bár apám szerint inkább tanulással kellene töltenem a szabadidőmet, mert nem elég egy bájos arc és egy jó családból való férj ahhoz, hogy boldoguljak. Én viszont szeretem ezt. Szeretem a magányos perceimben szabadjára engedni a gondolataimat, az ujjaimat is, a végeredmény viszont mindig valami hasonló. Bosszantóan ismerős kép, melyet nem tudok kitörölni a fejemből. Egy mosoly, egy szempár csillogása. Elég sokszor bámultam már a vonásait ahhoz, hogy behunyt szemmel is fel tudjam idézni lelki szemeim előtt. Sokszor figyelem a mozdulatait, persze csak messziről, lemondó sóhajokkal tűzdelve. A táskámba kerülő pergamen, néhány házidolgozat, sőt még a naplóm és a könyveim is mesélni tudnának arról, hogy hányféle variációt vetettem már rájuk. Bennük a soha ki nem mondott érzéseimmel.

Átlagos magasságú, természetesen karcsú alakom nem kelt túl nagy feltűnést. A hajam barna, nyári hónapokban - mikor egyébként is sokat tartózkodom a szabad levegőn - egészen kiszőkülök, így az eredeti színemnek tekintem ezt is. Szemeim kékjét már messziről látni, egészen világos. Akár az égbolt, derült időben. Anya mindig azt mondta, hogy barátságos arcom van, én inkább azt mondanám, hogy a vonásaim lágyabbak, mint én magam. Az öltözködésem nem túl hivalkodó, bár az utóbbi időben szívesen veszek fel nőiesebb darabokat is, mégis jobban szeretem a nadrágot, mint a szoknyát.