Én vagyok a forróság, ami körbeöleli a végtagjaidat. Ami miatt legszívesebben levetnéd magadról az összes ruhadarabod, hogy minden porcikád neki adhasd. Én vagyok a jégkrém, ami hűvösen olvad a nyelveden, és lehűt, mielőtt felemésztene a nap. Én vagyok a zápor, ami hirtelen tör rád, és eláztat teljesen úgy, hogy örökké emlékezel majd arra a pillanatra, amikor csurom vizes lettél. Én vagyok a falatnyi bikini a lányon akibe évek óta szerelmes vagy. Én vagyok a só a tengerből, a kagyló a partról, amiből hallod a víz moraját, a naptej ami a bőrödbe issza magát. Én vagyok a nagybetűs NYÁR.
Ami zavar bennem másokat
Én vagyok a köd. Ami mindent elnyel és eltakar. Amit vágni lehetne, ha elérnéd. Én vagyok a szél. Az erős, az öntörvényű északi, ami mindent elsodor ami az útjába kerül. Én vagyok a falevél, ami szárazzá válik, és elhagyja a gallyat, amin felcseperedett. Ami meghalt azért, hogy később új életet kezdjen. Én vagyok a hó, a tiszta fehér, ami ropog a talpad alatt, és elnyel, ha nem vigyázol. A latyak, ami a cipőd talpára tapad, és sárosra színezi a ruhád. Én vagyok a jég amin megcsúszol, s amelyik beszakad alattad, hogy vízbe veszejtsen. A tél és az ősz vagyok, őrületbe kergetem a világot, kabátot és sálat ragasztok a nyakatokba, és betegségre kényszerítelek benneteket. Én vagyok mindez, és mindezek Én.
Életem története
"Aki számít, azt te sosem látod, aki valamit is akar, az a jó barátod
Égtelen fájdalom nyilall aprócska testembe. Egy kuka tetején ülök, lábamat magam alá húzom, mellettem hátát a falnak vetve legjobb barátom, csatlósom, és talán egy kicsit a szeretőm, Castiel ücsörög. Kezét a combomon pihenteti. A sikátor csendes, a város hallgat, még kóbor macskák sem veszik felénk az útjukat. Éjszaka van, vagy talán hajnal nem tudom, nem hoztam magammal órát. Az összes végtagom sajog, a fejem lüktet, az alkohol és a cucc kezd el párologni a testemből, és én akarok még. Még. Castielre nézek, ő pedig rám. Zöld íriszeit szinte nem is látom hatalmasra tágult pupillájától. Elvigyorodom. Szinte csecsemő korom óta ismerem. Egy éves voltam, amikor anyáék Londonba költöztek, mert apa kapott egy sokkal jobb állásajánlatot. Castiel és a szülei a szomszédunkban laknak. Azóta vagyunk legjobb barátok, hogy anya először átvitt hozzájuk, hogy vigyázzanak rám. - Mit bámulsz, angyalka? - kérdezi tőlem. A szavai színesen folynak ki a száján, mintha festéket öklendezne. Összevont szemöldökkel bámulom pirosra, kékre, sárgára festett ajkait, ahogy bugyborékol belőle ki a sok tempera, majd mind szóvá változik. Buja gondolatok töltik meg a fejem, bár érzéseim nem Castielnek szólnak, hanem Lisandernek. Az én édes kis titkomnak, akinek minden mozzanata villámként csap belém, és áramként tölti fel a testemet. - Te mióta tudod, hogy varázsló vagy? - kérdezem tőle, és gyengéden a vállára hajtom a fejem. - Miért, te is az vagy? - heccel. - Idióta. Egy suliba járunk - nevetek. Kacagok. Zsibbadok. Szeretek. Minden érzés egyszerre önt el és szalad ki belőlem kacéran. - Jah, tényleg - zsebéből elővesz egy kis zacskót, benne két zöld gubacs lapul. Maga mellé teszi, én pedig megbabonázva bámulom hosszú ujjait, ahogy két bámulatosan szép füves cigit teker belőlük. Az egyiket nekem adja, a másikat dús ajkába teszi, és ráharap a fogával. Meggyújtjuk. Elszívjuk. Egymásnak esünk a kuka tetején, mintha két idegen lennénk, és egymás testét feltérképezve nyögjük magunkból a boldogságot. Aztán reggel hazamegyünk és folytatjuk az életünket ott, ahol órákkal ezelőtt abbahagytuk, mintha semmi nem történt volna, két legjobb barátként.
Aki megesküszik, hogy jó barát vagy, pedig többnek tart, mint egy jó barátnak.
A tóparton ücsörgök a zöld fűben, velem szemben Lisander törökülésben, cigivel a kezében. Mélyen néz bele mogyoró szemembe, mintha a lelkemben akarna olvasni. Csak mi vagyunk itt. Várjuk Castielt és a többieket, hogy végezzenek a gyógynövénytannal, és csatlakozzanak hozzánk. Csak lógunk. És én imádok vele kettesben lógni. Figyelem a rezdüléseit, ahogy szabályosan lélegzik. Talán ha erősebben koncentrálnék a szívdobogását is hallanám. Barna tincsei az arcába lógnak, én pedig úgy az ölébe másznék de nem lehet. Nem tehetem, mert szeretem. És félek, ha megteszem elveszítem. - Tudod, te vagy az - mondja nekem. Összevonom a szemöldökömet. Nem tudom, hogy mindez hogy jött a sötét varázslatok kivédése házidolgozathoz, merthogy éppen azzal foglalatoskodunk. - Mi vagyok én? Vérfarkas? - utalok a leckére. - Te vagy a boldogság kék madara.
Ha tükörbe nézek
Ha a tükörbe nézek nem látok mást, csak folyamatosan változó gépezetet. Porhüvelyt, ami úgy deformálódik, ahogy én akarom. Nem vagyok több száz-ötvenöt centinél, és kilókban sem érem el az ötvenet. Hajam a vállam felé ér, és tejszőke. Eredetileg ilyen, sosem volt festve, vagy bárhogy módosítva. Egyszerűen öltözöm. Egyszerű ember vagyok.
Családom
Édesapám
Jack Courtons, 40 év, ügyvéd: Édesapám remek ügyvéd. Karrierjét Montréalban kezdte meg, igazából a nagyapám terelgette erre az útra. Anyámmal a jogi egyetemen ismerkedett meg, és bele is szeretett. Középső gyerek vagyok, és az egyetlen lánya. Az ő szeme fénye. A kapcsolatunk nagyon jó, eltekintve anyám tébolyától.
Édesanyám
Veronica Courtons, 39, titkárnő: Huhh, hol is kezdjem a történetet anyáról? Nem volt egyszerű a gyerekkora. A szüleit gyakorlatilag soha nem ismerte. Babakorában került gyermekotthonba, és ott is élt, tizennyolc éves koráig, aztán egyetemre ment, és a suli mellett dolgozott. Apával akkor ismerkedett meg. Sosem beszélt az otthonban töltött éveiről, épp ezért gondolom, hogy nem lehetett könnyű neki. Gyakran vannak rohamai... mintha minden hirtelen mozdulattól megriadna, és mániákusan fél attól, hogy egyedül marad. Én nem mindig tudom elviselni folytonos anyáskodását, így gyakran kerülünk összetűzésbe. De a két fivéremmel felhőtlen a kapcsolatuk.
Testvéreim
Ecbert Courtons, 17 év, mugli: Ecbert volt az első. Az első gyerek. Gyönyörű, szőke és szinte tökéletes. Okos, vicces, népszerű. Mindig tudja, hogy mit kell mondania. Annyira kibaszottul tökéletes, és én rettentően gyűlölöm és szeretem őt, egyszerre. Timothée Courtons, 15 év, Ház: Timmy, a kis fajankó. A család bohóca. A mindenem. A kísértet, aki mindenhova követ a folyosókon, aki csokit hoz, ha szomorú vagyok, és aki megosztja velem a problémáit. Az öcsém, akiért meghalni is képes lennék.
Párkapcsolat
Lisander Sparks, 16, Ház: Talán túlzás lenne azt mondani, hogy párkapcsolat a mienk. Már elsőéves korunk óta barátok vagyunk, azt hiszem. Egy bandába tartozunk. Az első perctől kezdve szerelmes vagyok belé. Azóta, mióta megláttam a benne rejtező férfiasságot. Persze ő észre sem vesz. Vagy legalábbis sosem mondta, hogy többet jelentenék neki, egy kósza madárkánál.
Muszáj megemlítenem elsőre, hogy már a neved is mély nyomot hagyott bennem. Mindig is szerettem az igazán különleges neveket (noha a sajátom nem erről árulkodik) és mindig az volt a tapasztalatom is, hogy akik ilyen neveket választanak, azoknak a karakterei is különlegesek. Úgyhogy elég nagy elvárásokkal kezdtem el olvasni a lapodat, de bevallom, egyáltalán nem ért csalódás. Nagyon tetszett a rendhagyó megfogalmazása a karakter jellemének, mert hiába nem volt konkrét, mégis tökéletesen átjött belőle, hogy mire is gondolsz és igazán szépen átadta Colibrée személyiségét. Azt pedig külön kiemelném, hogy mennyire tetszik a szerhasználat, amivel élsz, mert sokkal árnyaltabbá teszi a karaktert, hogy ki van ragadva a tökéletes átlagosság falai közül. Nem rabolom tovább az idődet, futás foglalózni, és tiéd a játéktér!
