Two steps from south

Mindenki írt. Vagy a szüleinek, vagy a szerelmének, de el akart küldeni neki egy üzenetet, mert azt hitte sose látja többé. Bár jelenleg semmi olyan esemény nem volt, mint például 2010-ben, mikor megtámadtuk a déliek egyik szigetét, de itt mindenki a halálra készült. Minden nap… Mert nem tudtuk mikor kapjuk meg a parancsot, hogy kezdjük meg a rohamot.
Körülöttem mindenki hevesen írt, míg én csak néztem ki a fejemből. Nekem nem volt kinek írnom, nem maradt senkim. Meg amúgy sem mondhattam semmit. Ha panaszkodtam volna, menten kivégeznek. Mégis egyik társam a kezembe nyomja a papírt és tollat. Szóval én is írtam…

Drága Édesanyám,
Két hét és három nap múlva lesz a harmadik évfordulója a halálodnak. Kaptam szabadnapot, így elmegyek majd meglátogatni. Remélem, most nem veszik el tőlem ezt a pár napot, mikor legutóbb megtették, nagyon felháborodtam, hiszen tudod mennyire nagy az igazságérzetem, s kaptam is érte rendesen. Azóta félek lázadozni, pedig én sose voltam félős. Te is pontosan tudod, hogy mennyire bátran – s most már belátom – ostobán képes voltam belerohanni a veszélybe, ha úgy éreztem, hogy ezzel valakinek segítek, vagy valamit el tudok érni. Igazi kis sárkány, ahogyan te mondanád.
Mostanra viszont ezt nagyjából kiölték belőlem. Nem nagyon szólalok meg, inkább engedelmesen követem a parancsot, teszem, amit mondanak nekem. Igazán fejlődő tendenciát mutatok, nem igaz? Bár mindig mondtad, hogy nem vagyok én buta, csupán rosszra használom az eszem, s nem bontakoztatom ki a tehetségem. Amúgy milyen tehetségre is gondoltál akkor? Mert azon kívül, hogy ügyes és okos vagyok, nem sok mindent mondtál. Talán a ritka jó kézügyességemre gondolsz, ami miatt olyan szépen rajzolok? Vagy a türelmemre, ami ahhoz kell, hogy órákig, esetleg napokig fessek egy tájképet? Vagy az eszméletlen jó memóriámra? Vagy lehet csak az életösztöneimre, melyek miatt még életben vagyok itt.
Pedig nem olyan jó ez a katonaság, sőt! Én csak azért kapok némi előnyt, mert magas vagyok. Igen, itt a magas férfiakat megbecsülik, s elküldik őket a Titkos Bázisra, ahol farkasszemet kell néznünk a déliekkel. Te érted ezt?! Én sem… Viszont ez sem ment fel minden alól, engem ugyanúgy büntetésre ítélnek, ha rossz vagyok. Mostanra viszont megtanultam becsukni a számat. Szerencse, hogy egy lazább és türelmesebb alkat vagyok, különben elég sűrűn elkapna itt a dühroham. De inkább csak vállat rántok a legtöbb hülyeségen. A becstelenséget és zaklatást már kevésbé tűröm meg… Nehezen nézem végig, mikor a nagyobbak bántják a társaimat. Olyankor bizony verekedésbe keveredek, de ne aggódj, jól vagyok.
Személyesen majd többet mesélek neked!
Tisztelettel és szeretettel a te egyetlen fiad,
Byung Ho

Drága Édesapám,
Régen beszéltünk már, túl régen is, kérlek ne haragudj a te bolond fiadra. Nincs bennem rossz szándék, egyszerűen ha kijutok szabadnapra, akkor is nehezen tudok hozzád elmenni. Eleve nem is nagyon tudom hol van pontosan a sírod, így csak az emlékedre elültette fához szoktam kimenni. De legalább anya kőtáblája mellett van, így együtt vagytok.
Őszinte leszek veled, félek. Nagyon félek, hogy elvisznek majd egyszer, vagy komolyan háborúba kell szállnom, mert nem akarok. Élni akarok, szabad akarok lenni, ahogyan te is ezt akartad, s lám… Most azt sem tudom, hogy pontosan hol végeztek ki. Te is ezt élted át? Hasonlóan rettegtél ettől az egésztől? Felhúztad magad, mikor bántották a gyengéket, s kiálltál másokért? Tudom, hogy mennyire utáltad, mikor a katonákat használták fel a felsőbb vezetők, hogy megfélemlítsék az egyszerű embert, mert én is ilyen vagyok. Nem bírok a fenekemen megülni, nem bírom szó nélkül hagyni, s a mai napig képes vagyok emiatt bajba kerülni, majd pedig elviselem a következményeit. Nem tanulok a hibáimból, ezekből nem, de nem is akarok. Makacs vagyok, csakúgy, mint te is voltál.
Meg a feletteseim szerint önfejű is. Bár megtanultam követni a parancsukat, időnként igenis azt teszem, ami szerintem jobb. S bár valóban nekem van igazam, kapok a fejemre, hogy milyen engedetlen vagyok. Nem érdekel. Tudom, hogy van eszem, s nem akarom veszni hagyni. Tudod milyen voltam még 10 évesen, azóta se változtam. Pontosan ugyanolyan szeleburdi, s feledékeny volnék. Utóbbi miatt ne haragudj, tényleg ne, hidd el, sűrűn gondolok rád, rátok, mindenkire. Tudod, hogy szeretlek titeket, egyszerűen túl sok mindenen gondolkozom, így talán nem fogalmazom meg minden nap magamban mennyire hiányoztok, de hidd el így van.
Tél van, hideg van, s fázom, miközben dolgozom… Megint alagutat robbantunk. Annyi év után újra elkezdtük őket, mondván, hogy „dél szerint már megálltunk, de mi sose adjuk fel”. A civileknek azt mondjuk, hogy szénbányák. De az itt nincs, s miért is pont a határnál kezdenénk bányászni? Már senki nem hiszi el ezt a mesét, de ha mást mondunk, akkor börtönbe kerülünk, vagy kivégeznek. Gyűlölöm ezt a helyet. Te is utáltad. Ezért akartál megszökni velünk együtt, s ezért öltek meg.
Sajnálom… Sajnálom, hogy gyenge és gyáva módra nem vállalom a szökés következményeit.
Szeretlek apa. A te szemed fénye,
Byung Ho

Az írást befejezem, összegyűröm a papírt, lerakom a tollat, majd feledtesemhez lépek. Engedélyt kérek arra, hogy kimenjek rágyújtani, ő bólint, kikísér, majd felém nyújtja a szálat meg az öngyújtót. Elveszem őket, a papírdarabokat pedig felgyújtom és a földre ejtem. Amint kellően szenesek, már rá is lépek, hogy eloltsam. A férfi nagyokat pislog, de nem szól semmit. Én pedig két kézzel adom vissza neki mind a cigit, mind a gyújtót, majd megindulok befelé. Nem is szoktam dohányozni…

A mély basszus hang már legalább egy fél órája szaval. Én meredten nézek rá, mintha figyelnék arra, amit mond, valójában pedig csak néhány szót hallok. Nem, nem, soha! Minden második sor után ezt kell kiabálni. Eredetileg lelkesítő szövegnek szánják, valami olyasmit próbálnak velünk elhitetni, hogy erősebbek vagyunk, mint Dél-Korea – nevetséges a felvetés, ezt mindenki tudja – s hogy majd egyszer egyesítjük a két részt, azzal, hogy lerohanjuk őket.
Máris hallatszik az újabb kérdés a férfitől, Feldajuk? mire mindenki csak annyit válaszol Nem, nem, soha! Az én fejemben viszont teljesen más kérdések fogalmazódnak meg. Harcolnék ezért az országért? Nem, nem, soha! Ölnék ezért az országért? Nem, nem, soha! Feláldoznám magam? Nem, nem, soha! Nem akarok semmit sem tenni értük. Az egész életem szenvedés volt hála nekik. Először elvették tőlem az édesapám, majd az édesanyámat is. S én mégis itt vagyok, katona vagyok, mert nem volt más lehetőségem. Nagyapám halála után teljesen egyedül maradtam, valahogy muszáj volt túlélnem, mert megígértem, hogy életben fogok maradni értük. Magamért. S csinálom, amit mondanak, teszem a dolgom, engedelmeskedem, amennyire lehet, miközben utálom ezt a helyet, s magamat is lassan, amiért nem vállaltam önként az éhenhalást és csatlakoztam. Amúgy is kellett volna, elvégre kötelező, de számomra nincs kiút, mert ha le is telik a kötelező szolgálati idő, akkor sem tudok majd mást csinálni, csak ezt.
Bár még így is azt mondják, szerencsés vagyok, mert magasnak születtem. A déliekhez képest így is alacsony vagyok, de azért engem válogattak be, mert az itteni átlaghoz képes valóban óriás vagyok. Egy éve szolgálok már, s alig 2 hónapja kaptam meg azt a csodás feladatot, hogy én menjek a határhoz, s nézzek farkasszemet a déliekkel. Ami elég nehéz, tekintve, hogy napszemüveg van rajtuk. Utálom, így nem tudok belőlük olvasni. Vajon ők szánnak minket? Sajnálnak minket, amiért erre kényszerülünk? Vagy csak szimplán nem is érdekli őket, hogy mi megy az országunkban? Éhínység, lopás, korrupció… S ezt már annyira magas szinten űzik, hogy az átlag ember is látja, akik eddig egy álomban éltek, hogy márpedig jól működik az ország.
Könyörögni akartam nekik. Ha mást nem, hát a szememmel, hogy vigyenek ki innen, én nem akarom ezt. De csak meredten bámultam a fekete lencséket, mást se tudtam csinálni. Ha csak rossz mimikával nézem az ellenséget – kik pontosan ugyanúgy a koreai néphez tartoztak, mint mi – akkor lelőttek. Hallottam rémtörténeteket, hogy voltak olyanok, akik itt próbáltak meg átszökni, és megölték őket. De nem a déliek… Ők miért is tették volna?! Miért van az, hogy ők vannak beállítva barbárnak, s rossznak, mégsem ők azok, akik a szökevényekre lőnek, hanem mi? Nem hiába akart apám is átmenni. Én is át akarok. S szó szerint csak egy pár méter lenne, talán ha elég gyorsan rohanok, talán ha használom a mágiámat… De nem lehet. Nem futhatok át, s nem is fedhetem fel, hogy varázsló vagyok. Nagyapám azt mondta, hogy titokban kell tartanom, ezért tanított meg arra, hogyan uraljam. Áltagos emberként élek, zavar is, hogy nem segíthetek varázslattal másokon. Ez egy ajándék Byung… Ez, meg a fény mágiája is. Csak a tisztaszívűek kapják meg ezt a képességet. Én pedig mégis úgy érzem, hogy nem érdemlem meg.


Pár nappal később váltás volt. Engem küldtek ki estére, hogy figyeljem a határt. Nyár volt, ilyenkor senki sem próbálkozik a szökéssel, elvégre túl meleg van, túl magas a pára tartalom, könnyen kifáradnak. Arról nem is beszélve, hogy úszni kéne, elvégre a határ vonala gyakorlatilag a folyó mentén húzódott. Senki nem olyan hülye, hogy ezzel próbálkozzon. A legtöbb ember már tudja, hogy télen érdemes menni. Mégsem jutnak át. Az esetek kilencven százalékában megölik őket. Bár az egy  éves szolgálatom alatt még sose láttam szökevényt, hiába voltam már jó párszor itt őrködni. Mondjuk eddig nem sűrűn osztottak be a legkeskenyebb részhez. Alapból 4 kilóméter széles lenne a demilitarizált övezet, a déliek felén pedig tele van aknákkal, de van egy picike rész, mely csupán 400 méter. Az egész gyakorlatilag a folyóból áll. Ma este én álltam itt, és én figyeltem. Mellettem még két másik katona, az egyik egy újonc, alig fél éve csatlakozott, a másik egy tapasztalt férfi.
Úgy gondoltam, hogy ma este sem lesz semmi. Mondom, ilyen időben nem megy neki senki a határnak. Még úgy sem, hogy némileg párás az idő, így nehezebb látni. Pedig milyen kiváló lenne, így talán én is megpróbálnám, meg, ha tudnám, hogy biztosan átjutok. Apa mindig azt mondta, hogy nem számít a végén mennyire vagy fáradt, mennyire fáj, vagy mennyire rossz, meg kell próbálni minden lehetőséget. S most már a föld alatt nyugszik valahol... Én ezért sem akarok kockáztatni.
Valaki viszont igen… Pontosabban három valaki. Egy édesanya, meg két gyerek. Még nincsenek nagykorúak, a fiú maximum 6 lehet. Az idősebb katonatársam is kiszúrja őket, pedig én nem szóltam neki. Én hagytam volna őket, hiszen még csak kölykök. De máris kiadja a parancsot, fegyvert fel, s lelőni. Ugyan felveszem a pozíciómat, a távcsövön keresztül látom is őket, a köd ellenére egészen élesen, de nem húzom meg a ravaszt. Jól célzok, ezt tudom, kifejezetten ügyes vagyok, de csak meredten állok ott, lefagyok, s nem csinálok semmit.
Boom
Hallatszik a bal oldalamról, ahol a fiatalabb katona volt, s az édesanya el is dől. A két gyerek fut, a vízbe érnek, mire a jobb oldalamról újabb lövés hallatszik. A vízben viszont még mindig mozog valami, talán eltévesztette… Talán nem is akarta őket lelőni, csak úgy tesz, mint aki igen, valójában pedig megkegyelmez nekik. Elvégre gyerekek. Viszont még kétszer eldördül a puska, s a folyó szépen lassan ismét nyugodt lesz. Már nem mozog semmi. Egyedül az ordibálás töri meg a csendet, melyet nekem szánnak, kérdőre vonnak, hogy miért nem lőttem. A válasz annyi, hogy nem volt tiszta a cél, valójában pedig nem akartam. Nem tudtam nekik ártani. Képtelen voltam. Ahogyan arra is, hogy ezt tovább csináljam. Nem vagyok katonának való, nem vagyok igazi északi, s éppen ezért el akarok innen tűnni.


S bár ennek az eseménynek kellett volna a legelrettentőbb példának lennie, én mégis ekkor döntöttem el, hogy megszököm. Mert talán még a halál is kellemesebb – legalábbis a szökés közben – mint az, hogy egy ilyen országban éljem le az életemet. Elkezdtem tervezgetni. Én okosan akartam megcsinálni, nem pedig csak úgy hirtelen felindulásból átfutni. Januárban terveztem elmenni, mikor a leghidegebb az idő, így át tudok futni a jégen. A 400 méteres szakasz volt a legjobb esélyem, az nem túl hosszú, bár ott a legfeltűnőbb. Igaz, mindenhol át kell kelnem a folyón. A legnagyobb előnyöm viszont az volt, hogy varázsló vagyok, s a nagyapám megtanított pár trükköt, melyek még jól jöhetnek nekem később. Nem szabad felfednem magam, ezt jól tudom, de ha nincs más esélyem, hát muszáj ezzel próbálkoznom.
Pontosan tudtam, hogy mit akarok, s hogyan. Egyre többször mentem ki a határt felügyelni, szereztem térképet, megfigyeltem az őröket, tudtam melyik nap ki lesz majd felügyeleten, s azzal is tisztában voltam, ki az, aki habozik, ha lőnie kell. Mégis… Három héttel a tervezett idő előtt muszáj volt cselekednem… Az a pletyka járta a tábort, hogy megint le akartak bombázni egy szigetet, s tudtam, ha ez megtörténik, akkor bármikor kitörhet a háború, nekem pedig még az előtt kellett átjutnom, hogy ez megtörténne. Ha véget ér a fegyverszünet, akkor esélyem sem lesz átjutni. Vagy megölnek a harc közben, vagy itt kell majd maradnom. Egyik sem volt túl tetszetős opció. Így hát muszáj volt mennem.
December volt, hideg, de nem eléggé. A jégnek vastagon kellett volna befagynia, hogy biztosan át tudjak menni, így féltem, hogy így talán nem fogja elbírni a súlyomat. De muszáj volt megpróbálnom, mert a fagyhalál vagy éppen fulladásos is kellemesebb lett volna. Két napot vártam, hogy olyan őrök legyenek, akik nem vakul csak lőnek, hanem esetleg van bennük annyi empátia, hogy hagyjanak. Így sem azokat kaptam, akikben reménykedtem, de nem ők voltak a legrosszabbak.
Úgy tettem, mint aki elment aludni, pedig már két napja szenvedtem az álmatlanságtól. Meg se mertem mozdulni, lélegezni is csak nagyon halkan próbáltam, mintha abból is már ki tudnák találni mit tervezek. Mikor felkeltem, lábujjhegyen sétáltam ki. Még hallottam, ahogyan az egyik szobatársam megkérdezi hova megyek, de csak annyit válaszoltam, hogy a mosdóba. Mindjárt jövök. De így vagy úgy, tudtam, hogy nem térek ma este vissza.
Kilógni viszont nagyon nehéz volt. Mindenhol őrök voltak éjszaka, így úgy tettem, mint aki csak kimegy levegőt szívni. Próbáltam elterelni az őrök figyelmét, de csak addig, míg elkábítottam őket varázslattal. Legalább ennyire jó volt. S onnan már mondhatni sima volt az út, tudtam merre menjek a folyóhoz, hogy ne vegyenek észre. Csak az utolsó szakasznál kezdtem el habozni. Két lépés és a vízben lettem volna. Két lépes déltől…
S ekkor hallottam meg a riadót. Nem tudom, hogy azt vették észre, hogy megszöktem, vagy éppen most kezdődött meg a támadás, de nem volt több időm, nekiiramodtam. Rohantam, ahogyan csak tudtam, a jégre érve megcsúsztam, elestem, s a golyó máris súrolta a jobb vállam. Fájdalmasan felnyögtem, de muszáj volt talpra állnom és rohannom tovább. Hallottam, ahogyan mögöttem ordibáltak, a szirénák szóltak, de én csak egyenesen mentem tovább, vissza se néztem.
Mindez tartott addig, míg a combomat el nem találta ismét egy lövedék. Előre dőltem, a jég pedig beszakadt… Éreztem a csontomig hatoló hideget, a szememet alig tudtam kinyitni, csípte a koszos víz, de csak úsztam tovább a jégpáncél alatt. Vagy megfulladok, vagy megfagyok, ez a két lehetőségem maradt, mert hiába lőttek tovább, az éjszaka sötétjében még ők sem voltak képesek megtalálni.
Így gondoltam, hogy max egy percig fogom húzni, aztán a tüdőm feladja… Mégsem történt meg. Egyfajta isteni csodának gondoltam, hogy bár nem tudtam mennyi ideje vagyok a víz alatt, nem kellett levegőt vennem. Mintha tudtam volna lélegezni anélkül, hogy a felszínre mennék. Viszont a víz hőmérséklete nem kegyelmezett. Fáztam, kegyetlenül, s tudtam, ha így haladok, akkor nem fogják bírni az izmaim. A folyó egyik felén pedig megláttam némi repedést. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom betörni. Erősen ütöttem, már fejeltem is, mire végre áttört, én pedig kibuktam a víz alól és a partra vonszoltam magam. Remegtem, mint a nyárfa, össze-vissza vettem a levegőt, a látásom homályos volt, s éreztem, hogy hamarosan összeesek. Az utolsó dolog, amire emlékszem arról az estéről, hogy három férfi közeledik felém. Nem lőnek, hanem kettő közülük két oldalról megtámogat, s húznak maguk után, a lábam már nem mozog, nem érzem őket, teljesen tehetetlen vagyok, mint egy élettelen test. A harmadik katona felemelte a fejem, mélyen a szemembe nézett, s annyit mondott túlélő. Ekkor jöttem rá… Délen vagyok.


Négy évet töltöttem egy átnevelő táborban. Az elején muglikét kezeltek – igen, végre megtanultam ezt a szót – viszont az alaposabb átvizsgálások után rájöttek, hogy varázshasználó vagyok. Onnantól kezdve könnyebben ment minden. Egyszerűen bele tudtak nézni a fejembe, rájöttek, hogy nem vagyok kém, hanem valóban meg akartam szökni északról. Viszont muszáj volt rendes nevelést kapnom, hiszen rengetegen meghaltak a sokkban, mely őket érte, ha Dél-Koreába jutottak. 4 év ritka hosszú idő volt, de még így is kevesebb, mint amennyit azok töltenek el, akiket azzal gyanúsítanak, hogy valójában csak be akarnak épülni, s majd visszaviszik az információkat északra.
Szerencsés voltam, ez az igazság. Ha akkor éppen nem segítenek rajtam az őseim – mert hiszem, hogy miattuk bírtam ki a víz alatt annyi ideig – akkor most halott lennék. A lábamon lévő sérülés így is súlyos volt, pláne, hogy utána még meg is erőltettem az úszással. De szépen lassan felépültem. Jól voltam, s éltem, csak ez volt a fontos. Emlékszem, mikor felébredtem, megkérdeztek, hogy hívnak. Akkor még elmondtam a valódi nevem. Az egyik katona, aki aznap este kimentett végül az egyik legjobb barátom lett. Byung hyung… Mindig így hívott, mert én voltam az idősebb.
Négy év után, mikor kiengedtek, s közölték velem, hogy innentől hivatalosan is szabad vagyok, élhetem az életemet koreaiként, azt kértem a férfitól, hogy sose hívjon többé a nevemen. Cho Byung Ho aznap este, mikor megszöktem, meghalt. Magam mögött akartam hagyni a múltamat, nem kívántam egy északi névvel tovább élni. Hívj Kim Jeong Suk-nak. Vagy simán Joshua-nak… Igen! Joshua… Josh.
S bár a lehetőséget felajánlották nekem, hogy délen maradjak katona, én visszautasítottam. Nem szerettem, nem volt nekem való. Némi információval tudtam nekik szolgálni, mire készülnek északon, milyen ott a helyzet… Cserébe pedig teljesítették egyetlen kérésem. Áthelyeztek egy olyan országba, ahol igazán megtanulhatok majd varázslónak lenni. Így jutottam el az Egyesült Királyságba, ahol… Rohadtul, de nincsenek olyan szigorú szabályok, mint a koreai félszigeten, hanem ismét felvehettem azt a laza, nagypofájú stílusomat, ami még a katonaság előtt volt. Azóta mindenkinek úgy mesélem el, hogy azért maradtam életben, mert túl szexi és makacs voltam kimúlni.

Nem vagyok tipikus északi. Vagyis ezt állítják, ugyanis magasabb vagyok az átlagnál. Bár a déliek el vannak tévedve, nem mindneki maximum 160 centi itt sem, bár tény, hogy az átlag nem 185-nél kezdődik. De viszonylag magasnak számítok, helyesnek, s izmosnak. Igen, ezek alapvető dolgok, ha farakasszemet akarsz nézni a másik ország katonáival. Gyerekes, nem? Bár tekintetbe véve, hogy a vezetők anno azon versenyeztek ki tudja magasabbra építeni a zászlós rúdját... Gyanítom egy bizonyos testrészük méreteit próbálták ezzel kompenzálni... Vagyis, semmi!
Nekem viszont nem kell bizonygatnom mennyire is egy főnyeremény vagyok, van elég férfi és nő, akik biztosítanak arról, hogy mennyire khm... Jó vagyok.
Már a kiállásom is a mérhetetlen magabiztosságomról árulkodik, egyenes hát, fennhordott orr... Kicsit nagy a pofám, de nem kérek érte bocsánatot. A ruháim pedig elég divatosak annak ellenére, hogy nem nagy márkákat hordok. Olcsó cuccokból is lehet nagyon mennő outfiteket alkotni.
S ami még biztosan feltűnik az embereknek, hogy egy kis beszédes páva vagyok... Vagy hogy mondják a helyiek? A lényeg, hogy mérhetetlenül sokat pofázok, meg okoskodom, így tényleg elhiszik, hogy eszes vagyok.