Harlan, te átkozott

Leveszem a cipőm, amikor valaki szobájába bemegyek vagy épp egyenesen az ágyára heveredek lustálkodni. Nem csámcsogok, nem horkolok és még a körmömet sem rágom. Beszéd nélkül nézek végig bármit, megeszek majdnem mindent és még meg is hallgatok másokat. Az egész egyéniségem pozitív, meg hasonlók, vidámság és minden szar. Hogy mit bírnak bennem? A humorom, a szövegeim, a felfogásom? Vagy, hogy sosem unatkoznak? Szeretek mindig csinálni valamit, alkotni, mulatni, keresni az újdonságokat. A mozgalmas életet? Nem szokás megkérdezni az emberektől, még randin is eléggé cinkes megkérdezni és kifaggatni a másikat. Elviekben jó a zenei érzékem, empatikusnak mondanak meg minden ilyen badarság. Sokszor valóban figyelek, vágom én, hogy a családomban akadnak, akik kicsit sem gondolkodnak hasonlóképp, csak leszarom. Nem kell nekem senki és semmi után mennem, utánoznom és azért viselkednem úgy, ahogy, mert azt valaki elvárja. Mert az ilyenek nem érdekelnek, ahogy az elvárások sem.
Hja. Ez is egyszerű, nem? Nem érdekel. Szórakozni akarok, szeretek és fogok is. Ennyire egyszerű a képlet. Hogy kinevetnek, lenéznek? Csinálják. Ha mindig mások véleményével lennék elfoglalva, akkor nemigen lenne időm arra, hogy foglalkozzak a saját dolgommal és jól érezzem magam. Meg belenyomorodnék a gondolatokba, az olyan emberekből meg bőven van, besavanyodva és szürkén. Én meg itt vagyok és arról próbálok listát összeállítani, hogy mit bírhatnak bennem a többiek. Röhejes. Sorolok előnyöket, mint egy idióta társkeresőn: szóval, valamennyire illedelmes vagyok, mert nem böfögök tátott szájjal az asztalnál ülve, azon kívül már… előfordul. Kedves vagyok, szoktam emlékezni a születésnapokra – ha felírom –, és vicces ajándékokkal kedveskedem. Vicces vagyok, tudom az összes fárasztó szóviccet, ha kell, ha nem és általában akkor sütöm el őket, amikor csak akarom. Családias vagyok, hiszen van egy rakás testvérem, akiket boldogíthatok, ha kell, ha nem. Az, hogy ha ezzel nem illek bele a sorba vagy éppen kikészítek egyeseket, nos, velem jár, el kell viselniük. De vissza a társkeresős felálláshoz. Állatbarát vagyok, valahol én is annak számítok, így nem is nehéz. Megosztom a jegyzeteimet szívesen, cserébe finoman elvárom, hogy velem is ezt tegyék. Merész vagyok és bátor, mert minden őrültségben benne vagyok, nem félek sem a pontlevonástól, sem semmitől, így, ha őrült öleted támad, hát csak gyere! Könnyű velem, kaja, ki a szabadba és már minden flottul is megy. Szeretem a szépet, a kellemeset, minden apróságnak örülök, így könnyen le lehet nyűgözni és megérteni velem a szót. Ezen kívül mi akad még? Semmi extra, azt majd a prémium verzióban megsúgom.

Valószínűleg sokakat az már eleve zavar, irritál, hogy Shelby vagyok, ennyi és semmi több. Ezzel nem tudok mit kezdeni, ha csak ennyi a baja, akkor még irigylem is, nekem se időm, se erőm nincs arra, hogy másokat már azért utáljak, mert épp mi a családneve. De a kérdés egyik fele az, hogy engem mi zavar: hát sok minden, mint amúgy mindenki mást, ebben sem vagyok különb. Zavar a vizes zokni, a gyereksírás, a túl hosszú napok sok tanórával, a beadandók, hogy nem tudok olyan menő kviddicses lenni, mint a testvéreim, nincs olyan jó memóriám mint Bájitaltanon a padtársamnak, a csámcsogás, a szipogás, minden, ahol unatkozni kell. Hogy másokat mi zavaró  bennem? Hmmm. Hallottam panaszt arra, hogy hangos vagyok, pimasz, pofátlan, szemtelen, trágár, trehány, lusta és persze hazug is. Van ezekben igazság, mert nálam a káosz a rend, ha valamit nem akarok, nem teszem meg és ha kell, akkor igen is füllentek, ameddig csak kell. Az is igaz, hogy nem mindig van fék a nyelvemen és ha rossz a napom, akkor bizony a szám is mocskosabb. Vagy franc tudja. Elviekben ha kicsit még jobban odafigyelnék arra, ami a tanulmányra vonatkozik, még évfolyamelső is lehetnék, csak nem akarok. Azt hiszem a túl szabad, túl laza felfogásom sokakat zavar, én meg nemes egyszerűen leszarom. Vannak a múltban is dolgok, amikkel nem tudok mit tenni és a jövőben is lesz bőven, ami másokat fog. Rossz szokásaim közé tartozik a lábdobolás, hogy hangosan beszélek, mindenről megvan a véleményem és ki is mondom, hogy nem lehet velem lépést tartani és az, hogy élek. Ezeknek is csak a középső ujjam a válasz.

Ha pontokba kellene szednem, hogy mégis mi történt velem eddig, akkor bajban lennék, mert a fejemben néha egész egyszerűen minden összekeveredik, a dátumok pedig főleg. Nem tudom, hogy szériahiba vagy teljesen normális, bár inkább előbbi, hiszen ismerek olyan tagot az iskolában, aki percre pontosan emlékszik még körülbelül arra is, hogy mi történt a születése napján. Ehh. Na mindegy. Menjünk visszafelé, hátha akkor mégis sikerül valami sorrendet felállítani, vagy valami olyasmi.
Szóval, van ez az év, a csodás tanév, amiben két dolog is érdemleges, a harmadik pedig az, hogy még sikeres vizsgáim is lettek. Amennyire én jósoltam az elején, ahhoz képest, ahogy indultam, ez kérem, aranyérmes teljesítmény. Na de, az egyik fontosabb esemény egy roxmortsi hétvégén történt.  Randim volt, vagy valami olyasmi, aminek a vége verekedéssé fajult. Nem, nem azt ütöttem, akivel randiztam, hanem annak az exét vagy nem ex? Belekeveredtem a végére, nem is érdekelt. A lényeg, hogy nekem még pár ilyen falubeli hétvége kimarad. Maradjunk annyiban, hogy ez tökéletesen jellemzi a szerelmi életem: elbaszódik, nincs és még ha akad is, azt is sikerül lenullázni. Lehet ideje lesz megbékélnem a tudattal, hogy balfasz vagyok.
A másik eseményre pontosan nem emlékszem, meg kell kérdezni a többieket, ők bizonyára. Elmentem egy kviddics válogatóra, vén fejjel. Kitaláltam, hogy belőlem is végre valaki lesz, kívülről fújok minden kis szabályt, cselt, fogást. A baj azonban ott kezdődik, hogy erősnek éreztem magam, terelőnek indultam, titokban és… jól be is főttem. A borzalmas kanyarok mellett a gurkó csókja pont olyan kellemes, mint aminek hangzik. Nem tudom hogyan értem földet, hogyan kerültem a gyengélkedőre, bárhova, de annyi biztos, nem, még mindig nem nekem való a repülés. Azt viszont nem mondhatom, hogy még egyszer nem próbálom meg, csak… nos, a terelést meghagyom az okosoknak.

Az eddigi éveim vegyesen véve hullámzóak voltak. Az év eleje mindig lapos és unalmas, az év vége pedig mindig a hajtásról szól, mert rajtam kívül még sokan akkor találják ki, hogy amúgy tanulni is kellene valamit. Csak a szokásos maszlag, mint mindenkinek. Az első két évben még feleekkora szám sem volt, valahogy ki kellett tapogatnom, hogy a testvéreim után milyen lesz nekem itt, képzeltem én elvárásokat meg minden szarságot, aztán rá kellett jönnöm, hogy a fele azt se tudja, kik vagyunk mi, akik meg igen, már csak legyintettek. Valahol ezért is jó az, ha az ember a sokadik a sorban? Majd megkérdezek egy Weasley-t, nekik… nos, nem könnyű a dolguk, én még egész jól állok. Szóval, a kezdeti ijedelem után szép lassan ám annál hangosabban törtem be az iskolai élet tudatába. Énekeltem már a folyosón, párbajoztam kisebb-nagyobb sikerrel, másztam fákra, falra, mindenre, amire csak lehetett, és még sorolhatnám. Nem biztos, hogy annyira örülnek ezeknek a többiek, vagy akit még érdekel, eleget fogják a fejüket, én pedig csak vigyorgok, mint egy tökfej. Azt hiszem, nagyon is jót tett az, hogy kiszakadtam végre az otthoni közegből, tartósabban, mint mondjuk egy kirándulás. Nagyon is jót. Sikerült kicsit felejteni, kicsit megtapasztalni, hogy milyen ha… ha nincs otthoni galiba.

Van, amit az ember nem is akar elmondani. Nem azért, mert szégyelli. Csak mert néha jobb - és másokkal szemben is kíméletesebb - megőrizni a látszatot.
Azt érzem, hiszem, hogy nálunk talán több is a szőnyeg, sőt, a föld alá ásandó, mint illene. Sosem beszéltünk ezekről egymással sem, mint valami mocskos tabu, csak sejtem, gondolom, hogy nem csak nekem vannak olyan történeteim, amik sötétebbek. Vagy messze nem? Annyira szerettem volna mindig és most is beszélni róla, de amikor nekiállok, amikor nekikezdek, a szavak belém fagynak. Ahogy az emlékképek is.
A foltokban képek, a képekben kellemetlen pillanatok. Furcsa szavak, a nyíló fiók és tartalma, amibe mindenki belepirulna, egy-egy kedves szó, csalogató, édesség és minden ígérete. Emlékszem, ahogy hozzáért a karomhoz, szorosan fogott, fájt, húzott. Aztán a következő érintése már kedves volt, lágy és simogató. Már nem a karomon, kezemen, a combomon, egyre beljebb és beljebb. Amikor megérintett, amikor odaértek az ujjai, marka ismét erősen fogott, én pedig megüthettem, megrúghattam és elrohantam. Nem tudom hogyan jutottam ki. Nem tudom, hogyan úsztam meg a többit, pedig akkor is próbálkozott. Még néha most is érzem és talán valahol ezért is baszok el minden randit.
Felejteni akarok.
Korábban, kicsiként is rémlik az ijesztő mosolya, meg a helyek, ahova elbújtam előle. Az ágy alá, a szekrénybe, de vannak foltok, amiket nem érek el. Nem tudok. És nem tudom, hogy azért, mert jelentéktelen, vagy… vagy… valami sötét. A fejem belefájdul, elmém zsibog, és inkább koncentrálok a jelenre. Az öreget alig látom, nem is akarom, az életem pedig élem. Ja, annyit előszeretettel emlegetnek, hogy későn kezdtem el beszélni és persze, mennyire jó is volt az az időszak. Pedig, most vagyok a csúcson. Vagyis, tartok felé.

Magamat látom a tükörben. Semmi különös. Barna haj, barna szem és vigyori pofa. Sokan vannak így, ilyen fizimiskával, nincs különleges ékszerem, tetoválásom, de anyajegyem sem és még a szeplőim sem léteznek. Nem nőttem egyelőre tovább, mint 175 centi, de talán még ad nekem a genetika pár centit, lehetőleg nem széltében. A hajam enyhén csigás, hol rövidebb, hol hosszabb, nem szoktam különösebben törődni vele, ahogy szárad, úgy áll és kész is. A lányok szokták irigyelni a hosszú és sűrű szempilláim, egyszer ki is kenték spirállal, amitől órákig csak könnyeztem. Szóval nem, nem sminkelek, az arcápolási rutinom is szegényes, az illatom szerencsére viszont kellemes. A ruhatáram az iskolai egyenruhámon kívül egyszerű, kényelmes, színes és laza. Nem követek divatot, nem kérdezem meg, hogy kövérít-e, felveszem, ami nekem jól esik. Szóóóval ja,  nem, nem én leszek a hisztérika, sem az, akivel órákig boltokban sétálsz, keresve valami újat és izgit.