Ren Moonves

A szüleim szerint már gyerekkoromban is akaratos voltam. Én ezt mostanra már inkább céltudatosságnak nevezném. Ha valamit akarok, akkor azt megszerzem. Így, vagy úgy. Nem vagyok az a fajta, aki könnyedén feladja a dolgokat, jobb szeretek megküzdeni értük, hogy aztán büszkén azt mondhassam, hogy ezt is elértem. Valami könnyen, valami pedig nehezen megy, de ez az élet rendje. A siker abban rejlik, mennyire vagyok kitartó, vagy okos. Ha szükséges, akkor pedig manipulatív. Inkább mondanám magam introvertált személyiségnek, mégis szeretek beszélgetni másokkal. Ez mind taktika. Nem a megfigyelő típus vagyok a türelmetlenségemből adódóan. Szeretek minél hamarabb kiismerni másokat, ezt pedig úgy a legegyszerűbb elérni, hogy felteszek olyan kérdéseket, amikre az adott válaszok alapján aztán hamar átláthatok rajtuk. Ezáltal mindig mások előtt tudok járni akár több lépéssel is. Szeretek felkészült lenni adott szituációkban, mindig megtervezek előre mindent, ezért folyamatosan jár az agyam. Néha már bosszantóan is sokat. Sokszor neveznek bunkónak a szókimondóságomból adódóan. Lehet, hogy sokszor nyersen fogalmazok, de én ezt inkább őszinteségnek nevezem. Sosem gátolt, hogy esetlegesen megbántok másokat a szavaimmal. Nem fogok mást mondani a valódi véleményem helyett csak azért, hogy kedveljenek. Ezek ellenére mégsem szeretek vitákba keveredni, feleslegesnek tartom az ostoba szócsatákat, mégis mindig az enyémnek kell lennie az utolsó szónak. Nem vagyok elkényeztetve, mégis könnyedén meg lehet mondani rólam, hogy egyke vagyok, például, amiért nem szeretek osztozkodni sem. A szüleimmel nagyon jó a kapcsolatom, anyám mindig azt mondta, ha továbbra is ilyen kitartó leszek, nagy varázsló válhat belőlem. Apám is támogat, de benne van némi félelem, hogy ha ezen az úton haladok tovább, nem jóra fogom használni azt az ajándékot, ami születésemtől kezdve a birtokomban volt. A mágiát.
Hogy mindez inkább jó vagy rossz tulajdonságokat ír le, azt mindenki döntse el maga. Külső szemmel, akik nem ismernek úgyis csak a lazaságomat és a megnyerő szövegemet fogják látni, hallani. De ha engem kérdeztek, nem minden fekete vagy fehér.

Az egyetlen fontos dolog ebben a világban, az a véred. Mindenki ez alapján fog beskatulyázni, ez alapján döntik el, hogy mennyit érsz. Erős vagy-e, vagy gyenge. Mire fogod vinni ebben az életben. Ha akarod, ha nem, születésed pillanatában belekerülsz egy átkozott rasszista életfelfogásba, és ha nem tiszta a véred, számolnod kell a kivételezéssel, ami ellen nem tehetsz semmit.
És én egy ilyen világban élek.

A Durmstrang-ot valószínűleg nem kell bemutatnom senkinek. Két fő követelménye van a bekerülésnek, amelyek egyike, hogy legalább félvér varázsló legyen a tanuló. Mikor első nap izgatottan és ámulattól ittasan körbenéztem az iskola falain belül, még nem sejtettem, hogy attól, mert engedélyezett a nem tiszta vérűek számára is a bekerülés, az nem egyenlő azzal, hogy a többi, aranyvérű diák is ugyanúgy bánjon velük, akik nem hozzájuk hasonlóak. Mindigis tudtam, hogy az aranyvérűek jelentős része beképzlet, és lenéz mindenki mást, aki - szerintük - kevesebb náluk a vére miatt. Sok ehhez hasonló dologról beszélgettem a szüleimmel régen, elvégre kötelességük volt az is a nevelésemen kívül, hogy felkészítsenek az előttem álló, nem túl szokványos életre. Végül a valóság minden addigi gondolatomat felülmúlta.
Sosem voltam az a személy, akit félteni kellett. Ha kellett, nagy volt a szám és sosem hagytam magam másokkal szemben. Ez itt sem volt másképp. Talán ez okból kifolyólag sem voltam túlságosan népszerű. Nem volt sok barátom, nem is akartam különösebb kapcsolatokat kialakítani, elvégre tanulni mentem oda. Gyakran bajba is keveredtem. Volt, hogy a saját hibámból, volt, hogy más hibájából. Igazából mindegy, a vége mindig ugyanaz volt; beszélgetés az intézmény vezetőjével. Az ambíciózus jellemvonásomnak köszönhetően azonban sosem jöttem ki rosszul egyetlen szituációból sem. A tanárok kedveltek. Tökéletesen teljesítettem az órákon, mindig felkészült voltam, precíz, és komolyan vettem a feladatokat. Valószínűleg láttak bennem némi potenciált. Ha épp nem órán vettem részt, gyakran töltöttem az időmet a könyvtárban, hogy új dolgokról olvashassak, vagy épp valami eldugott helyen gyakoroltam, főként a sötétségmágiát, hogy minél hamarabb tovább fejlődhessek. Szerencsére az oktatóm is tökéletes partner volt abban, hogy már első évemtől kezdve komolyan vegye a tanításomat. A kötelezők mellett plusz tantárgyként felvettem a rúnaismeretet, és több nyelvet is elkezdtem tanulni. A családomnak köszönhetően kétnyelvű vagyok anyanyelvi szinten beszélem a német mellett az angolt is, viszont mindigis érdekeltek a különböző nyelvek, és örültem, hogy még ezek tanulására is volt lehetőségem az iskolában. Összefoglalva; annak ellenére, hogy bajkeverő voltam, nem lehetett rám egy rossz szava sem a tanári karnak.
Szerettem abba az iskolába járni. Sajnos azonban csak az ötödik évfolyam végéig nevezhettem magam Drumstrang-os diáknak.

Én csak próbáltam kölyökként túlélni az iskolás éveim, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy az életem egy klisés fordulóponthoz ért. Gondolom mindenkinek megvan, hogy a csendes gyereket cseszegeti az iskola népszerű diákja. Hát ebben a történetben én voltam a magának való srác, aki ráadásként pedig félvér is. Sosem szerettem részt venni a párbajokban, amire a klubhelyiségünkben volt lehetőség. Jobb szerettem kívülről figyelni, hogy mi történik a ringben, de sajnos eljött az ideje annak is, hogy elkerülhetetlenné váljon, hogy belépjek oda én is.
- Hé, Moonves. Elméletben nagyon jó varázsló vagy, de gyakorlatban is próbáltad már? - szólt oda az egyik évfolyamtársam. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy az áldozata legyek, én csak nyugodtan szerettem volna olvasni az egyik kanapén feküdve. Gúnyos hangja azonban megütötte a fülem. Lassan emeltem rá a tekintetem az előttem heverő könyvről, de ez még kevés volt ahhoz, hogy megerőltessem magam, és értelmetlen szócsatába keveredjek vele. - Lefogadom, azt sem tudod, hogy a pálcádnak melyik végét kell megfogni - ő csak folytatta egy idegesítő nevetés kíséretében.
- Tudom, mi a célod, de nem fogok veled párbajozni - feleltem kissé unottan. Engem nem volt egyszerű felbosszantani, azonban, ha valakinek mégis sikerült.. nos, nem járt jól.
- Persze, hogy nem, mert félsz, hogy beégsz mindenki előtt - vágta rá azonnal, majd kiejtett egy aprócska szót a száján a lehető legtöbb undorral, ahogy csak tehette. - Félvér.
A tűrőhatárom és a közömbösségem pedig eddig a pontig tartott. Becsaptam a könyvet magam előtt, majd magamat is meglepő gyorsasággal álltam fel a kanapéról, hogy a másodperc törtrésze alatt szeljem át a helyiséget, hogy elé kerülhessek.
- Meglátjuk, mit fogsz szólni, ha egy félvér fog a padlóra küldeni egy párbajban - magabiztos voltam. Tisztában voltam a képességeimmel, tudtam, hogy nem hiába tanultam és gyakoroltam olyan sokat. Lehetett ő aranyvérű, mit sem számít, ha az ellenfele erősebb, mint ő. A vér nem fog megmenteni egy csatában senkit. Sajnos azonban nem tudtam megjósolni a jövőt, máskülönben lehet, hogy hagytam volna az egészet a francba. Mégis hiszem, hogy minden okkal történik, és aznap délután a sors azt akarta, hogy elverjem párbajban azt a nagyképű idiótát. Arra azonban még én sem számítottam, hogy olyan mélyre süllyedhet, hogy a szégenyérzete és egy hülye kis sérülés miatt azonnal anyucihoz és apucihoz fusson.
Többet nem kellett visszamennem a Drumstrang-ba. Azzal az indokkal lettem kicsapva, hogy olyan varázslatot használtam egy diák társammal szemben, amit nem szabadott volna, úgy, hogy ő bele sem egyezett a párbajba. És ha mindez nem lenne elég, még meg is sérült. Mikor ismét az igazgatói irodában kötöttem ki, úgy éreztem, nincs értelme tiltakozni.

Az én szavam az övék ellen..
..semmit sem ért volna.

Szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. Hogy ez nálam mennyire helytálló, azzal tudnék vitatkozni, de mindenki ezt veszi rajtam észre legelőször. Talán azért, mert a kisfiús arcomhoz tökéletesen párosul az ártatlan tekintetem, zöldes-kék íriszeimmel, amik véleményem szerint szeretnek játszadozni a két szín különböző árnyalataival a hangulatomtól és a fényektől függően. Ez teszi őket még különlegesebbé. Azonban ezek a külső vonások, ne tévesszenek meg senkit. Messze vagyok az ártatlanság mintaképétől. Erre aztán hamar rájön mindenki, miután észreveszik az összképet, ahogy minden áron ezt a téveszmét próbálom szétoszlatni. Például a többnyire komor, unott tekintetemmel, vagy az enyhén kócos, sötétbarna tincseimmel, amik alul rövidebbre vannak nyírva. Az öltözködési stílusom nem túl jellegzetes; nem szeretem a feltűnő ruhadarabokat, vagy az élénk színeket. Valahova a trendi és laza - ha kell, mégis elegáns - közé tudnám besorolni. Persze, ha épp nem az iskolai egyenruhát kell hordanom. Nem büszkélkedhetek nagy ruhatárral, ami úgy gondolom fiú létemre teljesen normális, viszont minden esetben csak olyan darabokat hordok, aminek 'van neve', azaz minőségi és márkás. Viszonylag magasnak mondanám magam, ami egy áldás, mivel nagy átlagban mindenki alacsonyabb, így még egy lehetőségem van viccelődni másokkal. Arra pedig már biztosan rájöttetek, hogy ez az egyik lételemem.