Bonding Experience || Lev & Anna

Még mindig több ponton új a helyzet, nem csak a környezet miatt, vagy a hangok okán a fejemben, a tény, hogy már egy gondolatom sem igazán a sajátom - legalábbis addig biztosan nem, ameddig meg nem tanulom az összeset kizárni annyira, hogy ne legyenek kellemetlen véletlenek, amikben egy gondolat vagy azok egész sora mégis eljut hozzájuk. Tudtam, hogy zavarni fog ez is az egészben, de ennyi még mindig nem elég, hogy összességében rossznak gondoljam a szövetséget. Legalább az apám már kevésbé liheg a nyakamban azóta, és legyen bármennyire is fura a hirtelen támadt jókedve, még mindig sokkal jobb, mint amikor elégedetlen.
Az iskolát illetően is megvannak a gondolataim, bár ahogyan megfigyeltem, a legtöbb Durmstrangos cserediáknak megvannak. Miért is jövünk még mindig ide? Persze, téríteni. De azért hiányzik a korábbi közös szobánk sötét magánya, ahogyan a mostani vörös és arany berendezéseit figyelem, a központban elhelyezett kandallót és foteleket, a számtalan festményt és faldíszt… mi ez a hely, komolyan? Nem is töltök sok időt arra, túl zsúfolt, folyamatosan megjelennek valakik a tűz körül, ezért is töltöm inkább az időmet azzal, hogy csendesebb helyeket keressek magamnak.
Most is egy ilyen úton voltam, feltérképezni a kastélyt és környékét, mert az ilyen épületek szinte mindig többet rejtenek magukban, mint amennyit elsőre mutatnának. A folyosó is zajos és diákok folyamaitól egészen fullasztó, de legalább már ki tudom zárni, mintha itt sem lennének akár, legalább addig, ameddig célba érek. Nem véletlen, hogy csendes helyeket keresek a közelben. Azokban az igencsak ritka helyzetekben viszont, amikor egyenesen mellém sétálnak a folyosón és csak úgy látszólag minden ok nélkül leszólítanak, akkor elég nehéz úgy tenni, mintha a másik személy a többihez hasonlóan nem is létezne.
Mielőtt bármit is mondanék, csak tetőtől talpig végigmérem a Vogel lányt, persze, beugrik, hogy kicsoda ő, és talán a közös Durmstrangos múlt feljogosítja arra, hogy ilyen követelőzően elhívjon magával mégis… csak nagyon erősen nevezhetjük közös múltnak a miénket, hiszen tulajdonképpen a másik származásán kívül nem sokat tudunk egymásról. És miért kellene változtatni valamin ami egészen idáig hibátlanul működött? - Kellemetlen lehet. - Az, hogy nem megy egyedül sehova. De olyannyira nem hatottak meg a szavai, hogy a megszokott kényelmes tempómban tovább is indulnék a folyosón. Méghogy vásárolni… nálam rosszabb személyt aligha kaphatna erre, ezért kegyesen adok neki egy esélyt átgondolni azt, hogy mit is mondott nemrég és mennyire nevetségesen is hangzott. Mert ugye nem gondolja komolyan? De az, hogy egyenesen húzni kezd maga után… elkerekedett szemekkel pillantok az engem fogva tartó kezére, egyetlen momentum töredéke, hogy kirántsam a karomat az ujjai égető börtönéből.
- Remélem tudod, hogy erre a szerepre konkrétan bárki más alkalmasabb lenne ebben az intézményben. - Próbálom úgy folytatni, mintha nem most téptem volna ki a karomat a kezéből, miközben a csuklómat fogom, pont, ahol megragadta.  Nem hiszem, hogy komolyan mondja, mert még mindig ellent mond minden logikának, hogy annyi lehetőség közül pont rám essen a választása. - Őrültségnek hangzik a választásod. - Már a származása miatt is megérdemel ennyi őszinteséget, bár többnyire amúgy sem szoktam takargatni a véleményem. - Ráadásul pont vásárolni? - Forgatom a szemeimet, miközben tovább indulok. Az egyetlen ok, amire gondolni tudok és azt erősíti, hogy nem kellene visszautasítanom az a származása. Erre építene mindent? - Még nem késő bevallani, hogy ez a legrosszabb ötleted mára. - Remélhetőleg annyira azért mégsem makacs, és hajlandó használni a fejecskéjét gondolkozásra is. Semmi jó nem származna ebből senkinek. Roxmorts egészét sem térképeztem fel viszont, így mégis lehetne még egy okom arra menni… de nem így képzeltem el a dolgot. Bár még mindig esélyesnek tartom, hogy meggondolja magát útközben. Mert elindulok vele Roxmortsba, azzal a meggyőződéssel, hogy ott majd ő maga fogja akarni, hogy távozzak mellőle, az pedig talán nekem is kedvezőbb, mintha elutasítanám. Ha rájön, hogy jobb neki nélkülem, akkor a későbbeikben eszébe sem jut hasonló.

Sejtem miért választott pont engem, akárcsak azt is, hogy az egész vásárolgatás csak egy ürügy arra, hogy időt tölthessünk együtt. De komolyan, pont a vásárlást tartotta a legjobb kifogásnak erre? Lehet csak látni akar szenvedni, bár abból lényegesen kevesebbet fog látni, mint amennyire valójában értelmetlennek tartom ezt az egészet, a hasonló szociális keringők jelentős részével karöltve. Pedig ezek körében lettem felnevelve, de folyton találkozni vele még nem jelenti, hogy meg is szeretem, vagy úgy általánosan, kényelmesnek érzem valaha is. Inkább csak elfogadom valami szükséges rosszként.
Látom a megdöbbenést az arcán amikor kiszabadítom a karomat, de nem érdekel túlzottan. Hallottam a hírét már a Durmstrangban is, de ismét, nem én leszek az aki majd megijed tőle. A tekintetem változatlanul érdektelen marad, amíg lesz oly kedves eltörölni a megdöbbenést - mert feltételezem ez következik, valamiért úgy hiszem nem akarja sokáig tartogatni az arcán - bár ha ragaszkodik hozzá, felőlem maradhat is. Kevés dolog tehetné kellemesebbé a gondolatot, hogy a lassan kialakuló rutinomból kirázva vele tartsak Roxmortsba.
- Az ennél felemelőbb érzés lenne. - Nem, a mostani egészen más, mint a megtisztelés. Közelebb áll a kötelességhez, sőt, egyenesen és határozottan a kényszer irányába tart, ahogyan tovább mérlegelem a lehetőségeimet. Igazából ez egy csapda, mert lehet valóban előnyös lenne “ismerkednem”, ettől viszont nem hat vonzóbbnak vagy elviselhetőbbnek a gondolat. Vele tartok, de azt nem várhatja el, hogy jókedvvel is tegyem majd.
- Pozitív meglepetés lenne. - Nem fogom vissza magamat ahogyan végigmérem. Nem feltétlen a szokásos módon, inkább csak elemzően, nem időzve sehol sem sokáig, nem a teste érdekel, inkább a kinézete egészben és darabokra szedve, és igen, levonok pár sztereotíp következtetést, amiket majd a vásárlás során megcáfolhat vagy akár meg is erősíthet. A látszattal ellentétben amúgy nem vagyok kifejezetten ellenszeves vele, igazából elhanyagolható kivétellel mindenkivel ilyen vagyok.
- Ezt összeraktam. - És itt inkább sóhajtva elhallgatok, mert aligha fog ez bármerre is vezetni, ezért jobbnak látom elengedni a dolgot. De legalább már célratörőbben beszél, ennyit sikerült elérni vele.  - A vérszövetség után nem sok választásom volt. - A hangsúly pedig tökéletes kifejezi, hogy mennyire nem akartam jönni én sem ebbe a jelentősen túlértékelt intézménybe, de az ilyen jellegű döntéseket eddig sem nekem kellett meghozni, nekem inkább csak engedelmeskedni kell és teljesíteni.
A jóba lenni dolgot erős túlzásnak érzem, de ezt maximum a felélem érkező hallgatásból sejtheti ki, mert más jelét nem adom. Nem könnyű velem jóban lenni, inkább csak semlegesen. Amíg nem ugornak a torkomnak és nincs okom, én sem ugrom senki más torkának. De jóban lenni, az már egy egész más és idegen helyzet ettől. - A szövetségnek nem előfeltétele, hogy jóban legyünk, ha az kölcsönösen előnyös. - Csak úgy megjegyzem, de már amúgy is úton vagyok vele Roxmorts irányába, ebből a gesztusból pedig vehetjük azt, hogy adok egy esélyt a dolognak. Akkor is, ha nem látom célravezetőnek a szándékát, és több ponton hibásnak vélem, abban azért egyetértek, hogy lehet valami előnye. Talán. A jövőben.

A kérdésére csak egy pillantást kap válaszul, de egyéb magyarázatot nem, hiszen a korábbi szavak magukért beszéltek. Nem igaz, hogy semmit sem tudok róla, a neve bőven elég ok volt tudni a fontosabb részleteket. Nem ismerem, de hallottam róla már a Durmstrangban is. Nem volt okom megismerni, de volt okom meghallani a híreket róla. Tudom, hogy sokan lennének akik a lábai előtt tekeregnének, de tőle ostoba a feltételezés, ha egy Karkarofftól hasonlót várna el. Ha tőlem mást várna el. Azért is jobb a legtöbb esetben ha hallgatok, mert amikor megszólalok abban könnyedén lesz valami kegyetlen őszinteség, amihez úgy tűnik a lány nincs hozzászokva. Hosszú utunk lesz Roxmortsig, úgy látom…
- Nem mit, hogyan. - Akárhova is megyünk, keveset változtat a tényen, hogy Annamarie Vogel nem egy olyan lány akit könnyen lehet ignorálni, sajnos. - Melyik köt le jobban? - Nem figyelmességből érkezik a kérdés felé, csupán azért, hogy el tudjam dönteni, melyik helyen hallgatna többet vagy foglalkozna mással. Tisztában vagyok azzal, hogy meglenne az előnye a lány jó oldalára kerülni, ugyanakkor azzal is, hogy mennyi energia lenne számomra fenntartani mindezt hosszútávon, ha csak a képmutatásra és hamis szavakra építjük. Ha el tudjuk viselni egymást, akkor el kell viselnünk, különben az ilyen közvetlen kapcsolati hálók szövése annyira nem az erősségem, hogy ritkán érné meg. Leginkább akkor, amikor már kezdetből egyértelmű mit nyújthatunk a másiknak amiért megérné - vele viszont ez közel sem áll fenn, azon kívül, hogy közel van a lányokhoz. Azokhoz, akik még mindig ellenségnek néznek valahol - nem lepne meg ha emiatt Annamarie sem tenne másképp. A falkaszellem erős tud lenni ilyen téren a köreinkben, nem lepne meg, ha a gondolataiba ékelte volna magát a többiek véleménye. Azoké, akik szemében csak egy szálka vagyok, pótlék és cserealkatrész egy már jól működő gépezetbe. Egy részük arra vár, hogy elrontsam és kidobhassanak… de nehezebben vagyok eltávolítható, mint szeretnék.
- Mindig így nézek. - Nem részesül különleges bánásmódban, a modorom a legtöbbször ennyire nyers, és testközelből pontosan ilyen hideg méregetéssel figyelek mindenkit, mintha ki lehet számolni ennyiből az ismeretlen tényezőket. Valójában elég sok mindent elárulnak az emberek akaratukon kívül is.
- Kötelesség. - Az nem kényszer, mert van választásod, ahogyan mondtam, nem sok választásom volt, de választásom volt. Mindig ott van a céltalan ellenszegülés, szégyenfolttá válni egy makulátlannak szánt vásznon. Választása mindig van az embernek, csak nem mindenkinek van bátorsága meglépni. Vagy nem mindenki elég ostoba ahhoz, hogy megtegye.
- Maximálisan? - Lassan felvonom a szemöldökömet a túlzást hallva. Hogy gondolja? Ismerhetsz vala annyira egy embert? Kiszámolhatsz minden tényezőt? megfejthetsz minden rejtvényt? Nem. Még egy olyan kapocs által sem teljesen, ami engem köt a vértestvéreimhez. - Nagylelkű ajánlat. - A gúny túlcsordul a szavaimból, kétlem, hogy ne érezné ki ezt az élt belőlük.

Legalább útközben kevesebbet beszél, erre ösztökélik azok az alig párszavak válaszok, vagy néma biccentések és pillantások is amiket néha szavak helyett kap. - Előre. - Ha nem választott korábban, akkor választok én, érdekelne erre miket minősítenek annyira veszélyesnek, hogy fegyvernek nevezzék - ráadásul felkeltette a figyelmem, hogy pont ezt a lehetőséget tűzte a végére. Érdekel miért, de nem kérdezem amíg nem szükséges, ha odaérünk kiderül.

Esélyesen választ várt volna a kérdésére, főleg ha már pontosítottam nála, de azt még én is tudom, hogy az a hogyan nem egy olyan részlet amit hallani szeretne. Bár lényegében azzal, hogy csendben maradok megadom neki a választ - pont így, de kétlem, hogy ez a kedvére tenne. Eddigre viszont szerintem rájöhetett, hogy nincs sok szándékom a kedvében járni. Azt feltételezem, hogy van ennyire okos lány.
A fegyveres válaszára is egy néma biccentéssel reagálok. Kicsit sem látszik, de valahol meglep a döntése. Egyelőre leginkább csak kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz vele fegyvereket nézni. Mondjuk nem mintha annyira jelentős különbséget tett volna, hogy mit nézek vele, akár ruhák is lehettek volna, a fegyverekben legfelejebb egy kevéssel van több potenciál. Nem a választott tárgy ténye, hanem a társaság miatt. Erőltetettnek hat ez az egész, emiatt is esik nehezemre ennél is jobban bevonnom magamat ebbe az egészbe. Csak látszati játék, ami engem illet elég lett volna egy szóbeli egyezség is arra, hogy nem ugrunk egymás torkára és esetenként segítünk a másiknak ha kell - a többi csak amolyan körítés. A hozzá hasonlóak - vagyis igazából rajtam kívül a legtöbb ember - viszont szeretik az ilyen felesleges formaságokat. Megérteni nem fogom, de megtanultam játszani a játékukat. Gyorsabb, ha túlesünk rajta és a sikerélménnyel távoznak… és utána pedig békénhagynak.
A felkiáltására nézek újra rá, a tekintetem éle eddigre lekopik és egészen semleges marad, csak elemző. Nem értem. Nem értem miért számít az, hogy mindenki elmegy, vagy miért kellett ezért utánuk jönnie, ha nem köti őket egyéb szövetség erre. Biztos vagyok abban, hogy tudnak vigyázni magukra, és a köztük levő kapocs ha ezen az egy éven bukna el, akkor nem állná ki az idő próbáját sem.
- Ha nem szúrsz hátba, én sem foglak. - KÖnnyedén jelentem ki, és veheti ezt ígéretnek is, hiszen már rég tudom milyen kapcsolatok fűzik a szövetség többi tagjához, így nem csak odavetett szavak ezek. Viszont ha erre korábban rátérünk, elkerülhettük volna az egész vásárlás okozta kellemetlenséget… kivéve ha még mindig makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy úgy akarja érezni, hogy megbízhat bennem… az érzések viszont becsapnak. Az érzések valami távoli, múlékony, alakítható dolgok. Jönnek és mennek, és szerintem határozottan jobb amikor mennek, mint amikor jönnek. Nélkülük könnyebb tisztán gondolkodni, logikusan átlátni a helyzetet, sok minden sokkal egyszerűbbnek hat… más meg bonyolultnak. Ő például bonyolultnak. - Csak őszinte vagyok. - Pont olyan bátorsággal, mint aki nem fél a következményektől. És pontosan emiatt. Csak akkor vagyok kedves, ha szükséges, az viszont egy hazugság, hazugságra viszont nem lehet bizalamat építeni. - Azt hittem bízni akarsz bennem, ahhoz meg ez kell. - Nem mondhatja, hogy nem próbálkozok, ha nem próbálkoznék, már rég nem lennék itt. Lehet csak nem tudja, hogy nekem már ez is erőfeszítés? - Ha nem akarnék egy esélyt adni annak a formalitásnak, hogy úgy is érezd, hogy megbízhatsz bennem, már az ellenkező irányba tartanék. - Lényegében semmi sem köt ide hozzá, a kötelességem elsősorban nem felé szól, vele elég, ha nem akarjuk megölni egymást.
- Ha meg akarsz bízni bennem, vagy még rosszabb, egyenesen megismerni, nem fogok hazudni. - Az őszinteséget igazából kevesen értékelik. Azt hiszem, amikor az emberek elvárják, többnyire egy nagyon legyengített, hazugsággal és mellébeszéléssel felszépített változatra kíváncsiak. Ő is?

Az úton és a megérkezés után is csak a kérdéseire válaszolok, röviden és egészen lényegre törően, mintha számolnom kellene hány szót mondhatok ki egy nap - pedig csak megtanultam lebontani amit mondani akarok annyira, amennyi valóban lényeges, felesleges mellébeszélések nélkül.
- Igen. - Ami azt illeti fel is térképzetem, de ennyire részletesen nem kell tudnia. A választ amúgy is kiérezhette volna abból, hogy mennyire célirányosan tartok egy bizonyos épület irányába. Az üzletek kínalatát nem volt alkalmam még megnézni, úgyhogy nem csak amitt lesz ez most egy első alkalom, hogy ő is velem van. Csak tudom hová akarok menni, de azt még nem pontosan, hogy mit találok odabent. - De a kínálatot nem láttam. - Így elvárásaim sem igen akadnak. - Nem tűntél olyannak, mint akit érdekelnek a fegyverek. - Persze azt sem mondom, hogy meglep, mégiscsak egy aranyvérű és befolyásos család sarja… bár az is igaz, hogy a legtöbben nem preferálják ezt a megközelítést, és inkább támaszkodnának teljes mértékben a pálcájukra. Szerintem a túlzott büszkeség is bukáshoz vezet, élet-halál helyzetben igenis hasznos, ha az embernél van valami élesebb is. A büszkeség a halálban nem sokra vezet.
- Ha van javaslatod a helyre, hallgatom. - Most pillantok rá újra hosszabb idő után. Nem vagyok egészen bunkó, legfeljebb nyersebb az átlagnál és nem szeretem a felesleges bájolgást. Ha megerőltetem magam, imitálhatok hosszabb-rövidebb időre hasonlót… de ezt a helyzetet úgy ítéltem meg vele, hogy jobb lesz önmagamnak lenni. Ha hosszútávra tervezünk, csak ez igazán életképes lehetőség.