Juliet Denoir

Az emberek általában kedvesnek tartanak, de inkább azt mondanám, hogy vonzom a hasonló energiájú embereket, így nagyon könnyen szót értek a közvetlen környezetemmel. Nyitott vagyok az új dolgokra, emberekre, mások problémáira, így gyakran találhatsz meg a klubhelyiségben úgy, hogy éppen lelkizek valakivel az egyik sarokban. Az esetek többségében mindenre tudok valamilyen megoldást, főleg ha másokról van szó.. az ember általában a saját gondjaival boldogul nehezen és a saját tanácsait nem képes betartani. De másoknak nagyon szívesen segítek.
Nem tudsz olyat mondani amibe ne vágnék bele teljes mellszélességgel és lelkesedéssel.
Kissé talán akaratos vagyok és emiatt kitartó is, ha valamit a fejembe veszek, akkor nincs megállás.
Hűséges vagyok.. családhoz, barátokhoz, mindenkihez, aki közel áll hozzám. Értetek tűzbe mennék.
ooo.. és remekül tudok titkot tartani.

Sokaknak idegesítő lehet, hogy próbálok mindenhol jelen lenni és mindenről van véleményem. Nehezen veszem észre, hogy hol a határ érdeklődés és tolakodás között. Arról nem is beszélve, hogy az emberek többsége nem biztos, hogy kér a belekotyogásomból.
Gyakran bambulok el és merülök el a kis fantáziavilágomban, ilyenkor viszont minden kifejezés eltűnik az arcomról, amit mások sokszor úgy értelmeznek, hogy biztos éppen ítélkezem... pedig eskü.. épp nem is ugyanabban a világban járunk.
Sokszor kérdezek vissza.. nem azért, mert süket vagyok csak néha kihagy az agyam egy fontos témánál, így muszáj hallanom még egyszer, hogy el tudjam raktározni az információt.

-Menj már innen büdös vagy!!-próbál lehámozni magáról miközben a éppen átölelem a derekánál és próbálom visszatartani a lépcsőn, hogy semmiképp se ő érjen oda először a portré lyukhoz. Megcsúszok így teljes súlyból ráesek magam alá temetve őt a lépcsősor közepén. Legalább én nem ütöttem meg maga. Közben persze teljes egészében betakarom a koszos, izzadt kviddics talárommal. Olyan gyorsan tápászkodok fel, mint még életemben soha, hogy meg tudjak tenni néhány lépést mielőtt utánam iramodna az öcsém. A lófarkamnál fogva ránt vissza a lépcsők tetején miközben már rákiabálja a festményre a jelszót, pedig már szegény biztosan tudja, hogy mi vagyunk azok.
-ALEXANDER!-kiáltok fel nehezen megtartva az egyensúlyomat félkézzel megkapaszkodva a vaskos kőkorlátban. Még jó, hogy anyánk ezt nem látja. Otthon mindig egyfajta jómodort erőltetünk magunkra, hogy ne okozzunk csalódást... de a Roxfort.. első vérig megyünk.
Diadalmasan emeli fel ökleit a plafon felé, amikor alig néhány lépéssel előttem kocog be. Persze ilyenkor szűrés nélkül szabadulnak el az intuitív gondolatok és amilyen erősen csak tudok belerúgok abba a lábán a bokájába, amivel éppen lépne előre. Feltett kezekkel, összekulcsolt bokákkal és egy bájos WÁÁ kíséretében úgy dől el, mint egy deszka és ugyan félő, hogy bepisilek a nevetéstől, mégis pánikszerűen kezdek el futni a lányok hálókörletének lépcsője felé.
-Csak azt bánom, hogy nem ettelek meg, amíg anyánk hasában voltunk.-motyog a szőnyegbe.
-Nem hallom... most is olyan messze vagy a hátam mögött, mint a szülőcsatornában...-kiabálok vissza, bemutatva neki a vállam fölött, miközben már kocogok fel a lépcsőn.
Egy kiadós forró zuhany után már a mugliismeret házimat körmölöm. A szüleink mugli iskolába járattak minket, amíg meg nem kaptuk a roxforti levelünket, illetve apánk származása miatt ez egy olyan tantárgy volt, amiben erőlködés nélkül gyűjthettem be a jó eredményeket, amire valljuk be más téren mutatott hiányosságaim miatt szükségem volt. Pont az utolsó szavakat vetem a pergamenre a pennámmal, amikor valaki szinte kitépi az ajtót a helyéről.
-Menjüüüünk enniiii!- a drága barátnőm az iskola kezdete óta mellettem van, de sosem láttam olyan lelkesedést az arcán, mint amikor valami ehetőről volt szó.
-Jó...jóóóó...kész.-rakom félre, hogy megszáradhasson a tinta. Gyorsan magamra rántom a taláromat és már száguldunk is lefelé a lépcsőn. Komolyan.. néha úgy érzem, hogy sosem fogok felnőni.
Egy jól megpakolt tányérról falatozva hallgatom az asztal fölött repkedő szavakat, de fejben valahogy mégsem vagyok jelen. Az előző nyárra kalandoznak a gondolataim, amikor Spanyolországban nyaraltunk.. olyan szép volt a part.
Egy újságpapír vág tarkón visszarántva a valóságba.
-Úgy zabálj, hogy a nagy seggedet majd nem fogja elbírni a seprűd..-az öcsém után hajítok egy szem szőlőt, amivel pont fejbe találom.
-Ezzel 10 pontot szerzett a griffendél!-ujjong egyet nevetve a barátnőm, aki valószínűleg a legnagyobb szurkolóm a meccseimen. 2 éve kerültem a csapatba és azóta mindig ott tombol a lelátón.
-Egyébként van barátnője?-néz rám megvonogatva a szemöldökeit én meg majdnem arcon köpöm egy kis tört krumplival, amit lenyelni készültem.
-Először is.. FÚJJ. Másodszor... ne merészeld... Harmadszor.. azt hiszem igen.. de nem szokott velem ilyenekről csacsogni miközben egymás körmeit lakkozzuk...-forgatom meg a szemeimet. Még a hideg is kirázott te jó ég... még belegondolni is szörnyű. Kicsit megrázom a vállaimat, mintha ettől elmúlna a szavai nyomán lebegő hányinger.
-Vicceltem..-nem viccelt.
-Egyéééébként... te kinéztél végre valakit? Vagy még mindig azzal a tavalyi 1 hetes akármivel akarod kiszúrni a szememet?
-Majd ha végre nem kell valaki helyett levennem saját magamat a lábamról, akkor talán elgondolkozom... addig felejts el..-egyébként nincsenek égbe kiáltó elvárásaim se igényeim... sosem voltak.. ugyanaz az igény, ami mindig is volt.. hadd legyek nő valaki mellett..
Vacsora után jött a szokásos csaj rituálénk. Pizsamában ültünk az ágyunk végében és elmeséltük röviden, hogy mi volt a napunk legjobb és legrosszabb része. Ezt úgy hívtuk, hogy az egyszer fent egyszer lent kör. Így mindenki elmesélhette azt, ami nyomta a lelkét vagy éppen feldobta csak arra várt egész nap, hogy egy Merlini sugallat miatt valaki rákérdezzen.
Úgy aludtam el, mint minden este.. mintha akin átment a Roxfort Expressz.