Scorpius & Draco | aftershocks

- Sajnálom, Mr. Malfoy, de egyik általam ismert bűbáj sem működik.
- Az meg hogy lehet? Azt hittem, maga az egyik legjobb – fordulok a gyógyító felé enyhe ingerültséggel a tekintetemben és a hangomban.
- A golyó az oka. Valamilyen sötét varázslattal volt átitatva, de mivel az csupán áthaladt a vállán, nem tudom beazonosítani, hogy melyik átokról lehet szó. - Na igen. Munterék nyilván nem bíznak soha semmit a véletlenre. Írhatnék nekik, megkérdezhetném, hogy mi az ellenszer, hisz elvileg egy oldalon állunk, a sérülés is csupán baleset volt - már amennyire, az egész roxmortsi őrületet lehet annak nevezni -, és mindent figyelembe véve igazán megtehetnék, hogy elárulják a megoldást. De eszem ágában sincs a segítségüket kérni, és az adósuk maradni. Főleg nem egy a karomat ért horzsolás miatt. Ennyibe még senki nem halt bele. - És akkor mégis mit tud tenni?
- Megpróbálhatom mugli módszerekkel ellátni a sérülését... - Na, ez az a pillanat, amikor valóban úgy meredek rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna.
- Ez pontosan mit jelent?
- Varázslat nélkül fertőtlenítem egy mugli gyógykeverékkel, aztán pedig orvosi tűvel és cérnával... - Ismét elkerekednek a szemeim a hallottaktól, de aztán mélyen teleszívom a tüdőmet, majd bólintok, mielőtt befejezhetné a mondatot, én pedig visszakozhatnék, és egy levegővel a szavába vágva válaszolok is.
- Legyen! Ha úgy gondolja, beválhat, csinálja! - És abban a pillanatban egy pukkanás jelzi, hogy az egyik házimanó, név szerint Larkey, toppant be közénk a szobába.

- Érkezik Scorpius úrfi, Draco gazdám! - A bejelentését követően fel is izzik a zöld láng a kandallóban, és a fiam lép ki belőle. Fantasztikus! Fogalmam sem volt róla, hogy McGalagony máris hazaküldi a diákokat, akkor gondoskodtam volna róla, hogy ne az a látvány fogadja érkezésekor, ahogy a kis szalon egyik foteljában üldögélek a véres, szakadt, szürke ingemben, amiből már félig kibújtam, Calver gyógyító pedig éppen fölém hajol egy cseppet sem szimpatikus tűvel, míg másik kezével valami vattaszerűvel tisztítja a még mindig vérző sérülésemet.

- Scorpius - üdvözlöm egy szeretetteljes bólintással, hisz felállni és hozzá lépni jelenleg nem tudok, de a jelenlegi körülményektől eltekintve nagyon is örülök, hogy látom, és bár már tudtam, hogy a kérésemnek megfelelően egyáltalán nem hagyta el a Roxfortot ma, mégis megkönnyebbülök, hogy kutya baja. - Az igazgatónő nem üzent, hogy haza jössz, de örülök, hogy itt vagy, és nem esett bajod. Mr. Calver miatt ne zavartasd magad, hamarosan végez, nem igaz? - fordulok is az említett felé, aki közben közelebb hajol a kezében tartott tűvel, illetve az ahhoz tartozó fecskendővel.

- Hogyne, Mr. Malfoy... Csupán néhány öltés lesz, aztán remélhetőleg néhány hét alatt rendbe jön. Ez pedig mugli érzéstelenítő, a varrás miatt erősen ajánlott a használata. - Aham... Csak biccentek némán, hogy tudomásul vettem. Egyszer megfojtom Klaus Muntert.

Kétes érzéseim voltak a karrierbörzével kapcsolatban, ugyanis még mindig az a helyzet, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek a Roxfort után. Már nagyon ideje lenne egyetemi szakot választanom, én is tudom, mégis, csupa kérdőjel lebeg a fejem felett és hiába beszélek róla a barátaimmal vagy az apámmal, nem jutok előrébb a válaszhoz. A börze talán segíthetett volna, de meglehet az is, hogy csak kellemetlen szituációkba keveredtem volna, arra pedig egyáltalán nem vágytam. Apám levele volt az utolsó csepp a pohárban és bár lázadozhattam volna ellene, mégis inkább hallgattam rá, maradtam az iskolában. Mondjuk fura volt az egész, korábban mindig Ő bíztatott az ilyen jellegű eseményeken való részvételre.

Utólag megtudtam, hogy mi történt a börzén, mely ezernyi kérdést vetett fel bennem, de egyetlen egyre választ adott, most már tudom, hogy miért kaptam azt a levelet. Apám tudott róla, hogy baj lesz, de vajon tisztában volt azzal is, hogy milyen szintű? Nem meséltem senkinek se róla, még Albusnak sem, mert talán jobb, ha ebbe most nem keverem bele. Igen, az apja miatt... Nem hiányzik, hogy ismét a Malfoyokat kezdjék el vádolni, főleg most, hogy apám is egyre feljebb jut a Minisztériumban. Szinte hihetetlen... Talán örülne, ha én is a politikai pálya felé fordulnék, mégis biztosan érzem, hogy nem vagyok oda való.

A körülményekre való tekintettel az iskola vezetősége úgy döntött, hogy néhány napra hazaengedi a diákokat, tanítási szünetet rendel el, ezt pedig jelenleg egyáltalán nem bánom. Beszélnem kell az apámmal, méghozzá minél előbb!
Csak egyetlen táskába pakoltam bele a holmimat, az elég pár napra, otthon egyébként is van minden, amire szükségem lehet majd. Elköszöntem Albustól, majd a hopp hálózatot használva indultam haza... haza, ahol ismét meglepetés vár. Sajnos nem a kellemesebb fajtából.

- Apa? - megtorpanok, miután átlépem a kandalló küszöbét, a zöld lángnyelvek pedig lassan elhalnak körülöttem. A táskám leteszem magam mellé, szinte ejtem, miközben próbálom felmérni a kialakult helyzetet. Nem futok oda hozzá, mint egy gyerek, de kék íriszeim aggodalomtól csillognak. Calver gyógyító is felém pillant, biccent, de amit mond... Arra már mozdulok.
- Mi történt? És miért... miért használ rajtad mugli módszert? - elhúzom a számat is a tű láttán, majd idegesen beletúrok a hajamba, arrébb lépkedek, a roxforti köpenyem pedig csak úgy suhan utánam. Annyi, de annyi mindent akarok most mondani és kérdezni, mégse lehet, nem vagyunk ketten, így összeszorítom a fogaimat, majd végül erőt veszek magamon és leülök apám közelében. Tekintetem a sebére vetül, majd felmérem a testét is. Vajon máshol is megsérült? Nem tűnik úgy, mintha nagyon rosszul lenne, bár az a sérülés se nevezhető szépnek.

- Máshol is megsérültél? - néhány percnyi csend után kérdezek rá erre, miközben tekintetem apámét keresi. Remélem, hogy nem, de tudnom kell. Ma nem nézhet gyereknek, elérkezett a napja, amikor mindenbe be kell avatnia.

Mély levegőt véve, a fogaimat összeszorítva, készülök fel arra, ami rám vár, amit Calver tervez velem. Nem igazán bízom a muglikban, a mugli módszerekben, de a házi gyógyítónkban, aki az elmúlt évtizedekben már sokszor bizonyította, hogy érti a dolgát, igen. Hiszek benne, hogy most is tudja, mit csinál. És egyébként amúgy sem is a varázstalanokkal van problémám - mármint, ha tehetem, inkább elkerülöm őket, hisz közöttük aligha lehetek igazán önmagam, de ez most mellékes - hanem azzal, hogy ezek a módszerek egyszerűen morbidok. Képesek valódi tűkkel szurkálni és összevarrni magukat, ez annyira... primitív. Persze ha nincs más eszköz, amihez nyúlhatnának, érthető. És egyben sajnálatos. Ahogy az is, hogy most nekünk is efféle megoldásokhoz kell folyamodnunk. A helyzet a legkevésbé sem idilli, de legalább csendben elviseljük egymást - Calver csak közli, mit tervez, mi mire szolgál, én pedig némán, mogorván, de beletörődve bólogatok. És ennek a kívülről igencsak sokkolónak hatható jelenetnek a közepébe toppan be a gyerek. Csak magamban morgolódom a szerencsétlen időzítésen, és megállom, hogy ne emeljem égnek a tekintetemet, inkább a pozitívumra fókuszálok, vagyis arra, hogy végre a saját szemeimmel is láthatom, jól van. Nem sérült meg. Nem járt a falu közelében. Eleget tett a váratlan, és talán nem is túl indokolt kérésemnek. Legalábbis nem sok energiát vagy időt - mindkettőből kevés volt épp akkor – fektettem bele abba, hogy a levelemben meg is magyarázzam a tiltásomat.

- Biztosan hallottad, hogy támadás érte Roxmortsot - válaszolom meg a “mi történt” részt, persze, tudom, igencsak szűkszavúan teszem ezt. Ezzel nem jutott túl sok új információhoz, és ismerem már annyira, hogy tudjam, ennyivel nem éri be. - A munkám miatt nekem is volt ott egy kis dolgom, a minisztérium is képviseltette magát, a pártjait is beleértve. Aztán történt egy robbanás, és elszabadult a káosz. Sokan megsérültek, de én jól vagyok. Ne aggódj! Ez nem annyira vészes, mint amilyennek kinéz - bökök fejemmel a Calver által kezelésbe vett sérülés felé. - Éppen csak súrolta egy golyó. Egy Munter-féle vadászpuska mágikus golyója. - Az Scorpius számára sem lehet új dolog, hogy az aranyvérű Munter család Németországból nagy vadászok hírében áll. Azt viszont joggal kérdezheti ő is, és bárki más is, hogy mi a fenének hozták magukkal a fegyvereiket egy karrierbörzére. Bár erre is nyilván meglesz a megfelelő válaszuk, és esetleg kitalálják majd, hogy csupán a vadászatot akarták népszerűsíteni a roxforti diákok között. Gondolom, sikerült.

- Calver gyógyító szerint a golyót átitató mágia megakadályozza, hogy varázslattal gyógyítsa be a sebet, ezért folyamodik a mugli módszerekhez - magyarázom el Scorpiusnnak, hogy mi történik, és abban a pillanatban reflexszerűen enyhén össze is rándulok, ahogy a férfi a tűjét a kíméletlenül karomba döfi a sérülés felett, varrásra készen. Ennyit a mugli érzéstelenítésről!

- Bocsánat, Mr. Malfoy. Azt hiszem, még nem hatott a keverék, adnék neki még pár percet, mielőtt folytatnám... - pillant rám a gyógyító sajnálkozva. Még sosem kellett benne csalódnom, leszámítva, hogy Astorián sem tudott soha segíteni, de most kezdek egyre ingerültebb lenni a szerencsétlenkedésétől. Nem sejtettem, hogy első alkalommal próbálkozik ilyesmivel.

- Larkey! - Szinte még ki sem ejtem a nevét, és a manó már előttem áll, hatalmas szemeivel várakozva néz rám, és még egy hajbókolást is gyorsan beiktat. - Kérlek, tölts nekem egy pohárral az ír maláta whiskyből - intek ép karommal az italos asztalka felé. A kívánságom pedig pillanatokon belül teljesül is. Remélhetőleg ez hatásosabb lesz, mint a mugli módszer.

Az esetek nagy részében eleget teszek apám kéréseinek, így bár a levél valóban indokolatlannak tűnt, mégse ellenkeztem az akarata ellen. Mostanra tudom, hogy jó döntést hoztam, de megannyi kérdést vet fel a figyelmeztetés, melyet bár más köntösbe csomagolt, egyértelműen az volt.

Örülök, hogy hazaengednek minket néhány napra és bízom benne, hogy apával is tudok beszélni a történtekről, de ami otthon fogad, arra nem számítok. Le is dermedek egy pillanatra a jelenetnek hála és akaratlanul kezd gyorsabb ütemben verni a szívem. Régen nem álltunk igazán közel egymáshoz, de amióta anya meghalt, azóta bár voltak közöttünk nézeteltérések, mégis Ő a legfontosabb ember számomra a világon. Bár nem vagyunk túl érzelgősek, soha se voltunk, végtére is, Malfoyok vagyunk, mégse bírnám ki, ha komoly baja lenne vagy ha… ha Őt is elveszíteném.

Igyekszem hamar rendezni arcvonásaimat, bár tudom, hogy Ő átlátott rajtam, hogy kihallotta hanghordozásomból az aggodalmat, de Calver gyógyító előtt nem kell másnak mutatkoznom. Ő a legrosszabb állapotomban is látott már… nyáron… Inkább mondják el, hogy mi történt és miért vannak mugli eszközök a közelben?
- Hogyne hallottam volna? Nem véletlenül vagyok most itt… - kezeimet némileg összefűzöm magam előtt, jelezve, hogy ez igen csak kevés információ lesz, lesz szíves bővebben beavatni a történtekbe.
- Pedig nem tűnik úgy, mintha annyira jól lennél. - beharapom picit az ajkam, engednek a kezeim, felmérem magamnak, hogy máshol nem sérült-e meg, de amikor Mulciber nevét hallom, megfeszülök ismét. Sebastian se lett a szívem csücske, és sejtem, hogy Ő se esett túl messzire a fájától.
- Ha egy súrolás ilyen sérülést tud okozni, akkor vajon milyet okozna, ha a golyó telibe talál? Egyáltalán hogy kerültél te egy vadászpuska elé? - nem értem. A pártot képviselte, nem kellett volna ott lennie, akkor. Egyértelmű, hogy még rengeteg kérdésem van, de tekintetem a gyógyítóra vetül, majd vissza apámra, finoman jelezve, hogyha végeztek, beszélnünk kell. Nem akarom, hogy hazudjon, nekem ne! Az Ő fia vagyok, az Ő vére, velem ideje, hogy teljesen őszinte legyen, ahogy Ő is elvárja ezt tőlem. Elsődlegesen egymásra számíthatunk, ne kezeljen gyerekként, mert már nem vagyok az.

Látom, hogy a tű fájdalommal jár, de arcom most nem rezzen, csak figyelem a jelenetet, nem nézek félre, hiába a vér és a csúnya seb, ez nem rémít el.
- Azt értem, hogy a sérülést nem gyógyíthatja meg mágikus úton, de fájdalomcsillapító főzetet gondolom ihatnál. - először kérdő tekintetem apámra vetül, majd a gyógyítóra. A manó persze időközben elkezdi kiszolgálni gazdáját, de ahogy megérkezik vissza apám elé, én is felkelek és ott termek, majd mielőtt átadhatná a poharat, én veszem ki a kezéből és lépek egy lépést hátrébb.
- Beszélnünk kell! - addig ne igyon egy korty alkoholt se, mert az elsőt követheti a második is a fájdalomnak hála, szóval lesz szíves előbb válaszolni nekem. A főzetről a gyógyító talán gondoskodik, de ha nem, akkor se hiszem, hogy pár korty whisky megkönnyítené a varrás okozta fájdalmat, ilyen kevés alkohol, ilyen rövid idő alatt nem hat.
- Calver gyógyító, mennyi időre van még szüksége? - egyértelmű célzás tőlem a kérdés, jelezve, hogy siessen, mert minél előbb szeretnék kettesben maradni az apámmal.

Elfojtok egy sóhajtást. Persze, hogy nem véletlenül van itt. De ő kérdezte, mi történt, biztos akartam lenni benne, hogy tőlem hallja a fontosabb részleteket, és nem mástól. Persze leszámítva azokat, amelyekről nem beszélhetek neki.  

Scorpius felé pillantok, mikor közli, hogy szerinte nem nézek ki túl jól, és látom az idegességet a tekintetében, abban, ahogyan a száját rágja, és ezúttal valóban elengedek egy halk sóhajt. - Rendben leszek, emiatt ne aggódj. - Lehetett volna rosszabb is. Sokkal rosszabb. A szerencsések egyike vagyok, akik épségben kikeveredtünk Roxmortsból. Ez csak egy kisebb sérülés, ha nem is holnapra, de fel fogok épülni. Sajnos nagyon sokan vannak, akik ugyanezt nem mondhatják el magukról. Ahogy olyanok is, akik bár élve megúszták, elveszítették egy szerettüket. Én csak örülök, hogy ő nem volt lent, illetve, hogy Notték is megmenekültek. Az más kérdés, hogy mérhetetlenül dühös vagyok, és képtelen vagyok felfogni, megérteni, megmagyarázni, hogy ennek az értelmetlen öldöklésnek és pusztításnak miért kellett megtörténnie? Úgy érzem, tennem kellett volna valamit, valami többet... Többet vártam volna magamtól. Bár legalább Scorpiust időben figyelmeztethettem.

- Gondolom, jobb ezt nem tudni. - Láttam néhány csúnyább golyó ütötte sebet is a faluban. Valóban kíméletlenek voltak mind. De ha jól sejtem, a golyó fajtája is lényeges, mert azt viszont jól tudom, hogy Munterék a vadászathoz is nem csak egyfélét használnak, ez mindig függ a prédától is. Ha tippelhetek, azt mondanám, hogy ez esetben sem csak egy félével készültek. Bár a gyomrom fordul fel a gondolatra, hogy erre konkrétan KÉSZÜLTEK is. - Baleset volt. Azt hiszem, a bájitalbolt is kigyulladt, és a mérges, hallucinációkat okozó gázok is bekerültek a levegőbe. Én kaptam védőfelszerelést a katasztrófavédőktől, mikor megpróbáltunk kijuttatni, biztonságba helyezni onnan veszélyesebb anyagokat, de... Klaus Munter nem volt ilyen szerencsés, úgy hiszem, belélegzett valamit, és egy időre elveszítette az eszét. Maradjunk annyiban, fiam, hogy hatalmas volt a káosz és a felfordulás. Nehéz leírni mindazt, ami történt, aurorok halálfalók ellen párbajoztak a menekülők feje felett... Mivel a falut előzőleg biztonsági okokból lezárták, így kevés menekülési útvonal volt szabad, és hatalmas volt a pánik. A lényeg, hogy nem voltál ott, és nem kellett látnod - szögezem le. És nem is szívesen részletezem neki a történteket, de ha én nem, akkor majd kifaggat valaki mást, és nem biztos, hogy abban az esetben jobban járunk. Ugyanakkor ehhez a beszélgetéshez valóban nem ártana inkább kettesben maradnunk. Calver igazán befejezhetné már, amit ügyködik a karomon. Nekem meg tényleg jól esne egy ital. Már Roxmortsban is arról ábrándoztunk Theoval, ha onnan kijutunk élve, iszunk valami töményet. Mivel ehhez felállni egyelőre nem tudok, Larkey asszisztálását kérem, aki másodperceken belül teszi is a dolgát. Scorpius azonban végül megakadályozza abban, hogy átadja nekem az italt, és ahogy hátra is lép egyet, távolodva tőlem, elkomoruló tekintettel tekintek rá. Aztán a manóra, aki nagyon sajnálkozó pillantást vet rám, majd remegve meghajol, és végül eltűnik a szemünk elől. Mégsem szólalok meg, csak a gyógyító felé fordulok magam is. A férfi arcán feltűnik némi zavarodottság, aztán enyhén kapkodó mozdulatokkal újra elkezd tenni-venni. - Már nem sok. Pár perc, és megleszünk. - A táskájában kotorászik, elővesz egy fiolát, a kezembe adja, hogy igyam ki. A tartalma keserű, de zokszó nélkül megteszem. Aztán végre hozzálát a varráshoz. Szerencsére mostanra nem sokat érzek belőle, és az egész nem tart negyedóránál tovább. Mindez idő alatt a gyerekkel szótlanul méregetjük egymást. Nem tudom mire vélni a viselkedését, de érzem, ez már többről szól annál, mint hogy aggódik a karomat ért sérülés miatt. Miután Calver távozik, újra Larkeyt szólítom, és egy tiszta inget kérek az előző véres, szakadt helyett.

- Most már megkaphatom az italomat? - fordulok végül Scorpius felé kimérten, komor tekintettel. Igyekszem türelmesnek lenni, de hosszú nap volt, és elismerem, jelenleg cseppet sem tetszik, hogy irányítani akarja a helyzetet. Megérkezik a tiszta ing, én pedig azonnal magamra veszem, bár a bal karomon a friss varrás húzódik kissé, így arról nehezebben megy. - Szóval...? Hallgatlak! Miről akarsz beszélni?

Hiába mondja, hogy rendben lesz, kér arra, hogy ne aggódjak, nagyon jól tudja, hogy ez nem lehetséges. Ő is aggódott értem, amikor nekem volt bajom, még akkor is, ha az egészen más jellegű volt, egyértelmű, hogy én is így teszek. Nem is reagálok erre semmit, csak leülök mellé, igyekszem felmérni jobban, majd kérdezgetem, hogy pontosan mi történt. Biztosra veszem, hogy olyan információk vannak a birtokában, amelyekről sokaknak fogalmuk sincs, én pedig tudni akarom, hogy mi folyik itt. Ami pedig a golyót illeti… mégis hogy került egy golyó elé?

Csendben hallgatom a magyarázatát és bár arcom érzelemmentes marad, nem hiszem el minden egyes szavát. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Megint engem védene, azért nem mond el mindent, meg persze tudom, nem vagyunk kettesben. Még nem, de ha végre magunk leszünk, biztos lehet benne, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot.
- Igen, még szerencse, hogy nem voltam ott… - meglepően röviden és tömören felelek a történtekre, mert amit mond, annyit én is hallottam, legalábbis nagyjából. Egy kicsivel lett bővebb a történet, de nem eléggé. Halálfalók és aurorok harcoltak egymás ellen, ez nem lehetett véletlen. Malfoyok vagyunk, és bár már nem kötnek minket a halálfalókhoz - legalábbis nem mondják a szemünkbe -, mindenki nagyon jól tudja, hogy a családunk Voldemort mellett állt egykor. Túl sok gondolat kavarog bennem, mégse mondok semmit, inkább cselekszem, amikor Larkey italt készül adni az apámnak. Talán túl merész húzás ez tőlem, semmiképpen se illendő, főleg így, Calver gyógyító előtt, de nem érdekel. Mérges vagyok, mégis képes vagyok várni, bár érezhetően nem értékelem, hogy még néhány percig eltart apám kezelése, de legalább a bájital előkerül. Vajon ha nem hozom szóba, akkor is segít így apámnak vagy hagyja, hogy szenvedjen csak? Néha elgondolkodtat a doki a módszereivel…

A varrást csak az elején figyelem meg, de aztán inkább elpillantok apám kezéről és a szemeibe nézek. Mintha dühöt látnék benne, mégse mond semmit, így én se, amikor pedig a gyógyító végre végez és távozik, elköszönök Tőle és megvárom, amíg becsukja maga után az ajtót. A manót viszont megvárom, amíg visszatér az inggel, majd közelebb lépek apámhoz, de csak akkor adom át a poharat, amikor már rajta van a ruhadarab és Larkey is újból távol.
- Nagyon jól tudod, hogy miről akarok beszélni. Te tudtad, hogy ez fog történni, azért küldted a levelet és kérted, hogy ne menjek el az állásbörzére. Mégis honnan tudtad? És mit tudtál még? Azért sérültél meg, hogy ne legyen feltűnő, hogy benne volt ebben az egészben a kezed? Egyáltalán… mi történt valójában? És te mégis melyik oldalon állsz? - ezernyi kérdésem van, melyek csak úgy záporoznak most apám felé, de próbálom fékezni magam, nem letámadni még többel, hagyva időt és adva némi lehetőséget a válaszadásra. De most nem fog tudni elküldeni, addig itt maradunk mindketten, amíg nem mond el végre mindent. Nem érdekel, ha fáradt, sejtem, hogy az, de ha most nem válaszol, kétlem, hogyha jobban lesz megtenné. Ki fogom használni most ezt a lehetőséget és ha kell nos… én is tudok olyan módszerhez folyamodni, aminek nem örülne.

Szemeim összeszűkülnek a rövid, egyetértő kijelentését hallva. Gyanakvást, vagy talán valamiféle vádaskodást érzek mögötte, egyelőre nem vagyok benne biztos, melyik a kettő közül, vagy mire gondolhat, és ez nem is a megfelelő alkalom, hogy rákérdezzek. Talán sejti, hogy a figyelmeztetésem nem volt véletlen, ez a gondolat pedig nem tetszik. Ott és akkor nem terveztem túlzottan előre, nem volt rá időm, és egyébként is mások voltak a prioritások. De talán még nem késő kitalálnom egy épkézláb magyarázatot. Bár előfordulhat, hogy az sem lesz elég. Érzem a közöttünk húzódó feszültséget - Merlin áldja meg, hát még Calver is érzi - és elég egyértelmű, hogy nem lesz egyszerű dolgom vele, ha ezt le akarom rendezni. Szótlanul, néha összeszorított fogakkal tűröm, hogy a gyógyító befejezze a munkáját, az az ital nagyon jól jött volna, de nem fogok jelenetet rendezni egy pohár whisky miatt. Még akkor sem, ha Scorpius húzása igencsak nagy szemtelenség, főleg mivel nem vagyunk kettesben.

Aztán mikor Calver végre végez a kínzásommal, és kikísérjük őt, először egy tiszta inget kéretek magamhoz, hogy legalább ennyivel is emberibben érezzem magamat, mielőtt szembe néznék Scorpiusszal. Átadja a poharat, de igazából már nem vágyom úgy az italra, mint percekkel ezelőtt, ezért egyelőre csak tartogatom a kezemben. Aztán ahogy a gyerek megszólal, a szemöldökeim egyre magasabbra emelkednek a homlokomon. Sejtettem, hogy ér majd némi vádaskodás a részéről, benne volt a tekintetében, de erre azért nem számítottam. Mély levegőt veszek, és le kell tennem az italt a tálcára, hogy a hirtelen támadt indulatok hatására nehogy összeroppantsam a kezeim között, esetleg a mágiámmal, vagy véletlenül hozzávágjam valamihez.

- Jól értem? Most azzal vádolsz, hogy benne volt a kezem? Hogy halálfaló vagyok? Hogy közöm volt ehhez a mészárláshoz? - ejtem ki az utolsó szót a visszafogott haragtól és indulatoktól megremegő hangon. Ez viszont most nem ellene irányul. Nem teljes egészében. A roxmortsi élmény még túl friss, túl... túl... keserű, fájdalmas, dühítő, kétségbeejtő... És a gondolat, hogy a fiam komolyan azt hiszi... - Valóban azt gondolod, hogy képes lettem volna rá? Részt venni ennek az őrületnek a megtervezésében? - lépek egyet hátra tőle, tekintetemben ezúttal értetlenség, és talán némi megbántottság is. Talán még ma is ezt hiszi rólam a fél világ, hogy hű vagyok ehhez az átkozott tetováláshoz, amit tizenévesen a karomra véstek, illetve ahhoz, amit képvisel, hogy hű vagyok az aranyvérű eszmékhez, és ennek bár nem örülök, együtt tudok vele élni. De hogy a saját fiam képes megvádolni azzal, hogy nem csupán magaménak vallom ezeket az eszméket, de képes volnék gyilkolni értük... Halomra gyilkolni ártatlanokat. Ha így ismer, ha ennyire tart engem... Akkor valamit valóban kicseszettül elszúrtam vele kapcsolatban. A hajamba túrok, elfordulok tőle, félig a hátamat mutatom. Mégis csak kell az az ital. Felveszem a poharat, és nagyot kortyolok belőle. - Elmondtam, hogy mi történt - felelem ökölbe szoruló kézzel. Persze nyilván nem a teljes igazságot, de megosztottam vele amennyit még biztonságosan lehetett. És ezek után már nem biztos, hogy akarok többet mondani. Most semmiképpen.

Minden egyes másodperc rendkívül lassú léptekben halad előre, de végre Calver gyógyító végez apám ellátásával és távozik. A manót azért még megvárom és az italt is átadom apámnak, de utána már nem fogom vissza magam, már ami a kérdéseimet illeti, mert rengeteg van. Ideje, hogy feleljen rájuk, mert tisztán szeretnék látni.

- Én csak azt mondom, hogy tudtad, hogy valami baj lesz, ezért szóltál előre, hogy ne menjek el. Nem vagyok hülye és szeretném, ha nem is néznél annak! - kicsit hangosabb a hangszínem, melyből szintén kiérződhet némi harag, de én kevésbé vagyok képes visszafogni, mint apám. És még Ő van megsértődve!
- De olyasmivel nem vádoltalak, hogy halálfaló lennél vagy közöd lenne bárki halálához. Értékelném, ha nem forgatnád ki a szavaimat. - de információi akkor is voltak, mert ha nem lettek volna, akkor engem se figyelmeztet. Ezzel hibázott, ha úgy vesszük, mert lebukott előttem, de egyben mégse, mert ki tudja, talán megmentette az életem.

- Már megint vádaskodsz! Nem mondtam, hogy bármit megterveztél, azt mondtam, hogy tudtad, hogy történni fog valami. Tagadod talán? - mondja a szemembe. Látom, hogy hátrébb lép, de én nem mozdulok, viszont utána se lépek, nem akarok úgy tenni, mintha képes lennék sarokba szorítani, egyértelműen nincs így. Tudom, hogy bántják a szavaim, pedig én csak őszinteséget várok Tőle. Miért esik ilyen nehezére megadnia ezt nekem?
- Nem. Te csak egy részét mondtad el abból, ami történt. - most viszont már utána lépek, majd kezem ép vállára kerül, amivel el akarom érni, hogy felém forduljon, hogy a szemeimbe nézzen. Nem kellene ezt tennem, mert mégis, mennyi esélyem lehet pont vele szemben? De sebesült és kimerült, míg én erőm teljében.

- Mi történt pontosan? Tudni akarom! - követelőzök és egyben varázsolok is, de pálca nélkül, visszakövethetetlen módon, mivel csak az elmém vetem be, hogy némi legilimenciával bírjam szóra én magam Draco Malfoyt. Elegem van abból, hogy még mindig titkolózik előttem, hogy gyerekként kezel. Felnőttem már! Én nem Ő vagyok 16 évesen, egészen más lettem, és igenis azt akarom, hogy megbízzon bennem, hogy rám számíthasson. Miért nem érti meg?

Magam is türelmetlenül várom, hogy Calver befejezze az ügyködését a karomon, és nem (csupán) azért, mert nem kellemes a dolog, hanem mert tudom, hogy egy komoly beszélgetés vár rám Scorppal, amin egyszerűen túl kell esni. Akkor pedig már jobb minél előbb. Miután végre kettesben maradunk, nem is habozik nekem szegezni a kérdéseit, amelyek őszintén szólva egészen váratlanul érnek. Ő talán nem vádaskodásnak szánta, nem úgy értette, de számomra pontosan úgy hangzott, mintha azt mondaná, hogy benne volt a kezem a mai eseményekben.

- Hadd idézzem a pontos szavaidat: “Azért sérültél meg, hogy ne legyen feltűnő, hogy benne volt ebben az egészben a kezed.” Ez alapján az én értelmezésemben pontosan azzal gyanúsítasz, hogy még egy sérülést is bevállaltam, csak hogy leplezzem, hogy közöm volt a mai eseményekhez - fordulok szembe ismét a fiúval, és közben megemelem a szemöldökömet. Aztán két kortyban eltüntetem a poharam tartalmának maradékát is. - Ha nem erre akartál célozni, akkor megválogathattad volna jobban is a szavaidat. Nem is beszélve hangnemről. Emlékeztetnélek, hogy az apád vagyok, nem valamelyik roxforti kis barátod! - Továbbra is igyekszem megőrizni a hidegvéremet, a türelmemet, annak ellenére, hogy belül forrongok. Hosszú és kegyetlen volt ez a nap, kimerült vagyok, fáj a karom, lüktet a fejem, és a legkevésbé arra van most szükségem, hogy a gyerek hisztijét és gyanúsítgatását hallgassam. Én a saját apámmal szemben ezt sosem engedtem – nem is engedhettem - volna meg magamnak.

- Nem tudtam, mi fog történni. Legfeljebb sejtettem, hogy számítani lehet zavargásokra, hisz mi másért volt ott annyi őr és auror? De ez nem jelenti azt, hogy bármihez is közöm volt, ami ma történt. Egyébként egész pontosan arra kértelek, hogy maradj a kastélyban, és összpontosíts a tanulásra a szórakozás helyett, hiszen az év végi vizsgák hamarosan itt vannak. És még én forgatom ki a szavaidat... - legyintek, és ismét hátat fordítok, ezúttal azért, hogy töltsek magamnak még egy italt.  

- Ha valóban így volna, és nem mondtam el neked mindent, nem gondolod, hogy jó okom lehet erre? Lehet, hogy te máshogy gondolod, Scorpius, de még mindig csak egy gyerek vagy, és NEM KELL MINDENRŐL TUDNOD! - dörrenek rá, mielőtt a számhoz emelném az újratöltött poharat. Hihetetlen, hogy mit meg nem enged magának! Hogy neki áll feljebb! Hogy azt gondolja, megteheti, hogy számon kér engem. Tudhatná, tudnia kellene, hogy jó okom van arra, amit teszek! Hogy őt akarom megvédeni. Hogy neki soha ne kelljen olyan dolgokat látnia, tapasztalnia, mint nekem az ő korában. Sose kelljen éreznie azt a fullasztó nyomást, amit én éreztem akkoriban. Az állandó rettegést, viszolygást, bűntudatot... Az érzést, hogy erőn felül kell teljesítenem, bizonyítanom, kifordulni magamból, csak hogy megvédjem a családomat. Ujjaim megfeszülnek a pohár körül, kifehérednek, ahogy a múlt emlékei összemosódnak a mai nap eseményeivel. És mire felocsúdnék, Scorpius sosem várt, arcátlan árulással végigsuhan rajtuk. Nem merül - nem is merülhet - el egyetlen emlékben sem, mert vagyok annyira éber a leggyengébb pillanataimban is, hogy ezt ne engedjem meg senkinek. De a fiam legilimenciára tett próbálkozása, legyen az akármilyen gyenge is, olyan szinten meglep, hogy esélye nyílik végigpörgetni az elmém felszínén lebegő emlékeket gyors, egymás után következő pillanatképek formájában...

… a Malfoy kúria hatalmas étkezője végig halálfalókkal van tele, középen a mugliismeret professzor megkínzott teste lebeg, majd egyetlen zöld villanás a Sötét Nagyúr pálcájából, és élettelenül zuhan az asztalra előttünk...

… körülöttünk mindenütt víz, törött üvegek, tükrök, csempe és mosdókagylók... Myrtill lakhelye, romokban. Én pedig az egésznek a közepén, a gyorsan növekvő vörös foltban, vért köhögve fekszem, és ott van Harry Potter, amint kinyújtott pálcával fölém hajol...

… Potter ezúttal a kúriában, a dolgozószobámba lépve, kicsit több, mint egy évvel ezelőtt, és én, ahogy egy kézfogással fogadom őt...

… Roxmorts romjai között, Blaise Zabinivel az oldalamon, legalább öt, állati maszkot viselő halálfalóval párbajozom egyszerre...

… halálfalók vesznek körül, sokan, félkörben, Bella diadalittas arccal, eszelős tekintettel vigyorog rám, miközben kifeszítve tartja a karomat. A Nagyúr pálcáját arra irányítva lép közelebb, én pedig a válla felett anyám tekintetét keresem. Az ő pillantása tele érzelemmel, aggódással, félelemmel, mégis biztatóan bólint felém...

… Roxfort. A Carrow ikrek szigorú, várakozó tekintete, az egyikük fenyegetően előre lép, és rám szegezi a pálcáját, én pedig azonnal értem a célzást. Ezután már nem habozok, csak megteszem, amit várnak tőlem: Cruciatus-átkot szórok az előttem térdeplő meggyötört alakra...

… egy újabb mai pillanat, ahogy a halálos, zöld lángok mentén Munterék társaságában vérző karral, rezzenéstelen arccal nézem, amint ártatlanok égnek el...

… a lány egy fiú holttetést szorongatva ül a romok között, mikor közelebb lépek kinyújtott karral, hogy felsegítsem őt, és menekülésre biztassam...

… San Francisco. Brendan Byrne irodájába érkezem... EDDIG, ÉS NE TOVÁBB!

- Hogy merészeled?! - A pohár hatalmasat csattan előttem a tálcán, ahogy lerakom, és ezzel egy időben az okklumenciám falai olyan erővel, olyan hirtelenséggel és határozottsággal zárják ki az elmémből Scorpiust, hogy a mágiám erejétől talán hanyatt is esik, de minimum megtántorodik. És azzal a lendülettel már hatolok is az elméjébe, mint forró kés a vajba. Nem fájdalmasan, de határozottan, tolakodón. Meg akarom leckéztetni, meg akarom büntetni, meg akarom mutatni, hogyan is kell ezt csinálni. - Gyerünk, fiú! Most mutasd meg, mit tudsz! - dörrenek rá dühösen, fenyegetően.

Be kell ismernem magamnak, hogy némileg átgondolatlanul fogalmaztam, de a szavak egyszerűen csak kicsúsztak a számon, így pedig a vádak is, melyek nem meglepő módon felhúzzák apámat.

- Nem tudom, hogy pontosan mi történt és mit tettél vagy nem tettél, mert nem mondod el! Ha elmondanád, nem kellene véletlenül se rossz következtetéseket levonnom. - mert nem kérek bocsánatot, akkor se, hogyha jogos az, amit mond, mert mi van akkor, ha igazam van? Ha mindenről tudott és valóban direkt sérült meg? A megjegyzése viszont jogos, tudom jól, hogy nem szabadna ilyen hangnemet megütnöm vele szemben, így beszélnem a saját apámmal, mert egyáltalán nem erre tanítottak, mégse vagyok képes mindig visszafogni magam. Ő bizonyára képes volt az én koromban, mert a nagypapa, nos… Ő egészen más volt, mint amilyenek mi vagyunk, vele szemben én se mernék ilyen hangot megütni, ez egészen biztos, de eszembe sincs ezt most szóvá is tenni. Apa egyébként is tudja, mindketten tartunk valamennyire Tőle.
- Tudom, hogy az apám vagy, éppen ezért várnám el az őszinteséged és azt, hogy ne kezelj még mindig gyerekként! - mert ez zavar, méghozzá nem is kicsit. Nem kell engem mindig védelmeznie, talán neki is könnyebb lenne, ha bízna bennem és merne támaszkodni rám, legalább egy kicsit.

- Nagyon jól tudom, hogy mit írtál a levélben, de nem a tanulás volt a lényeg, hanem az, hogy maradjak a Roxfortban. Ugyan apa, egyáltalán nem rosszak a jegyeim és mivel még mindig nem tudom, hogy milyen irányban tanuljak tovább, nagyon is fontos lett volna elmennem a börzére. Miért akarsz hülyének nézni? - ismét a hangnem, tudom-tudom, de akkor is felhúz a tagadásával, amely oly átlátszó, és az se tesz boldoggá, hogy hátat fordít nekem. Az italtöltés mellékcselekvés, nagyon jól tudom.

- Biztos vagyok benne, hogy nem mondtál el mindent, nem kell feltételezésekbe bocsátkoznod, és abban is biztos vagyok, hogy megvolt erre a szerinted jó okod. De nem, nem vagyok már gyerek és ami Téged érint, az engem is! Elegem van abból, hogy azt akarod, hogy burokban éljek és óvni akarsz mindentől. Nemsokára 17 leszek, gyűlölöm, hogy gyerekként kezelsz, mintha védelemre szorulnék. A nagypapa bízott benned akkor, amikor velem egykorú voltál, sőt, már előtte is, nem titkolt semmit, te mégis azt teszed! - ennek a mondatnak se biztos, hogy most van itt az ideje vagy hogy egyáltalán bármikor megfelelő lenne elhangoznia, de képtelen vagyok visszafogni magam, mert egyre dühösebb leszek. Ő az én koromban minden eseménynek a közepében volt és meglehet, hogy nem volt ettől boldog, de tudatlan se maradt. Míg én? Mintha hímestojás lennék… Pedig Malfoy vagyok én is, többet elbírok, mint azt gondolná. Talán ezért is vetemedek arra, hogy a kezembe vegyem a dolgokat és felfedjem az igazságot vagy legalább egy részét. Tudom jól, hogy apa nem számít rá, tőlem nem, így meg kell ragadnom a lehetőséget, mert nem biztos, hogy lesz még egy ilyen.

Apám elméje megnyílik előttem, még engem is meglep, hogy sikerül besurrannom és bár a képek gyorsan követik egymást, mégis képes vagyok látni és értelmezni mindazt, ami elém tárul.
Felismerem az étkezőt, már hogyne ismerném… bár sokkal komorabb, mint amilyen most, a jelenben, mégis az otthonomat látom, ahol megannyi halálfaló vendégeskedik és egy sötét alak, kinek láttán a vér is megfagy az ereimben. Látom, hogy mi történik, ahogy egy élet kihuny, nem is olyan messze a családomtól, a félelem pedig átjárja a testem. Sötét idők voltak, én is jól tudom, mégse éltem át… nem úgy, mint az apám.

Újabb jelenet következik, a hely szintén nem idegen a számomra, de még túl sokszor nem jártam ott, mégis tudom, hogy az vezet le a Titkok kamrájába, a kamrába, ahová oly nagyon le akarok jutni. Apámat azonnal felismerem, de a sérülése… mi történhetett? És ekkor szúrom ki a sebhelyet Harry Potter homlokán, Ő küldte az ártást apám felé… Egy jelenettel később pedig mintha a jelenben járnánk. Hogy képes mindazok után apám kezet fogni vele? Dühöt érzek Albus apja iránt, de nincs időm most bővebben ezen gondolkodni, mert új jelenet következik…

Apám harca, majd maga Bellatrix Lestrange… és a kínzó átok, amitől már libabőrös lesz a testem. Mindig is tudtam, hogy apa is tett szörnyűségeket, de ezt nem akartam látni. Nem ezt akartam látni… De inkább ezt nézném, mint a jelent, mert a sérülés és a ruházat ismerős, igen, ez ma történhetett. A zöld lángoknál ott látom apám, de nem csak Őt, a tekintete pedig a szenvedőkre vetül, akiket meg se próbál megvédeni, csak… csak áll és nézi mindazt, ami történik, mintha a régi Draco Malfoy lenne. Összezavarodok, egyre inkább elbizonytalanodom, ki akarok ugorni az emlékekből, de ekkor még kettő másikat is megpillanthatok. Mit keresett apám abban az irodában?

Némileg felnyögök, miközben apám varázslatának hála kikötök a padlón. Szinte fel se tűnt a zuhanás, így sikerült némileg beütnöm magam. Megrázom a fejem, alkarjaimra támaszkodom, de a kérdése… a tekintete… most átjár némi félelem. Félelem, amit az apám miatt érzek.
- Ne… - nyöszörgöm, de csak ennyire futja, mert az elmém olyan könnyedén nyílik meg előtte, mintha csak egy sokszor használt könyv lenne. Szeretnék ellenkezni, védekezni, de ez csak fájdalmat okoz, mert esélyem sincs, bármennyire feszítem meg testem és koncentrálok elmémmel az okklumenciára, kártyavárként omlik össze minden próbálkozik, apám pedig bármit láthat, amit csak szeretne…

… Az első képsorok egy fiatal fiúról szólnak, aki életében először beszél egy kígyóval, majd keresi fel a szüleit, hogy mindenről beszámoljon. De ugyanez a fiú évekkel később ismét megkísérli a próbálkozást, immáron szándékosan… majd a korábban apám emlékeiben látott mosdó is megjelenik, ahol a Kamra bejáratát vizsgálom, de le még nem megyek…

…Ugrunk az időben, az első találkozásom Albussal, majd pedig a beosztási ceremónia…

… Az első időszakom a Roxfortban, ahogy mindenki összesúg a hátam mögött. Egyesek azért, mert Malfoy vagyok, Draco Malfoy fia, Lucius Malfoy vére, míg a másik tábor Voldemort utódjaként tekintenek rám. Egyesek félelemmel telve, míg mások követőként. Ebben az időben a pletykák még erősen éltek arról, hogy maga a Sötét nagyúr a vérszerinti apám…

… Anyám halála, a temetés, majd a gyász… A sok fájdalom, amelynek egy része rejtve maradt apám elől. Elvonultam, hogy ne lásson, erős maradtam a halotti tornál is, de utána… szépen lassan omlottam össze…

… Ismét a Roxfort, anya halála után az első éjszaka, amikor visszatértem. Albus ölelő karjai, ahogy mellettem alszik el, keze az enyémben…

… Az első eufória elixírem elkészítése, Septimus Warrington bájitaltan professzorral. A férfi nekem adja az elkészített bájitalt és biztosít arról, hogy a jövőben is kapok majd Tőle különórákat…

… Az elixír elkészítése újra és újra… majd itthon, az a bizonyos nap korábbi időszaka, amikor késő este hazatért és a saját laborunkban talált rám. Meissa Lestrange-Black besurran hozzám, majd átadja nekem a hiányzó hozzávalókat, utána pedig egyszerűen vele tartok egy távoli falucskába… egy helyre, melyről apámnak még sosem beszéltem, ahogy a nőről se, hogy ismerném… hogy tudnék róla bármit…

… Sebastian Mulciber is bevillan a képbe, a nézeteltérésünk, melyet oly nyugodtan kezeltem, félelem nélkül…

… És ismét Albus, immáron Potteréknél. A megérkezésem, a család fogadása, majd a rövid beszélgetés Harry Potterrel. A tekintete, amikor késő este meglátott és azt hitte, hogy apámat látja a személyemben…
Majd ismét Albus, immáron éjszaka a faházban, ahogy együtt alszunk, Ő pedig a mellkasomon pihenteti a fejét, miközben ujjaim a hajába futnak, lágyan cirógatva…

NEM! Én ezt nem akarom, így küzdök, nyöszörgök kicsit, dobálom is magam a padlón, miközben próbálom kitaszítani apámat. Majd szétrobban a fejem, úgy fáj, de már így is túl sokat látott. Zihálok, némileg remegek is, a testem is leizzadt, de küzdök még mindig ellene. Ez túl sok volt, nem akartam, hogy ezeket valaha is lássa, de úgy sejtem, hogy Ő se, hogy én lássam mindazt, amit az imént megleshettem.

Nem tudja, hogy pontosan mi történt ma, ezért ő automatikusan arra következtet, hogy benne volt a kezem, hogy én szerveztem így a mai dolgokat. Hát persze, ez teljesen érthető. Mert az nem lehetséges, hogy kaptam egy tippet az utolsó pillanatban valahonnan, jókor voltam jó helyen, vagy hogy az elmúlt hónapok állandó terrorveszélye miatt voltam elővigyázatos. Vajon valóban így lát engem? Az az első gondolata, hogy közöm lehet egy véres támadáshoz? Komolyan azt gondolja, hogy az apja még ma is egy halálfaló? Igazából azt sem tudja, mi az. Hogy ez mi-mindennel jár együtt. Elképzelése sincs. Annyira gyerek még, és hogy az ellenkezőjét hangoztatja, azzal is csak engem igazol.

- Azért kezellek annak, mert még az vagy. És ezzel a viselkedéssel is pontosan ezt támasztod alá. Én pedig az apád vagyok, és tetszik vagy sem, vannak dolgok, amikről nem beszélhetek neked, a saját érdekedben. - Élesen szívom be a levegőt, mikor azt mondja, hülyének nézem. Miért fáraszt ilyenekkel? Miért éppen ma? Miért nem képes megelégedni azzal, amit mondok? Miért akar az idegeimen táncolni? Nem fogok neki többet mondani, hiába követelőzik, mert nem tehetem. Mert nem kell tudnia. Mert nem akarom veszélybe sodorni.  

Keserűen felnevetek, mikor a fejemhez vágja, hogy a nagyapja bízott bennem az ő korában. Hogyne! Hirtelen még Lucius is egy szent lett, csak én vagyok a rossz. A borostámat dörzsölve ismét elnevetem magam. Ez annyira abszurd. - Fogalmad sincs, miről beszélsz - ingatom a fejemet. Ez akkoriban nem arról szólt, hogy az apám bízott volna bennem. Hanem arról, hogy a családunkhoz méltó módon kellett viselkednem, büszkén vállalni a nézeteiket, képviselni a Malfoy nevet minden helyzetben. Egyébként meg ha akartak volna, sem tudtak volna kihagyni a történésekből. A Sötét Nagyúr vagy épp a csatlósai itt lebzseltek folyton az otthonunkban. Itt tárgyaltak, itt kínoztak, itt öltek ártatlanokat, vagy tartották őket fogva a pincénkben. Nem beszélve arról, hogy a Nagyúr épp megleckéztetni akarta apámat ezzel a Merlin verte tetoválással a karomon. Csak meg akarta büntetni a bukásáért, akár azon az áron is, hogy én odaveszek a lehetetlen, (ön)gyilkos küldetésem közben. Persze én ezt akkor úgy igazán fel sem fogtam. A szüleim pedig nem tudtak, talán nem is igazán akartak megóvni mindettől, mert a cél fontosabb volt. De éppen azért, mert jól tudom, milyen tizenhat éves fejjel egy ilyen vérengzés sorozatnak a sűrűjében élni, sosem hagynám, hogy ezt Scorpius is bármilyen formában megtapasztalhassa.  

- A nagyapád nem bízott bennem... hanem tehetetlen volt. Olykor meg egyszerűen erősebb volt a becsvágya, a hatalomvágya annál, mint hogy a fiával, a fia biztonságával foglalkozzon. De velünk ez nem fog előfordulni. Apádként az a dolgom, hogy megvédjelek, és számomra mindig ez lesz az első. - Részemről ennyivel le is zártam a témát. Se hangulatom, se erőm tovább folytatni vele ezt a meddő vitát. És úgy tűnik, Scorpius is hasonlóképpen vélekedik, csak épp sajátos módon próbálja ezt rendezni. Olyan aljas módszerhez folyamodik, amit sosem vártam volna tőle. Gondol egyet, és egyszer csak betolakodik az elmémbe, végigszántva a felszínen levő emlékeken. Nem hagyom sokáig nézelődni, néhány pillanatkép csupán, amit felfedezhet, és az egész nem tart pár másodpercnél tovább. De így is túl sokat lát. Dolgokat, amiket sosem kellett volna.

A fiam mindezidáig talán az egyetlen személy volt az életemben, akinek a társaságában nem tartottam fontosnak, hogy az elmémet állandó és folyamatos védelem alatt tartsam. Részben azért, mert az okklumencia olykor megnehezíti az érzések kifejezését felé, amivel alapból is hadilábon állok, és előtte sosem akartam így elzárkózni. Részben pedig azért, mert a fiamként a teljes és feltétel nélküli bizalmamat élvezhette. De ő most elárulta ezt a bizalmat. Nem kérdéses, hogy soha többé nem leszek képes a védelmemet leengedve megmaradni mellette. A csalódottság, a harag, az elárultság érzése arra sarkall, hogy leckéztessem meg. Hogy emlékeztessem rá, kivel próbált szórakozni, kinek az eszén próbált túljárni. Kilököm, az elmémből, majd én tolakodom be igencsak határozottan az övébe. Próbál ugyan ellenkezni, de az ellenállása fél pillanat alatt megtörik, esélye sincs ellenem. Ezúttal én kutatok a gondolatai között, húzok felszínre emlékeket, és figyelem meg azokat. Nem keresek konkrétan semmit. Véletlenszerűen nézelődöm. Egyik kép jön a másik után, igazából nem is időzöm túl sokat egyiknél sem. A leckéztetés a lényeg, nem az, hogy kifigyeljem a féltve őrzött titkait. És mégis beleakadok néhány olyan dologba, ami kicsit meglep, vagy újdonságként ér. A tény, hogy a szert, ami majdnem tönkre tette őt, épp egy tanárától kapta... A titokzatos látogatója és a közös kalandjuk... Vagy az Albushoz fűződő barátságának bensőséges mivolta...  

De ezeket most félre kell tennem későbbre, majd egy másik pillanatban megforgatok minden új információt magamban. Mert érzem, hogy Scorpiusnak az ellenkezéstől, az erőfeszítéstől, hogy kitaszítson engem, egyre kellemetlenebbé válik a folyamat. Sosem akartam neki fájdalmat okozni. Egy életre szóló leckét adni igen. Fájdalmat okozni nem. Visszavonulok, majd fizikailag is teszek egy lépést hátra. Rosszul vagyok magam is. Attól, amit tettem. És leginkább attól, amit ő tett. A pimaszságától, az árulásától. A keserűség szinte szó szerint a torkomat marja. Komor, dühös pillantást vetek rá.

- Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha most egy ideig nem kerülsz a szemem elé - közlöm vele szárazon. Valószínűleg még mindig választ vár a kérdéseire, amelyekből az iménti pár percben, nem kétlem, hogy legalább kétszer annyi lett, mint korábban volt. De kimerült vagyok, ingerült, és nekem ehhez előbb ki kell szellőztetnem a fejemet, mert félek, megint valami olyat tennék, amit aztán megbánhatok.

A vádjaim erősek és átgondolatlanok, apa reakciói és szavai ébresztenek rá arra, hogy valóban hülyeséget beszéltem, melyek megsértik, megbánták Őt, mégis zavar, hogy mindig csak a hátam mögött tevékenykedik, és hogy semmibe se hajlandó belevonni. Szeretném, ha végre felnőttként kezelne, ha bízna bennem, őszintén… Vajon valaha eljön majd ez a pillanat?

- Te teszel róla, hogy gyerek maradjak. Nem óvhatsz meg örökre mindentől! - a nagypapa se tett így az Ő idejében, amit most felhozok, de érzem én is a kimondott szavak súlyát. A nevetése csak bosszant, dacos tekintetemmel találja szemben magát, ami megenyhül a továbbiakra. Tudom, hogy Lucius Malfoynak rengeteg hibája volt, ahogy azt is, hogy apának nem jó vele a kapcsolata, hogy még mindig tart Tőle, és hogy mi ketten egészen mások vagyunk, de ne legyünk a másik véglet, ne tartson burokban.
- Tudom, hogy védelmezni akarsz, de be kell látnod, hogy nem, már nem vagyok gyerek, és hogy talán hasznosabb lennék a számodra, ha megbíznál bennem és engednéd, hogy segítsek. - mert biztosan tudnék segíteni neki, ahogy Ő is tette annak idején. De ezt nem említem ismét, más idők jártak. De vajon valaha egyenrangúak lehetünk mi ketten? Képes lenne szövetségesként tekinteni rám vagy mindig csak egy kisfiú leszek a szemében?

Válaszokat akarok kapni a kérdéseimre és egyben bizonyítani is a szavaim igazát, hogy több van bennem, mint amit gondolt, hogy erősebb vagyok! De mindez persze átgondolatlanság újból, mely oly nagy hiba, amivel én se számolok előre. Ellene sosem szabadna ilyesmit megcselekednem, mégis ösztönösen jön a tett, képtelen vagyok logikusan mérlegelni. Malfoy vagyok magam is, a felmenőink vére is az ereimben folyik, nem lehetek én se angyal, a vér kötelez, sajnos nem csak pozitív értelemben.
Az emlékképek pedig amiket látok, túl sok további kérdéshez vezetnek, félelmet szülnek, elbizonytalanodok. Mindebbe nem gondoltam bele, hogy olyasmit is láthatok, amit talán… talán nem kellene. Mindenről tudni akartam, de talán valóban nem volt itt az ideje…

Apám kilök az elméjéből, de olyan erővel, hogy én is a földön kötök ki, de ezt alig fogom fel, mert már be is tolakszik az enyémbe. Oly könnyedén fúrhatja magát a legféltettebb titkaimba is, amire még én se számítottam. Tudtam mindig is, hogy erős legilimentor, de tapasztalni… tapasztalni egészen más. Mindent láthat, amit csak szeretne, én pedig hiába ellenkezek, hasztalan.
Túl sok mindent hoz a felszínre, nyitott könyvvé válok és amiket eddig féltve őriztem, most… most azok is apám kezébe jutnak. Most értem csak meg igazán, hogy mit tettem az előbb, hogy a kíváncsiságom és az önzőségem olyasmihez vezetett, amihez nem szabadott volna. Talán tényleg nem kellett volna mindenről tudnom.

Megremegek, küzdök ellene, mely már fizikai fájdalmat okoz, Ő pedig enged. Hangosan zihálok még mindig, miután végre távozik a fejemből, és most azzal se tudok foglalkozni, hogy mennyire szánalmasan festhetek a padlón kiterülve. A szavai viszont… azok mérhetetlenül fájnak, de tudom, hogy jogosak, mégis… nem válhatunk így el!
- Apa… - de bennem reked minden további szó, mert fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Elszúrtam… talán végleges hibát követtem el. Hagyom távozni, egyszerűen… nem merek még egyszer utána szólni vagy utána menni, válaszokat követelni pedig még kevésbé. Két kézzel túrok bele szőke hajtincseimbe, majd végül ütök ököllel a padlóra. Némi idő után tápászkodom csak fel, de a most történtek nekem is túl sokak voltak.

Nem is merek jó ideig apám szeme elé kerülni, így az egyik manóval felhozatom mindig az ételt, és szándékosan kerülöm el Draco Malfoyt a kúriában. Pedig érdekelne, hogy van, jobban érzi-e magát, mégis, kell két nap, amíg ráveszem magam, hogy megközelítsem.
A lépteim nem túl magabiztosak, de elvezetnek a dolgozószobájáig, ahova nem nyitok be, csak bekopogok és ha engedélyt kapok rá, hogy belépjek, akkor nyitom csak ki az ajtót és teszek egy bizonytalan lépést befelé.
- Beszélhetünk? - csak ezt az egy szót mondom ki, de tekintetem többet üzen: vagy még mindig nem akarsz látni? Engem felőröl belülről, hogy eltaszítana, szükségem van rá, így muszáj megtennem mindent azért, hogy helyrehozzam mindazt, ami elromlott… amit én rontottam el.

- Ez valószínűleg igaz – hagyom rá, mert valóban nem óvhatom meg örökké. Most sem óvhatom meg mindentől. Sok dolog van, amitől nem tudtam őt megóvni az élete eddigi tizenhat éve alatt sem. Természetesen nem is lehetek mindig ott vele, nem is akarok, nem is kell. Ám megteszem, amit tudok, most is, a jövőben is. És eszem ágában sincs erről tovább vitatkozni vele. Úgysem értheti az álláspontomat, az pedig nem segít, ha én az övét igen. Majd egyszer, mikor tényleg felnőtt lesz, és még inkább, ha gyereke születik, majd valóban megérti.

Egyik pillanatban még erősködik, hogy meg kell bíznom benne, aztán a következőben olyat tesz, amivel épp, hogy elveszíti a bizalmamat. Minden figyelmeztetés és előjel nélkül belemászik a fejembe, és ennek következtében olyan dolgokat lát, amiket sosem kellett volna. Pontosan olyan dolgokat, amiktől meg akartam, még mindig meg akarom védeni. Vér, veszteség, fájdalom és halál. És én. Az, aki voltam, aki vagyok, akivé képes vagyok válni, ha a szükség úgy hozza. És nem érti, persze, hogy nem érti, nem is értheti. Látom, és érzem rajta, hogy mindaz, amit látott, igazán megrázza őt, és sosem akartam, hogy ez történjen, hogy így nézzem rám. De tudnia kell, hogy elsősorban azzal van a probléma, amit most ő tett. Mert már csak mi vagyunk egymásnak, és ha ezt tönkre tesszük... akkor semmi másnak nem lesz értelme. Számomra nem. Meg kell mutatnom neki, hogy ilyesmit nem művelhet csak úgy valakivel, főleg olyannal nem, aki bízik benne. Így hát magam is elmerülök a gyermekded titkai között, amelyek nem is mind annyira gyermekiek, mint ahogy én hittem. De valójában mindazzal, amit a fejében találok, most nem igazán tudok foglalkozni. Időre és némi nyugalomra van szükségem. Friss levegőre, esetleg egy zuhanyra, alvásra, és regenerálódásra. Meg talán még egy pohár whiskyre.

Ugyan látom a szemében a megbánást, de ez most nem segít. Magára hagyom, és a következő két napban folyamatosan el is kerülöm. Mintha nem volna elég, hogy a fél varázsvilág gyászol, most még a saját fiamat is elveszítem. Nem szó szerint, de nem igazán tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet vele. Tudom, hogy a történtek fényében, leginkább amiatt, amit az emlékképek között látott, előbb-utóbb beszélnem kell majd vele. Tisztázni néhány dolgot. Őszintének lennem, legalább bizonyos fokig, hogy jobban megértse, amiket látott. Legalábbis amin van mit magyarázni. De fogalmam sincs, mennyi az, ami még belefér, amit elmondhatok anélkül, hogy félelemmel, vagy az értem való aggódással telve menne vissza hétfőn a Roxfortba.

A munkába temetkezem, valahányszor úgy érzem, ki kell ürítenem az elmém a gondoktól, és épp néhány új szerződést nyálazok át, amikor Scorpius halkan kopog a dolgozószobám ajtaján, majd be is lép rajta, miután engedélyt kap rá.

- Gyere – mutatok az egyik székre velem szemben. - Feltételezem, neked is volt épp elég időd alaposan végiggondolni a történteket... - Követem a pillantásommal, ahogy beljebb sétál, aztán összeszedem az előttem heverő papírokat, és félreteszem azokat az asztal egyik szélére. Végül hanyatt dőlök a székemben, és várakozva pillantok rá. Szeretném megvárni, hogy ő beszéljen először, hogy elmondja, amiért jött. Szeretném látni, hogy valóban tud-e, ha nem is érett felnőtt, de legalább érett kamasz módjára viselkedni, és minimum megbánást tanúsítani a múltkoriért.

Egyszerűen nem bírom tovább, nem tudok tovább távol maradni Tőle, mert hiányzik és mert tudom, hogy baromira elrontottam mindent. Két napja dühös voltam rá a leckéért, amit kaptam, de mára már… mára csak félek attól, hogy a tetteim ismét falakat ékelnek közénk, újakat, amikor még a régieket is alig döntöttük le. Nem akarom elveszíteni, ismét oly messze tudni magamtól, így a dolgozószobájához megyek, majd bekopogok rajta.

Jól tudom, hogy mit tettem, hogy milyen hibát követtem el, és bár zavar, hogy meglátta mindazt, amit sosem kellett volna, én is többet láttam, mint amiről mesélt volna. Ideje, hogy a titkainkat is feltárjuk egymás előtt vagy… vagy elfedjük, ne beszéljünk róla. Nem tudom, hogy alakul, de azt igen, hogy így nem mehetek vissza a Roxfortba, így nem hagyhatom magam mögött a Malfoy birtokot és az apámat, egyszerűen nem megy.

Amikor jelzi, hogy bemehetek, akkor kinyitom az ajtót, majd végül biccentek és becsukom magam után. Jobb, ha ez a beszélgetés teljesen zárt ajtók között fog zajlani. Tekintetem az enyémhez oly hasonló szempárra vetül, és bár sóhajtanék, nem teszek, odafigyelek a viselkedésemre, arra, hogy ne tűnjek se összetörtnek, se gyengének, így normális léptekkel érek oda a dolgozóasztalhoz, majd ülök le a székbe, vele szembe. Vajon ha én nem keresem ma Őt fel, apa mikor nyit felém? Vagy engedte volna, hogy így menjek el? Nem kellene most ezen agyalnom.
- Igen, és bocsánatot akarok kérni Tőled. Tudom, hogy amit tettem, az nem volt helyénvaló és jogom se volt hozzá, hogy… eljátszottam a bizalmadat, de remélem, hogy egyszer képes leszel majd megbocsájtani. Gyerekesen viselkedtem és kihasználtam, hogy… sérült vagy. Én… - félrenézek, most picit elcsuklik a hangom, mégse megy a magabiztosság, se az, hogy végig az Ő szemeit nézzem. Aprót nyelek, majd lassan visszanézek rá.
- Nem kell semmit se megmagyaráznod, amit nem akarsz. Kivárom, amíg úgy érzed, hogy eljött az idő arra, hogy beavass a múltadba és a jelenedbe. - és csak bízom benne, hogy el fog jönni ez a pillanat. Nem erőszakolhatom rá az akaratomat, ezt mára már felfogtam, mert ha valamit nem akar megtenni, akkor nem is fog. Kinek képzeltem magam, hogy azt hittem, az akaratosságommal majd célt érhetek? Hibáztam, méghozzá nagyot… De a saját emlékképeimet nem hozom szóba, nem akarok beszélni róluk és talán Ő sem. Viszont félelmet nem érezhet felőlem, se a tekintetemben, se a mozdulataimban, mert nem félek Tőle. Ő az apám, a legfontosabb személy az életemben, érte bármire hajlandó lennék… úgy érzem tényleg bármire, ez pedig valahol talán ijesztő. Vajon ezzel Ő is tisztában van? Tudja, hogy milyen nagy hatalma van felettem, hogy mennyire erős a ragaszkodásom hozzá?

Nem egyszerű elviselni ezt a folyamatos, nyomasztó csendet, tudva, hogy Scorpius is itthon van, hogy ezt a pár napot tölthetném vele is, de tudom, hogy mindkettőnknek szüksége van most erre az időre, hogy végig gondolhassuk nyugodtan a történteket. Kettőnk dolgát és a roxmortsiakat egyaránt. Azt hiszem, változások várhatóak a jövőben, az életünkben és a világban is, és tudnunk kell ezt jól kezelni. Egységben. Mert már csak mi vagyunk egymásnak, csak mi vagyunk, akik érthetnék, mit jelent manapság Malfoynak lenni. Azt hiszem, a szüleim egy egészen más világban élnek, leragadva valahol a legutolsó háború utáni időben, magukon kívül mindenki mást hibáztatva az akkori helyzetükért. Helyzetünkért. Valószínűleg azért is, hogy Astoriával a fiunkat már más szellemiségben neveltük. De éppen emiatt, mert már csak ketten maradtunk egymásnak Scorpiusszal, nem volna szabad megfeledkeznünk a tiszteletről sem, egymás felé, mások felé. A gyereknek tanulnia kell a saját hibájából. Csak akkor léphetünk tovább, ha ezt megtörtént. És igaz, hogy én küldtem el őt a közelemből, de úgy hiszem, ha az egyedül töltött napok alatt kicsit átérzi a helyzet súlyát, tudni fogja, mikor jön el az ideje annak, hogy újra az ajtómon kopogtasson.

A türelmem, úgy tűnik, meghozza a várt gyümölcsét, amikor az a kopogtatás ténylegesen megtörténik. Habozás nélkül adok neki engedélyt a belépésre, aztán némi papírrendezés után minden figyelmemmel rá fókuszálok. Beszélni kezd, és mikor kimondja a megfelelő szavakat, lassan mély levegőt veszek... Nekem azonban kell még egy-két perc, hogy rendbe tegyem a gondolataimat.

- Szeretnél egy teát? Azt mondom, igyunk egy teát, mit szólsz? Lossey? - A manó minden késlekedés nélkül érkezik, majd távozik is, ahogy közlöm vele a kérésünket. Aztán ismét Scorpius felé fordítom a tekintetem. - Amit tettél, nem volt helyes, örülök, hogy képes voltál ezt őszintén belátni. Azonban, bár ez nem igazolja a tettedet, megértem a frusztrációt, amit éreztél. Hogy szeretnéd jobban megérteni, ami körülötted történik... - bólintok lassan. A kért tea megjelenik előttünk az asztalon, nem mozdulok, de a csészémre bámulok néhány pillanatig, mielőtt folytatnám.  

- Tudom, hamarosan 17 leszel, azt szeretnéd, hogy felnőttként kezeljelek, és amiben ezt veszélytelenül megtehetem, ígérem, meg is fogom tenni. De itt most nem a cégről van szó, nem egy új üzletről, vagy nem arról, hogy eldöntsük, milyen irányba tanulj tovább... - nézek ezúttal az enyémhez nagyon hasonló jeges szürke szempárba. - Okos fiú vagy, Scorpius, nyilván már magadtól is sejted, érzed, legalább tudat alatt, hogy egy újabb háború készülődik. A veszély, a fenyegetés valós, a két nappal ezelőtti események ezt sajnos maradéktanaul bebizonyították. És igen, tudok dolgokat, amikről nem beszélhetek, és nem csak azért nem, mert nem akarok, vagy mert védelek, hanem mert nem tehetem. - Ingatom a fejemet. Az okokat természetesen nem fogom neki megmagyarázni. - De ezt elmondhatom: mivel a családunk a legutóbb is nyakig volt benne, ezért ezúttal sem maradhatnánk ki teljesen a történésekből, ha akarnám sem. Előbb vagy utóbb mindenképpen elvárnák, hogy állást foglaljunk. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy elsősorban magunkat védjem, hogy téged biztonságban tudjalak, de közben igyekszem helyesen cselekedni, és ehhez a megfelelő oldalt támogatni, észrevétlenül. Érted, mit akarok mondani? - Nem biztos, hogy tudnám ennél jobban, érthetőbben megfogalmazni a lényeget anélkül, hogy túl sokat mondanék. De nem is hagyhatom őt továbbra is a sötétben tapogatózni, hisz azok után, amiket a fejemben látott, nem csak hogy nem volna értelme, de káros is lehet, ha levonja az igazság helyett a maga következtetéseit.

- Még egy dolog, Scorpius – veszem kézbe a csészémet. - Legilimencia és okklumencia terén még nem ártana fejlődnöd. - Ezzel nem becsmérelni akarom az eddigi tudását, épp ellekezőleg, hisz, még ha az hiányos is, nyilvánvalóan megvan hozzá a kellő ravaszsága. Csak azt mondom, ha komolyan gondolja, jobban oda kell tennie magát. Főleg mert sosem tudhatja, mikor lesz rá szüksége. Persze nyilván nem az apja ellen - az többé nem fordulhat elő. De a potenciál mindenesetre megvan benne, és ha hajlandó tenni a fejlődésért, még a hasznára válhat.

Képtelen vagyok tovább várni, már így is túl sok idő telt el, így megérkezem apám dolgozószobája elé, majd miután bebocsájtást nyerek, elhangzanak a megfelelő szavak, az igazi bocsánatkérés, amely őszintén jön most a számra, nem játszom meg magam. Előtte egyébként se tudnám, azonnal átlátna a hazugságon.
Nem várok Tőle magyarázatot a történtekre, nem várok Tőle most semmit, csak azt, hogy fogadja el a bocsánatkérésemet és bízom abban, hogy képes lesz majd meg is bocsájtani, mégha ehhez idő is kell. Csak ne építse fel ismét a falakat, csak ne taszítson el magától, mert az túl fájdalmas lenne.

A teára viszont nem számítok, sikerül is kizökkentenie, így elmarad az azonnali válasz, végül sután biccentek, bár apám már eldöntötte, a kis manó pedig rövid időn belül megjelenik, hogy gazdája kérését meghallgassa, majd eleget tegyen neki. Amíg Lossey elvan, addig apám is összegez, én pedig végül ismét bólintok, de most nem szólok közbe, végighallgatom Őt, a teák pedig elénk kerülnek. Nem mozdulok feléjük, én csak egyetlen pillantásra méltatom azt a csészét, amelyiket apám annyira figyeli, de aztán újból felnézek rá, fel a szemeibe.

A további szavakra nem számítok, mert őszintén beszél és árul most el olyasmit, amit korábban nem gondoltam volna. Meg is feszülök a háború közelsége hallatán és ezernyi gondolat fut át az agyamon. Vajon milyen hatással lesz majd az ránk? És az iskolára? A társadalomra?
- Igen, tudom, hogy valami készülődik, de nem látok bele a dolgokba. - mert nem engedi, hogy belelássak. De jól sejtettem és raktam össze a képeket, nagyon is tudomása van mindarról, ami most a világban történik, mégse beszélhet nekem, mert... nem teheti, mert...
- Esküdt tettél. - állapítom meg. Talán egy megszeghetetlen esküről van szó, talán egy ahhoz hasonlóról, de a lényeg, hogy nem árulhatja el, még nekem se mindazt, amit tud, ezt pedig tiszteletben kell tartanom.
- Értem. Nem tudnék valahogy segíteni neked? Akárhogy... Kérlek, had segítsek! - jól tudom, hogy fiatal korom miatt túl sok mindent nem tehetek, de ha adna egy esélyt... ha engedné... szeretném bebizonyítani neki, hogy rám is bízhat nyugodtan feladatokat, végre fogom hajtani a legjobb tudásom szerint, nem fogok csalódást okozni.

- Bárhogy is döntesz, bárhogy is alakulnak a dolgok, tudnod kell, hogy én mindenképpen a te oldaladon állok! - ezt fontosnak látom leszögezni. Nem lennék képes szembemenni vele, még akkor se... akkor se, hogyha nem éppen a "jó" oldal mellett tenné le a voksát. Nem csak jó és rossz létezik, a határ pedig olykor oly vékony, szinte láthatatlan... De nem árulnám el, sose tennék ilyet.

Némileg kérdővé válik a tekintetem, amikor jelzi, hogy lenne még valami, de amit mond, arra csak elmosolyodom némileg, éreztem, hogy szóba fog kerülni, a két nappal történtek nélkül is.
- Tudom, de a most történtek után kétlem, hogy szívesen segítenél. - mert az ismét utat nyithatna az elméjébe, ahogy nos, az enyémbe is. De inkább egymás titkait lássuk, mint valaki más az enyémeket. Veszélyes lehet.
- Pedig meg szerettelek volna kérni rá. - bököm ki még, picit kérdőn nézve rá, hogy mit gondol, van rá esély, hogy mégis csak segítsen nekem?

Nem örülök neki, hogy az elmúlt napoknak így kellett eltelnie, elszigetelve egymástól. Olyan események vannak mögöttünk, amelyek után nekem éppen annyira szükségem lett volna a fiamra, mint neki rám. De annak fényében, ami közöttünk történt, mégis így volt a legjobb. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne vártam volna az alkalmat, a pillanatot, amikor Scorpius a hibáit magától végiggondolva, belátva az ajtómon kopogtat. És amikor ez megtörténik, ha nem is szó szerint, de tárt karokkal fogadom vissza. A hétvége alatt nekem is volt időm gondolkodni, kitalálni mit is mennyit mondhatok el neki, ám miközben ő leül velem szemben, én még mindig kissé bizonytalanul állok ehhez az egészhez. Ha rajtam múlna, legszívesebben semmit nem mondanék neki, egyáltalán nem vonnám be, hisz számára, sőt, mindkettőnk számára az volna a legbiztonságosabb megoldás. De azt sem szeretném, ha erre rámenne a kapcsolatunk. Ha az elmúlt egy-két évben a kettőnk által felépített bizalom és kötelék kártyavárként omlana össze. Ha a következő hónapjaink, éveink is úgy telnének, mint ez az elmúlt két nap. Így hát... a szavaimat alaposan megválogatva ugyan, de beszélni kezdek.

- Így is mondhatjuk - bólintok épp csak egy pillanatnyi habozással Scorp feltételezésére. Nem egészen eskü, sokkal inkább egy aláírt szerződés az augurán projekt keretein belül, de ha úgy vesszük, nincs sok különbség a kettő között.  

Ismét rákérdez, hogy segíthetne-e, és legszívesebben azonnal elutasítanám, épp ahogy legutóbb, hisz nem szeretném, hogy bármilyen módon belekeveredjen ebbe, és talán egy pillanatra láthatja is ezt az elutasítást a tekintetemben, ahogy mély levegőt veszek, de aztán mégis adok magamnak időt kicsit végiggondolni a választ. Kézbe veszem a teás csészémet, és miközben Scorpius arcát fürkészem, amelyből csak úgy árad az elszántság, a tenni akarás, megforgatom magamban a lehetőségeket.

- Tulajdonképpen... - Scorpiusban is megvan a Malfoyok minden ravaszsága, és a képesség, hogy megkedveltesse magát másokkal. Bár nem indult előnyös helyzetből, hisz ebből a szempontból rossz időpontban született, a pletykák és a családunk tettei miatt kialakult ellenszenv az első roxforti éveit alaposan megkeserítette. Ezt láthattam az emlékeiben is, de már más időket élünk. - Talán tudnál segíteni. De nem biztos, hogy ez egyszerű lesz a számodra. Mert ehhez fontos lenne, hogy minél több diáktársaddal jóban legyél, hogy közelebb kerülj hozzájuk, hogy megbízzanak benned. Elsősorban olyan fiatalokra gondolok, akik magasabb körökből származnak, illetve aranyvérűek. Tudod... A tinik szeretnek mesélni, beszélni arról, amit otthon hallanak, megosztani egymással az információkat. A mi időnkben így volt, és nem kétlem, hogy ez most sincs másképpen. Tehát... azon kívül, hogy sosem tudhatjuk, mikor hallhatsz valami valóban hasznos hírt, ezzel tényleg segíthetnéd az én munkámat, hisz hitelesebbé tehetnél azzal, ha te magad is barátokat szereznél a megfelelő körökből. Ezekben az időkben különösen fontos, hogy megerősítsük a kapcsolatainkat. A Malfoy nevet. - Ez így valóban igaz is, és tényleg előfordulhat, hogy hasznos infók birtokába juthat, ha a megfelelő körökben vegyül. De amit hangosan nem teszek hozzá, az az, hogy a jövője szempontjából is a javára vállhat a kapcsolatépítés, amit sosincs túl korán elkezdeni. Főleg, mert ahogy mondtam, a családunk tettei miatt hátrányból indult ebben az életben, ezekben a körökben (is). De már van elég nagy, érett és okos ahhoz, hogy ezen ő maga is elkezdhessen fokozatosan változtatni, és a saját érdekében is javítani a Malfoy név megítélésén. - Persze csak amennyiben ez nem áll az Albusszal való barátságod útjába. - Teszem hozzá, készen arra, hogy a Potter fiút említve megfigyeljem Scorpius reakcióit, és ha alkalom nyílik rá, talán el is terelem a szót abba az irányba. Csak mert kettejük közös emlékeit, kettejük kapcsolatát még mindig nem egészen tudom, hová is tegyem, hogyan is kezeljem azt, amit láttam.

- Ezt... őszintén értékelem, Scorpius - bólintok, egészen kicsit elmosolyodva, mikor biztosít róla, hogy mellettem áll, bármi is történjék. Ha nem is egészen értem, mivel érdemeltem ki ilyen mély bizalmat a részéről, hisz jól tudom, sokáig nem voltam a legjobb apa, és ez csak Astoria halála után tudatosult bennem igazán, mégis jól esnek a fiam szavai. Főleg azok után, amiket a fejemben látott. Hisz kaphatott egy kis ízelítőt abból, miket tettem, abból, hogy mire vagyok képes, és ez bőven elég lett volna ahhoz, hogy elriassza, elbizonytalanítsa. Ám nem kétséges, hogy Scorpius is igazi Malfoy, és bár még csak tizenhat éves, már megérti, hogy az életben a dolgok gyakran nem csak feketék vagy fehérek.

Úgy gondolom, mindazok után, amik itt elhangzottak és amik kettőnk között történtek a napokban, jobb, ha felhívom arra a figyelmét, hogy nem ártana még fejlődnie, kicsivel több időt fektetnie a legilimencia és okklumencia gyakorlásába és tanulásába. Arra azonban nem számítok, hogy ehhez éppen tőlem kérne segítséget. Persze valahol érthető, főleg már annak tudatában, hogy mennyire bízik bennem, mégsem gondoltam volna, hogy a múltkori után éppen hozzám fordulna ezzel. Ha úgy vesszük, nem is teszi, a kérése félig kimondatlan marad. Ez pedig ad nekem némi gondolkodási időt. A teámba kortyolok, aztán visszateszem azt az asztalra.

- Legyen! De maradjunk egyelőre az okklumenciánál. Elsősorban abban kell fejlődnöd, mert az a legfontosabb, hogy meg tudd védeni az elmédet. És ehhez először az elméleten kell igazán alaposan átrágnod magadat. Van is a könyvtárunkban néhány nagyon hasznos könyv a témában, amit érdemes volna elolvasnod. Később megkeresem őket neked. De először is kíváncsi lennék, miből, vagy mi alapján tanultál eddig? És van-e bármiféle konkrét technikád, módszered, amivel az elméd védelmét felépíted? - Mivel még érezhetően kezdő, hozzám képest mindenképpen, érdemes az alapoktól kezdenünk mindent, kijavítani az esetleges hibákat, ha vannak, ehhez pedig jó lenne tudnom, hogy mit tanult eddig. Ez olyan tudomány, ahol az elmélet is valóban fontos, szükséges értenie, hogy mi történik, mit tesz. Érdemes tudnia, hogy többféle technika létezik, és megtalálnia a neki legmegfelelőbbet.

Szükségünk van egymásra, ezt mindketten tudjuk, az édesanyám halála óta eltelt időszak pedig még erősebben rávilágított erre, mégis szükségszerű volt a távolság, időt kellett adnunk egymásnak, lenyugodnunk, hogy kitisztult fejjel megbeszélhessük a történteket és továbbléphessünk.
Szeretném, ha bízna bennem, ha nem tekintene rám gyerekként és engedné, hogy segítsek, de hiába a kérések és a szavak, ezek nem elegendőek, mivel csalódást okoztam... ismételten. Bánom és szégyellem is magam miatta, mert amit tettem az valódi tiszteletlenség volt, sértés... pedig Ő a legfontosabb nekem. Miért Őt bántom hát újra és újra? Túl sok fájdalmat okozok azoknak, akik valóban számítanak.

Kivárok, nem siettetem, de én nem veszem a kezembe a teát, túl feszült vagyok ahhoz, hogy akár egyetlen korty is lemenjen a torkomon, amikor viszont megszólal, akkor az enyémhez oly hasonló szempárra meredek. Várok és figyelek.
- Miért gondolod, hogy ez nehézséget okozna? Most is jóban vagyok azokkal, akikkel kell. - tisztában vagyok vele, hogy a nevem mire kötelez és bár az Albussal való barátságomat sokan nem nézik jó szemmel, mégis Malfoy vagyok, így mostanra megtanultak ezzel kapcsolatban félrenézni. Legalábbis a legtöbben. De tény, a pletykálkodások sosem érdekeltek, mégis ahogy apám beszél, úgy értem meg, hogy pontosan mit vár tőlem. Épüljek be az elit közé, amelynek bár már most is a tagja vagyok, valahol különcnek számítok, több okból is. Albus miatt kerültem Őket, hiába a nevem mást követelne, de ez most fontos, Albusnak pedig meg kell majd értenie.
- Rendben van, megteszem, amit kérsz. Nem hoznék szégyent a nevünkre! - soha. Mindig ez lebeg a szemem előtt, a megfelelni akarás, ahogy annak idején Ő is hasonlóan érezhetett. Bár apámon nagyobb volt a nyomás a nagypapának hála, én hozzá képest nagyon is sok szabad teret kaptam. De vajon ez volt a jó döntés részéről? Most érzem igazán, hogy nem feltétlen elégedett az elhelyezkedésemmel, hogy hibáztam. Miért csak most mondja? Miért nem kérte ezt korábban? Talán a gyász miatt... a bájital miatt... a hibáim miatt.

Albus említésére hirtelen zökkenek ki a gondolataimból, nyelek egy aprót, majd biccentek.
- Meg fogja érteni. Tudja, hogy kötelességeim vannak... - ezt mantrázom, de vajon tényleg így lesz? Tényleg meg fogja érteni? Olykor túl heves és meggondolatlan, akárcsak én magam. Beszélni fogok vele, mert ez most fontos, ezt most meg kell tennem. Nem maradhatunk már tovább gyerekek. Bármit megtennék a családomért, az apámért, így biztosítom róla, hogy hozzon bármilyen döntést, én mellette állok majd, nos igen, mindenkivel szemben. Még Albussal szemben is. De erre remélem, hogy soha nem kerül majd sor.

Ami viszont az okklumenciát és így a legilimenciát illeti, tisztában vagyok vele, hogy még fejlődnöm kell, és ki lenne jobb mester az apámnál? Kiben bízhatnék meg jobban nála? De a nemrég történtek fényében kétlem, hogy teljesítené a kérésemet. A teát még mindig nem érintem, kivárok, amikor pedig meghallom a beleegyezését, láthatja rajta, hogy némileg meglepett vele. Komolyan mondta?
- Köszönöm! Igen, tudom, hogy van, többet elolvastam már és nos... részben azokból tanultunk... Albussal. Együtt gyakoroltunk. - ismerem be, nem tagadva le a tettünket, mely csibészkedés is lehetne, de mégse teljesen az. Ez hasznos tudás és szükségszerű.
- Próbáltam elzárni, mélyre rejteni azokat az emlékeket, amikhez nem akartam, hogy bárki is hozzáférhessen, de talán így rajzoltam céltáblát rájuk. Őszintén szólva nem igazán tudom, hogy mi a megfelelő módszer. - ismerem be, majd nyúlok végül a teáért, hogy most én is kortyolhassak belőle, de aztán felpillantok apámra, jelezve, hogy figyelek. Már ha most mesélne.

- Azért... - kezdek bele, hogy megválaszoljam a kérdését, de mielőtt megfogalmaznám, amit akarok, alaposan megforgatom magamban a szavakat. - Mert amit tenned kellene, szembe megy azzal, ahogy anyáddal neveltünk téged. Ahhoz, hogy ezekben a körökben igazán megbízzanak benned, alkalmazkodnod kell hozzájuk. - Astoria azt szerette volna, hogy Scorpius elfogadóbb legyen, mint mi voltunk annak idején, én pedig, ha nem is minden fenntartás nélkül, de egyetértettem vele. Akkor és most is azt szeretném, ami a fiunknak a legjobb. De ha ő segíteni akar, akkor bizonyos mértékben olyanná kell válnia, mint amilyen nem szerettük volna, hogy legyen. És ez többek között nehézségeket okozhat majd neki a barátságában is Albusszal. Pedig tudom, milyen fontos ez neki.

Látom Scorpiuson, hogy megfontolja a szavaimat, és már ő is érti, mire céloztam. Nem ugrik bele fejest gondolkodás nélkül, aminek örülök, de végül így is rábólint a kérésemre. És látom az elszántságot a tekintetében, épp úgy mint korábban. Látom, hogy valóban készen áll tenni azért, hogy segítsen, készen áll akár áldozatokat is hozni egy olyan ügyért, aminek a részleteit igazából nem is ismeri. Mert bízik bennem. Mert nekem akar segíteni. És ez valahogy egyszerre teszi nehezebbé a szívemet, és erősíti meg bennem felé az apai szeretet és büszkeséget. Talán mégis kisülhet valami jó ebből a hétvégéből. De szeretném, hogy tudja, pontosan tudja, mire vállalkozik, ezért úgy érzem, muszáj megemlítenem neki Albust. Felhívni rá a figyelmét, hogy ez akár gondot is okozhat közöttük. Láttam, amit láttam, amikor a gondolatai közé férkőztem. Közel állnak egymáshoz. Talán még közelebb, mint hittem. Vagy mint amit ő hisz. Ezt egyelőre magam sem tudom. Nekem valójában sosem volt problémám a Potter fiúval, és számomra az sem jelentene gondot, ha ebből a barátságból valami más lesz... Csak remélem, Scorp erre vonatkozóan is tudja, mire vállalkozik, ha arra az útra lépne. Az aranyvérű társadalom sajnos nemigen változik, és nem látok rá sok esélyt, hogy a jövőben sokkal elfogadóbbá válna. Talán ha egyszer sikerül leszámolni a Magic is Might-tal, lesz rá esély. Már csak emiatt is megéri folytatnom a küldetésemet.

- Ennek örülök – bólintok arra, hogy Albus tisztában van vele, Scorpiusnak kötelezettségei vannak. - Ti ketten... valóban jól kijöttök egymással, és egészen közel álltok, nem igaz? - A kérdés tűnhet ártatlan érdeklődésnek a barátságukra... de valójában szeretnék egy kicsit mögé látni. Mert látni az emlékeit, az egy dolog. Megfigyelni, kielemezni a kérdés nyomán a tekintetébe kiülő érzéseket pedig egy másik. Hisz nem tudom, hogy ő tisztában van-e azzal, ami a látottak alapján fokozatosan bontakozik ki közöttük? Vagy hogy egyáltalán az történik-e, mint amit én hiszek?

Mindenesetre nagy szüksége lehet a jövőben arra, hogy ügyesebbé váljon az okklumenciát illetően. A két nappal ezelőttiek fényében alaposan meg kell fontolnom, hogy akarok-e neki ebben segíteni, mert az iménti beszélgetés, a tettvágya, buzgósága ellenére még mindig úgy érzem, a bizalmam kicsit megingott felé, de végül így is beleegyezem. Most is elsősorban az ő érdekeit kell néznem.

- Tulajdonképpen többféle technika létezik, ki kell majd tapasztalnod, hogy neked mi felel meg a legjobban. Néhány tippet tudok neked adni csupán ehhez. Először is meg kell tanulnod falat emelni az elméd köré... Ami egyelőre nem lesz áttörhetetlen egy erősebb legilimentorral szemben, de kicsit lelassíthatja, kimerítheti azt, aki át akar törni, és ezt aztán az előnyödre fordíthatod – hajolok előre az asztalra könyökölve, ahogy beszélni kezdek. - Aztán rendszerezned kell az emlékeidet. Kitalálni egy rendszert, amihez hasonlíthatod az elmédet, amivel a legkönnyebb azonosulnod, és aszerint csoportosítani mindent. Képzelheted könyveknek az emlékeidet, apró tárgyaknak, amiket eldobozolhatsz, egy fotóalbumnak... Van akinek az válik be, hogy gyönyörűen, precízen csoportosít, és mindent rendben tart idebenn – bökök a saját homlokomra. - Ám van, aki a káoszban tud a leginkább eligazodni, és védeni magát, ezért inkább egy bolhapiac szerű valamit képzel el – vonok vállat. - És végül a féltett emlékek... Szerintem a te esetedben azokat úgy volna a leginkább célravezető elrejteni, hogy alaposan körbeveszed jelentéktelen emlékekkel, amelyek elterelnék az ellenség figyelmét. Ha túl sokat kell ásni, keresgélni, az illető feladhatja, vagy más irányba tévedhet végül... - foglalom össze röviden, ami szerintem segíthet Scorpiusnak. Ám ezeket a dolgokat valóban először neki kell végiggondolnia, kitapasztalnia, hogy rájöjjön, melyik módszer felel meg neki a legjobban.

Megértem apám kérését és tenni fogok érte, hogy helyt álljak, mert nem okoznék ismét csalódást a számára, legyen ennek bármi is az ára.
- Tisztában vagyok vele, és nem fog nehézséget okozni. Malfoy vagyok. - akárcsak Ő, így képes vagyok a végletekig elmenni a célunk érdekében, az árát pedig hajlandó vagyok megfizetni és csak remélni merem, hogy nem az Albussal való barátságom lesz az. Ő mindig fontos volt a számomra, az első igaz barátom és egyben a legjobb. Nélküle… nélküle én se maradtam volna ilyen jó ember, de ha választanom kell, akkor a családom lesz az első, bármennyire fájó is ez. Ő is így döntene, jól tudom, éppen ezért is fogja megérteni. Már ha meg kell értenie, de ha ügyesen keverem a lapokat, akkor képes leszek mindent kézben tartani. Hiszem, hogy sikerülhet. A magamba vetett hit nélkül aligha menne.

- Tudod jól, hogy Ő a legjobb barátom, természetes, hogy közel áll hozzám és fontos nekem. - túl fontos is, de én se vagyok hajlandó ezt elfogadni és felismerni, hogy talán több is van közöttünk, mint barátság. Azt egyszerűen nem engedhetném meg magamnak. Tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok, így a kötelességeimmel is. Nem hozhatnék szégyent a családunk nevére, így talán szándékosan, tudat alatt ásom mélyre azokat az érzéseket, amelyeknek sosem szabad kiszabadulniuk. Így lesz a legjobb.

Ami pedig a legilimencia és okklumencia tanulását illeti, jobb tanítóm nem is lehetne az apámnál, bár ez egyben rendkívül kiszolgáltatottá is tesz majd. Minden titkomat látni fogja, ahogy én is az övéi egy részét, ha ügyes vagyok, de talán erre van szükségünk, hogy ismét helyre álljon közöttünk a bizalom. Csendben hallgatom a tanácsokat, minden szavát megfontolom apámnak, majd halkan hümmögve bólogatok.
- Értem. Át fogom gondolni és amikor gyakorolunk, már felkészültebb leszek. - ígérem meg előre. Én a rendszer mellett vagyok, így nem lesz káosz az elmémben, viszont apám tanácsa a jelentéktelen emlékekkel szimpatikus elgondolás. Idő lesz, mire ezt kiépítem, de menni fog. Viszont jobb lesz, ha erről csak Ő és én tudunk, még Albus se. Még felteszek néhány kérdést a legilimenciával kapcsolatban, majd az okklumenciával is, a teák elfogyasztása után pedig távozom apám irodájából. Örülök, hogy sikerült túllépnünk a nemrég történteken, még akkor is, ha a bizalom ingatag. Vissza fogom szerezni, és őszintén bánom, amit tettem. Átgondolatlan, gyerekes lépés volt.

//Köszönöm a játékot! <3 //