Még mindig magamon érzem Juno szorítását, amikor megérkezem a kijelölt hoppanaálási pontra Roxmorts egyik szűk, szinte elhagyatottnak tűnő utcájában. Még mindig magamon érzem Juno kétségbeesett pillantásának súlyát, ahogyan pillái megrebbennek, és alatta tekintete egyszerre nyílik és zárul, befogad és eltaszít, nemrég tapasztalt abúzusának utózöngéi szerint. Felügyelet mellett hagytam magára, valaki vigyáz rá, vigyáznia is kell, mert pontosan ismerem, mi zajlik most benne, hogy torlódnak fel a szégyen jégtáblái, hogyan dermednek meg a kizsákmányoltságban fodrozódó hullámok, és lesznek gleccserekké, félelemmé, haraggá, önutálattá. Szerettem volna vele maradni, maradtam is, letusolt, addig rendeltem vacsorát, tiszta, egyszerű ruhát terítettem a hotelszoba széles ágyára, lenszövet, naturális, semleges szín, takar, beborít, megvéd, mégsem maradhattam sokáig, mert látnom kellett, az egyetlen lányomat, a zenei karrier felépítésének és a siker kapujában álló, tinédzser korú lányomat, aki bármennyire bátor és eltökélt, aki képes feltalálni magát bármilyen helyzetben, mégiscsak… szinte gyerek. És a gyerekekkel ebben az iparban mindig eggyel többször élnek vissza, mint nem – vagy inkább százszor, ezerszer, milliószor. Látnom kell, megérintenem, futólag, mintegy véletlenül, a karján, ránézni, tudni, minden rendben van, hogy hiába mázsás kő a gyomromban, hiába az aggodalom és félelem görcsei, rendben van, nem kell menedzserekkel, fotósokkal és producerekkel hadakoznia a testei feletti önrendelkezésért, és ha egyszer mégis odakerül, felkészítem rá, felkészül rá, szilárd lesz, rendíthetetlen és okos. Merlinre, mindig annyit akartam az élettől, hogy okos gyerekeim legyenek, okosak az élethez, az érzelmeikhez, és attól tartok, valahogy mindketten túlságosan azok lettek. Fél négyre hívtam, külön kérvényt hagyattam jóvá az igazgatóval, aki készségesen segített, talán Viktor miatt, vagy a cserediák program sikerességének érdekében, fogalmam sincs, ezúttal nem firtattam, eszközként tekintenek-e ránk, mint annyiszor tették már mások, máskor, más körülmények között. A Három Seprűben asztalt választok, kikérek két vajsört, felnőttként szeretném kezelni, amennyire csak lehetséges, mert megérdemli, mert muszáj megelőlegeznem neki a teljes bizalmat, csakis így maradhatunk ennyire közel egymáshoz. Úgy vettem észre, minél engedékenyebb vagyok felesleges, társadalmilag erőltetett szabályokkal szemben, annál jobban figyelnek arra, mi mit kérünk tőlük, és könnyebben is alkalmazkodnak. Nem tudok várni rá, nem megy, ilyen tétlenségben, idegességben, Juno megraboltságának feszítettsége mellett, ha nem török rájuk, ha nincs bennem valamiféle rossz érzés, valami különös, lerázhatatlan gondolat… beleiszok a vajsörbe, nagyot kortyolok, gejl és görög mércével szinte ihatatlan, de ha arra érkezne Tatiana, hogy valami erősebbet hajtok le, ezernyi kérdése lenne. És még nincsenek válaszaim. Talán fél óra múlva, talán majd akkor elmúlik az émelygés – a csalódottság és bűntudat kavargó egyvelege.
Vendég
Pént. Szept. 30, 2022 1:36 pm
Anya & Tatiana
A griffendéles klubhelyiség foteljeit és kanapéit igazán megszerettem az idők során: kényelmesen belesüppedt az ember, felvette a test formáját és körülölelte, a közeli kandalló pedig a hidegebb napokon ontotta magából a meleget. Most erre ugyan nem volt szükség, ahogy társaságra sem vágytam. Egy kicsit jólesett kikapcsolódni, és pengetni az ölemben lévő gitárt, próbálgatni a dallamokat, hátha valamelyik megragadja a figyelmemet, vagy éppen megihlet. Arra azonban nem számítottam, hogy üzenet érkezik édesanyámtól, ahogy arra sem, hogy egyenesen Roxmortsba hívatott. Félreértés ne essék, imádtam anyát, ő volt a legjobb anyuka a világon, és élveztem minden percemet vele tölteni, de valami azt súgta, hogy nem egy szimpla találkozóról volt szó. Felpattantam hát a fotelből, amelybe nem is olyan régen elhelyezkedtem, és a hálóterem felé vettem az irányt, hogy visszavigyem a gitáromat. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, berontottam a terembe – ezzel frászt hozva néhány szobatársamra −, finoman az ágyamra ejtettem a hangszert, majd amilyen forgószélként érkeztem, olyan lendülettel is távoztam. Szaladtam lefelé. Szaladtam, ahogy a lábaim bírták, átrohantam a portrélyukon, hangos lépteimmel felvertem a nagylépcsőház békéjét. De nem érdekeltek a portréktól kapott szúrós pillantások, csupán az járt az eszemben, hogy anya vajon mit szeretne tőlem, és hogy az öcsémet lehívta-e magával. A képességemet kihasználva átugrottam néhány lépcsőfokon, elrohantam Bagman mellett is, akinek a sápítozását figyelmen kívül futottam tovább. Egyedül akkor lassítottam le, amikor kiértem a kastélyból, bár így is szédítő iramot diktáltam. Bárki, aki látott, bizonyára azt gondolta, hogy teljesen megbolondultam, pedig… Pedig csak édesanyámról volt szó. Már nem is számoltam, hogy mikor találkoztunk utoljára, mert teljesen mindegy volt, hogy csak egy napja, vagy öt hónapja öleltem át a szüleim, attól függetlenül mindig hiányoztak. Talán kissé kipirultan, zilált hajjal toppantam be a Három Seprűbe, de az arcomon hatalmas mosoly ült, miközben a tekintetemmel végigpásztáztam az asztalokat. Ha korábban éreztem némi aggodalmat, mindez tovaszállt, miközben a faluba tartottam. Aztán kiszúrtam őt az egyik asztalnál, a sziluettje ismerős volt, a kisugárzása még inkább, egyetlen röpke pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam: valóban édesanyám volt az. Sietősen indultam meg felé, miközben kikerültem egy kövér pasast, majd olyan könnyedén csusszantam át egy enyelgő párocska között, mintha csak valami besurranó tolvaj lennék. − Anya! – szólítottam meg hatalmas mosollyal az arcomon, és ha nem is volt ideje ahhoz, hogy felálljon, hát én hajoltam le, hogy átölelhessem. Csak szerettem volna érezni az illatát, a megnyugtató jelenlétét, hiszen amikor anya a közelben volt, tudtam jól, hogy a világon senki nem árthatott nekünk. − Mesélj! Hogy vagy? Miért szerettél volna beszélni? – húztam ki a széket mellette, és huppantam le rá, miközben rákönyököltem az asztalra. Kicsit oldalra billentett fejjel fürkésztem a vonásait, majd a pillantásomat a korsót görcsösen szorongató kezére vándorolt. Talán én képzeltem bele mindezt, vagy csak nagyon jó volt a legelső megérzésem, és tényleg baj volt. − Anya, minden rendben? Jól vagytok apával? – tettem fel neki ismét a kérdést, most már azonban némi aggodalommal a hangomban. És… Hol volt Darian? Ha Darian nem volt itt, akkor biztos nem lehetett semmi komoly, elvégre arról az öcsémnek is tudnia kellene, akkor valószínűleg elbújt valahol a hollóhátas torony egyik zugában.
A griffendéles klubhelyiség foteljeit és kanapéit igazán megszerettem az idők során: kényelmesen belesüppedt az ember, felvette a test formáját és körülölelte, a közeli kandalló pedig a hidegebb napokon ontotta magából a meleget. Most erre ugyan nem volt szükség, ahogy társaságra sem vágytam. Egy kicsit jólesett kikapcsolódni, és pengetni az ölemben lévő gitárt, próbálgatni a dallamokat, hátha valamelyik megragadja a figyelmemet, vagy éppen megihlet. 
