Hugo Granger-Weasley

Két éves voltam nagyjából, amikor megszülettél. Bár nem sok mindenre (leginkább semmire sem) emlékszem abból az időből, de abban egészen teljesen, száz százalékig biztos vagyok, hogy már akkor is halálra idegesítettél, pedig a járás és a beszéd még magas iskolának számítottak. (Neked, természetesen, nekem már mind a kettő ment.) Elég volt csak az éjszaka közepén sírnod, ezzel felkeltve mindenkit a Granger-Weasley háztartásban.

Hat éves voltam, te pedig négy, amikor először - de nem utoljára - annyira magadraharagítottál, hogy Hugo the Hippo-nak találtak hívni (a bamba mesefigura alapján, akinek a történeteit mindig Anya szüleinél néztük tévén vagy számítógépen, mikor melyikre volt lehetőség), persze nem hiába vagyunk testvérek, nem voltál rest közölni velem, hogy akkor én pedig Rose a Répa vagyok. Azóta így és nem máshogy szólítjuk a másikat, ha éppen mérgesek vagyunk, vagy egyszerűen csak olyan bagatell dolgokon veszekszünk kinek van igaza, kié legyen az utolsó sütemény.

Nyolc éves voltam, te pedig hat, amikor rájöttem, mit is jelent pontosan a komplementer szó (és szentül hiszem, hogy te ma se tudod...) Ezáltal arra is ráeszméltem, hogy mi egymás komplementerei vagyunk. Én lány, te fiú. Én vörös, te szőke barna. En Apa, te Anya. Én idősebb, te fiatalabb.

Tíz éves voltam, te pedig nyolc, amikor egy viharos, nehezen alvós, összekucorodós éjszaka felfedeztük a konyha rejtett édességes fiókját. Csak inni mentünk le, remegve, egymásba kapaszkodva, félve az égzengéstől, amiről már akkor is tudtuk, hogy házon belül nem bánthat. Aztán megtörtént. Semmi nagy dolog, ne gondold, éppen az almalét vettem ki a hűtő egyik polcálról, miközben te a műanyag poharainkért nyúltál, de nem vetted észre hogy korábban valaki kiöntött oda valamit. Vizet, talán. Sose ellenőriztük, nem érdekelt minket, apró, jelentéktelen részlet volt csupán, csak arra lettünk figyelmesek, hogy elcsúsztál - ez mondjuk nem meglepetés, főleg nem a mi Apunkákkal - és életedben először varázsoltál, aminek hatására két fiók között egy harmadik jelent meg, tele nasival. Egyszeri alkalom volt ez, Anyáék meglehetősen rafináltak, ha arról van szó, de mi is.
Kihasználtuk a lehetőséget!
Arról nem is beszélve, hogy ettől kezdve, ha azt hitted valamit jobban tudsz nálam, ami egészen biztosan, mindenki számára nyilvánvalóan nem így volt téged kivéve, nem mondhattam azt neked feldúltan, tíz évem minden haragjával: lehet kvibli vagy, így nem tudhatod, mire te már nem kellett hogy visszavágj, amolyan Hugósan tudálékosan felhúzott orral, hogy: nem vagy kvibli, te tudod, hiszen ha nagy leszel te fogod átvenni Apa és George bácsi boltját. (Nem tudom ma is ezt akarod-e, de amilyen bohóc vagy néha, ahogy megnevetteted az embereket és ahogy élvezed ezt, szerintem illene hozzád.)

Tizenhárom éves voltam, te pedig tizenegy, éppen az első Roxforti éved előtti nyár volt, amikor eltörted a kezed. A mai napig nem jutottunk konszenzusra ez kinek a hibája volt; a valóságban talán mind a kettőnké kicsit. Mégis, én állítom, hogy a tiéd, mert te akartál felfedező útra menni a nyaralás számunkra akkor még ismeretlen helyszínén; te pedig kötöd az ebet a karóhoz, hogy az enyém, mert én bíztattalak, hogy mássz fel arra a fára, olyan szép onnan a kilátás, ahonnan végül leestél.
Nem lett komolyabb bajod - már ha a csonttörést nem számítjuk -, csak néhány karcolás - a suliban még menőztél is velük, valami történetet kanyarítva köré, ami nyilván jobb volt, mint a valóság -, de azt hiszem, hogy annyira még sosem rettegtem, mint abban a fél percben, amíg Anya és Apa a lányos sikolyod hallva oda nem értek és össze nem szedtek. Azt hittem, valami visszafordíthatatlanul súlyos történt, talán a legrosszabb is, amilyen kicsavart, rosszul összerakott IKEA-s bútor pózban feküdtél ott. Soha többet nem akarom azt az érzést. Néha úgy is alszol, eskü nem tudom, hogy csinálod, de nagyon furi, az pedig már szavakba önthetetlen, hogy szerinted ez kényelmes.

Tizenhat éves voltam, te pedig tizennégy, amikor ázottan, fázva, mégis ünnepi hangulatot várva hazaértünk a Roxfortból és megtudtuk, hogy nagy testvérek leszünk. Mármint te, én eddig is az voltam, de már nem csak a tiéd, hanem azé a kisbabáé, aki akkor még Anyában növekedett. Először ezt hittük viccelnek; hogy Anya beállt Apa egyik nagyon nagyon nem vicces tréfájába, mert.... nem tudom, viccesnek találta? De hamar kiderült, főleg amikor nem nevettek, csak átszellemült mosollyal, egymás kezét fogva némán, talán kis türelmetlenséggel telve, de várták a reakciónkat. Mi pedig egymásra néztünk, és tudtuk, szavak és minden más nélkül, egyszerűen csak tudtuk, hogy ugyanazt gondoljuk, mégis te voltál az első, aki közölted velük, akinek sikerült legyőznie a döbbenetét és kimondtad: nem akarsz nagy testvér lenni. Én pedig követve téged, hümmögve, kart összekulcsolva nagyokat bólogatva egyetértettem.
Ekkor lettünk azt hiszem igazi, de olyan nagyon igazi, minden kétséget - és felnőttet! - kizáró véd- és dacszövetség.

Tizenhét éves leszek, te már tizenöt múltál és nyár van, mi pedig Molly nagyiéknál ütjük el Londoni kánikula napjait. Jó itt, néha úgy érzem jobb, mint otthon. Talán te is. Csendes, nyugodt és minden körülöttünk forog. Néha az unokatesóink is benéznek, de csak egy-két napra. Ők mennek, mi pedig maradunk. Nem raktak ki otthonról, Anyáék még mindig szeretnek minket, mi akartunk jönni. Otthon most minden olyan fura, tudod.
Fura és hangos.
Különös mód nem beszélünk a testvérünkről, a kislányról, aki nem sokkal ezelőtt született meg, hogy hazajöttünk. Én nem hozom szóba és te sem, arról se beszélünk mikor megyünk haza, mit érzünk, mit akarunk. Csak örülünk, hogy milyen olyan normálisnak és átlagosnak érződik. Írunk Anyáéknak, érdeklődünk felőlük, a baba felől is (én legalábbis tuti, nem akarom megbántani őket, a te leveleidet nem szoktam elolvasni), de... most egyszerűen csak jó így. De kérlek, könyörgöm, ne mássz fára azzal a fene nagy kaland vágyaddal, még nem ismerek olyan bűbájt, ami csontot forraszt!

// Ennyi lenne a legifjabb Granger-Weasley (hát már csak ez a tény önmagában milyen szuperül hangzik!) hirdetése. Köszönöm, hogy eljutottál idáig és elolvastad   .
Személy szerint nagyon jó testvéreknek képzelem Hugot és Roset, akik ugyan néha össze különböznek, de fontosak egymásnak és mindig számíthatnak a másikra legyen szó a házi feladatban való kisegítésről vagy éppen egy hulla elásásáról (ez utóbbira azért még nem volt példa, előbbire nem is kevésszer). Ezt is mutatta be fent az a pár emlékfoszlány.
Úgy képzelem, hogy tényleg kontrasztot alkotnak ők ketten, amíg Rose az Apja külső jegyeit és az Anyja személyiségét örökölte nyomokban Ron tulajdonságaival, addig Hugo az Anyja külsejét kapta és az Apja személyiségét túlnyomórészben nyomokban azért tartalmazva Hermione jó tulajdonságait is, de ez csak ötlet igazából, nem szeretnénk megszabni, hogy milyen legyen. Ha jön, már annak nagyon, nagyon fogunk örülni   .
Amit biztos és amit szeretnék megtartani, hogy egyik gyerek sem fogadta jól, hogy lett egy kistestvérük. Rose tini, nehezen dolgozza fel, hogy hirtelen hárman lesznek és az is bántja, hogy - ő úgy érezte és talán maga Hugo is - velük az édesanyja kevesebbet foglalkozott a munkája miatt, most bezzeg az új baba mellett otthon van, ezt pedig az öccsének sem rest megjegyezni, ha arról van szó. Noha direkt nem bujtogatja a szüleik ellen. Hugot pedig úgy képzelem/én ezt tudom elképzelni, hogy 14-15 évnyi legfiatalabb gyerek státusz után nehezen viseli, hogy ez már nem az övé, lett valaki, aki nála kisebb.
Ha a karakter felkeltette az érdeklődésedet keresd az oldalon @Meissa Lestrange-Black-et (Hermione) vagy @Alina Scamandert (Rose), Discordon pedig Himecchan#9823 és Fruzsi#2254 vagyunk, ha ez a felület kényelmesebb. Nem vagyunk villámgyors játékosok, így tőled sem várjuk el ezt. Plotokban és játékokban hiánya a karakternek biztos nem lesz, mert a a közeli családból vannak unokatesók, nagynénik és nagybácsik (a Weasleyk: Louis, Fred, Audrey, Percy, Molly; és Potterék: Lily, James, Albus) a tágabb családból pedig másodunokatesók (Lynette, Tristan, Martin, Gertrude és Camilla) akik, mind mind játékos karakterek, usereik pedig lelkesen plotolnak és tuti ők is nagyon várják/fognak neki örülni.
Az avi alany igény és kedv szerint változtatható, amíg barna és korban megfelelő, de azért itt hagyok egy kedvcsináló moodboardot, hátha csak ez az utolsó lökés kell   :