Sötét volt, csak a lámpák halovány fénye világított, de igazából ez sem segített sokat annak, aki a hatalmas kapucni alatt szerette volna kivenni arcvonásaimat. Kihúztam magam, és egyenes léptekkel haladtam a megadott címre. Nem is tudom igazán, mit vártam a találkozástól, kicsit reménykedtem benne, hogy nem emlékszik rám. Sose volt közünk igazán egymáshoz, néhány közös órát leszámítva, de gyerekként még nehezebben értem meg az engem ért támadásokat. Mára már megvan a tökéletes válaszom mindenre. A sors fintora lenne, hogy mindketten idő előtt hagytuk el a Roxfort védelmező falait, és végül hová jutottunk? Találhattam volna mást, aki elvégzi az általam kért néhány munkát, azonban némi kérdezősködés után úgy tűnt, ő lesz rá a legalkalmasabb. Ráadásul közel volt, felesleges lett volna emiatt nagyobb utat megtennem. Azt hittem már rég túlléptem a diákkori sérelmeimen, és felnőttként visszatérve meg se rezdülök az elítélő suttogások között. Kit érdekel, hogy mit gondolnak? Kik ők, hogy megítéljenek? Efféle mantrákat mondogattam magamnak, és végül hatottak, de most… most feszültnek érzem magam. Mély levegőt vettem, és felemeltem kezem, hogy kopogjak az ajtón. Könnyű mosolyt erőltettem arcomra, elvégre vevőként érkeztem, nem holmi közösképviselő volnék. Hallottam a motoszkálást a másik oldalról, és a pillanatok örökkévalóságnak tűntek, amíg kinyílt az ajtó. - Jó estét! Mr. Rose? - Arcvonásaimat másodpercek alatt rendeztem, hisz profi volnék, vagy mi. - Üzleti ügyben keresném, úgy hallottam a Minisztériumban, hogy ebben a kérdéskörben önt érdemes felkeresnem… - Az ajtóban állva nem akartam többet mondani, de úgy véltem nem invitálna csak úgy az otthonába, mindenféle magyarázat nélkül. Sokat változott az elmúlt hét évben, azt hiszem hét… Felnőtt lett, bár rajta ez jobban látszik, mint rajtam. Nem gondoltam volna, hogy szakállat növeszt, bár mint régi griffendélest egyébként is nagycsaláddal, kertesházzal képzeltem volna el. Ha gondoltam volna rá, ugyebár. De amikor elmentem, úgy határoztam, hogy mindent hátra hagyok, ami az iskolában történt. Nem a fájdalom elkerülésevégett, inkább a haragot akartam elengedni, mert ha megtartom, talán meghívó nélkül is meglátogatnék néhány egykori iskolatársat.
Későre járt. Nana-t nagy nehezen, de sikerült lefektetnem aludni és még kimásznom is sikerült mellőle. Szeret velem aludni, ez tény, de nem lehet bizonyos okokból. Lementem a földszintre és elkezdtem apám gyűjteményét átkutatni. Van egy könyv, amit újra kiakarok olvasni. Olyan növényeket tartalmaz, amiket hasznosítani tudnék. Nem tudom mikor, de bealudtam. Csak az ajtó dörömbölésére lettem figyelmes. Ki az ilyen későn? Ledobtam a könyvet a fotelra és mentem kinyitni az ajtót. Ingem ki volt gombolva ezáltal izmaim látszottak. Farmerom még mindig rajtam volt. Nem voltam szégyenlős plusz nem én zörgettem éjjelek éjjelén más ajtaja előtt. Felhúzott szemöldökkel néztem az idegenre. - A minisztérium nem a barátom. - tettem keresztbe kezemet. A minisztérium nem szeretett engem és én sem őt. Ha ez a nő egy auror akkor rosszkor jött nincs kedvem fogócskázást játszani. De nem voltam illetlen és beljebb tessékeltem ne álljon ott kint a sötétben. Csak az előszoba lámpája égett, az udvart Nana új kreálmánya világította be. Nem hittem volna, hogy ilyen messzire elmegy és létre hoz egy olyan rózsát, ami télen nyílik és este virágzik. Mr Sparkles érdeklődve nézett a jövevényre és meglapult a kis kosarában. - Mit tehet önért? - hangom kicsit morcos volt, de hát mit tehetek, ha most ébresztettek fel? Levettem a könyvet a fotelról és visszarakva helyére a bőr kanapéra mutattam, hogy üljön le. Én a vele szemben lévő bútorra ültem ahol eddig a növénytani könyv pihengetett. - Ha virágért jött akkor sajnos azt kell mondanom nem áll módomban még eladni őket. A rózsák csak tavasszal nyílnak. - sokan jönnek ide, hogy a Rose féle rózsákat vegyék meg tőlem. Generációk óta itt virágzik Anglia egyik legszebb rózsakertje és az értéke felbecsülhetetlen. Remélem nem tart sokáig még szeretnék aludni egy kicsit. De valamiért olyan ismerősnek tűnik nekem ez a nő...de miért? Honnan ismerhetném?
Úgy tűnt, nem érkeztem épp a legjobb időpontban, bár a kissé gyűrött és kigombolt ing sem állt rosszul rajta. Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy el kellene-e játszanom a szendét, és elkapnom a tekintetem, azonban a későbbiekre való tekintettel ezt felesleges körnek éreztem. - Valóban nem, ám kevesek mondanák barátjuknak a Minisztériumot. - Bólintottam. Vele ellentétben én azonban azon fáradoztam, hogy legalább azt higgyék, hogy a barátjuk vagyok. Szükséges rossz volt ez annak érdekében, hogy mindig a lehető legközelebb legyek információkhoz, vagy ahhoz a tudáshoz, ami elvezet hozzájuk. Példának okáért itt van a velem szemben álló, éppen beljebb invitáló férfi, bizonyosan ráakadtam volna, ha sokat kérdezősködőm, azonban némi időt spóroltam azzal, hogy tudtam kit kell kérdezni az auroroknál. Belépve levettem a hatalmas kapucnit, és kisimítottam egy kósza tincset az arcomból. Fel kellett volna kötni a hajamat, munka előtt szinte mindig így tettem, most viszont nem gondoltam rá. Óvatosan néztem körbe, nem szerettem volna tolakodó lenni, azonban jobb örültem, ha ismerem a terepet, ahová betévedek. Kérdésére nem válaszoltam rögtön, igazság szerint szerettem volna előtte kicsit puhatolózni, nem pedig belevágni egyből a közepébe. Egyrészt, mert bár fiatalabb korában volt néhány közös óránk, attól még nem ismertem, másrészt elég gyanús lenne egyből pálcamásolatokat rendelni. Persze, ha profi, nem fog kérdezősködni, azonban semmit se szoktam a véletlenre bízni. Kigomboltam a kabátom, idebent sokkal jobb volt az idő, mint az utcán, majd levéve a kanapé karfájára fektettem, és mellette foglaltam helyet. - Ó, nem! Mármint tényleg kifejezetten szépek a kertben lévő virágok, azonban különösebben nem foglalkoztatnak. - Feleltem tiltakozóan, sose voltam jó abban, hogy életben tartsak, vagy felelősséget vállaljak más élőlényekért. - Igazság szerint ennél kicsit speciálisabb, és drágább szolgáltatásra lenne szükségem, és nem mellesleg olyasmire, ami mellett a diszkréció elengedhetetlen. - Tekintetem a velem szemben ülő férfiéba fúrtam. - Sajnálom, hogy ilyen kései időben zavartam meg, és szeretném kárpótolni érte! A kabátom zsebébe nyúltam, és először egy kis batyut húztam elő, majd a pálcámat. A szütyőt felé toltam az asztalon, hogy nyugodtan számolja meg a benne lévő összeget, biztos voltam benne, nem lesz ellenére, mint előleg. A pálcát egyelőre magam elé fektettem, bár úgy éreztem, tartanom nem kell tőle. - Ha képes arra, amit kérek öntől, egy szemtelenül nagy összeget is megjelölhet fizetség gyanánt. - Mondtam csendesen, majd keresztbe tettem lábaimat, és összekulcsoltam kezeimet az ölemben. - Szeretném, ha néhány másolatot készítene a pálcámról, de olyanokat, amik mondjuk egy varázslat erejéig működnek, nem sokszorosítást. Ez megoldható, vagy rossz ajtón kopogtattam? - Megengedhettem magamnak, hogy a jó munkát jól meg is fizessem.
Csak reménykedtem, hogy Nana nem ébred fel és jön le. Sose szerettem, ha az üzleteknél ott van velem. Ha túl sokat tud veszélybe kerülhet azt pedig nem akarom. Arról nem is beszélve, hogy kiakadna és le kéne nyugtatnom ahhoz, hogy csöndbe maradjon. Beengedve a számomra ismerős személyt leülök a fotelba. Gyorsan véget akartam vetni ennek. A kandalló nem éget még is még árasztotta a meleget a szobába. Mögöttem egy könyvespolc található meg, mellettem egy kis asztal ahol whisky és pár pohár pihengetett. Látszott az üvegen, hogy nem nyitom ki gyakran és már nem is nyúltam hozzá egy ideje. Ettől függetlenül tiszta volt. Ahogy azt mondta valami mást kér, ami drágább és diszkréciót igényel végig simítottam szakállamon. Lassan borotválkozom is kéne... Türelmesen hallgattam végig szavat és kicsit megfontolt maradtam. Nem nyúltam a batyuhoz. Nem, mintha félnék a tartalmától, vagy bunkó akartam volna lenni egyszerűen nem érdekelt. Szeretem kiérdemelni a pénzem. - Nos valóban képes vagyok erre...de nem lesz olcsó ezt meg mondom. - eddig csak egy személynek készítettem ilyesmi kérést és busásan meg is fizetett érte. Nem mondom azt, hogy túlfizetett, mert eléggé macerás volt véghez vinni. - Először is hány darabot szeretne? - kezdek bele. Tényleg szeretnék ennek véget vetni, de eléggé finoman ahhoz, hogy ne sértsem meg és elhúzzon innen. Mondjuk nem szolgáltam semmivel. Bár ki az, aki az éjszaka közepén állít be rendelni dolgokat? - Más részt, ha van rá igény meg tudom tenni, hogy egynél több varázslatra is elegendők legyenek, de csak a kisebb varázslatok fognak működni és viszonylag drágább is lesz. - teszem fel az ajánlatomat. Macerásabb, ezeket a példányokat megcsinálni és még reális árat kérek cserébe. Nem vagyok az a fajta aki csak úgy kifizetett egy csomó pénzt a semmiért.
Feszültnek tűnt, bár meglehet a kései időpont zavarta. Valamiért úgy hittem ő is inkább éjszakai életet él, mint a legtöbben, akik nem épp a törvény óvó szemei alatt tevékenykednek. Bár ha korábban jöttem volna, meglehet olyasvalakivel találkozom, akivel nem lenne ildomos, egyelőre nem szándékoztam senkivel felvenni a kapcsolatot, akit korábban ismertem. Vagy talán örökre… Otthonos volt a berendezés, úgy tűnt nem kell a fogához vernie a garast, és egyáltalán nem tükrözte egyéb elfoglaltságait. Persze, ez a legtöbbek otthonával így volt. Ki gondolná, hogy a nagyobb kúriák egyes szobáinak szőnyegei nem véletlenül kaptak vörös borítást? Nem, mintha erről valaha meggyőződhetne olyasvalaki, aki kívül esik ezeken a körökön. - A minőséget meg kell fizetni, ezért nem is számítottam olcsó utánzatokra. - Bólintottam, majd a fülem mögé simítottam egy kósza tincset. - Bármekkora összegről legyen szó, persze ésszerű keretek között, ki tudom fizetni. Egyetlen percig sem kellett anyagilag nélkülöznöm, a szüleim gazdagok voltak, és mint egyetlen gyerek, senkivel se kellett osztoznom. Ráadásul más rokonaim gondolni se akartak arra, bármi közük is legyen ehhez a vagyonhoz. A pénz csak pénz, használtam, mikor kellett. - Kezdetnek mondjuk öt darabot, aztán ha beválik, meglehet, hogy állandó vevője leszek! - Mosolyodtam el, bár nem tudtam, ez jó ötlet-e, azonban eddig se kérdezte a nevem, így nem tűnt kockázatosnak. Elgondolkodtam az ajánlaton, végtére is nem rossz, ha az embernek van több fegyvere is. Azonban ezek nem olyanok, mint a mugli fegyverek, hogy annyit használhatok, amennyit csak meg tudok fogni, igazság szerint csupán elterelésnek használnám úgyis. - Azt hiszem egy varázslattal is megfelelnek, nem volna jó, ha rossz kezekbe kerülnének… Általában a testőrség elkobozta a pálcámat, vagyis amit ők annak hittek. Ezt igyekeztem a másolatokkal kiküszöbölni, azonban mindig jó, ha előtte látják legalább egyszer használni, hogy megnyugodjanak, valóban az a pálcám. Ha azonban egy varázslatnál többre is képes, akár ellenem is bevethetik, ami nem volna túl kellemes. Nem, jobb a békesség. - Mennyi időre lesz szüksége az öt pálca elkészítéséhez? - Örültem volna neki, ha minél hamarabb elkészül, bármelyik pillanatba befuthatott egy olyan munka, aminél használnom kellene.
Próbáltam mentálisan összeszedni magam, de még Nana is tudta, hogy jobb, ha nem ébreszt fel, ha mélyen alszom. Felébredni egy szép álomból azaz egyik legrosszabb. Főleg, ha utána a tested nyíltan ellenkezni kezd, hogy megmozdulj. Hallva kérését eszembe jut az a csóka, aki először kért tőlem ilyet. Majdnem egy hétig bajlódtam vele, hogy megalkossam, amit kér. Végül sikerült és megfizetve fáradozásaimat elment és azóta sosem láttam. Nem is baj. minél kevesebbet tudok elmondani a vevőimről annál kevesebb bajba kerülök. főleg, hogy megígértem Nana-nak, hogy kerülöm a nyilvános bajt. - Mit szólna, ha plusz pálcákat csinálnék, amiket itt helyben ki tudna próbálni. Természetesen mivel csak teszt pálcák olcsóbbak, mint azaz öt darab, amit megrendel tőlem. - ajánlom fel neki. Így is úgy is csináltam volna plusz példányokat, hogy magam is megbizonyosodjak nem rontottam el semmit. Szavára bólintottam. Nem tudom minek kellenek neki a másolatok, de nem izgat annyira. Meg van a maga oka és az is, hogy nem mutatkozott be. Bár tény nincs is rá szüksége most már emlékszem rá. Halottam róla ezt azt, de sosem szerettem csupán a pletykáknak hinni. Már akkor is egy szép lánynak tartottam őt, de nem mentem oda hozzá. Meg voltak a saját szokásaim. Igaz volt gyerekkori szerelmem, de nem igazán törődtem akkor sem az érzésekkel. - Lássuk csak... mondjuk úgy 2 nap. Reggel jöhet értük. Vagy este is jöhet és akkor holnap már meg is kapja őket. - mondok neki egy időt. Akkor csak arra lesz időm, hogy a farkasoknak a picében enni adjak. Lesz egy jó napjuk tudnak pihenni. Vagy bekapcsolom a játékszert és akkor lefárasztóm őket és csendben maradnak. - Vethetnék egy pillantást a pálcájára, Miss Lestrange? - dőlök előre és szemeit fürkészem. - Remélem nem baj, hogy a nevén szólítottam, de ha karja magázhatóm is. Jobbnak véltem tisztázni a dolgot, hogy igen emlékszem rá. Míg ő mardekárosként koptatta az iskola padlóját addig én griffendéles voltam. Talán még meg is van az egyen ruhám a padláson.
Az ötlet igazán előrelátó volt, elvégre az egyszer használatos eszközöket nehéz tesztelni, hisz a nevük nem véletlen. Kicsit furcsa is, hogy nem nekem jutott először eszembe, össze kell szednem magam, ez most nem az iskola, és nem valami osztálytalálkozó. Egyszerű csereüzlet történik vevő, és eladó között. - Annak nagyon örülnék, köszönöm! - Feleltem, tekintetem a bontatlan kis tasakot vizslatta, és azon morfondíroztam, azt várja-e, hogy visszavegyem. Nem állt szándékomban érte mozdulni, legfeljebb szóvá teszi, ha így látja jónak. - Még egyszer elnézést, hogy ilyen időpontot választottam, üzennem kellett volna legalább. Az utóbbi években sok mindent megtanultam, hogyan viselkedjek nemesként, de azt is, hogyan vetkőzzem le aranyvérségem. Büszke voltam az alkalmazkodó képességemre, hogy bármikor igazodni tudtam partneremhez, legyen az beszélgetés, játék, harc… Meglepően rövid határidővel dolgozott, aminek kifejezetten örültem, azonban figyeltem, hogy ezt ne árulják el arcvonásaim. Sokszor mondták, hogy képes vagyok éppen úgy nézni, mint aki az egész emberi fajban csalódott, vagy úgy, mintha a másik épp a csillagokat hozta volna le az égről. Nem tett volna jót az üzletnek, ha már most úgy érzi, kifejezetten hálás vagyok, talán majd a végén. - Ez megfelelőnek tűnik, akkor inkább este jönnék. Korábban, mint ma? - Nem kívántam megint rosszkor zavarni, akkor sem, ha sok pénzt fogok itt hagyni. - Itt ki is tudom majd próbálni, vagy érdemes lenne valami semleges helyre mennünk? - Nem mintha arra készültem volna, hogy rárobbantom a lakást, de nem mindenki volt odáig érte, hogy az otthonában varázsoljanak. Ahogy kimondja a nevem, megállt számomra a levegő az egész szobában. A szemembe néz, én pedig ismét kislánynak érzem magam, egy kislánynak, aki képtelen a háttérben maradni. Elkaptam a tekintetem, és úgy nyújtottam át a pálcám, mintha szégyellnem kéne bármit is, holott… Annyi ideig magabiztos voltam, nem szerettem volna néhány kósza emlék miatt megint bizonytalan és suta tinédzserré válni. - Nem, én csak… - Megköszörültem a torkomat. - Sajnálom, kicsit reménykedtem benne, hogy már nem emlékszel rám, vagy nem ismersz fel. Nincsenek túl jó emlékeim az iskolából, de emiatt ne aggódj, nyugodtan tegeződjünk! Számára biztosan mást jelentettek ezek az évek, barátok, bolondozások, tanulás, vizsgák. A legtöbbeknek egybefolytak az emlékei, az enyémek azonban napról napra éltek, pedig annyiszor eltemettem már. Nincs okom arra, hogy ne legyek magabiztos, hogy bármit megkérdőjelezzek, erős, független felnőtt nő lettem. - És… sok minden történt a Roxfort óta veled is, gondolom. - Törtem meg a csendet, mintha muszáj lenne.
- Most már mindegy. Bár tény, ha üzent volna akkor jobb körülmények között is találkozhattunk volna. - vonok vállat. Lassan kinyíl annyira a csipám, hogy morcosságom elmúljon. Nem nagy ügy. - Amikor ráér akkor jön. Legfeljebb mond egy órát meddig várhatom önt. - nem szoktam a késők fejét leharapni, ha csak egy órát vesz el az életemből. De, aki már egy fél napot késik és vigyorogva úgy tesz, mintha erre az időre beszéltük volna meg akkor már harapok. Nem is kicsit. - Az udvart kitudom úgy világítani, hogy gond nélkül kipróbálhassa. Sok szentjánosbogarat tartok az egyik dobozban. - néztem az egyik szekrényre. Hibernálva vannak egyek a rovarok és mondhatni megbűvöltem őket. így nem mennek el és kibírják a hideget. Egyúttal olyan természetest fényt tudok adni az udvarnak a világító rózsák mellé, hogy simán lehetne ott tartani egy nász éjszakát. Persze erre még nem fog sor kerülni. Jelenleg azt sem tudom, hogy gondolok Nana-ra nem, hogy az tervezzem mikor térdelek le elé és, majd a nász éjszakán eldöntjük, hogy lesz e örököse a Rose családnak....Bár megmondta szívesen segítene benne, hogy legyen egy örökös, de...nem tudom. Fogalmam sincs mit kéne gondolnom erről a helyzetről. - Nehéz elfelejteni egy ilyen arcot. - húztam mosolyra szám szélét. Bóknak szántam nem tagadom. Kicsi ként is szépnek tartottam ez tény és most felnőtt érett nőként ült előttem és csak szebb lett. - De gondolom nem akarod, hogy sajnálatomat fejezem ki. Megértem, hogy nehezen beszélsz arról az időszakról. Ne is erőltessük. Nem szeretném sajnálni őt, mert nincs értelme. Túltette magát a dolgokon és, ha megtenném akkor felszakítanék olyan sebeket, amiket nem akarok. Kezembe veszem pálcáját és alaposan megnézem. - Ében fa, 12 hüvelyk, eléggé merev...a készítője jó munkát végzett. - halvány mosoly van az arcomon. Én a pálca készítés folyamatát is élveztem nem csak a végeredményt. Az ahogy művészien, lassan megalkotod és a díszek kivésése után előtted van a kész mestermű. Én ezeket mindig is értékelni tudtam. Sajnáltam is, hogy a pálcám eltört azon a bizonyos napon. De most már sajátom van egy olyan maggal, amit én választottam ki. - Az attól függ, honnan nézzük. Nekem 15-17 éves koromban kezdett az életem érdekes fordulatot venni. Ha onnan nézzük, mikor életkorilag már ballagnom kellett volna a Roxfort-ból nos...onnantól kezdve már kezdett megszokottá válni a dolgok. Amint kielemeztem a pálca minden apró részletét és megjegyeztem visszaadom tulajdonosának.
Igaza volt, ami megtörtént azon változtatni nemigen lehet, bár a történelemből ismerjük néhány módját, amiknek mondjuk mindig szörnyűséges a vége. A mugli filmekben is többször foglalkoznak vele, ami érdekes, de a buktatói miatt eleddig kivitelezhetetlennek tűnik. - Rendben, akkor legyen mondjuk kilenc óra! Addigra elkészül velük? Nem kell elsietnie, megértem, hogy egy ilyen precíz és aprólékos munkához idő kell. - Tényleg jól hangzott, hogy már holnap a kezemben tarthatom a pálcákat, de nem akartam, hogy esetleg a sietség miatt félre sikerüljön bármi. A magam részéről mindig a pontosság híve voltam, a feladataim nagy részénél fontos volt az időzítés, nem engedhettem meg magamnak a késés luxusát. Minden valószínűség szerint az komoly következményeket vont volna maga után egyébként is. Válaszára követtem tekintetét, de röntgenszem híján egyáltalán nem láttam az emlegetett rovarokat. Bár pontosan el tudtam képzelni, hogy a ragyogó rózsák mellett milyen természetfeletti látvány lehet a világító rovarok összessége. Biztosan káprázatos, viszont egyáltalán nem emiatt lesz hasznos, egyszerűen a kipróbálás lesz a cél. -Akkor az udvaron, rendben! - Bólintottam, ő tudta, mire alkalmas a kis birodalma, nem állt szándékomban vitába szállni vele. Talán nem a zavar a legjobb szó az érzésekre, amik bennem kavarogtak, lévén semmi olyat nem mondott, ami kiválthatta volna. Nem is szégyen, vagy a rajtakapottság, abban se voltam teljesen bizonyos, negatív-e. Sose tudtam jól megfogalmazni a bennem lezajló folyamatokat, elvégre korábban senkit se érdekelt, én pedig egyszerűen csak megéltem őket. - Te flörtölsz velem, Robert? - Viszonoztam automatikusan mosolyát, már jó voltam az ilyesmiben. - A legtöbbeket sose érdekelt, hogy nézek ki, vagy mire vagyok képes, csak a múlt… - Legyintettem, egy sóhaj kíséretében. - Nincs miért sajnálnod, régen volt, és gyerekek voltunk. - Megvontam a vállam. Hogy ennyire könnyen vettem volna? Meglehet, hogy még mindig zavart, ahogyan az emberek arra reagáltak, kiknek vagyok a lánya, de már egész más okokból. Diákként kiközösítettek, megbélyegeztek, és féltek tőlem, manapság viszont kénytelenek tudomást venni rólam, mert nem engedem az ellenkezőjét. - Főnixtoll mag. - Bólintottam. - A benne lévő toll gazdája ezt az egy tollat adta, bár nem túl hosszú, és emiatt gazdája magányos útra hivatott… valami ilyesmit mondott Ollivander, amikor megvásároltam. - Amikor gyerekként még hittem benne, hogy egy olyan világ nyílik meg előttem, ami befogad, és támogat, milyen nagyot tévedtem. Ettől függetlenül a pálcámat szerettem, sok pácból húzott ki, és különösen hatásos volt. Azt hiszem akkor kerültünk igazán összhangba, amikor céllal alkottam bűbájokat, nem csupán elismételtem a tanultakat. - Furcsa, valahogy úgy éreztem, sokkal előttem hagytad abba az iskolát, de ezek szerint ugyan abban az évben távoztunk a Roxfortból. - Vettem vissza a pálcámat, majd eltettem a kabátomba. - De úgy látom, te is boldogulsz életben.
Fura itt ülni és beszélgetni, üzletelni vele. Amikor nem tértem vissza a Roxfort-ba úgy gondoltam senkit sem fogok viszont látni. Bár halottam pletykákat, kivel mi történt, de nem érdekelt különösebben. Emlékszem volt egy barátnőm egy hollóhátas. kedves lány volt, aranyos. Tavaly tudtam meg, hogy telet az élete miután eltűntem. Várhatóan összetört, de tovább állt és most már házas és első gyermekét várja. Persze mikor az Abszol úton találkoztam a férjével és vele fel se ismert. Nem hibáztatóm érte, nem is szólítottam meg. Csak vettem rá és a nagy pocakjára egy pillantást. Boldog voltam. Szerettem őt, de eltudtam engedni. És az, hogy mosolyogni láttam boldoggá tett. Kérdésére bólintottam és megerősítettem, hogy a megegyezett időpontra elkészül az öt pálca és a teszt pálcák is. Sok munka lesz vele, de nem bánom. Majd kárpótolom, Nana-t érte. Nem szereti, ha nem töltök vele egy bizonyos időt, ha itthon vagyok egésznap. Bár amennyire ragaszkodik hozzám nem csodálom, hogy az is fájni szokott neki, ha rá se nézek egésznap. - Csak őszinte vagyok. - mosolyogtam rá. - A múlt sok esetben nem a mi döntéseiktől az, amilyen. Sok dologról én sem tehettem, ami miatt most itt vagyok. De...mindig vannak olyanok, akiket hidegen hagy a múlt és hajlandóak az álarc mögé nézni, amit napi szinten hordunk. Sokszor gondolkodtam azon Nana miért tekint a családjának, miért marad egyáltalán mellettem. Tény emberként kezelem őt, hiába tartozik azokhoz akiket a legjobban gyűlöltem ezen a földön. De neki sosem tudtam ártani. Valamilyen szinten már kötődöm is hozzá. - Én a karácsonyi szünet előtt koptattam a Roxfort padlóját utoljára. Emlékezetes karácsonyom volt, ami miatt nem mehettem vissza. Az, hogy boldogulok kicsit túlzás. Én csak a kapzsi embereket az én hasznomra fordítom. Ameddig hajlandóak és tudnak fizetni sok mindent elvállalok....de vannak határok. - fordítom tekintetem a lépcsőre. Minél több időt töltünk itt annál jobban erősödik bennem a gondolat, hogy Nana felriadhat és lejön. Ismerem őt vagy túlgondolja a dolgokat, vagy aggódni kezd. De így is úgy is lekell nyugtatnom, ha lejön.
Egész gyorsan haladtak a dolgok, ez kifejezetten a kedvemre volt. Ha valami zökkenőmentesen sikerült, az mindig boldoggá tett, azt jelentette, hogy a befektetett energia megtérült, és már másra koncentrálhatok. Amennyiben előretekintő az ember, és mindenre felkészül, igen kevés dolog lepheti meg. Én azt szerettem, ha ez a kevés nullára redukálódik, épp ezért mindig alaposan felkészültem. - A kettő nem zárja ki egymást! - Kedves volt tőle, hogy nem azt hozta fel, mint mindenki. Mardekárosnak lenni úgy, hogy a felmenőid halálfalók voltak, nos, nem épp a könnyed leányálom fogalma. Tekintetek követnek, suttogás kísér, és sokszor olyasmi miatt is téged vádolnak, amihez semmi közöd. A gyerekek kegyetlenek, de a felnőttek sem különbek, soha egyetlen tanár se vette a fáradtságot, hogy legalább pedagógusi minőségében megálljt parancsoljon. - Néha felüdítő, ha nem is kell felvenni azt a fránya álarcot. - Sóhajtottam. - Annyi mindent megteszünk, hogy szebbnek, jobbnak mutatkozzunk mások előtt, miközben mindenki könyékig gázol a mocsokban. Egyszerűen csak nem kellene azon megfeszülni, a többiek mit gondolhatnak rólam, vajon elég jó vagyok? Soha senki nem lesz elég jó… - Hátranyúltam, és a jobbomra húztam hosszú hajam, ujjaimmal néhányszor belefésültem, majd egy tinccsel kezdtem játszani. Amikor a Roxfortba jártam, minden nap úgy indultam neki, ma biztos látni fogják, ma megértik, hogy más vagyok, hogy jobb vagyok a szüleimnél. Senkit sem érdekelt, mennyit tanultam, hogy mennyire igyekeztem, mert igazán csak az számított, mit gondolnak rólam, hogy ki vagyok, kinek kell lennem. Ezt a leckét gyorsan megtanultam. Azt hittem ezt mind magam mögött hagytam, az érzés mégis olyan erővel türemkedett ki, mintha csak körbekerítettem volna. Mély levegőt vettem, nincs értelme ezen keseregni, vagy több gondolatot pazarolni rá, a tapasztalataim építettek, és nem leromboltak. Többek között ezek miatt vagyok az, aki. Jó ember? Talán nem, de gyenge semmiképp! - Megtámadták a családod, ha jól emlékszem. - Nem voltam benne bizonyos, hogy ennyi év elteltével is mindenre jól emlékszem, a memória furcsa jószág. - Nem pont ezt jelenti a boldogulás? Hogy a világ szabályait a saját javunkra fordítjuk? - Ha az élet citromot mutat, kifacsarom és mojitot készítek belőle! Tekintetem követte az övét, de senkit nem láttam a lépcsőn. Ez azonban azonnal beindította a gondolataimat, hiszen ok nélkül biztosan nem figyelne, talán vár valakit? Meglehet onnan jött le, valószínűleg a háló lehet arra, és potenciálisan még egy személy, talán több is. - Valaki még van itt? - Kérdeztem halkan. Feszültnek tűnt miatta, és bár már nem az üzletről beszélgettünk, azért nem örültem volna, ha más is tudná, itt jártam.
Lassan azt is ki kéne találnom mit főzzek holnap. Így is úgy is egy kondérral főzök, hogy a pincében élő farkasok enni is tudjanak. Lehet, hogy nem a legjobb körülmények között élnek és bánok velük, de nem fogom éheztetni őket. Csak addig vállalok értük felelősséget míg itt vannak. Miután eladtam őket már nem az én problémám mi lesz velük. Egyetlen egy szabályom van, mikor ilyen "aukciók" vannak a házban. Nana tabu. Ő nem eladó és, ha még győzködni is próbálnak, hogy odaadjam nekik akkor kitessékelem őket...természetesen az ablakon keresztül. Nem tudom miért ragaszkodok hozzá ennyire, főleg hogy első találkozásunkkor nem megtörni akartam, hanem magamhoz láncolni. Elakartam érni, hogy kötődjön hozzám. Igaz végül nem tettem semmi durvát. De örülök, hogy némileg magabiztos és vannak saját gondolatai. - Valóban. - bólintottam. - De az is érdekes ki mi miatt hord álarcot. Valaki csak egy egyszerű kis ok miatt. Valaki meg olyan nagy dolgok miatt, amiktől az élete is függhet. Néha szoktam ezen gondolkodni, amikor unatkozok és Nana is elfoglalt a kotyvasztással. Nem is olyan rég hoztam neki pár drogot alapanyag ként. Kicsit mérges lett rám. Nem szereti, ha a Zsebpiszokba járok. Igaz ott csak leiszom magam aztán haza vánszorgom. - Igen. Aznap eltört a pálcám, így egy időre védtelen maradtam. - ekkor kinézek az ablakon. A rózsák éppen megvilágítják a bodzafa alatti sírokat. Két sír. Apu és anyu. Eleinte csak egy deszka volt a földben, de mikor lett elég pénzem megcsináltattam végső nyughelyüket. Azon a fagyos éjszakán egyedül ástam a gödröt és tettem be őket. 15 éves voltam akkor, egy gyerek aki a dühtől vezérelve megölte szülei gyilkosát és meggyalázta testét. - Csak a lakótársam. Két órája tehettem az ágyba. Nem szeretem mikor sokáig fent marad. - fordultam vissza rá. - Nem lenne jó, ha lejönne engem keresve. Kiakadna, hogy egy....nő van a házban, nem bántásként mondtam csak nem szoktak nők itt lenni. Inkább férfiak azok, akik idejönnek üzletelni. - mondom neki. Megértem, hogy aggódik. - Ne aggódj tőlem senki sem fogja megtudni, hogy itt voltál. A lakótársam meg nem is mozdul ki nélkülem. Szóval biztonságban vagy itt. Nem jön ide senki a tudtom nélkül....kivéve téged. - mosolygom rá.
Hogy miért hordanak álarcot? Talán megszokásból, vagy mert így könnyebb. A magam részéről a hétköznapokat túl kellett vészelnem anélkül, hogy bárki meggyanúsíthatna valami csúnya dologgal. Igaza volt, nem azért csináltam, mert élveztem, hanem mert az életem attól függött, sikerül-e elhitetnem mindenkivel, mennyire veszélytelen vagyok. Mégis azt éreztem, szívesebben beszélnék másokkal nyíltabban, a mostani mímelés helyett. Miért kellene úgy tennem, hogy kedvelek valakit, mikor nem ez volt a helyzet? Ha a munka megkövetelte, tudtam, hogy az csak ideiglenes, de hogy ezt évekig csinálják egyesek, az valahogy mindig taszított. Inkább nem barátkoztam és foglalkoztam másokkal, ha ezt jelenti az emberek szerint a kötődés. - Te miért hordod? - Billentettem oldalra a fejem. Hogy nem járt a törvény jó oldalán, már akkor tudtam, amikor az auroktól a nevét hallottam. Sok minden volt a számláján, velem szemben mégis kifejezetten kedves volt. Mondhatnám, hogy a nosztalgia, a régi idők kedvéért, azonban ezt nehéz lenne annak venni, akkoriban sem ismertük közelebbről egymást, mostanra pedig talán méginkább eltávolodtunk. - Sajnálom… Ha sok mindent nem is, azt tudtam, milyen érzés szülők nélkül, magadra utalva felnőni. Bár vele ellentétben nekem fogalmam sem volt arról, mit veszítettem ezzel, hiszen egyetlen családtagomat se ismertem. Egy idő után az ember megtanulja, hogy csak magára számíthat az életben, és ha valamit akar, azt meg kell szereznie, másképpen nem megy. Ezek a leckék formáltak engem is, talán nem a legjobb irányba, de emiatt igazán kár volna bánkódnom. - Szóval lakótárs. - Ismételtem meg, még néhány másodpercig a lépcsőt figyelve, azonban azon tényleg nem jelent meg senki. - A féltékeny lakótársat nem feleségnek hívják? - Fordultam aztán vissza kuncogva, kicsit tényleg furcsán hangzott, hogy bár törődött vele, mégiscsak lakótársnak nevezte. Átéltem már párszor, hogy feleségek vagy barátnők úgy vélték, az én hibám, hogy partnerük képtelen levenni rólam a szemét. Sose értettem, ha csak ennyire bíznak valakiben, miért mennek hozzá? Bár nem, mintha a kapcsolatok tiszta szándékból születnének, és akiben a legjobban bízunk, nos általában annak adjuk a legnagyobb fegyvert önmagunk ellen. Ezzel pedig annyian visszaélnek. - Megszokás, de mindig a legrosszabbat feltételezem, hogy csak pozitívan csalódjak. - A legtöbb esetben működik, ha minden eshetőséget végig veszek, és a legrosszabbra is két tervvel készülök. - Nem menekülök senki elől, csak szeretem tisztán látni a dolgokat. És nem szép dolog felemlegetni, már kétszer bocsánatot kértem! - Öltöttem nyelvet élcelődésére. Nem kellett tudnia, mitől tartok, vagy miért vagyok óvatos, jobb így. Neki, és azt hiszem nekem is.
A kérdésre elgondolkodtam. Sosem tekintettem magamra úgy, hogy álarcot hordanék. Elvégre ritkán mozdultam ki itthonról és Nana előtt nem kellett megjátszanom magam. Önmagam tudtam maradni mellette. Ekkor lehetek felelőtlen, nem törődöm és csak a pillanatnak élni. De mostanában és az utcán is megfontoltnak kell lennem. Ha olyas valamit mondok, csinálok, amit nem kéne akkor megjárom. - Nem igazán szoktam álarcot hordani. Legfeljebb, ha az utcán vagyok, vagy aurorok közelében. Szeretem magamat adni. - válaszoltam. Túl sokat nem tud nekem ártani azzal, hogy ezt elmondtam neki. Elvégre nem tudhatja, kivel miképp viselkedek. - Ne sajnáld. Ami történt megtörtént, de nem bánom. Csak pár napomba került feldolgozni, hogy már nincsenek többé. Bár, ha tehetném nem változtatnám meg és menteném meg őket. - dőltem hátra. Való igaz, ha akkor nem tépi szét a fenevad őket a szemem láttára akkor most nem kínzanék farkasokat és nem találkoztam volna Nana-val. - Nem-nem-nem. Nem vagyok házas még csak nem is a barátnőm. Tényleg csak egy lakótárs, aki szeret a közelemben lenni. - magyaráztam meg. Bár tény történt közöttünk egy olyan beszélgetés, amit még most sem sikerült kivernem a fejemből és nem is tudom, hogy értette. Felhozni nem akartam megint a témát, mert tudom nem lenne őszinte hozzám, vagy saját magához. - Ki tudja. Sosem tudhatod, ki vadászik rád csak még nem fedte fel magát. - vontam vállat. - Én azt várom mikor rúgják rám az ajtót az aurorok. Nem mintha lenne bizonyítékuk bármire is. From: Rose
- Az aurorok mellett szerintem sokan nem önmaguk, mindenkinek vannak kisebb, vagy épp nagyobb titkai. Nem tartottam tőlük, javarészt mert mindig körültekintő voltam, másrészt pedig már egész sokukkal találkoztam a Minisztériumban. Kicsit befásultak, és úgy vettem észre, még nemigen tűnt fel nekik a háttérben mozgolódás. Sokban emlékeztettek az amerikai kollégáikra, bár ott sokaknál könnyebb volt elérni, hogy máshová nézzenek, ha épp erre volt szükség. - Azt hittem az üzleti életben muszáj, hogy is mondjam, simulékonyabbnak lenni, hogy megtartsd a vevőket. - Nem éppen a vásárlónak mindig igaza van örökérvényűre gondoltam, de az sem áll távol a felvetéstől. Végtére is abból él, hogy elad dolgokat, akár legális, akár illegális eszközökről beszélünk, ami után jó, ha visszajön a vevő, vagy tovább ajánlja. Vagyis ezt gondolnám, mint laikus szolgáltató. A magam részéről én is ajánlás útján, vagy visszahívás miatt kapok megbízásokat, bár rólam is tudják, mennyire sajátosan kezelem ezeket a helyzeteket. Minden bizonnyal rólam se a legjobb értékelések születnek ilyenkor. - Mindennek megvan az oka, igaz? Mindenki akkora terhet kap, amekkorát képes elcipelni, vagyis sokan szeretik ezt hangoztatni. Ebben az esetben sokat feltételeztek rólunk, bár úgy látszik nem tévedtek, életben voltunk. Hogy ennek volt valami nagyobb jelentősége, ki tudja? Velem sose osztottak meg semmi nagyravágyó jóslatot, és a saját zavaros látomásaim is mindig másokról szóltak, tiszta pazarlás. - Pedig nagyon úgy hangzott, mintha közelebb állnátok ennél egymáshoz! Én legalábbis nem lennék féltékeny akárki miatt! - Már-már túl normális volt ez a beszélgetés, de annyira nem is volt rossz. Ha jobban belegondoltam, nemigen jutott eszembe senki, aki miatt ilyen jellegű érzéseket tudtam volna produkálni. Miért kellett volna féltékenynek lennem, vagy kire? Iskola óta nem jártam kimondottan senkivel, akkor is csak olyan elvárás féle volt, azt hiszem, és egy percig se érdekelt, ha más lányokkal beszélgetett. - A legtöbbször azért sejtem, ha rám fáj valakinek a foga, megvannak a forrásaim. - Legyintettem. Egyszer megjártam, akkor a szerencsén múlott csak, hogy nem haltam meg, azóta ilyesmit nem engedtem meg magamnak. - Szerintem épp elveszett macskák foglalják le őket a legjobban, csendes mostanában minden. - Vihar előtti csend, nem volt ebben kétségem.
- Mint mindenkinek. Az már megint más kérdés miért. Valaki csak egyszerűen szégyelli, amit eme titok rejt. Mások csak másokat védnek ezzel. Míg az előbbit megértik az emberek, addig a másikat megvetik. Érdekes az emberi gondolkodás, nem de? – kicsiként igen érdekel az emberi elme és annak működése. Sok pszichológiai könyvet olvastam már az évek alatt és, e tudás felhasználásával gyötrőm a pincelakókat. Ha zaj mellett nyúzód le a bőrüket, akkor félni fognak annak a zajnak a frekvenciájától. Példának okáért, ha egy klasszikus zenére és annak ritmusára forgatod a kést, akkor a klasszikus zenékre eszébe jutnak a borzalmak és összerezzenve elbújik. - Nem feltétlenül. Valaki ezt elvárja, de a legtöbben megelégszenek a diszkrécióval. Tőlem senki sem tudja, meg ki jár hozzám, de a ritkábban járó vendégeket felírom magamnak, hogy legyen fogalmam kivel állók szemben. De… ezeket a feliratokat elrejtem, így szintén az ő kilétük is titkos. – magyarázom meg a miérteket. Van olyan látogatóm, aki évente egyszer jön el hozzám, rendkívüli esetben kétszer. Van, aki havonta jön, de sok mindent kér tőlem. És persze vannak a rendszeres látogatók. Náluk nem használok semmit elégszer jártak már itt, hogy megjegyezzem őket és az igényeiket. - Pontosan. – bólintottam. Mindennek oka van. Még, ha nem is tudjuk, tudatosan tudat alatt mindig ott van a válasz. Csak nem fogadjuk el, vagy nem érdekel minket annyira, hogy tudomásul vegyük. - A féltékenység nem feltétlenül a bizalmatlanság jele. Inkább a félelemé. A tudat, hogy nem biztos, hogy elég vonzóak vagyunk a másiknak, hogy mellettünk maradjon mindig ott lesz. Lehet, bízik annyira a társában, hogy hagyja had menjen italozgatni, bandázni, de mikor órákig nincs ott és unatkozunk akaratlanul is előjön ez a gondolat. Ha eléggé bízunk valakiben, eltudjuk hessegetni ezeket a gondolatokat. De mikor a társunk okot is adott rá, hogy ezt feltételezzük ez az elhessegetés nem sikerül és ez a bizalom meg rendül. – én valahogy így képzelem el a féltékenységet. Nem muszáj egyetérteni velem csak elmondtam a véleményem. - Feltéve, ha nem a forrásod akar megölni. – mosolygom rá. – Mostanában mindenki olyan jól tud színészkedni. – sóhajtok. - Ez csak a vihar előtti csend. Csak idő kérdése mikor lesz valakinek elege, Briggs-ből és az életére, vagy a családjára tör. Akkor lesz nehéz dolguk az aurorok-nak, mert hát… nincs olyan, aki ne akarná megölni valamelyik Briggs-et, így mindenki gyanúsított.
Valóban érdekesek az emberek, bár nem mindig jó értelemben. Legtöbb cselekedetük félelemből, kétségbeesésből ered, félek a mástól, félek a nálam erősebbtől, mindentől és mindenkitől. Olyasféle életösztönök ezek, amiket a régi időkből hoztunk magunkkal, legalábbis azt hiszem. - Nem mindenki veszi logikusan végig a dolgokat, sőt, talán senki. Mindannyiunknak megvannak a maga szempontjai, amik alapján megítélnek másokat, neked is, és nekem is. Egyesekkel ezek közelebb esnek egymáshoz, másokkal sokkalta távolabb. - Megvontam a vállam, nem lehetett ezzel mit tenni. Nem voltam olyan öntelt, hogy kívülállónak érezzem magam ezzel kapcsolatban, hiszen sokszor a szeszélyeim szerint válogattam a munkák között. Hogy ez jó vagy rossz, ki tudná megítélni? Egyeseknek rossz, másoknak jó, ahogy sok előítélet bántott engem is, másoknak talán épp én ártok. Hiába tudod, milyen az egyik oldalon lenni, igyekezhetsz nem kifejezeni aggályaidat, de azok nem szűnnek meg, esetleg enyhűlhetnek. - Értem, ezt azért jó hallani. - Enélkül kétségtelen, hogy már nem is lennének ügyfelei. A mi szakmánkban azt hiszem pont ez számít a leginkább, bár nem elhanyagolható a precizitás és tehetség sem, végtére is silány árut nem lehet eladni. Diákként nem pont így képzeltem el az életem, viszont csalódottságot se éreztem, igazságszerint ugyanannyi megbánnivalóm van, mint bárki másnak. Hogy ennek a mértéke talán nem egyenlő? Kinek a szemében? Kevés sajnálatot tudok érezni bűnözők, vagy épp gonosz emberek iránt, és ha egyszer nekem is eljön az időm, ugyanúgy fogom végezni, nem dédelgetek ábrándokat ezzel kapcsolatban. A legelső pillanatban eldőlt már ez, talán a születésemkor, vagy a fogantatásom percében. - Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy annyi év után egy ilyen helyzetben találkoztunk, bár érdekelne, ezzel pont mi lehet a cél. - Mosolyodtam el, valóban jó lenne, ha megkérdezhetném valakitől. Továbbra is a hajammal játszottam, általában szükségem volt valamire, ami leköti a kezeimet, ha épp nem dolgoztam, akkor minden mozdulatom precízen megterveztem, nem volt üresjárat. Értettem, amit mond, végülis sokkal összetettebb érzések ezek, mint amit egyetlen szóval tényleg ki lehetne fejezni, ráadásul mindenki számára mást is jelent. - Persze, a félelem sok mindennek lehet az oka. Bár a magam részéről úgy vagyok vele, ha menni akar mással, akkor menjen, emiatt nem fogok aggodalmaskodni. Azt hiszem még senki iránt nem éreztem úgy, hogy képtelen lennék elengedni. Meglehet ennek az az oka, hogy sose éreztem azt se, hogy bárki hozzám ragaszkodna ennyire, de lehet egyszerűen csak képtelen vagyok rá. Hallottunk már olyanról, hogy valaki a születésétől fogva elcseszett, nincs ebben nagy meglepetés. - Ezért nem szabad egy forrással dolgozni! - Kacsintottam rá. Csak a túlromantizált könyvekben és filmekben létezett a betyár-becsület, mindenkinek megvan az ára. Minden bizonnyal nekem is tudnának olyasmit mondani, ami miatt az elveim elhalványulnának. Talán nem a pénz az, de mégiscsak rá lehetne kényszeríteni olyanra, amihez nem fűlik a fogam. - Ennyire a bögyében van mindenkinek? - A Minisztériumban sem rajongtak érte, bár ott csak csendesen mertek bármit is megjegyezni. Még nem nagyon ismertem a “munkásságát”, nem voltam olyan régóta itthon, hogy a saját bőrömön érezzem.
- Valóban. Ám a legtöbben megosztják gondolkodás menetüket, de csak igen kevesek vannak, akik meg is értik őket. A tudósok is csak azért nincsenek egy szanatóriumban, mert volt, aki megértette őket és átfogalmazta azokat, hogy mindenkinek érthető legyen. Ám, ha nincs ki ezt megvalósítsa az illetőt az ötletei és gondolatai miatt elhurcolják, mondván ártalmas a népre. - néha én is elgondolkodom, hogy lehet még sem az Ahsakbanba tennének be. Ha elbeszélget velem egy pszichológus rájön, hogy egy traumatizált gyereket akarnak lecsukni. És ekkor jön az, hogy megfognak és kényszerzubbonyba rakva bedobnak egy gumiszobába. Kényelmes lenne, de unatkoznék. A végén abban lelném élvezetemet, hogy a gondozókat idegesítem és őrjítem meg. - Bár tény sok embert érdekli, kik járnak hozzám. Még fizetnének is nekem, de vannak helyzetek, mikor nem a pénz diktál. És a vevőim kiléte ilyen. Ameddig a vevő fizet és diszkrét addig én is az leszek. Ám az árulást nem tűrőm és én is megforgatok pár kést az illetőben. - őszinte vagyok. Még csak nem is fenyegetek. szeretem kimondani, amit gondolok. - A sors szeret játszani az emberekkel. Először elválaszt két embert, majd újra egyesíti őket. Valakit megkínoz és a története végén megadja méltó jutalmát, van akit élete végéig kínoz és meggyaláz, de vannak olyanok kik olyan érdektelennek talál a sors, hogy hagyja őket kibontakozni...legalábbis ezt lehetne hinni, de a valóság az...hogy csak a legerősebbek képesek formálni a sorsukat. A gyengék úsznak az árral, de aki erős a gyengeségéből erősséget csinál és fejlődik. - érdekes gondolatok ezek. Erre egy könyv ébresztett rá és hiába szeretném hinni az ellenkezőjét, de én a gyengék közé tartozom. Nem tettem semmit, meg se próbáltam másképp cselekedni. Csak hagytam, hogy az érzéseim vigyenek előre és de jutottam. - Még, ha nem is a Miniszter a tényleges célpont, vegyük elő az unokaöccsét Kyle-t. Köztudott, hogy mindenki gyűlöli. Tételezzük fel azt is, hogy tesz valami botrányosat...például megerőszakol egy lányt. Ha a lány családja tudomást szerez erről akkor ott garantáltan vér fog folyni. Az más kérdés a Miniszter mennyire lesz pipa és végezteti ki nyilvánosan rokona meggyalázását. A Miniszter csak politikailag van veszélyben, de Kyle...őt szinte mindenki megakarja ölni. Így sok gyanúsított lesz. Főleg azok, akik nyíltan fenyegették meg a fiút. Pedig lehet, hogy nem is ők a tettesek.
Ugyan, kit érthetnénk meg igazán? Néha úgy éreztem, hogy Set megért, vagy én őt, mégis annyira máshonnan jöttünk, hogy ez csak illúzió. A szavaink és fogalmaink egészen eltérő jelentéssel bírnak, még ha szánk ugyanazt is mondja. Ha nem ugyanazzal a fejjel gondolkozik két személy, ami lehetetlen jelen tudásunk szerint, akkor sose lesznek teljesen egy hullámhosszon, egyszerűen képtelenség teljes mértékben ugyanúgy értelmezni, mint a másik, hiszen ő más. - Az emberek sokat beszélnek, és keveset hallgatnak. - Vontam meg a vállam. Igazán szinte sosem figyelnek arra, amit a másik mond, vagy tesz, mert számukra csak a közlés a fontos. Azt hiszem ez olyasmi, ami miatt sok félreértés születik, pedig már a hanglejtés sok mindent elárul a másik személyről, vagy annak gondolatairól. Szerettem megfigyelni az emberi reakciókat, kiváltani különösképpen, ahogy az arcok megváltoznak, az apró remegések a hangokban, ami minden kis titkot megoszt azzal, aki eléggé figyel rájuk. - Valóban sok őrültségről derült ki később, még se akkora téboly, mint elsőre gondolták az emberek, azonban nem hiszem, hogy minden ötlet és újítás mögött zsenialitás bújik meg. Vannak dolgok, amik egyszerűen tényleg csak őrültségek, bármennyi értelme is van egy személy számára… - Persze, ha elegen hisznek valamiben, az egyből használhatónak tűnik. Példának okáért ott a nagy sárvérűek és félvérek üldözése, aminek az élén egy félvér állt. Tényleg egyetlen percig se gondolkodtatta ez el a követőit? Mennyi sérült elme, és a semmibe vesző energia, amit valami másra fordíthattak volna, ha ennél több ésszel vannak megáldva. Anyám tehetséges boszorkány volt, mindenhol ezt olvastam, mégis egy olyan férfit követett, aki csak a saját sérült lelkével volt elfoglalva, és azt próbálta meg valahogy befoltozni. Nevetséges. - Miattam aztán nem kell aggódnod, mások titkaira legalább annyira ügyelek, mint a sajátjaimra. - Mosolyodtam el. Mondjuk az elgondolkodtató, melyikünk kerülne ki győztesen, ha mégiscsak összetűzésbe kerülnénk. A magam részéről elég sokféleképpen képes vagyok ölni, még csak pálcára sincs hozzá szükségem, fizikailag viszont egyértelműen erősebb nálam. Azt hiszem ez sosem fog kiderülni, bár talán nem is baj, nemigen ismerem a varázslatait, és kevés feljegyzés van úgy általánosságban róla, felkészületlenül nem szeretek belemenni ilyesféle kihívásokba. - Bizonyos értelemben mind sodródunk az árral, nincs mindenre ráhatásunk, bármennyire szeretnénk is ezt hinni. Az erősek úsznak, a gyengék elsüllyednek, inkább így fogalmaznék. Kihozhatod a legjobbat az adott szituációból, de az életben túl sok a változó, hogy tényleg megtervezhesd. - Küzdesz, vagy feladod, ez a két választás van, nincs középső út. Amikor először oltattam ki egy életet, nem éreztem hatalmat, nem éreztem erőt, csak a hányás savas utóízét. Aztán megacéloztam magam, mert ezt az utat választottam, hát teszem, amit tennem kell. Könnyebb lett? Egy percre sem, én lettem erősebb, azt hiszem. - Látom itthon nem lettek nyugodtabbak a kedélyek, valami mindig alakítja a közhangulatot. - Egy iskolás fiú, aki a gyűlölet középpontjában áll, nem meglepő, a gyerekek kegyetlenek.
- Sokan úgy gondolják, ha valaki sokat beszél és sok az önbizalma hatalmasabb és erősebb. Míg az, aki hallgat és megfigyeli az eseményeket az gyenge és nem jó semmire. De a valóság az, hogy pont fordítva van. A nagyszerű elmék, mind megbújnak a háttérben és ott mozgatják a szálakat. Aki megfigyel információkat gyűjt. Akinél a legtöbb információ van az a leghatalmasabb. Míg az, aki csak beszél csak azért teszi, mert nincs semmije. Tudja, hogy gyenge és mihaszna, de ezen változtatni akar. A baj az, hogy rosszul teszi ezt.... Legalábbis én így gondolom. - nézek az asztalra gondolkodóan. Érdekes, hogy mennyire megnyíltam. Nana az egyetlen társoságom, de vele nem tudok ilyenekről beszélgetni. Nem értené meg. Mondjuk eddig nem is jöttek fel ezek a témák. - Az őrület és a zsenialitás között igen vékony a határ. - mosolygok. Ezt rám is szokták mondani vannak, akik őrült pszichopatának hívnak, de vannak akik egy zseninek, ha figyelembe veszik, hogy mit csináltam a farkasokkal és milyen pálcákat tudok készíteni. Az ilyen gondolatokra nem mondok semmit. Nem tartom magam zseninek, de őrültnek sem. Elvégre...ha őrült lennék akkor most nem lenne itt Nana. Vagy itt lenne, csak egy teljesen más szerepet töltene be. - Én jobban szeretek úgy tekinteni rá, mint egy térképre. Van egy előre megszabott utad, amit a sors firkantott fel a papírra. A te feladatod csak annyi, hogy kövesd. Az általam nevezett erősek azok az emberek, akik felfedezik azokat az ösvényeket, amik nem szerepelnek a térképen. Ahogy azon elindulnak maguk festik meg a saját térképüket. Az általad nevezet gyengék pedig maradnak a sors által megszabott ösvényen és, ha nem elég óvatosak akkor egy óvatlan pillanatban a halál utoléri őket és lecsap rájuk. - dőlök hátra a széken. Gyerekként én is sodrottam az árral, követtem a térkép minden egyes mozdulatát. Végül oda jutottam, hogy farkas szemet nézek egy bestiával, aki az előbb tépte szét a szüleimet. Nem volt se pálcám se semmim. Mégis megölten. Dönthettem volna úgy, hogy szólok a rendőrségnek és gyámügy kezébe kerülök, de nem így tettem. Inkább itthon maradtam és a magam lábára álltam. Ekkor kezdtem meg rajzolni a térképem új ösvényeit. És most itt vagyok. Élek, van pénzem, van egy házam és van egy lakótársam, aki fontos számomra. - Kell is. Különben eléggé unalmas lenne az életünk nem gondolja? Ki tudja..talán lesz egy harmadik varázslóháború. És akkor végképp nem unatkozunk. - mosolygok rá. Az élet mindig elénk tesz kihívásokat. Mintha ő lenne a tanár és mi a diákok, akiknek megkell oldania egy tesztet. Aki átmegy élhet. Aki nem az a süllyesztőben elveszik. From: Rose
Hogy mások mennyire rosszul gondoltak dolgokat, azzal ritka esteben foglalkoztam csak. Legtöbbször hasznos volt az, hogy mások szűkölködtek fejben, és csak az izmaikat polírozták nap nap után. Mit mondhatnék? Nem az a fajta voltam, mint a filmekben szereplő főgonoszok, akik elárulják a tervüket, amikor még éppen hogy meg lehet akadályozni, mintha csak a főhős kezébe adnák a győzelmet. Egyet kellett értenem Roberttel, valamiért mindig olyanoknak járt a szája, akiknek igazi mondanivalójuk sosem volt. - Inkább mondanám úgy, hogy a nagy hanggal akarja elijeszteni a többieket. Vagy, ami a legnevetségesebb szokott lenni, azt hiszi, hogy tényleg rendkívül okos, és ezért olyasmiket pofázik el, ami végül a vesztét okozza, mint valami utolsó komikumban. - Ráztam meg a fejem, apró mosoly bújt a szám sarkában. - Szeretek beszélgetni, akkor is, amikor dolgozom, az emberek az igazi valójukat kétféle helyzetben mutatják meg: amikor magabiztosak, és úgy vélik teljesen nyertes helyzetben vannak, vagy ha már nincs veszteni valójuk, mikor már csak a silány kis életük maradt. Hallottam már könyörgést felnőtt férfiaktól, zokogás, sírás, fenyegetés, esküdözés, alkudozás, mit számít abban a pillanatban? Ha kész vagyok megtenni, akkor nem zökkent ki semmi, főleg nem egy szánalom kupac, ha nem, akkor bele se kezdek. A félmunka nem munka, az én szakmámban végképp. - Valóban, és ki dönti el, melyik felé billensz éppen? - Döntöttem oldalra a fejem, miközben kihívóan pillantottam felé. Egyetlen pillanatig sem feltételeztem, hogy ilyesmikről fogunk beszélgetni, azt hittem egy gyors megrendelés, aztán megyek is tovább, ehhez képest még mindig itt ültem. Kellemes volt a társasága, olyasvalaki, akivel bizonyos kérdésekben hasonlóan gondolkoztunk, másokban pedig nem, de ez nem zavart minket. Az intelligens ember számára nem az a fontos, hogy eltiporja a másik személyt egy eszme cserében, a degradáló hangnem talán épp ezért is zavart sokszor. - Nem mindig okos dolog letérni az útról, van, akinek egyáltalán nem való. - Vontam meg a vállam. - A halál mindenkire hirtelen csap le, nincs időd felkészülni, ha egy egész életen át is várod minden percben. Talán most azt mondod, készen állsz, nem félsz tőle, amikor viszont ott állsz a küszöbön, nos… olyankor mindenki rájön, hogy ez a vége. Mindennek a vége. Nem ismertem a békés halált, az egyszerű útkeresést, a megvilágosodás meglelését, az szimpla filozofálgatásokat. Sajnálhattam volna, de az én életem másról szólt, elfogadtam, beletörődtem, ehhez kellett alkalmazkodnom. Másnak meg máshoz. Összehasonlítani egymással a nyomorunk nem teszi az egészet csak még szánalmasabbá? - Nem vágyom háborúra, abból jó még nem sült ki sosem… - Egyébként se értettem, mi szükség volna még egyre. Annyi idő eltelt már, kicsit el lehetne engedni ezt a vérségi témát, hogy ki minek született. - Inkább unatkoznék, bár nem panaszkodom, mindig akad munkám. - Akár a Minisztériumban, akár a Szindikátusban. Az ördög nem alszik, ugyebár.
- Előfordul az is, hogy azt hiszi igaza van és próbálja bizonygatni és nem veszi észre, hogy nincs semmi értelme annak, amit zagyvál. - ismerem ezt a típust. Néha az ügyfeleim, mikor üzletelnek velem olyan beszólásokat vétnek el, mintha ők jobban tudnák, hogy kéne csinálni. Ha ennyire okos és jobban csinálná, miért nem csinálja meg magának? Ennyire jó engem basztatni és az időmet lopni? - Ha így gondolod...akkor szerinted én melyik vagyok? - erre a felvetésre nem tudom hova sorolni magam. Szerintem elégé csendes típus vagyok és csak akkor szólalok meg, ha muszáj. Persze vannak kivételek, mikor annyira unatkozom, hogy elkezdem mások vérét szívni. Igaz ilyenkor leginkább Nana szívjam meg, mert neki kell ellátnia és aggódnia, ha kék foltalt a szememen jövök haza. Néha nem is értem, hogy tud elviselni. Csodálom a nagy türelmét. - Véleményem szerint az emberek. Ami lehet, hogy nekünk teljesen megszokott és normális, addig az a társadalom számára az őrület határait súrolják. Ha magadban beszélsz és hisztérikusan röhögsz akkor őrültnek nyilvánítanak. Míg, ha okosabb vagy mindenkinél és antiszociális akkor zseninek mondanak...legalábbis a társadalom felfogása így működik. - fejtem ki. Igaz az emberek többsége az társadalom szemszögéből gondolkodik. Ha valaki elkezdi legyilkolni több embert is akkor automatikus pszichopatának van titulálva. Miközben lehet, hogy ennél azért többről van szó. - Valóban. De ha nem tetszik nekünk a jelenlegi helyzetünk, akkor azért teszünk ellene, hogy ne így legyen, nem? Nem mindenki hajlandó tűrni és inkább a kezébe veszi az életét. - ha akartam volna én is csak eltűrtem volna, hogy szétcincál egy fenevad. De nem így tettem. Inkább megöltem és a magam ura lettem. És lám, még mindig élek. - Erről a mese jut eszembe. A három testvér. A legfiatalabb a köpenyt kapta a haláltól. És a halál nem is találta meg bárhogy kereste. - nézek rá. A halált ellehet kerülni bizonyos esetekben. Persze van, mikor nem, de az más tészta. Én arról beszélek, amiket meglehet előzni. Nem játszunk a tűzzel, nem hagyjuk égve a lámpát stb, stb. Ezek az alap dolgok, amiket mindenki ismer. - A háborút nehezen lehet elkerülni. Bár tény. Ha lenne egy Harmadik világháború megoldódna a túlnépesedés kérdése is. Ázsia és India kevésbé lenne túllakott és idővel a környezet is visszanyerné eredeti szépségét. Minél több az ember, annál jobban haldoklik a föld. - fonom össze ujjaimat. Én sem kívánom a háborút. Félteném, Nana-t. De az is biztos bizonyos dolgokban segítene egy tömeg mészárlás. From: Rose