Annyi nyomozás, kutakodás és szervezés után végre itt álltam. Hetykén pöcköltem feljebb a baseball sapkám siltjét, ugyanis az orromig sem láttam, azonban a világért sem váltam volna meg tőle, hiszen nagyon aprólékos munkával festettem rá egy kínai gömblángsárkány mintáját. Büszke voltam rá, és előszeretettel mutogattam a nagyvilágnak, akkor is, ha anyu szerint egy szemétre való vacak lehetett. Nekem mégis a világom egy részét jelentette. Épp úgy, mint a füleimet takaró vezeték nélküli fejhallgató, amelyből dübörgött a zene, és pedig a lépcsőn felfelé menetelve dúdolgattam az éppen hallott dalt. Nem érdekelt mások véleménye. Ezeké az idegeneké biztosan nem. Mit érdekeltek engem ezek az uncsi emberek, amikor az egyetlen személy, aki igenis számított, karnyújtásnyira volt tőlem? Sokszor ábrándoztam erről a pillanatról. Rengeteg lehetséges forgatókönyvet képzeltem el magamban, arról, hogy miként fog reagálni rám, és kicsit sem lehetett meglepő, hogy a legrosszabbra számítottam. Mert ki lenne az, aki tárt karokkal fogadna semmiből felbukkanó tizenéves lányt? Ráadásul… Ő még csak nem is sejtette, hogy léteztem. Szóval, úgy fogtam fel, hogy biztosan megpróbál majd elhajtani engem, mert így legalább nem érhetett csalódás. Hazudtam volna, ha letagadnám, hogy nem fogott el egyfajta szorongás, de igyekeztem nem erre koncentrálni. Meg kellett próbálnom. Bármi is történjen, szinte biztos voltam benne, hogy egy életre haragudnék magamra, ha legalább egyetlen egyszer nem adtam volna esélyt ennek az egésznek. Hatalmas rágógumibuborékot fújtam, amely aztán halkan szétpukkant. Lenyaltam az ajkaimról a rágót, sőt, le is nyeltem azt, miközben a kezeimmel a farmerdzsekimet darabálva megütöttem a táskám mélyén lapuló festékes flakonokat. Egy kicsit tartottam attól, hogy a portás utánam ered majd, de azt hiszem sikerült annyira kijátszanom, hogy egy ideig elfoglalt legyen. Talán fel sem tűnt neki, hogy elosontam mellette. Megálltam az ajtaja előtt. Oldalra billentett fejjel fürkésztem a felületet, egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és elképzeltem, hogy mit festhetnék fel ide, aztán… Odalentről hangokat hallottam, amelyek felfelé közeledtek, én pedig egyáltalán nem akartam a cél előtt elbukni. Még egyszer igazítottam egy a sapkámon és copfomon, aztán felemeltem a kezeimet, és határozottan kopogni kezdtem rajta. Addig kopogtam, amíg végre ajtót nem nyitottak nekem. Hát… Nem akartam elhinni, hogy ő állt előttem teljes életnagyságban. Tátott szájjal, a mutatóujjam segítségével lelöktem a fejemről a fejhallgatót, ami a nyakamba csúszott, felfedve az éppen aktuális elektronikus zenét, ami szólt belőle. − Szia! – pislogtam rá először. Megfordult a fejemben, hogy talán magáznom kellett volna, de basszus… Az emberlánya nem magázza a saját szüleit! Még anyát se hívom főtörzsőrmesternek, vagy nagyságnak, pedig eléggé ijesztő tudott lenni, ha akart. − Menő hely! – böktem ki végül, s mielőtt megmozdulhatott volna, a hóna alatt átbújva bejutottam a lakására. Sose láttam még ennyire puccos helyet, pedig mi sem volt igazán csórók. A zsebemből előhúztam a telefonomat, hogy leállíthassam végre a zenét, majd apám felé fordultam. − Gwen vagyok. Gwendolyn Lovegood – nyújtottam kezet neki, bár magam sem tudtam, hogy miként kellett volna viselkednem. Az esetek többségében valaki úgyis talált valami kivetnivalót az arckifejezéseimben, a mozdulataimban, a szavaimban, vagy pusztán a létezésemben. Meg aztán, tényleg, ahogy rápillantottam, nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Mármint, eddig a szobám falai voltak kitapétázva az ő kviddics posztereivel, most pedig… A gyerekkori hősöm itt állt életnagyságban. Annyi, de annyi mindent szerettem volna mondani! De a bátorságom újra és újra cserben hagyott, én pedig a karomat dörzsölgetve toporogtam úgy az előtérben, mint egy idióta. Mondjam el neki egyből? Hazudjak valamit? Találjak ki valami mesét, hátha akkor megtűr maga mellett, vagy nem hajít ki egyből a folyosóra? Merlinre! Én ezt nem gondoltam át annyira, mint ahogy hittem. Pedig idáig papíron minden tökéletesen alakult, és… Most mi lesz? Ezen sose gondolkoztam. Nem hittem volna, hogy valaha eljutok idáig.
Nem gyakran esett meg, hogy bárki is betalált a lakásomhoz, akinek nem volt ott keresnivalója. Elit környéken laktam, olyan helyen, amit biztonsági szolgálat őrzött, az utcán és az épületekben egyaránt, így csak az juthatott be, akinek volt hozzá engedélye, vagy akiket én magam invitáltam meg - elméletben. Egészen idáig pedig hittem benne, hogy ez a gyakorlatban is működik, hiszen ha hallottam is sikítozásokat, a szomszédaim nevét vagy az enyémet az utcáról, általában mire kinéztem az erkélyajtó üvegén, már sóbálvánnyá meredt, szótlan testeket cibáltak el az őrök, akik egyébként minden ilyen alkalommal mélységesen felbőszültek. Végül is, jogosan, az ő munkájuk múlt rajta. Most azonban valaki nagyon ügyesen, mondhatni elképesztő módon játszotta ki a környék biztonsági felügyeletét és talált be egyenesen kinek az otthonába? Nyilván az enyémbe. Felkészületlenül nyitottam ajtót, hiszen a családom tagjain és néhány baráton kívül gyakorlatilag senkinek nem volt bejárása hozzám, nyilvánvalóan leszámítva az aurorokat, a legutóbbi fiaskó óta pedig az ügyvédemet. Mindenesetre ebbe a kicsiny csoportba messze nem tartozott bele egy szőke kislány, akit még soha életemben nem láttam. De nem gondoltam semmi rosszra, hiszen mégis hogyan jutott volna be egy kölyök csak így ide? Sehogy, pontosan. Szóval valószínűleg egy rokonát jött meglátogatni - aki nyilvánvalóan nem én vagyok - és biztosan először járt itt (lehet, az új szomszédok egyikéhez tartozott), nem meglepő, hogy eltévesztette a házszámot. - Öhm… heló? -vontam fel a szemöldököm, meglepetésemben pedig önként húzódtam félre az ajtóból, ahogy úgy döntött, be is csörtet a lakásba. Akaratlanul is a cipőjére néztem, hogy nem hozott-e be egy tonna sarat, mivel a padlót borító márvány hófehér volt, a takarítónő pedig már csak a jövő hétre volt várható. Nem állt szándékomban egy kölyök után takarítani, bár amúgy sem, éppen kiélveztem volna a pár nap pihenőt, amit kivételesen megkaptunk a csapattal. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. - Oké, és mit kezdjek veled? -kérdeztem vissza teljesen értetlenül a bemutatkozására. Nem fogtam kezet vele, ki tudja, manapság mindenre rá tudják fogni, hogy szexuális bántalmazás, nem kellett még egy per a nyakamba. -Valamelyik szomszédot keresed szerintem, mert én biztos nem ismerlek és nem is hívtalak meg ide. Szóval… ha mondasz egy nevet, megmondom a lakás számát, kitipegsz innen, és mindenki megy a maga dolgára. Szerintem remek ötlet.
Annyi nyomozás, kutakodás és szervezés után végre itt álltam. Hetykén pöcköltem feljebb a baseball sapkám siltjét, ugyanis az orromig sem láttam, azonban a világért sem váltam volna meg tőle, hiszen nagyon aprólékos munkával festettem rá egy kínai gömblángsárkány mintáját. Büszke voltam rá, és előszeretettel mutogattam a nagyvilágnak, akkor is, ha anyu szerint egy szemétre való vacak lehetett. Nekem mégis a világom egy részét jelentette. Épp úgy, mint a füleimet takaró vezeték nélküli fejhallgató, amelyből dübörgött a zene, és pedig a lépcsőn felfelé menetelve dúdolgattam az éppen hallott dalt. 
