Sad boys smoke a lot

Fél kézzel nyakkendőt kötni, miután nyomorékká lőtték a jobb karodat Roxmortsban, nem kellemes feladat. De szívesebben vállaltam volna száz darab nyakkendő megkötését is, mint hogy Eunice Drucilla Bagman kárörvendő kacsaképét bámuljam a tanfelügyelői irodájában, azt hallgatva, hogy a fiam már megint milyen borzalmas, elfogadhatatlan dolgot művelt. Ezúttal mi lehetett? Nem megfelelően állt a haja? Túl sok fekete ruhát vett fel reggel? Csúnyán beszélt? Elszívott egy cigarettát? Micsoda főbenjáró bűnök... Bagman szemében azonban valóban azok voltak, pusztán azért, mert egy Nott nevű tinifiú követte el őket. Nonnal már többször viccelődtünk vele - talán félig komolyan -, hogy striguláznunk kellett volna a tanfelügyelőtől érkező panaszleveleket tartalom szerint, versenyeztetve, hogy a tanév végéig melyik Azkabanért kiáltó kihágást követik el leggyakrabban a gyerekeink. Ezúttal sem kételkedtem benne, hogy a nagy semmiért kell több órát elpazarolnom az életemből - nehéz volt elképzelnem, hogy Theo ezeknél komolyabb bűnt követett volna el, idegesítő, hisztis kamasz volt, de mindent összevetve nem problémás és balhés gyerek. A fiam a légynek sem ártott volna.
Azonban nem számított, hogy én mit gondoltam Bagmanről és a túl szigorú iskolai házirendről, valakinek be kellett mennie és beszélnie a tanfelügyelővel. Könnyebb lett volna Nont küldeni, harci pitbullként ráereszteni Bagmanre, amíg én békésen élveztem az egy héttel ezelőtt egyeztetett programomat Benjaminnal. Csakhogy a feleségem nyakig ült a munkában a Próféta szerkesztőségénél a roxmortsi események után, biztosan nem volt szüksége egy kellemes teapartira a kedvenc tanfelügyelőnkkel. Lemondóan vettem tudomásul, hogy ezúttal rám hárult ez a nemes feladat, a milliószor kellemesebb programomat pedig kénytelen voltam elnapolni.

Bagman a kviddicslelátónál várt, már messziről láttam, hogy szinte levegővétel nélkül osztotta az észt Theonak, akinek a puszta testtartásáról is ordított, hogy már hosszú percek óta fejben máshol járt és egyetlen szóra sem figyelt oda.
- Nagyra értékelném, ha minél rövidebben és gyorsabban beavatna a nyilvánvalóan főbenjáró átkokkal vetekedő bűnbe, amit a fiam elkövetett - vágtam Bagman szavába unottan, mielőtt belekezdhetett volna a percekig tartó drámai felvezetésbe. Nem mintha szükség lett volna rá, a kezében egy doboz cigarettát szorongatott, amit vélhetően Theótól vett el. - Nézze, Mrs. Bagman, ezt már többször megbeszéltük. A fiam tizenhét éves, nagykorú, tulajdonképpen azt tesz a saját egészségével, amit akar. Amíg nem nyomkodja le a cigarettacsikkeket az elsősök torkán, nem egészen értem, hogy miért kell minden alkalommal idejárulnunk a feleségemmel, akárhányszor dohányzáson kapja Theót. Egészen biztos vagyok benne, hogy az ide járó diákoknak legalább a fele dohányzik, akkor is ezt tették, amikor mi voltunk fiatalok és harminc év múlva is ezt fogják tenni.
- Ezt majd megfelelő körülmények között megbeszéljük, Mr. Nott, amint találtam egy üres irodát. A sajátom jelenleg felújítás alatt áll. - Seamusnek hála tudtam, hogy a felújítás az ő búcsúajándékát takarta, de csupán egy fintor és mosoly közötti arcrándulással nyugtáztam Bagman szavait. - Várjanak meg itt.
Nem szerettem utasításokat követni, különösen nem egy felkapaszkodott prolitól, de jelen helyzetben kénytelen voltam elfogadni, hogy nem én diktáltam. Kelletlenül leültem a lelátóra és leküzdöttem az ingert, hogy Eunice távolodó alakja után küldjek egy átkot.
- Megpróbálhatnád ügyesebben csinálni és nem az orra előtt rágyújtani. - Már rég feladtam, hogy szigorral vagy észérvekkel beszéljem le Theót a dohányzásról. Úgysem érdekelte és valójában én sem tartottam akkora egetrengető dolognak, hogy olykor-olykor rágyújtott. Az ő korában én is megtettem párszor, és a dohányfüstnél sokkal rosszabb dolgokat is magamba szívtam annak idején. - Hamar elfelejtette, hogy huszonöt éve még maga alá csinált, ha csak ránéztünk Pansyékkel. A fél karját odaadta volna érte, hogy szóba álljunk vele. Már azon kívül, hogy Parkinson pokollá tette az életét.
Némi elégtétellel töltött el a rengeteg emlékkép arról, ahogy Pansyvel földbe tiportuk Eunice Drucilla - akkor még Munch, nem Bagman - önbecsülését. Mostanra szégyelltem a roxfortos évek alatt elkövetett kegyetlenkedéseim nagy részét, ez azonban nem tartozott közéjük.
Felpillantottam a pályán repkedő, kék-bronz kviddicstaláros alakokra. Az egyikük - egy Roxmorts óta ismerős arcú lány - egy remek csellel átdobta a bal oldali karikán a kvaffot.
- Vele voltál Roxmortsban, ugye? - mutattam az ép, nem felkötött karommal a lány irányába. - Ő a barátnőd? Okos, talpraesett lánynak tűnt és még csinos is.
A legutóbbi otthoni vitánk és a Roxmortsban történtek után valószínűleg nem az esetleges barátnőjének és végképp nem az iskolai házirendnek kellett volna prioritást élveznie, ezekről azonban könnyebb volt beszélgetni. A többiről sokkal inkább lehetetlen.

Eunice Drucilla Bagmant földbe döngölni egyszerű rutinfeladat volt, negyvenkét év kőkemény tapasztalat állt mögöttem mások verbális megsemmisítésében. Az utóbbi években mérsékelten, természetesen, részben a "jófej politikus" imidzs kialakítása érdekében, részben pedig azért, mert túl a negyvenen az embernek nem ártott kinőnie a kamaszkorban elfogadható, de felnőttként már vállalhatatlan hobbikat, mint például mások testi-lelki terrorizálása. Bárkit különösebb energiabefektetés nélkül meg tudtam alázni és helyre tudtam tenni, egyetlen kivétellel: a fiam úgy hatott rám, mint egy konfúziós bűbáj vagy sóbálvány-átok. A szavaim mellette elveszítették a szokásos élüket és mélységüket, ha vissza is vágtam, az csupán vértelen próbálkozás volt, amit én sem gondoltam komolyan. Ezúttal is csak eleresztettem a cseppet sem burkolt sértését, nem volt hozzá energiám és még kevésbé láttam értelmét belemenni egy parttalan, gyerekes vitába. Éppen elég volt, hogy legutóbb hagytam magam kibillenteni, néhány mondattal sikerült úgy a lelkembe tipornia, mint hosszú ideje senki másnak, én pedig hagytam, hogy a máskor jól elfojtott érzelmeim felülkerekedjenek a racionalitáson. Ez nem történhetett meg többet - abban pedig alig mertem reménykedni, hogy talán most sikerül megbeszélnünk a múltkor történteket, mert nem söpörhettük örökké a szőnyeg alá mindazt, ami akkor elhangzott...
- Addig zabos lesz, amíg ki nem derül, hogy valójában nem vagy aranyvérű. És van egy borzalmas hírem: nem fogadtunk örökbe, tényleg a mi gyerekünk vagy, úgyhogy nem tudsz mit kezdeni sem a szép arany véreddel, sem Bagman gyűlöletével. Ha nem akarsz törzsvendég lenni nála, akkor ne az udvar közepén gyújts rá, ennyi. - Következhetett volna egy hosszú fejmosás arról, hogy mennyire felelőtlen, hogy legyen tisztelettudóbb a roxforti tanárokkal, de csupán üres szavak lettek volna. Pontosan elég tisztelettudó volt azokkal, akik kiérdemelték, elvégre Bagmanen kívül soha, egyetlen professzor sem panaszkodott rá. Tartalmatlan leszidás helyett csak kérdés nélkül elvettem tőle egy szál cigarettát és én is rágyújtottam. Sosem kaptam rá igazán a dohányzásra, megmaradt alkalmi időtöltésnek, társaságban és stresszlevezetésként.
- Nyilván, csak egy haver. Anyád meg csak a lakótársam, nem? - Egyszerűen kinevettem, velem ellentétben nem volt a hazugságok koronázatlan királya. - Minek tagadod le? Tizenhét éves vagy, tudom, hogy már nem csokibéka kártyákat gyűjtesz szabadidődben. És hidd el, nem érdekel, hogy félvér, ha azt gondolnád, hogy ez a probléma.
Ez is egy olyan téma volt, ami sosem jött szóba kettőnk között. Amíg még hajlandó volt néhány odamorgott sértésnél többet beszélgetni velem, túl kicsi volt ahhoz, hogy ez egyáltalán felmerüljön, akkoriban még valószínűleg a "pfujlányok" időszaka közepén járt. Azóta pedig örültem, ha egy közös ebédet kibírtunk anélkül, hogy egymás torkának ugrottunk volna, nemhogy még párkapcsolati tanácsokkal lássam el vagy tudassam vele, hogy azt választ, akit szeretne. Utóbbit én magától értetődőnek éreztem, ez olyasmi volt, amit Nonnal soha nem kellett megbeszélnünk, mert anélkül is tudtuk, hogy így lesz, ha majd eljön az ideje és a gyerekeink elég nagyok lesznek, de ez nem azt jelentette, hogy a fiam vagy Tabby számára is ennyire nyilvánvaló volt a liberális hozzáállásunk. Elvégre mit láttak otthon? A páratlanul tiszta vérvonalú szüleik elrendezett házasságát, ami bár kívülről szemlélve több mint idilli volt, valójában sosem csináltunk belőle titkot, hogy az eljegyzésünk nem szerelemből született - és amúgy sem kellett hozzá túl nagy matematikai érzék, hogy bárki kitalálja, egy tizenkét éves és egy tizenhat éves, akik korábban egyszer sem találkoztak, aligha akarták volna örökké összekötni az életüket.
- Nem nevezném túl rejtélyesnek, tudod, van egy olyan varázslatos dolog, hogy munkahely. Na, anyád elég sok időt tölt ott, mert biztosan észrevetted, hogy egész kibaszott Roxmorts porrá égett a neo-halálfalók miatt, ami elég sok munkát ad egy újságírónak - forgattam a szemem. - Az én munkám jelenleg rugalmasabb, ennyi az oka, feleslegesen próbálsz többet belelátni. Vagy mit szerettél volna hallani? Elválunk? Valójában haldoklom és próbálom hasznosan tölteni a hátramaradt időt? Biztosan elkeserít, de sajnos egyik sem igaz.