Munka: Wigtown Wanderers játékos (akármelyik pozíció)
Kapcsolatunk: roxforti legjobb barát, első szerelem (egyoldalú?)
Csoport: varázsló
Playby: Dacre Montgomery, Thomas Doherty, akárki?
Státusz: SZABAD
Részletek
Soha senki nem értette, miért választottál éppen engem - annyi iskolatárs közül, annyi potenciális barátjelölt közül, mert már elsőben is népszerűnek számítottál, olyan könnyen ismerkedtél, olyan gördülékenyen tettél magadévá vagy alakítottál ki társaságokat -, pont engem, a csendes, nem sok vizet zavaró, látszólag nem is túl érdekes - talán nem csak látszólag -, szemüveges, vörös hajú, kissé túlsúlyos kisfiút legjobb barátoddá, bizalmasoddá. Elválaszthatatlanok voltunk, ami azt jelentette, hogy vagy kettesben lógtunk, vagy magaddal cipeltél, és félreérthetetlenül feszengtem egy rakás összeverődött diák között, vagy inkább a társaság peremvidékén. Nagyjából negyedévesen értettem meg, mit érzek irántad, hogy a rajongás, a gyomorreszketés, a hiányérzet és túláradó öröm váltakozása pontosan mit jelent. Ennek ellenére sosem vallottam be neked, egyszerűbbnek tartottam kimondatlanul a tömegvonzásodban létezni, mint kockára tenni a barátságunkat. Nem, nem kockára tenni, hanem halálra ítélni. Hét éven keresztül tartoztunk össze, együtt készültünk az RBF vizsgákra, és bár kétfelé sarjadt az érdeklődésünk, ugyanannyi energiát invesztáltunk egymás specializációjába és hobbijaiba. Leültél velem sakkozni, pedig rendre megvertelek, sosem tanultál a hibáidból, és mindig belesétáltál a legátlátszóbb csapdákba, cserébe az összes kviddicsedzésen és meccsen lelkesen szurkoltam neked, seprűre ugyan nem ültem - a saját testi épségben érdekében nem is forszíroztad -, de téged maximálisan támogattalak. A RAVASZ vizsgák után még tartottuk a kapcsolatot, megünnepeltük, hogy bekerültél a Wigtown Wanderers kezdőcsapatába, elhívtalak az első sakk kontinensbajnokságra, amelyen felnőttként indulhattam. Nem jöttél el, nem gratuláltál, miután megvertek és bekerültem a Szent Mungóba, meg sem látogattál, mintha megszűntem volna létezni. Pár évvel később két jegyet kaptam tőled - bármilyen kísérőszöveg nélkül - a Világkupadöntőre, amit megnyertetek. Egy pillanatig sem néztél rám, pedig magammal vittem az akkori partneremet is, gondoltam, szeretnéd megismerni az életemet, bepótolnád mindazt, amit - sosem értettem meg, miért - kihagytál. Azóta rádiócsend. Pascal, lassan kilenc éve rádiócsendben élünk.
//A fentebb leírtakon kívül csak pár információ fontos: tavaly vagy idén az év sportolójának választották, vagyis sikert sikerre halmoz, kimagaslóan tehetséges, a Wigtown Wanderers hosszú évekre leszerződtetett játékosa. Az előtörténetben találsz még morzsákat, Otto szemszögéből, de bármin csiszolhatunk, finomíthatunk. :3 Ezen kívül semmi sincs kőbe vésve, vagyis bármelyik házba járhatott, bármilyen családi háttere lehet, bármennyi testvére. Hogy tudta-e, Otto mit érez iránta, hogy Pascal mit érzett (amúgy a név is szabadon választható, bármire szívesen átírom), hogy érzett-e egyáltalán valamit, azt teljesen rád bízom, nem akarom megkötni a kezedet. Imádnám őket a játéktéren, akár későbbi párként, akár barátként, akár ilyen feszült helyzetek lejátszását, nyitott vagyok mindenre. A képen Dacre Montgomery szerepel, csak egy hirtelen jött ötlet, akárkit behelyettesíthetsz. :3 Nagyon várlak!//
