P. I. Weasley

A legtöbb ember, főleg az én korosztályomban, ha meghallja a Percy Weasley nevet, szinte biztos, hogy az a buzgómócsing, törtető, fontoskodó kölyök jut eszébe, aki a roxfortos éveim során voltam. Valószínűleg ez alapján is ítélnek meg, amit teljes mértékben elfogadok. Felvállalom azt, aki voltam, még ha nem is büszkén, sőt, rengeteg szégyennel és önutálattal megöntözve, de felvállalom. Hiszen valóban én voltam az. Nekem volt fontosabb a tanulás mindennél, én akartam mindenáron feljebb jutni, még annak ellenére is, hogy ezzel kárt tettem nem csak magamban, de másokban is. Nem szabad tagadnom, hogy ez így volt, hiszen az ember képtelen lenne fejlődni, ha megtagadná önmaga legrosszabb részeit.
Mostanra levedlettem az arroganciámat, bár az ambícióim nem hagytak el teljesen. A háború után bármennyire hányingerem volt a Minisztérium gondolatától, visszamentem, hiszen nem ismertem mást, azóta pedig pont annyira magasra jutottam a ranglétrán, hogy elégedett vagyok magammal. Ezt is sok idő volt megtanulni, hogy nem kell mindig, mindenből a jobb, az értékesebb, a tökéletesebb. Van egy szint, ahol az embernek meg kell elégednie az eredményeivel és örülnie annak, amit addig elért, nem pedig rögtön a következő lépcsőfokra koncentrálni. A munkámban még mindig jellemez a perfekcionizmus és a szabályokhoz való szigorú ragaszkodás, ezek olyan alapvetőek az életemben, amiket nem hiszem, hogy valaha is képes leszek teljesen levetkőzni, és nem is igazán szeretném. Főosztályvezetőként fontosnak tartom, hogy stabil, de magas elvárásaim legyenek az alkalmazottaimmal szemben.
Otthon más a helyzet. Nem szoktam elvárásokat támasztani a feleségem vagy a lányaim felé, bár mindegyiküket igyekszem atyai gyengédséggel motiválni, hogy jobbra törekedjenek és ne adják fel könnyen. Mindez azonban egyáltalán nem fontos amellett, hogy mindig érzékeltessem velük, mi egy család vagyunk. Ők is Weasleyk, mindannyian, és ez olyasmi, amire büszkének kell lenni, amire a világ legbiztosabb pontjaként kell tekinteni. Nem akarom, hogy ők is, akár egyetlen pillanatra csupán, de azt érezzék, hogy nem tartoznak közénk. Hogy úgy érezzék magukat, ahogyan én.
Nem igazán találom a helyem a világban, a közösségben, a családban. Egyedül a feleségem és a gyermekeim azok, akikre biztos pontként tekintek, pedig van nem egy rokonom, akikre támaszkodhatnék, mégis... még érzem magamon, hogy én vagyok a pária. Sokszor elönt emiatt az önutálat, a magány érzése, és az, hogy soha nem leszek képes jóvá tenni a hibáimat. Hajlamos vagyok a melankóliára és azt hiszem, magára a depresszióra is, ahogy a pánikrohamok is meglátogatnak néhanapján. Rengeteg megbánás, kudarcérzet és a meg nem érdemeltség kellemetlen szorongása van bennem, amiket nincsen terápia, ami elmulaszthatna.
Ugyanakkor képes vagyok szeretetet adni, ragaszkodni emberekhez és védelmet adni. Igyekszem utóbbiakban jobb lenni, fejlődni. Hiszen mind tudjuk, hogy az ember sosem túl öreg ahhoz, hogy jobb legyen.

Nem szeretek beszélni a fiatalkoromról. Nem szeretek gondolni sem rá. Az egymásra halmozott hibák és rossz döntések rengetegében nehéz megtalálni azt az apró fénysugarat, ami talán, talán azt sugallná, hogy mégsem vagyok olyan rossz ember, mint amilyennek gondolom magam. Sokra vittem, megváltoztam, jobb lettem, de nem érzem azt, hogy megérdemlem mindezt, amikor a testvérem, aki talán a legjobb volt közülünk, most már nincsen itt. Ha valakinek átadhatnám a helyemet, akkor az egész biztosan ő lenne, bár gyűlölné azt, amit én kezdtem az életemmel. De hiába cserélnék, hiába adnék oda mindent és bármit azért, hogy most másképpen legyenek a dolgok, erre nincsen lehetőségem és soha nem is lesz. Azzal kell együtt élnem, aki voltam, aki vagyok és aki leszek, még akkor is, ha ez fájdalmat okoz sok embernek.
Tizenegy évesen nem igazán értettem, hogyan kerültem a Griffendélbe. Persze, kisgyerekként oda akartam jutni, hiszen a szüleim és mindkét bátyám annak a háznak volt tanulója, nem lóghattam ki éppen én a sorból. Pedig azt hiszem, nem voltam oda való, még a Teszlek Süveg is hümmögött egyet, mielőtt beosztott volna. Most, felnőtt fejjel visszagondolva ez a hümmögés egész biztosan a Mardekárnak szólt. A döntése azonban végleges volt, én pedig felvettem a griffendélesek vörös-sárga színeit, és csatlakoztam hozzájuk. Ha tetszett, ha nem, ha beillettem oda, ha nem, én akkor is ott voltam.
Az iskolai utamat végigkísérte a tenni akarás, a kitörési vágy, hogy jobb legyek és többet érjek el az életben, mint a szüleim. Tisztességes emberek voltak, akik jobban szerettek engem és a testvéreimet, mint bármelyik más szülő képes lenne a gyermekeit, én mégis szégyelltem őket. Most már saját magamat szégyellem az akkori érzéseimért, a prepubertás énem azonban nem tudott eltekinteni a szegénységtől, a rongyos ruháktól és a knútokon való spóroláson. Felelőtlennek tartottam a szüleimet a sok gyerek miatt, szeressem a testvéreimet bármennyire, ők már három gyerek után láthatták, hogy nehéz ruháztatni, etetni, iskoláztatni őket. Vagy akár két gyerek után is, akkor végképp nem akadt volna senki, akiben csalódhatnak.
Nem tudnám megmondani, mikor döntöttem el igazán, hogy hátat fordítok a családomnak, talán már akkor, amikor utoljára kitettem a lábam a háború küszöbén álló Roxfort hatalmas kapuin. Tökéletes RBF vizsgák, prefektus, iskolaelső, tökéletes RAVASZ vizsgák, még annál is többre vittem, mint a testvéreim, ami... nos, nem töltött el olyan elégedettséggel és sikerélménnyel, mint számítottam rá. Anya büszkesége nem érintett mélyen, Fred és George megjegyzései sem voltak rám hatással, és azt éreztem, cserben lettem hagyva. Akkor úgy gondoltam, általuk, most azonban már nem nehéz észrevennem, hogy én voltam az, aki a legtöbbet ártotta saját magának. Bárcsak én lettem volna az egyetlen, akiben kár keletkezik.
A távolság egyre érezhetőbb volt, ahogy elkezdtem dolgozni a Mágiaügyi Minisztériumban, egyre messzebb éreztem magamat a Weasleyktől, de még magától a névtől is. Hányingerem lesz, ha csak arra gondolok, hogyan viselkedtem az idősebb Bartemius Crouch mellett, mintha semmi sem lehetne olyan fontosabb, mint a haladás felfelé, mintha csak Crouch létezne és az, amit kiejt a száján. Szánalmas voltam, ahogy azt a fivéreim is sokszor hozzám vágták, most pedig azt kívánom, bárcsak észrevettem volna már akkor.
Ahogy azt is észre kellett volna vennem, mekkora szakadék ékelődött közém és a családom közé. Nem voltam képes látni, vak voltam, amilyen vak csak egy olyan ember lehet, aki hamis meggyőződésekre hallgat. Például, hogy ha elmegy és a háta mögött hagyja a családját, majd minden helyreáll és a dolgok csak felfelé fognak ívelni. Az igazság persze az, hogy élete három legfájdalmasabb éve következik, majd az azt követő hosszú évtizedek ólomsúlyként helyezik a vállamra az egész múltamat és minden döntésemet, amit addigra megbántam. És az ember azt gondolná, hogy maga a háború lesz az igazi pokol...
Sosem felejtem el Fred szemeit, azokat az élettelen, üveges szemeket, amik a semmibe meredtek, miközben én a valóságot teljes mértékben elutasítva ráztam őt, abban az ostoba reményben, hogy felébred. Majd felébred, az arcomba nevet, hogy mennyire vicces volt az arcom, amiért elhittem, hogy tényleg meghalt. Talán még akkor is ebben reménykedtem, amikor remegő kezekkel álltam a koporsó mellett, anya vigasztalhatatlan zokogását hallgatva. Hiszen annyira jellemző, hogy Fred eddig húz egy viccet. Azt hiszem, rá kellett volna néznem George-ra, hogy felfogjam a véglegességét a dolognak, a tényt, hogy a testvérünk halott, de nem voltam rá képes.
Hosszú évekre volt szükségem, mire képes voltam a családomra nézni anélkül, hogy láttam volna rajtuk azt a képzelt vagy valós megvetést, amit megérdemeltnek gondoltam. Ebben Audrey segített, Audrey, aki látott mindent, amit titkoltam a többiek elől. Ő nézte végig a pánikrohamokat, az érzelmektől és öngyűlölettől keserves zokogásokat, aki hallotta az összes félelmemet, az összes szégyent, amit összekapartam, és végignézte azt, ahogy majdnem tönkretettem magam. Talán egy életre megtörtem őt még én is azzal az érzelmi hullámmal, ami rám tört, amikor anya visszaadta nekem a Weasley-pulóvert, amit én évekkel korábban hazaküldtem karácsonykor. Minden benne volt abban a pillanatban, minden bűntudatom, minden félelmem, fájdalmam, szégyenem, és az értetlenség a megbocsátás miatt, amit nem érdemeltem meg. Fogalmam sincs, hogyan tartottam magam, hogyan maradtam állva ahelyett, hogy reszkető térdeim megadták volna magukat és anyát szorongatva nem zúgok a padlóra, de azt hiszem, a feleségem érintése volt az.
Minden férfi életében eljön a pillanat, amikor megtudja, hogy apa lesz, és azt hiszem, a legtöbben valóban az örömtől sírnak. Én legfeljebb csak ráfogni tudtam erre, amikor Audrey bejelentette a nagy hírt, mert valójában a félelem volt az, ami a leginkább hatalmába kerített. Rettegtem, hogy rossz apa lesz belőlem, amit a kezdetektől fogva tényként is kezeltem. Hiszen hogyan lehetne valakiből jó szülő, ha gyereknek is borzalmas volt? Hosszú hónapok kellettek, mire kikerültem ebből a gödörből, amit magamnak ástam, de a lányaim születésekor már boldognak éreztem magam, és inkább az öröm könnyei ültek a szememben, mint az önutálaté. Bár azt hiszem, legalább egy csepp szólt annak a halovány gondolatnak, hogy most Frednek kéne itt ülnie a felesége mellett, a saját gyermekét tartva a karjai között.
Azóta apa vagyok, férj, testvér és gyermek, de mégis mindegyik távolinak tűnik. Nem tudok őszintén örülni a család dicséreteinek vagy mosolyainak, amiket felém intéznek, hiszen miért is lennének valódiak? Nem tudom nem kényelmetlenül érezni magam a családi összejöveteleken, hiszen még mindig várom, mikor jön egy megjegyzés felém, hiába nem következik ez be soha. Nem tudom, hogyan érezzem magam az unokaöcsém és unokahúgaim ölelésétől, vagy amikor megfogják a kezemet a kisebbek. Nem tudom, jól végeztem-e a dolgomat apaként.
Nem tudom, hogyan tehetnék ennyi mindent jóvá.

Alakom, mint a családom legtöbb férfitagjáé: magas és szikár, égővörös hajjal, hófehér bőrrel és szeplős arccal. A ráncok már javában elkezdtek formálódni, főképp a szemem sarkában, az arcom is mintha megnyúlt volna, a hajam pedig már kezdi fakulását - csak abban tudok reménykedni, hogy nem kopaszodom meg olyan hamar, mint édesapám. Főosztályvezetőként fontos a jó megjelenés, így mindig kifogástalanul öltözködöm, öltönyben vagy dísztalárban, és otthon is szívesebben viselek inget mint pólót, bár jóval lazábban hordom őket.