"Be clearly aware of the stars and infinity on high. Then life seems almost enchanted after all." ― Vincent Van Gogh
Blaise & Diane
Minden nappal egyre nehezebb úgy tenni, mintha minden rendben volna, mintha nem akarnék minden másodpercben mindent hátra hagyva menekülni ebből az életből, mintha nem szakadna meg a szívem a gondolattól, hogy valószínűleg hátra kell majd hagynom a gyerekeimet, miközben épp a kistestvérüket várom a szívem alatt. Ez az egész helyzet lassan megbetegít, és attól félek, a különös viselkedésemet, az ingadozó hangulatomat már nem tudom sokáig a hormonokra fogni, még akkor sem, ha ez a baba váratlanul és tervezetlenül fogant meg, hisz egyik korábbi várandóságom alatt sem fordultam ki ennyire magamból. Bár tény, hogy szegény apróság ennél rosszabbkor nem is jöhetne.
Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy a reggeli rosszullétek - amik nem okvetlenül csak reggel jelentkeznek - még mindig nem múltak el, pedig már a negyedik hónap végén járok. Pedig az előző három alkalommal három hónap után már mindig enyhültek. Mintha a sors még ezzel is büntetni akarna.
Az esküvő tagadhatatlanul gyönyörű, csak csodálni tudom, mennyi energiát áldozhattak a szervezésre, de mégsem tudom úgy élvezni, ahogy régen tettem volna. Egyre kevésbé érzem magam ebbe a világba illőnek, és míg otthon, ha belefáradok abba, hogy a családom előtt úgy tegyek, mintha minden rendben lenne, egy múló rosszullétre hivatkozva – ami valószínűleg nem is megjátszott – visszavonulhatok egyedül valahová, legtöbbször a kertbe, itt most valahogy úgy érzem, nincs hová menekülnöm. És egyre inkább kimerít, hogy minden pillanatban figyelnem kell magamra, hogy mit mondok, hogy mit teszek, hogy ne legyen árulkodó a fáradt mosolyom, ne legyen haraggal vagy undorral teli a pillantásom...
A ceremóniának már vége, majd a rengeteg program egymást követi, de csak ideig-óráig tudnak lekötni, mert egy idő után folyton csak a lehetőséget keresem, hogy elvonulhassak a tömegtől. Aztán a vacsora is véget ér, de az emberek még mindig egymást szórakoztatják a kastélynak talán minden szegletében, nekem pedig továbbra is újra és újra mosolyt kell erőltetnem az arcomra, valahányszor a várandóságomhoz gratulálnak, vagy arról kérdezgetnek. Aztán egyszer csak nem bírom tovább, és abban a reményben, hogy végre kivételesen senki nem akar elkísérni, kimentem magam azzal, hogy friss levegőre van szükségem, és a jelenlevők engedelmével sietve távozom, hogy keressek egy üres erkélyt, ahová kicsit elmenekülhetek.
Tényleg úgy érzem, hogy kezdek megfulladni, hogy egyre nehezebb levegőt vennem, szédülök és hevesen ver a szívem, és nem vágyom másra, mint hogy egyedül lehessek a szabad ég alatt. Valójában szinte már alig látok, kissé összemosódik a kép a szemeim előtt, mikor kilépek az ajtón, és indulok is a korláthoz, hogy megkapaszkodjak, ám mielőtt elérném, akkor tűnik fel, hogy az erkély valójában nem is üres. Megtorpanok.
- Bo-bocsánat. Nem akartam zavarni, azt hittem, nincs itt más... - hebegek erőtlenül, és tennék hátra egy lépést, hogy visszahátráljak az ajtóig, de a szédülés felerősödik, és úgy érzem, meg kell kapaszkodnom valamiben, mert igencsak közel kerülök ahhoz, hogy elájuljak.
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
Vendég
Vas. Júl. 03, 2022 1:43 pm
The biggest things always start with a small sparkle
Van benne valami idegesítő, és egyben felszabadító is, hogy ha kiengeded a kezedből az irányítást. Szeretek, ó, de még hogy szeretek irányítani, ha minden az én kezemben van! Úgy tuti minden rendben lesz! És szeretem, ha kényeztetnek, megérdemlem, igénylem is. De nem akárhogyan! Hogy egy esküvő kiben milyen emlékeket ébreszt fel, mi is a fontos igazából (mert azért tegye mindenki a szívére a kezét: a boldog mátkapár sem feltétlenül egész végig a rózsaszín ködben lebeg, és nem feltétlenül csak erre az esküvőre gondolok). Ami bennem feltolult, azon kívül, hogy minden egyes inchet szétkapva gondolatban, komoly minőség- és ízlésellenőrzést tartottam, a fizikai igények kielégítésébe fojtottam azokat, amit még gondolatban sem voltam hajlandó se beismerni, se elismerni. Az esküvőnk, gyerekek, az a boldog évtized, aztán meg a hiánya. Élvezni akartam az eseményt, s hamar túlléptem ezen az árnyfelhőn (kivéve a minőségellenőrzést). És persze, mint minden alkalommal, a kapcsolataimmal is foglalkoztam, s újakat is kötöttem, elengedhetetlen képződménye a jellememnek. A vacsora végeztével szivarra vágytam, és egy kis töményre, a beszélgetésen kívül, azután a beszélgetés elfogyása után az egyik erkély vonzott, és még egy szivar, kis töménnyel. Szeretem a telet, lelkemnek azonban az olasz vidék a természetes közege, hiányzik a balzsamos illat, és a bogarak zsongása. Füsttel szórakoztatom magam, formákat fújva engedem el őket a messzeségbe, aztán abba is beleunok, s inkább csak a környéket figyelem, elveszve a horizontba. Hallom a ruha suhogását, majd azt is, ahogy hirtelen áll meg az illető. Végül a ruhasuhogás gazdája is hangot ad önmagának, mire a szivart ugyan a kezembe fogva fordulok meg, ám az a lehető legtávolabb helyezem a megszólalótól, letéve azt inkább az erkély szélére. Széles mosollyal nézek rá, testtartásom befogadó, pont nem arról árulkodik, hogy nem kívánom, itt legyen. - Ugyan, kérem! - a mosoly azonban hirtelen lohad le az arcomról, amikor felismerem azt a jellegzetes sápadást, elrévedő tekintetet, elbizonytalanodó tartást. Négy gyermek után gyakorlottan olvasom ám mindezt, nem is beszélve a hormonok okozta hangulatingadozások elvisélését is. Mindig, mindig szégyellve kért bocsánatot utána, és szerintem még most sem értené, hogy sosem haragudtam rá, azt a hormonkavarta állapotát is imádtam. Szórakoztató volt nézni, mennyie meg tudott olyankor változni. Karom automatikusan indul felé, hogy úgy kapjam el derekánál, ha borulna, még el tudjam kapni. - És ez volt most a szerencséje. - mosoly sehol nem honol arcomon, csak aggódás és figyelem van. Fogalmam sincs még ennyi alkalom után sem, milyen lehet ezt átélni, de azt hiszem, nagyon boldog vagyok, hogy nem nekem kellet kihordanom egyik vásott kölykömet sem. Egyke lett volna a legelső, ahogy elnéztem a nejem, minden egyes alkalommal. - Talán jobb lenne, ha valahol bent helyet foglalna, kicsit pihenni. - kissé aggodalommal nézek rá, de addig el nem engedem, míg fennáll a veszélye, hogy eldől.
"Be clearly aware of the stars and infinity on high. Then life seems almost enchanted after all." ― Vincent Van Gogh
Blaise & Diane
Furcsa, hogy változnak a dolgok. Máskor azt mondanám, hogy ez az esküvő gyönyörű, tudnám értékelni a rengeteg bele fektetett pénzt és munkát. Ebben a közegben éreznem csak magamat igazán elememben. A bájcsevegést már szinte mesterien művelem, és csak élvezném a sok figyelmet, amit a sokak által félt vagy tisztelt Corban Yaxley feleségeként kapok – itt a legtöbbek előtt még álnevekre se igazán van szükség -, sütkéreznék a férfiak csodálatában, és örömmel fogadnám a bókjaikat. De most... már nem igazán vagyok önmagam. Azt sem tudnám már megmondan, ki vagyok. A fentieket már csak megjátszom - sokkal inkább, mint valaha -, és közben legbelül hihetetlenül kimerültnek érzem magamat. Fárasztó ez a pár nap, és nem csupán azért, mert közel öt hónapos várandós vagyok. Kimerítő a több hónapja tartó állandó színjáték, a műmosolyok, amiket még otthon is fenn kell tartanom a szeretteim körében, az állandó búcsú érzése, a tudat, hogy bármelyik nap lehet az utolsó, amit velük töltök, a szervezkedés, hogy bebiztosítsam a jövőmet. Az enyémet, és a babáét, mert négy gyerekem közül a közeli - és talán a távoli - jövőben valószínűleg csak egyről lesz lehetőségem gondoskodni, és ettől kicsit megszakad a szívem. De erről egyszerűen nem vehetek tudomást. Nem tehetem. Túl sok forog kockán, és ebben most nincs jó döntés. Bár visszanézve most az egész életem rossz döntések sorozatának tűnik.
Egy újabb megjátszós nap telt el, és igyekszem ennek apró sikeréből erőt meríteni, legalább addig, amíg visszatalálok a szobánkba pihenni, de útközben rá kell jönnöm, hogy némi egyedüllét mellett sürgősen szükségem volna egy kis friss levegőre is. A legközelebb erkély ebből a szempontból megfelelőnek tűnik, egészen addig, amíg ki nem lépek, és rá nem jövök, hogy épp megzavartam valakit a valószínűleg hasonlóan kiérdemelt magányában. Gyorsan elnézést kérek, és vissza is hátrálnék, ha tehetném, de a kettő helyett dolgozó szervezetem ebben a pillanatban adja be a kulcsot, a lábaim erőtlenül csuklanak össze alattam, és majdnem az eszméletemet is elveszítem. A férfi lenyűgöző lélekjelenlétének és gyors cselekvésének köszönhető csupán, hogy nem esem az erkély padlójára.
- Igen, valóban úgy tűnik. Köszönöm. Figyelemreméltóak a reflexei – engedek meg magamnak egy apró mosolyt, de nem merem azonnal elengedni, nem túl erősen, mégis szinte görcsösen kapaszkodom a karjába. Az aggodalommal teli kijelentésére azonban enyhén megrázom a fejemet.
- Igazán hálás vagyok a segítségéért, de úgy érzem, most inkább egy kis friss levegőre volna szükségem. És talán egy pohár vízre. Megtenné? - pillantok fel bizonytalanul a szemeibe. - Attól tartok, az erőmből per pillanat nem futná a megfelelő varázslatokra. - Pedig csupán egy pohár kellene, amivé szinte bármi átalakítható, és az aquamenti ige, hogy megtöltsük azt. De ez jelenleg meghaladja a képességeimet. Mégsem szeretnék egyelőre bemenni és elvonulni. Annyira kellemes idekint. Ahhoz azonban talán már elég erőt gyűjtöttem, hogy megálljak a saját lábaimon, így óvatosan kibontakozom az átmeneti biztonságot jelentő karok közül.
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
Vendég
Hétf. Aug. 01, 2022 10:36 pm
The biggest things always start with a small sparkle
A szivar finom ízű, az levegő harapnivalóan friss, a ruha szövetének érintése bőrömön, mind kedvemre való. Élvezem. S még az sem zavar meg annyira, hogy egy érzekő ruha suhogását hallom. Újabb kapcsolat, tökéletes lezárása a mai napnak! A mozdulat, ami sokkal inkább ösztönös, mintsem szándékos, kisepri azon kellemetlen mondatot belőlem, mely halkan suttogta elmémben: szép kis kapcsolatépítés. Sokkal inkább az volt bennem, hogy hála, volt alkalmam látni mindazt, ami most meglátszódott a sietősen távozni akarón, s tudtam, mi következni. - Ugyan, csak volt elég alkalmam gyakorolni. - mosolygok rá, terelve figyelmét a rosszulléttől, s ehhez a humor tökéletes. Érzem a görcsös kapaszkodását, s még azért tartom így, hogy a hirtelen mozdulat nehogy gondot okozzon a számára, de ne is kelljen tartania magát, majd segítek neki egyensúlyt nyerni. - Kérem. - biccentek. - Rendben, máris. Emlékszem a házimanó nevére, aki hozzánk lett kirendelve, hangosan, de mégsem nagyon hallhatóan mondom ki, mire a manó megjelenik. - Kérek a hölgynek egy pohár vizet, és kényelmes ülőhelyet, s hogy fel tudja polcolni a lábait. Ugyan egy kicsit takarni kell azt a Blaiset, aki már nem annyira fellengzősen beszél a manókkal, s ezt inkább a lazaság hangszínébe burkolom, mintha azt akarnám eljátszani, hogy szimpatikusnak akarok látszani... a hölgynek. Aki máris szabadulni akar a kapaszkodásból, de még tartom, mert ha most elegendem, akkor megint kezdődik előlről az egész. - Ne is tegye, most pihenésre van szüksége. Higgye el, elég jól látni, nem csak a roskadásból. - de már a mondatom felénél megjelenik egy csettintésre, a házimanóéra, egy kényelmes kanapé, a balkon elég széles és nagy, hogy akár több is kényelmesen elférjen, s míves ezüsttálcán pohár víz, szíverősítő, s némi gyümölcs is, ami a manó letesz a megjelenő ezüst asztalkára. Szívesen megköszönném, szívből, hiszen az a kölyök Blaise, aki leereszkedően beszélt hozzájuk, és egyáltalán nem velük, az már messze nincs, így csak egy pillantást engedek meg, ami egy tudomásul vétel. Hagyom, hogy Mrs. Byrne kényelmesen helyet foglaljon, amennyiben kíván, s felé nyújtom a pohár vizet. - Parancsoljon. Ha nem segít pihenés után, keresünk egy orvost. De javaslom, hogy tegye továbbra is a rosszullétet, s mások békén hagyják. - megint ugratom. A szivart nem fogom visszagyújtani, sőt, az már kárba ment, mert egy újra gyújtott szivar... hát milyen pancser az, aki újra gyújt egy szivart? Helyette az italhoz nyúlok, s kortyolok belőle párat. Nem nyugodtam le, utána és előtte is figyelmesen tekintek alkalmi betoppanómra. - Nem gondoltam volna ma reggel, mikor felkeltem, hogy egy hölgy a karjaimban végzi. - azonnal felemelem a kezem. - Csak tréfálkoztam. - mosolygok szélesebben. - Ha kíván egyedül lenni....- mutatok a balkon bejáratára, hogy amennyiben akarja, akkor azt használni fogom. Távozni rajta. - De nem igazán szeretném most magára hagyni.
"Be clearly aware of the stars and infinity on high. Then life seems almost enchanted after all." ― Vincent Van Gogh
Blaise & Diane
Minden annyira megváltozott az elmúlt hónapokban. Bár... ez így tulajdonképpen nem teljesen igaz. A legtöbb dolog nem változott, legfeljebb kiéleződött a helyzet a világban, ami a családunkat is nagyban érinti. De az igazság az, hogy én változtam a leginkább. Hosszú-hosszú idő után végre igazán kinyílt a szemem. Végre hajlandó vagyok látni azt, ami végig itt volt az orrom előtt. Kár, hogy meglépni a következő lépést ettől még koránt sem lett könnyebb. Főleg így, várandósan, felelősséggel tartozva egy új, aprócska, még meg sem született életért is. Csoda hát, ha ennyi feszültség mellett rosszabbul viselem ezt a terhességet, mint az előzőeket? Közel öt hónaposan talán nem is a legokosabb dolog egy több napos, hatalmas felhajtással, sok bájcsevejjel, ácsorgással és tánccal járó eseményen részt venni. Maga az esküvő ténye, a gyönyörű, fiatal pár boldogsága is csak elszomorít. Amit persze nem mutathatok ki. Jó színésznő vagyok – azt gondolom – de még nekem is vannak határaim. És már erősen feszegetem azokat. Szerencse az adott szerencsétlenségben, hogy mikor rám tör a rosszullét, és az ájulás határán vagyok, hamar segítségem érkezik egy jóképű idegen személyében. Hiába volt rossz napom, hetem... hónapjaim, a válaszát hallva így is őszintén felnevetek.
- Azt akarja mondani, hogy rendszeresen gyakorolja ájuldozó hölgyek elkapását? - kuncogok halkan a gondolatra. - Érdekes hobbijai lehetnek – jegyzem meg magam is mosolyogva. Egészen üdítőnek találom, hogy a helyzet komolyságát riadalom helyet humorral próbálja kezelni. Úgy tűnik, pontosan erre volt szükségem ahhoz, hogy el tudjam engedni kicsit az elmúlt órák feszültségét.
Egy kis vizet kérek, ő pedig azonnal intézkedik, és jóval többet is tesz annál, mint hogy manókkal poharat hozat nekem. Az imént csak tréfálkoztunk, de úgy tűnik, valóban lehet ebben gyakorlata, mert pontosan tudja, mire is lenne most szükségem. Lehet, hogy medimágus? Legilimentor? Vagy csak volt már dolga várandós nőkkel...?
- Valóban nagyon figyelmes. Nem győzök köszönetet mondani. - Nem beszélve arról, hogy még mindig nem engedett el, így nem kellett megtapasztalnom, milyen az, mikor egyszerűen összecsuklanak alattam a lábaim. - Csakugyan ennyire látni rajtam? Tudja csak... hosszú ez a hétvége. Persze gyönyörű esküvő, csak... mostanában fáradékonyabb vagyok. - Ez még legalább igaz is. Ha már az egyéb problémáimat, ugyebár, nem említhetem. - Azt hiszem, ezen a ponton már illene bemutatkoznom: Diane Byrne - nyújtom a férfi felé a kezem, miután segített helyet foglalni az idevarázsolt kanapén. Persze nagyon is lehetséges, hogy ő már eddig is tudta, ki vagyok. A legtöbben tudják. Én viszont vele kapcsolatban legfeljebb találgatni tudok, elsősorban a brit akcentusa alapján.
- Ugyan! Csak nem azt akarja mondani, hogy a hölgyek nem hullanak rendszeresen a karjaiba? Mert ezt úgysem hinném el. - Ismét tréfálkozunk, de valójában egy kicsit komolyan is gondolom. Aki egy ilyen helyzetben is ennyire könnyen flörtölni kezd egy terhes nővel, nem kétlem, hogy egy igazi sármőr, és már a mosolyával is bárkit könnyen levesz a lábáról.
- Igazából... a legkevésbé sem bánnám, ha maradna – ismerem el, amikor felajánlja, hogy magamra hagy, ha szeretném. És bár először tényleg egyedül szerettem volna lenni, de a férfi valóban igazi úriembernek és kellemes társaságnak tűnik. - Talán gyógyítással foglalkozik? - kérdezek rá arra, ami a fejemben motoszkál.
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
Vendég
Vas. Aug. 07, 2022 4:07 pm
The biggest things always start with a small sparkle
- Fején találta a szöget. S hogy nehogy kijöjjek a gyakorlatból.- mosolyodom el, most már sokkal inkább boldogabban gondolva mindarra, amiben volt részem a nejemmel, mintsem szomorú. A jó és boldog emlékek is velünk maradnak. A nehézségek ellenére boldog kapcsolatnak vélem a házasságunkat, még ha voltak is benne kisebb, és időnként jóval nagyobb csavarok. - Kérem. És hagyja, ez természetes, örülök, hogy éppen itt voltam. - tekintek még mindig rá. Elég hűvös ahhoz az éjszaka, és azért elájulni ilyen állapotban nem a legjobb. Még mindig tartom, mert érzem, nem képes még megtartani magát. Vagy csak bebészelem magamnak. - Az emberek nem jókedvükben szoktak elájulni. Még ha az mondjuk egy fűző, akkor is komoly. - közben "megérkezik" minden szükséges, ami állapotának enyhítéséhez szükséges. - Megértem. - felelem megnyugtatóan, mégsem a lesöprés érződik belőle. Fogalmam sem lehet, milyen gyereket várni, és minden tiszteletem az övéké. Én biztos nem tudnám ezt végigcsinálni. - Diane Byrne? - nézek a kezére, s kézfogás helyett kezet csókolok neki, meg sem érintve kezének bőrét, az olyan... közönséges. - Blaise Zabini. - majd kezet fogok fele, hiszen azért nyújtotta felém az övét. - Úgy érti, mint most? - mosolygok rá hamiskás mosollyal, már csak a finom kacsintás hiányzik. Érzem a feszültégét, és mint mindig, most is a humorhoz nyúlok. S hogy vissza is kapom a humort, a legjobb az, mikor vissza is kapom, mint most!
Helyet foglalok, kigombolva a felsőm gombját, kényelmesen elhelyezkedve, azt azonban nem tagadom le, hogy néhágy pillantás és szikra az aggodalmas odafigyelés jeleit mutatja. De ha egyedül kíván maradni, úgy távozom, bár nem igazán szeretném magára hagyni. S egy kérdést egészen biztosan nem fogok feltenni: hol van a férj, az apa? Az élet jóval bonyolultabb és érzékenyebb, hogy ilyen kérdést fel tudjak tenni, noha igen, én is tudok ítélkező lenni: akárhogy is voltunk a nejemmel, ha szükségünk volt egymásra, ott voltunk mellette. Minden más másodlagos. - Rendben. - helyet foglalok a közelében lévő ülőalkalmatosságon, kigombolva a felső gombját, s arrébb is seperve kicsit, hogy kényelmesebben helyet tudjak foglalni. - Köszönöm. Azt úgyis ki fogom szúrni, ha rosszabbul lesz, vagy van már annyira jól, hogy a társaságom feleslegessé válik, s valóban egyedül kíván már maradni. - Attól mentsen meg mindenkit a világ, hogy hozzám forduljon gyógyulásért.- nevetem el magam jókedvűen. - Négy gyerekem van, s úgy tartottam helyesnek, hogy mindegyiknél végig a nejem mellett legyek.- még jobban meglágyul a tekintetem, és inkább kortyolok az italból. - Önnek sem ez az első... ahhh, elnézést, nem kívántam udvariatlan lenni. - nem jövök zavarba, de a magánélete nem tartozik rám. Inkább korrigálom magam. - Kiválóan kezeli a helyzetet. Small talk? Azon már régen túl vagyunk. - Két B az, amivel foglalkozom: bor és bankügyletek. Sokkal inkább mecénáskodásnak nevezném.- ha már apám olasz volt, mint kiderült, akkor ezt a hagyományt szeretném tovább vinni, amely régebben annyira jellemző volt, és nagyon jó elgondolásnak tartom. Visszakérdeznék, mivel foglalkozik, de nejem éppen azt utálta ezekben a időszakokban már, hogy semmivel sem tudott igazán foglalkozni, és azt sem szerette, hogy emiatt mindenki idegein táncolt. Szerinte.
"Be clearly aware of the stars and infinity on high. Then life seems almost enchanted after all." ― Vincent Van Gogh
Blaise & Diane
Tetszik a férfi könnyed humora. Megmosolyogtat, és eltereli a figyelmem, amire most épp valóban nagy szükségem van. Bár az állandó belső szorongás nem múlik el egészen, de legalább egy kicsit enyhül, és ettől máris tényleg úgy érzem, hogy végre egy kis levegőhöz juthatok.
- Még mindig tartom a véleményemet: ritka érdekes hobbijai lehetnek – mosolygok fel rá, míg ő a kikért kanapéhoz kísér. A megértő szavaiért ismét egy hálás pillatást küldök felé, és szinte sajnálom, hogy kienged a karjai közül, amikor helyet foglalok. Aztán úgy helyezkedek, hogy ő is kényelmesen elférhessen mellettem.
- Igazán örülök a szerencsésen alakult véletlennek, Mr. Zabini. - Bólintok a kifogástalan jómodorral rendelkező férfi felé, aki úriemberhez méltón nem egyszerűen kezet ráz, hanem egy könnyed kézcsókkal mutatkozik be. A finom utalása, hogy én hullottam a karjaiba, ismét megmosolyogtat. Nem tagadom, élvezem a szemtelen flörtölésünket. Nem az első alkalom, hogy férjes asszonyként idegen férfivel flörtölök, a magam szórakoztatására, vagy csak Corban bosszantására, de azt hiszem, ez az első alkalom, hogy már a legkevésbé sem érdekel, mit szólna ehhez a drága férjem. Vagy bárki más. - “Zabini”... Ez olasz név, ugye? Az akcentusa alapján inkább britnek tippeltem volna. - A hétvégi esküvőre szinte a világ összes jelentősebb aranyvérű családja megjelent itt, és bár nem vagyunk megszámlálhatatlanul sokan, és a legtöbbjüket már ismerem a rendszeresen megrendezett partikról, jótékonysági- és egyéb eseményekről, mégis akadnak olyanok, akik még számomra is ismeretlenek. Sok brit család is ebbe a kategóriába tartozik, hisz Corban nem teheti be a lábát az Egyesült Királyságba, így pedig aligha tarthatnánk mindenkivel szoros kapcsolatot.
- Azt mondja? Ó, pedig olyan kellemes, megnyugtató kisugárzása van, amit a páciensek biztosan értékelnének - ingatom a fejemet enyhe ellenkezéssel a szavaira, mielőtt meghallgatnám a magyarázatát. - Nos, a neje igazán szerencsés, hogy ilyen odaadóan támogatta őt minden várandósság idején. - A legtöbb férfinek az első alkalommal sincs igazán türelme egy hormonoktól szeszélyessé vált terhes nőt támogatni vagy akár csak elviselni, nemhogy negyedszer is.
- Nem, nem tűnt udvariatlannak – legyintek, bár ennek ellenére kissé érdeklődve figyelem Mr. Zabinit, hisz nem értem azonnal, hogy mire is céloz. Ha engem kérdez közel sem kezelem jól a jelenlegi helyzetemet. De persze ő erről mit sem tudhat. - Hiszen jól mondja: nem az első. Ezzel a kis csöppséggel együtt már négyen lesznek. Akár csak az ön gyerekei - kúszik ezúttal halvány, már-már aggódó mosoly az arcomra. - A világon az egyik legizgalmasabb és egyben legfélelmetesebb dolog szülőnek lenni, nem gondolja? – Főleg amikor épp azt tervezem, hogy elhagyom őket, és elárulom az apjukat. De ezen kívül is, természetesen. Mikor még picik, ijesztő tud lenni, amikor járni tanulnak, és ingatag lépéseikkel elindulnak, hogy megismerjék a világot, annak minden veszélyével együtt. Később pedig aggódhatunk, hogy rossz társaságba kerülnek, hogy egyesek negatív befolyással lesznek rájuk, és emiatt baj érheti őket. Hogy egy kellemesnek indult nyaraláson valaki meg akarja rontani őket. Hogy aurorok törnek be az otthonunkba, akik megsebesíthetik, és egy életre szóló traumának teszik ki őket. Hogy az apjuk megmérgezi a szívüket és az elméjüket a saját elferdült világnézetével, és puszta véletlenségből veszélybe sodorja, megöleti őket a saját a háborújában. Persze valószínűleg nem mindenkinek vannak ilyen problémái. Alig észrevehető remegéssel ismét a számhoz emelem a poharamat, hogy igyak egy kortyot a vízből, aztán Mr. Zabinire emelem a pillantásom. Végül kicsit elnevetem magam a szavaira, arra, ahogyan leírja nekem a foglalkozását.
- Ezek a B betűsök nekem is igazán kedvemre valóak - szinte vigyorgok, ahogy egyik kezemet a pocakomra simítom, a másikkal pedig megemelem felé a poharamat. - Persze nem most, ebben a pár hónapban, de egy jó bort én is mindig tudok értékelni. A bankügyletekhez ugyan különösebben nem értek, de... az kétségtelenül fontos, hogy az ember jó helyen tartja-e pénzét... - biccentek. - Én történész vagyok, bár... leginkább csak a családi galériánk vezetésével foglalkozom... - árulom el magam is, és remélem, nem érződik ki a hangomból, hogy mennyire belefáradtam már abba is. Persze sokkal jobb, mint otthon, a hatalmas villában kuksolni naphosszat egyedül, magányosan, de egy másik életben, amiben én dönthettem volna el, hogy ki és mi szeretnék lenni, valószínűleg valami nagyon különböző úton indultam volna el.
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
Vendég
Pént. Szept. 02, 2022 9:02 pm
The biggest things always start with a small sparkle
- Az ember akkor rejtélyes, ha vannak érdekes dolgai. - somolygok vissza, kihagyva azt a részt, hogy na és persze, titkai is. Vannak, hogyne lennének, kinek nincsenek? De azokat úgyis megtartom magamnak, hiszen azért nevezik titoknak. - Enyém a megtiszteltetés és öröm. - és ezt komolyan is gondolom. Van, ami megfogott benne, talán azért, mert nem úgy reagálta le rosszullétét, mint a legtöbb, magát aranyvérűnek nevező, sőt, nagyon is igyekszik figyelmes maradni, amiért még inkább elismeréssel adózok felé. - Eltalálta, mind a kettőt. - biccentek felé. - Apám, a vér szerinti, - hohó, mennyi apám is lett, míg végül anyám éppen magára maradva, elhalálozott, így én lettem az egyedüli örökös, méghozzá elég jelentős vagyonnal, mindenféle értelemben. - Anyám brit. A gyerekkoromat itt is és ott is töltöttem, de Roxfortba jártam. A reakcióra elgondolkodó arcot vágok. - Elgondolkodtató, amennyiben lehetőségek nélkül maradnék, úgy eme tanácsot megfontolom. - végül is... az anya öl, a fiú vezeklésül életet ment. Egy fenét van kedvem anyám dolgait helyrehozni, azt mind ő tette. Igaz, nem igazán tettem ellene semmit... - Igen, valóban az volt. - csendes mosollyal felelek, s újfent ellenállok ama kísértésnek, hogy megtudakoljam, értesítsem-e a férjét. Ha a társaságára szüksége lett volna, már rég megkér rá, hogy tegyem meg. Vagyis inkább jobb, ha hagyom ezt a felmerülő kérdést elhussanni. - Minden elismerésem a bátorságáért, hölgyem. -emelem felé a poharam. Négy gyereket kihordani és megszülni! Nekem asszisztálni is sok és sokk volt, elég sokszor, ám a kapocs erősebb volt, hogy azt szét tudja szakítani, ha meg nem is erősítette. Akart volna még gyereket, hatalmas családról álmodott, és nagyon boldog volt, hogy ez megadatott neki. Aztán eltűnt a családból. - Tökéletesek akarunk lenni, mindenben. Aztán ... jönnek a tévedések, a hibák... és megértjük a szüleink hibáit, és saját félelmüket. A miénkkel egyetemben. - mosolyom egyszerre szomorú, és megértő. Anyám önzését sokáig nem tudtam megérteni, csak amikor halála után a holmijait néztem át. Ugyanazon ment keresztül, amin én, s így akarta kárpótolni magát azért, mert az anyja elhanyagolta. Majdnem megismétlődött a történelem, ha nem találkozom össze Vele. Senki más nem kellett nekem az égvilágon. Csak ő. - Erről volt egy sejtésem. - hogy odafigyel magára, míg várandós a gyermekkel. Ezt nézem ki belőle. - Valóban? - nézek rá elgondolkodva. - Melyik galéria, egészen pontosan? - mecénásként fontosnak tartom a galériákkal való kapcsolatot is. S ki nem hagnyék semmilyen lehetőséget. - Nos, ha kedvet kap, nem csak egyszer, hogy olasz famíliák történelmi hátterében lenne kedve kutakodni, vagy netán brittekében, tudja, hol talál. - nem csak Angliában, de Skóciában, Walesben és az íreknél is örököltem helyeket, csak legyen, aki képes összefogni ennyi mindent. Szerencse, hogy már addigra voltak kiváló anyagi vezetői és irányítói a birtokoknak, mert hamar nézhettem volna új tulajdonos után.
Van benne valami idegesítő, és egyben felszabadító is, hogy ha kiengeded a kezedből az irányítást. Szeretek, ó, de még hogy szeretek irányítani, ha minden az én kezemben van! Úgy tuti minden rendben lesz! És szeretem, ha kényeztetnek, megérdemlem, igénylem is. De nem akárhogyan! 
