Draco & Pansy ~ and when the night comes, I'm all alone again

  ceremónia során valami végtelen szomorúság árasztott el. Olyan boldogság ült annak a két tizenévesnek az arcán, hogy összeköthetik az életüket, amelyet én évtizedek alatt egyszer tapasztaltam meg igazán. Ez a gondolat pedig mélyen a lelkembe mart, hiszen tagadhatatlanul irigy voltam rájuk.
Mindannyian tudtuk, hogy elrendezett házasság volt az övék, mégis olyan szeretettel és tisztelettel fordultak egymás irányába, ami igazán ritka kincsnek számított a mai világban. Ép ésszel szinte lehetetlen volt felfogni, hogy – számomra – két még gyermek hogyan volt képes ilyen mély érzéseket táplálni egymás irányába.
Az ajkaim mosolyra görbültek, de legbelül zokogni tudtam volna. Vajon csak én nem érdemeltem meg ezt a boldogságot? Nem vezekeltem eléggé azért, amit egykor tettem?
Mégsem mutattam jelét mindennek a ceremóniát követően sem. A gyermekeim társaságában adtam át őszinte gratulációmat az ifjú párnak, majd a rokonaim körében töltöttem az este javarészét.
Arthur még mindig nem volt jól a roxmorts-i események után, így közös szobát kértem magunknak, azonban, amikor elálmosodott, megkértem Heathert, hogy vigyázzon az öccsére, mert én szerettem volna egy kicsit kiszellőztetni a fejemet.
Eredetileg a birtokon szerettem volna sétára indulni, végül elsőkörben a szalonban kötöttem ki, ahonnan elemeltem egy üveg vörösbort, illetve egy kristálypoharat. Utána már nem sok időbe telt találni egy erkélyt, ahonnan a tóra nyílt kilátás. Résnyire nyitva hajtam magam mögött az ajtót, hiszen nem szerettem volna véletlenül sem kizárni magamat. Lepakoltam a vastag kőkorlátra. Nem akartam elhinni, hogy megint itt tartottam, és az éjszaka kellős közepén sajnáltattam önmagamat.
Hűvös szél cirógatta a hátamat, miközben töltöttem magamnak egy pohárral a vörösnedűből. Eleinte csak az erkélyen állva küszködtem a saját gondolataimmal, a tekintetemet a tó csillogó tükrén pihentetve. Borba temettem a bánatomat, remélve, hogy az alkohol egy kicsit is tompíthat a fájdalmamon.
Kiürült a poharamat, hát ismét töltöttem magamnak, ezúttal viszont a korlátnak támaszkodva az égre emeltem a tekintetemet. A jobb kezemben a poharat tartottam, a bal tenyeremet pedig a kőnek nyomtam.
Szánalmas vagy, Pansy. Gondoltam magamban, miközben próbáltam kiverni a fejemből az elszúrt párkapcsolataim emlékét.

   csillagok távoli fénylő pontoknak tűntek ebből a messzeségből, mégis gyerekkorom óta megnyugtatott a látványuk. Nyaranta gyakran bámultam az éjszakai égboltot az ablakomból, amikor nem jött álom a szememre. Sajnos, a Roxfortból ugyanezt nem tudtam megtenni, hiszen a klubhelyiségünk az alagsorban helyezkedett el. Azonban amikor kineveztek prefektusnak, akkor néha megengedtem magamnak azokat a lopott pillanatokat a Csillagvizsgálóból, vagy pedig az Átváltoztatástan udvar közepén állva.
Milyen rég volt az… Néha egészen hihetetlennek tűnt, hogy mi történt velük húsz-harminc évvel ezelőtt, pedig igenis kitörölhetetlenül az életünk részévé vált mindaz, amit akkor tapasztaltunk.
Ajkaimhoz emeltem a poharamat, hogy a szemeimet lehunyva belekortyolhassak Munterék vörösborába. Már majdnem bűntudatom támadt amiatt, hogy elcsentem az üveget, végül pedig arra a döntésre jutottam, hogy egyetlen üveget még ők is képesek voltak mellőzni.
Finoman az üveg mellé helyeztem a poharamat, hogy egy halk sóhaj kíséretében nyomjam el a már-már fullasztónak ható negatív gondolatokat.
Igencsak ironikusnak találtam, hogy amikor az elszúrt kapcsolataimon merengtem, akkor bukkant fel az egyik személy, akivel soha nem sikerült rendeznem a viszonyomat. Keserűen elmosolyodtam, amikor a látóterembe került, s mielőtt megszólaltam volna, inkább ismét megragadtam a poharamat, hogy a vörös nedűbe fojtsam a csípős megjegyzéseimet.
− Ha bujkálni terveznék, akkor hidd el, senki nem akadna a nyomomra, Draco – szólaltam meg halkan, s bár hiába igyekeztem leplezni a szomorúságot a hangomban, egyszerűen nem ment. Eleinte másként terveztem válaszolni neki, sokkal ingerültebben, sokkal elutasítóbban, de egyszerűen nem voltam olyan hangulatban, hogy így viselkedjek.
Egészen addig nem pillantottam rá, amíg váratlanul meg nem dicsért. Megszeppenten pislogtam rá a poharam mögül, hiszen nem akartam elhinni, amit az imént hallottam.
− Köszönöm – válaszoltam végül, amint rátaláltam a hangomra. – Te is remekül festesz.
Nem csak udvariasságból tettem hozzá, hiszen feltűnt, hogy igazán kitett magáért. Talán nem is volt olyan meglepő, hiszen azért volt itt, hogy a családját képviselje, ahogy én is tettem.
Röpke pillanatra, egy igazán röpke pillanatra talán el is mosolyodtam, amikor kimondtam azokat a szavakat, majd sóhajtva ismét az előttünk elterülő látkép felé fordultam.
− Hogy tetszett az esküvő? Gondolom, alig várod, hogy Scorpiusszal hazamehessetek – kezdeményeztem beszélgetést, mert túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy megpróbáljam elmarni magamtól.
Valahol talán még szórakoztatónak is gondoltam, hogy eddig milyen remekül elkerültem őt, most pedig, amikor igazán a padlón voltam, ő maga talált meg engem. Csak azt nem értettem, hogy pontosan mit is szeretett volna tőlem ennyi év.

z elmúlt hetek, hónapok nem voltak egyszerűek. Még mindig nyomott hagyott rajtunk a roxmorts-i események láncolata. Talán a legjobban Arthur sérült, nem győztem őt a legjobb pszichomedimágusokhoz és medimágusokhoz hordani, hiszen így is tudtam, hogy ami akkor történt, egy életre megpecsételte a sorsát. Szerettem volna mindezt elkerülni, és haragudtam magamra, amiért aznap találkoztam a gyerekekkel. Talán le sem jöttek volna a Börzére, ha nem látogatom meg őket. Számtalan alkalommal gyötört ez a gondolat, amikor Ingrid Mulciberre pillantottam a szertartás során is, vagy éppen akkor, amikor álmomban megöltem valamelyik Mulciber gyereket, amiért a fiamhoz értek. Még nekem is terapeutára volt szükségem, hogy ne akarjak áthajtani a Teslával Mulciberéken, vagy hogy ne süllyedjek olyan mélyre, hogy felbéreljem Finnigant, és rájuk robbantsa az átkozott birmingham-i kúriájukat.
Messziről kerültem ezeket az embereket, s már csak azért jelentünk meg a ceremónián, hogy mindenkinek megmutassuk mennyire aranyvérűek voltunk. Mert a sznobizmust sose lehetett kinőni, viszont ismét meg kellett alapoznom azt, hogy mennyire nem alacsonyodtunk le a varázstalanokhoz. A gyerekeim védelmében hagynom kellett, hogy az ifjú Pansy a felszínre törjön, és mindenkit rendre parancsoljon, aki egy kicsit sértően szólt hozzánk. Elvégre, a legjobb védekezés mindig is a támadás volt.
Azonban ennek az álcának a fenntartása közel sem volt olyan természetes, mint egykor. Fáradt voltam, amiért minden mozzanatunkra figyelnem kellett, és vágytam arra, hogy egy kicsit távol lehessek a nyüzsgéstől.
Draco felbukkanása pedig olyan váratlanul ért, mint az égboltot átszelő hullócsillag. Egykor gyakran szöktem fel a Csillagvizsgálóba kihasználva a prefektusi előnyöket, csak azért, hogy a korlátra támaszkodva bámulhassam az eget. Akkor nem kellett attól tartanom, hogy bárki megtalálni, hiszen ismertem a kastélynak olyan zugait, ahol könnyedén elrejtőzhettem, ha sírni támadt kedvem.
Halvány mosollyal emeltem az ajkaimhoz a borospoharat, de nem kívántam kommentálni Draco megjegyzését. Ő is ismert annyira, hogy tudja: pontosan tudtam mikor kellett a középpontban lennem, és mikor kívánta úgy a szituáció, hogy visszahúzódjak az árnyékba.
− Valóban érdekes volt. Igazán kitettek magukért a házigazdák – bólintottam egyetértően. A poharat finoman a korlátra helyeztem, miközben arra jutottam, hogy rosszat nem igazán mondhatok a kedves ifjúpárról, ugyanis a rokonságuk lehet nem csak az én fejembe, de még a gyerekeimébe is golyót repítenének. Úgy éreztem, mintha vékony jégen jártunk volna, és nem kívántam mást, csak azt, hogy minél hamarabb a saját birtokunk kényelmét és biztonságát élvezhessük.
− Nem láttam még embereket olyan boldognak, mint amilyen ők – nevettem fel kurtán, hiszen ténylegesen, talán már-már leplezetlenül irigyeltem azt a két tinédzsert, akik összekötötték az életüket. Az ő korukban számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy Draco hasonlóan viselkedjen, Matthiasszal pedig évekkel később hozott össze a sors, akkor már másabbak voltunk mindannyian. Pedig én is álmodoztam a saját boldog életemről, fényűző esküvőmről, s bár az életemnek valóban volt egy boldogabb időszaka, sose tapasztaltam meg mindazt, amely az ifjú pár arcán tükröződött. Lehetséges, hogy már fiatalkorukban döntöttek a sorsukról, de olyan összeszokott párost alkottak, olyan különleges szeretettel és szerelemmel fordultak egymás iránt, amit nem tudtam máshogy kezelni csak a mellkasomat elárasztó irigységgel.
− Nem csodálom. A gyerekek is minél hamarabb szeretnének visszatérni Angliába – mosolyodtam el halványan. Azt hiszem, egy darabig egyikünk sem tervezett Németországba látogatni, különösképpen Baden-Württemberget kerültük volna el. – Scorpius jól van? Akkor nem láttam abban a felfordulásban, azóta pedig nemigen volt alkalmunk beszélni.
Mondjuk, ha Scorpiusnak baja esett volna, akkor Theodore már rég elpletykálta volna, bár ahogy láttam, ő sem úszta meg szárazon. Pedig szerencsétlen kapott már eleget az élettől, így is nyomorult volt, most pedig már nem csak nyomorult volt, hanem rokkant is. Azt viszont soha nem vallottam volna be neki, hogy aggódtam érte, vagy éppen bármelyikükért.
− Gratulálok – jutalmaztam meg egy szórakozott, röpke tapssal, miközben viccelődve hozzátettem: − Amíg te vadkant lőttél, addig én a kedves rokonsággal piknikeztem. Roppant nagy öröm volt végignézni, ahogy Rosierék idősebbik fia a hölgyek között teázgatott. Nem tudtam eldönteni, hogy Lysandra, Lyra, az ifjú menyasszony, vagy bármely Karkaroff vagy Munter asszonyság akarta-e jobban felnyársalni a tekintetével. Szerintem mindegyik egyszerre.
Azzal a tipikus, ravasz mosollyal kortyoltam ismét a borból, bár mentségemre szóljon, hogy Howardot a közelünkbe hívtam, hogy legalább a német és orosz nők társaságától megkíméljem, ha már sikeresen átaludta a gyülekezőt.
− Összeségében jól, de fárasztó volt. Ezer éve nem vettünk részt ilyen hatalmas eseményen. Nyugodtabb lennék, ha a gyerekek már otthon lennének és a nagyanyjuk vigyázna rájuk, nekem mostanában elég sok a munkám – forgattam az ujjaim közt a poharat elkomorodva. Nem pillantottam fel Dracóra, szerintem anélkül is érezte, hogy ez ismét egy kényes téma. S bár látszólag sokan nyugovóra tértek, ettől függetlenül nem mertem szabadon beszélni.
− Arthur… Jobban lesz. A legjobbak foglalkoznak vele, én is rendszeresen beszélgetek vele, sok időt töltök vele és Heatherrel. Amikor az apjuknak megírtam az eseményeket, akkor ő is ideutazott. Anyámat pedig természetesen felháborította az eset, annyira, hogy feljelentést akarna tenni, de hát tudjuk, hogy nem sokat érne el vele. Abban a káoszban fogalmam sincs, hogy ki találta el a fiamat – ingattam a fejemet. Nem tudtam továbbra sem eldönteni, hogy Draco csak udvarias akart lenni, vagy tényleg érdekelte, hogy mi volt velünk. Bármi is legyen a dolgok hátterében, annyi bizonyos volt, hogy talpra fogunk állni. Mi, Parkinsonok voltunk annyira makacs természetűek, hogy leküzdjük ezeket az akadályokat.
Ehhez hasonló gondolatokba mélyedtem el, néztem Draco válla felett a befagyott tavat, amikor hirtelen megtörte a csendet. Már az első szavai arra késztettek, hogy homlokráncolva emeljem rá a pillantásomat, ugyanis igen sokáig tartott számára, ha most ébredt rá, mennyire megbántott.
− Pedig nem túl bonyolult, Draco – szóltam közbe, amikor egy kis szünetet tartott a mondanivalójában. – Elhiszem, hogy nehéz volt neked, de senkinek nem volt jobb. Nem takarózhatnak az emberek azzal, hogy rossz időszakuk volt, azért bántak úgy másokkal, ahogy. Én sem vagyok a legjobb ember a világon, de akiket szerettem, azokat ténylegesen szerettem, és végsőkig kitartottam mellettük, akkor is, ha semmit nem kaptam vissza abból, amit annak a kevés embernek próbáltam adni. Ez nem csak arról szól, hogy rossz passzban voltál. Szerettelek téged. Aggódtam érted és melletted akartam lenni még akkor is, nehéz pillanataid voltak. És mit kaptam cserébe? A nagy semmit. – Minél inkább beszéltem, annál keserűbbé váltak a szavaim. Évtizedeken keresztül nem kaptam mást az emberektől, senki nem becsült meg, senki nem veregetett vállon, hogy ha valamit jól csináltam, sőt már-már magától értetődő volt a jelenlétem, a teljesítményem, de azt nem látták meg, hogy mennyit dolgoztam azért, hogy akár csak egy alkalomra észrevegyenek.
Épp ezért fontam össze a karomat védekezően magam előtt, és tettem oldalra egy lépést. A bizalmamat nehéz volt kiérdemelni, viszont annál könnyebb volt eljátszani azt. Nem véletlenül méregettem most is Dracot, miközben arról beszélt, hogy megváltozott. Szerettem volna hinni neki, tényleg, vágytam arra, hogy megbízhassak benne ismét, hiszen annak ellenére, ami történt, fontos volt nekem. De ez nem volt ilyen egyszerű.
− Miért? – szegeztem neki ezt a rövid kérdést, amely mögött rejtőző gondolatot úgy éreztem, hogy ki kell bontanom. – Annyi év után, miért pont most szeretnél, hogy az életed része legyek? Hiszen, ott van Theodore és Blaise, biztos vagyok benne, hogy más barátaid is akadnak. Rám miért lenne szükséged?
− Ezzel nem azt mondom, hogy elzárkózok a gondolattól, pusztán szeretnélek megérteni – tettem hozzá kevésbé ellenszenves éllel hangomban, hiszen nem akartam bántani őt. Most egyáltalán nem adott okot arra, hogy haragudjak rá, és reméltem, hogy nem is vette támadásnak a korábbi szavaimat. Csupán elkeserített a tudat, hogy még mindig nem látta tisztán a távolságtartásom okát.
− Csupán el akarom kerülni, hogy több kárt okozzunk a másiknak – dőltem óvatosan a korlátnak. Neki is be kellett látnia: tovább léptünk. Más utakon haladt tovább az életünk, nem volt a másiknak hely, ráadásul az elválásunk is hagyott kivetnivalót maga mögött. Mi volt a garancia arra, hogy tényleg megváltoztunk? Mi volt a biztosíték, hogy nem fogjuk folyamatosan megbántani egymást? Mert bármennyire is esett volna jól ismét a közelemben tudni őt, jelenleg a gyerekek jóléte ezerszer fontosabbnak tűnt annál, hogy saját magam.