“Challenges are gifts that force us to search for a new center of gravity. Don't fight them. Just find a new way to stand.” ― Oprah Winfrey
Blaise & Diane
- A házigazda is hamarosan megérkezik - jelenti be még végszónak az auror, mielőtt kisétálna, hogy az ajtó előtt álljon őrt, míg én kicsit berendezkedem, szokom a helyet. Zsong a fejem a tudnivalóktól, az elmúlt napok eseményeitől, az óvintézkedésektől, vallatásoktól, a többszörös költöztetéstől, a rengeteg fájdalmas érzéstől és gondolattól, amikkel meg kell birkóznom. Szóval hálás vagyok, hogy végre magamra hagytak. Lassan járom körbe a nekem kijelölt szobát, minden apróbb és nagyobb tárgyat szemügyre véve, ujjaimat finoman húzva végig egy-egy bútor tetején. Vagy nagyon készültek az érkezésemre, vagy itt a házimanók sosem lazsálnak, mindenesetre minden valóban makulátlan. Aminek alapvetően örülnék, azt hiszem, de most kicsit olyan érzésem van, mintha egyik steril, élettelen, boldogtalan környezetből csöppentem volna bele egy másikba. Persze tisztában vagyok vele, hogy most valószínűleg a saját lelki világomat vetítem ki erre az egyébként nagyon is gyönyörű villára.
Igyekszem kihasználni a lehetőséget, hogy egyedül lehetek, és próbálok valóban berendezkedni egy kicsit, magamra formálni a szobát, helyet keresek a magammal hozott ruháknak és egyéb értékeknek, aztán még az ágynemű színét is átváltoztatom liláról narancssárgára, és átrendezem a párnákat, de végül így is elunom magam. Az ablakokból a kilátás csodás, de pár perc után most még az is egyhangúnak tűnik kissé. Azt hiszem, kicsit abban reménykedtem, hogy London egy forgalmasabb utcájában fogok majd élni, és legalább kitekintve láthatok egy kicsit több életet, mozgást, változatosságot... de természetesen logikus, hogy egy olyan otthonban akarnak elrejteni, ami nincs annyira szem előtt.
A sminkasztal előtt foglalok helyet végül, és szemügyre veszem magamat a tükörben. Annyira különös, szinte hátborzongató, hogy nem az az arc néz vissza belőle, akit ott az elmúlt húsz évben láttam, de valamiért azt gondolom, hogy minden furcsaság mellett ezt lesz a legkönnyebb megszoknom. Nem olyan nagy a különbség, hogy elfogadhatatlan legyen, ráadásul nem nekem kell magamat bámulnom naphosszat. Egyébként pedig, ha kicsit koncentrálok, könnyen keresztül tudok nézni a bűbájon, és máris láthatom magamat, a valódi arcomat. Megérintem a nyakláncot, aztán némi habozás után leveszem azt, és az asztalra teszem. Itt végül is biztonságban vagyok, nem igaz? Jobb szeretnék önmagamként találkozni a ház tulajdonosával. Aki, ha jól hallom, meg is érkezett időközben.
- Mr. Zabini, ugye? - sétálok át a nappaliba, hogy végre szemtől szembe kerüljek a férfival. - Ön, gondolom, tudja, én ki vagyok... Diane B... - sóhajtok. - Ann. Azt hiszem, inkább így kellene szólítania. - Utoljára édesanyám becézett így még kislány koromban. Emiatt kicsit olyan érzés ez a névváltoztatás, mintha visszatérnék az akkori énemhez, mintha újrakezdhetnék mindent, tiszta lappal. Persze ez koránt sincs így, ahhoz túl sok minden történt az elmúlt húsz-harminc évben, de mindenesetre hálás vagyok, hogy lehetett némi beleszólásom a nevem és az új személyazonosságom kiválasztásában.
- Mi már találkoztunk is, igaz? Nem is olyan rég, a Munter-Karkaroff esküvőn... A házigazdák kicsit sem sajnálták a pénzt a nagy felhajtásra - jegyzem meg egy halvány, már-már nosztalgikus mosollyal. Az egész csupán alig két hete történt, és már akkor is tudtam, sejtettem, hogy nem lesz sokáig maradásom a családom mellett, most mégis olyan érzés visszaemlékezni a közelmúlt eseményeire, mintha minden egy másik életben történt volna.
- Igazán mesés az otthona. Köszönöm, hogy... vendégül lát... hogy itt lehetek... lehetünk - simítom az egyik kezem a pocakomra. A várandóság ötödik hónapja talán még nem sokkolóan szembetűnő, de azért mégis épp eléggé egyértelmű, hogy nem vagyok egyedül ebben a testben, hogy ne lehessen teljesen megfeledkezni róla. - Remélem, nem jelent túl sok kellemetlenséget. - Teszem hozzá egy vérszegény mosollyal. Különös érzés ennyire kiszolgáltatva lenni másoknak. Persze szinte egész életemben így éltem, kiszolgáltatva Corbanek, de ez most más. Idegenektől függ a sorsom, a sorsunk, és bár tudom, hogy olyan információt szolgáltattam Briggsnek, amiért itt sokan nagyon hálásak lehetnek nekem, mégsem találom sehol igazán a helyem; itt sem, a Malfoy kúriában sem, mintha az egész világ számára száműzetett lennék. És ezt az érzést teljes szívemből gyűlölöm.
There are two rules in life: 1.) Never give out all the information.
Vendég
Vas. Júl. 03, 2022 1:52 pm
When things have an escape route
Vannak helyzetek, amikor gyorsan szükséges dönteni, s vannak helyzetek, amikor az átgondolás hatékonyabb. Most gyorsan kellett dönteni, egy helyett ráadásul két életről kellett dönteni, ami erősebben nyomott a latba. Felpillantok a fél könyöklésemből az asztal felett. Fogalmam sincs, mit mondott az előttem ülő. A játszmához hozzá tartozik az is, hogy nem változtatok a napi menetrenden, ne keltsek feltűnést, ennek örömére most csak egy kedves, és széles, ámde nagyon leszarom, mit is mondtál mosolyt engedek meg Josie felé. - Hát persze. Csak arra vagyok kíváncsi, hova is tűnt az a pár hordó rovarriasztó, amit bejelentettek. Kicsit nagyon lehet belőle mást is gyártani. - nem, fogalmam sincs erről, nem ebben vagyok nagyon jó varázsló, ez muglivilág. Az egyik mugli világosított fel, aminek a felét sem értettem. - Tudja mit? Kap két napot, hogy a kész jelentést az asztalomra tegye. - hajtom be a dossziét, és teszem a kezébe, miközben felállok, jelezve, ennyi volt a beszélgetés. Addig mosolyogva igazítom az ing ujját, míg be nem csukódik az ajtó, s a mosoly el is tűnik az arcomról. Egész végig az volt a fejemben, hogy odaérjek, ahol éppen lenni szerettem volna. A szükséges dolgokat lejelentettem a bevont aurorok felé, noha előtte elég sokat simogattam arcomat, miután Draco végül elmondta, miről is lenne szó. Végig fogom játszani a játékot, de egyáltalán nem vagyok boldog az egésztől, és nem azért, mert veszélyt hoznék a saját családomra. Semmi nem változott az elmúlt több, mint húsz év alatt. A villát előkészíttettem, a legnagyobb titokban, megerősítettem, az aurorokat, valamint a házimanókat pedig hagytam, tegyék a munkájukat. A házimanók hűségesek, nem csak a fizetség miatt. Kifejezetten rühellték anyámat, máshová és mást nem akarnak dolgozni, így tisztességes bért ajánlottam fel nekik. A villák azóta sokkal ragyogóbbak és nettebek. Egy teljes lakosztályt adtam rendelkezésre, ahol az aurorok a manókkal karöltve, kidolgozták, és megvalósították a lehető legjobb módon, hogy megfelelő legyen a hely. Kissé zaklatodóttan veszem tudomásul, hogy elfelejtettem, az óvintézkedés része lesz az érkezésem része is: nem vagyok kivétel az alapos vizsgálás alól. Pedig én vagyok, a legjobb anyagból készül, a legtökéletesebben rám szabott öltönyömben! De csak csendben fogadom a helyzetet. Azt hiszem: még. Nem vagyok egy türelmes ember, bizonyos dolgokban. A bejáraton átlépve, megjelenik az egyik manó, sajnos nem mindig tudom őket megkülönböztetni, ők pedig megbocsátották eme rövideszűségemet, pedig csak lusta vagyok neveket megjegyezni, ugyanazon arcokhoz, amik tudom, hogy nem ugyanazon manók, nekem mégis azok. Mégis, elmosolyodom, és felveszem a megszokott laza, társasági megjelenésem, a karizmámmal együtt. Már nem jelmez, nem szerep, az évtizedek alatt hozzám nőtt. - Mrs.... - a folytatásra azonban meghajtom fejem, félmosollyal. - Ann. Szólitson csak Blaise-nek. - a tegezést feldobja, vagy nem, rábízom. Szemügyre veszem. Ki az a sültbolond, akinek ne akadna meg rajta a tekintete? Annak ellenére, hogy nyúzottnak tűnik kissé, de ezt szóvá nem tenném. - Valóban, ott futottunk össze. - kézcsók, a kimaradhatatlan, sármos kézcsók, mert mániám, hogy minden nőt el kell bűvölni, s a férfiakat pedig bizalmasommá tenni, de mindig fentről, mindig fentről! - Emlékezetes esemény volt, mindenki számára, ebben bizonyos vagyok! - töltök az egyik kristálypohárba, az még megy, hogy a kezembe vegyem a műviesen kidolgozott üvegeket, s úgy töltsek, pedig nagy ingerem van, hogy egy házimanóval tetessem meg. - Ásványvíz, a helyi, végtelen tisztaságú forrásból. Nem lesz tőle baja, ha elfogyasztja. - átnyújtom számára, citromkarikát nem teszek még bele. - Nem tudom, kér-e bele citromkarikát. - nejem kifejezetten nem kívánta hozzá. - Megfelelő a lakosztálya? Ha bármiben szükségét érzi, a házimanók szolgálatára állnak. - külön juttatást kaptak ezért is. És azt szigorúan megadtam, hogy csak szükség esetén zavarják, valamint elsődlegesen ő fog védelmet élvezni, ha gond adódik. Erre ugyan néztek, mert hát ugye már szabad saját véleményt alkotniuk, amire gondolotban a tenyerembe emeltem arcom. - Ennek módfelett örülök. Van még pár hely, ahol szívesen vendégül láttam volna, amennyiben nem elégedett ezzel a villával. - valójában elég mélyen megsértett volna, főként remek stílusérzékemet, mert elsőként az alapján választottam ki ezt a helyet, utána jött a biztonság, de szerencsére az aurorok is ezt a helyet állapították meg a legbiztonságosabbnak. Azzal is megsértettek volna, ha nem. Elég nyilvánvaló a mozdulat, amit megtesz. Hirtelen, mintha a múltba reppennék, Őt látom, ahogy boldogan simítja a hasát. Minden alkalommal. Magamban mély levegőt veszek, a jelenbe visszarántva figyelmem, miközben ismét csak mosolygok. Tudom, hogy sokat teszem, de ez az egyik ismérvem, elvégre. - Kérem, tekintse otthonának hajlékomat. Az aurorok mindent megtesznek, hogy biztonságos legyen az itt tartózkodása, mint ahogy a manók is, ők a kényelméről is gondoskodnak. Kezemmel jelezve kínálok számára helyet, s töltök magamnak is. Kigombolom az öltönyt, s kényelmesen helyet foglalok a kanapén, átvetve a háttámlán a poharat tartó kezem. - Szerettem volna az egyik olasz villában fogadni, ott a levegő balzsamosan finom. Bár a kabócák néha elég idegesítőek tudnak lenni, egy csendvarázslat mindent megold. - mosolygok rá, elhagyva azokat a dumákat, amiket egészen biztos, unalomig hallott már.
Vannak helyzetek, amikor gyorsan szükséges dönteni, s vannak helyzetek, amikor az átgondolás hatékonyabb. Most gyorsan kellett dönteni, egy helyett ráadásul két életről kellett dönteni, ami erősebben nyomott a latba. 
