Theodore & Eric ~ We'll go down in history

Miután a medimágusok nyugtatót adtak be nekem, megszűnt a zaj az elmémben. A mellkasomat sem feszítette szét az a sok érzelem, amely hirtelen rám zúdult. Félelem, aggodalom, reszketés, pánik, sokk… Csupán néhány a listáról, amik egyik pillanatról a másikra árasztottak el. Aztán ott volt a másik oldal, a megkönnyebbülés, az öröm, a nyugalom, s ezzel a kettősséggel nem tudtam mit kezdeni.
Tudtam jól, hogy a mostani állapotomban messzire el kellett volna kerülnöm a kórházat, de a rohadt életbe, anya ott volt a Börzén, ahol a támadás történt. Tudnom kellett, hogy nem esett komoly baja, és még életben volt. Ráadásul, Holdennek is ott kellett lennie biztosítani a terepet, arról nem is beszélve, hogy számtalan más ismerősöm megjelent ott. Mi van, ha Harper és Mason is lementek megnézni a faluban lévő felhajtást? Szóval nem teketóriáztam, amint értesültem a történtekről, az őrvarázslóimmal karöltve siettem az ispotályba. Hinni akartam benne, hogy ha csak anyára és Holdenre fókuszáltam, akkor talán… Akkor talán nem rosszabbodik ez a fejfájás, amely napok óta gyötört, és nem törnek rám ismét kezelhetetlen érzelemhullámok.
Talán említenem se kellett, hogy mekkora tévedtem. Épphogy kifaggattam a recepcióst anyám hollétéről, épphogy tettem néhány lépést a folyosón, máris beütött a baj. Először csak fokozódott a fejfájásom – olyan érzés volt, mintha egy troll kalapált volna a fejemen −, aztán egyre nehezebben vettem levegőt, a kín és a fájdalom elárasztotta a testemet. Fogcsikorgatva siettem előre, amíg a lábaim a folyosón fel nem adták a szolgálatot, én pedig nem bírtam visszafogni magam.
A térdeimre esve szorítottam a kezeimet a füleimre, a fájdalomtól gyötrődve könnyekre fakadva üvöltöttem, és kétrét görnyedtem a hűvös padlón. Aztán a kezeimmel a járólapot kezdtem ütni tehetetlenségemben, mert nem volt semmi, de tényleg semmi ami csillapíthatta volna a fájdalmaimat. Véresre vertem a kezeimet, mire végre egy medimágusnak sikerült hozzám férnie, és kimentettek ebből a helyzetből.

A következő pillanatban abban a kórteremben, tompán, miután különféle vizsgálatoknak vetettek alá. Eltompult az elmém, belassult a környezetem, és végre valahára élvezhettem a csendet. A csendet, ugyanis nem hallottam és nem éreztem semmit. Még a saját érzelmeimet sem tudtam beazonosítani.
Magamra hagytak, valami olyasmiről beszéltek, hogy nem hozhatnak be mellém új betegeket, amíg ki nem derítik pontosan mi a bajom. Fogalmam se volt arról, hogy hová tűntek, de abban biztos voltam, hogy az ajtóm elől egyik őrvarázsló sem volt hajlandó elmozdulni.
Én sem terveztem kimászni az ágyból, mert végre képes voltam tiszta fejjel gondolkozni, s úgy tartottam, jelenleg ennek az állapotnak a fenntartása jelentette volna a biztos pontot az életemben. Valahol azt is tudtam, hogy meg kellett volna keresnem anyát és Holdent, így csak miattuk ültem fel az ágyban, majd néhány percnyi vívódás után még mindig kicsit émelyegve húztam fel a cipőimet.
Az ujjaim még reszkettek, de felidéztem magam előtt a családtagjaim arcát. Belőlük próbáltam erőt meríteni, majd valamivel határozottan lenyomtam a kilincset.
− Mielőtt bármit is mondanátok, jól vagyok, és addig nem megyek vissza, amíg meg nem találtam anyát és Holdent – szóltam az őrvarázslóknak, jelezve, hogy egyáltalán nem voltam vevő arra, hogy visszatessékeljenek a terembe. Ők pedig ismertek már annyira, hogy néhány percnyi csendes vita után feladták, és inkább árnyékként követtek engem.
A fejemet óvatosan forgatva nézelődtem a forgatagban, hiszen a Börzén történtek rengeteg munkát adtak a medimágusoknak. Ha képes lettem volna rá, talán egy kicsit örültem volna annak, hogy mindezt nem kellett megtapasztalnom, sőt rezignáltan, már-már rezzenéstelen arccal pillantottam végig mindenkin.
Azonban bármennyire is keresgéltem, sehol nem találtam a családtagjaimat. Valaki mást azonban kiszúrtam, amikor belestem az egyik kórterembe, amelynek az ajtaját nyitva felejtették.
Theodore Nott, apám politikai ellenfele bérelte ki magának látszólag ezt a helyiséget, vagy csak ide akart menekülni a medimágusok elől. Magam sem tudtam eldönteni, hiszen első pillantásra nem láttam bent rajta kívül senkit. Ez azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy valóban magányosan kuksolt volna odabent. Bármi is volt az oka, először kettőt koppantottam az ajtón, majd meg sem várva a választ, a tenyeremet az ajtólapra fektettem, és beljebb nyomtam azt, hogy kényelmesen beférjek.
− Mr Nott, beszélnünk kell – szólítottam meg egy halk üdvözlet után, azonban bármennyire is voltam csendes, a hangom szokatlanul határozottan csengett.
Beljebb léptem a helyiségbe, magam mögött hagyva a testőreimet, miközben lassú léptekkel, óvatosan megközelítettem őt. Számtalan alkalommal el akartam csípni, vagy megbeszélni vele egy találkozót, és végre itt, a káosz közepén volt rá lehetőségem.
− Azt hiszem, mindketten együtt értünk abban, hogy ami most történik, az teljesmértékben tarthatatlan, és nagyban köszönhető apámnak, aki nem vesz tudomást a fenyegetettségről, vagy ennyire félvállon veszi azt – leereszkedtem az ágya melletti székre, mint ahogy nyáron Holden véres zakóját szorongatva ültem le mellé. Akkor kezdődött minden. Akkor szabadult el a pokol.
Most viszont… Most viszont nem éreztem semmit a medimágusoknak köszönhetően, így bármennyire is tekintettem személyes feladatként apám politikai karrierjének a romba döntésére, jelenleg képtelen voltam érzelmeket felmutatni ezzel kapcsolatban.

Még éreztem a sűrű füst, az égett fa és bőr szagát, a fülemnek szoknia kellett a kórház oly ismerős, tompa háttérzajait a roxmortsi események sikolyai után, a fáradtság pedig úgy telepedett rám, mint egy súlyos takaró. A vállamban érzett égő fájdalom enyhülni kezdett az erős fájdalomcsillapító bájital után, lassan, bizseregve terjedt a zsibbadás a bal vállamból, végig a karomon - már csupán enyhe lüktetés maradt ott, ahol korábban a Klaus Munter vadászpuskájából kilőtt mágikus töltény eltalált, csontot érve. Némileg abszurd lehet, de hálát adhattam valami felsőbb hatalomnak - amiben sosem hittem -, amiért csak csontot ért, nem pedig ideget. Néhány hónap, ennyit mondtak az egykori kollégák. Néhány hónap, és bár olyan sosem lesz, mint korábban, de rendesen tudom majd mozgatni. Nagyobb terhelésre minden bizonnyal most már örökké fájni fog, profi kviddicsjátékos nem lehet belőlem (mintha valaha is idáig alacsonyodtam volna), a frontokat meg fogom érezni, de rendben lesz. Mindent összevetve, hatalmas szerencsém volt. Több tucat hordágyon cipelték el a Minisztérium dolgozói a halottakat, ha kimentem volna a folyosóra, minden bizonnyal hallottam volna a Varázslati Traumák oly jól ismert szobáiból kiszűrődő fájdalmas ordításokat, ahogy roncsolódott és égett testrészeket kezeltek azok, akiknek alig fél éve még én voltam a vezetőjük. Sok mindent láttam medimágusként töltött éveim alatt, egy valamihez viszont sosem tudtam hozzászokni: a halott és egy életre megnyomorított gyerekekhez. Természetellenes volt, és bár sosem tartottam magam szentimentális alkatnak, sem pedig az apák gyöngyének, de amióta volt két saját gyerekem, még inkább elborzasztott minden alkalom, amikor szembesülnöm kellett azzal, hogy akár a legfiatalabbak is egyetlen szempillantás alatt koporsóban köthetnek ki és elég egyetlen apró baleset, egy óvatlan másodperc és az egész életük tönkremehet. Ezen a napon pedig több ilyen gyerek volt, mint amit a háború óta valaha is láttam. Egyedül az a tudat hozott megnyugvást, hogy Theo, Tabby, a Granger-Weasley kislány és a fiam kis barátnője (nem voltam vak, láttam, amit látni kellett) nem voltak közöttük. Hogy ezért mit tettem, azt egyelőre az agyam egy félhomályos, csendes szegletébe száműztem, olyan képesség volt ez, amit már gyerekként mesterfokon elsajátítottam: ha csak ideig-óráig is, de képes voltam elhatárolódni a fájó érzésektől. Apám mellett muszáj volt kifejlesztenem egy életben maradási stratégiát, ha nem akartam megőrülni vagy felkötni magam az egyik tetőgerendára - akkor még utóbbit sem akartam úgy igazán, futó, kósza kis gondolatként persze ott volt, de a valós vágy és szándék rá csak később erősödött meg.
Sok mindentől elhatárolódtam, amit a Nott név jelentett, de nem mindentől. Soha nem próbáltam úgy tenni, mintha nem az lennék, aki. Nem dobtam félre a befolyás, kapcsolati tőke és pénz adta privilégiumokat, így azt a lehetőséget sem, hogy egyedül lehessek egy kórteremben, amíg az egykori kollégák hazaengedtek. Az egyetlen ember, akit jelenleg magam mellett akartam tudni, az a feleségem volt. Ahogy az ajtó megmozdult, reménykedve pillantottam fel, abban bízva, hogy Non volt az, azonban nem az ő alakja jelent meg. Egy pillanat erejéig átfutott az agyamon a jogos gondolat, hogy a medimágusok túllőttek a célon a fájdalomcsillapítókkal és a felbukkanó Eric Briggs csupán a kimerült képzeletem szüleménye volt. Ezt azonban gyorsan elvetettem, mert egyrészt tökéletesen tisztában voltam a kapott főzet mellékhatásaival - ez nem szerepelt közöttük -, másrészt pedig ennyire még az én fejemmel sem volt baj, hogy Maurice Briggs egyszem fiát hallucináljam a kórtermembe. Azt hiszem, szerettem volna remélni, hogy ennyire nem volt rossz a helyzet...
Átnéztem a válla felett, újságírókra számítottam, azonban a folyosón csak két egyenruhást, néhány rohanó medimágust és ellátásra váró sebesültet láttam. Ettől azonban még nem kezeltem kevésbé szkeptikusan minden szavát.
Nem szakítottam félbe, de ahogy befejezte a monológját, leplezetlenül lekezelő hangsúllyal vetettem oda a tömör válaszomat:
- Nem hinném, hogy bármiről is beszélnem kell Maurice Briggs fiával.
Lehet, hogy kettőnk közül én ültem egy kórházi ágy szélén felkötött karral, véres ingben, a csatától mocskosan, de nekem nem kellett semmit csinálnom, csak mert Eric Briggsnek így tartotta kedve.
- Ha problémája van az apjával, beszéljék meg otthon, a négy fal között. Tisztességes családokban így szokás. - Nyilván ők nem voltak egy tisztességes család. Felkapaszkodott prolik... - Az apja pedig nagyon is tudomást vesz a fenyegetésről. Tökéletesen tisztában van a helyzet súlyával, csupán a valós lépések helyett, amikre nem mellesleg teljes mértékben alkalmatlan és eszköztelen, ezt is populista kampányfogásokra használja. A kicsinyes családi vitáikba viszont nem szeretnék belefolyni, írjon egy levelet a Szombati Boszorkánynak, ott biztos szívesen készítenek egy interjút róla.

Nem fűztem hatalmas reményeket Theodore Notthoz, hiszen épp olyan felfuvalkodott hólyag volt, mint bármely más politikus, akiknek az ülepe érintette a parlamenti üléseket. Mégis ő rendelkezett a legtöbb eséllyel, hogy megdöntse apámat, ráadásul a politikai kampánya sem volt elhanyagolható. Sok mindent megnyerhetett, ha képes volt elég jól kommunikálva, én pedig segíthettem volna neki olyan előnyökhöz és információkhoz jutni, mint senki más.
− Úgy tudtam, hogy a fiúkat nem szabad elítélni az apjuk bűneiért – billentettem oldalra a fejemet, miközben végignéztem a megtört, megtépázott alakját. Hihetetlen, hogy még így is sugárzott belőle a büszkeség. Bennem azonban emberére akadt, ugyanis a nyugtatóknak hála olyan rezzenéstelen arccal néztem rá, mintha egyáltalán nem találtak volna célba a szavai. Pedig nagyon is odaszúrtak, ahol a legjobban fájt volna. Volna. Ugyanis üresség vett körül engem. Egyfajta buborék, amelyben nem érhettek különféle impulzusok.
− Nyilvánvalóan maga pontosan tudja, hogy milyen is egy tisztességes család, amikor az Ön családjából számtalan sötét varázsló, boszorkány került ki. Vagy akár lehetnék pontosabb is, hiszen halálfalókról beszéltünk ugyebár – erőltettem mosolyt az arcomra, hiszen mindketten tudtuk, hogy egyikünk sem volt makulátlan. Sőt, az ő családját jobban besarazták, mint az enyémet.
− Tisztában vagyok vele, hogy apám mit miért tesz, Mr Nott. Értékelem, hogy kedvesen próbálja minderre felhívni a figyelmemet, azonban ezekről magam is tudok – egyenesedtem ki a székemben, miközben a kezeimmel végigsimítottam mindkét combomon. Megpróbálhatott inzultálni, megvethetett, lenézhetett, de nem tudott a lelkembe tiporni.
− Lehetséges, hogy a Szombati Boszorkány riportereinek több hasznát venném, mint magának, Mr Nott – álltam fel csendesen, még mindig szórakozott mosollyal pillantva le a szánalmas alakjára. Igazán nyeregben érezhette magát, pedig ahogy elnéztem, hatalmas szerencséje volt, hogy élve megúszta a roxmorts-i eseményeket.
− De akkor nem rabolnám tovább a drága idejét. Nem hozom fel, hogy szerettem volna csatlakozni a Lumos Ifjúsági Tagozatához, hanem inkább meglátogatom Pollux Blacket. Biztos vagyok benne, hogy az információimat és a bizonyítékaimat szívesebben látja, ha maga nem akarja elfogadni a segítségemet – csúsztattam lassan a kezeimet a zsebeimbe, ahogy a szavaimat felé intéztem. Nem voltam gyerek, hogy ilyenek miatt problémázzak, különben sem volt energiám kicsinyes vitákra.
− Akkor, viszontlátásra Mr Nott, találkozunk négy év múlva, amikor megbuktatom apám és a maga pártját is – biccentettem felé, majd hátat fordítottam a kórházi ágyának, és könnyed, mégis komótos léptekkel elindultam kifelé. Nem szórakoztam, meguntam, hogy tétlenül, a kispadról nézzem végig, ahogy apám nem csak a családját, hanem az egész országot tönkreteszi. Ha pedig Theodore Nott nem volt hajlandó beszélni velem, akkor találtam más szövetségest.
Más kérdés, de szinte biztos voltam benne, hogy amint félre tudta tenni a gőgjét, talán képes volt ráébredni arra, hogy micsoda lehetőséget készült éppen elszalasztani. Hagytam neki egy kis időt. Igen keveset, hogy reagálni tudjon, miután eltűnök a kórteremből, és a káoszban elindulnék a családtagjaim megkeresésére.