Beck & Albus

Az átváltoztatástan udvara egy csodálatos hely. Főleg akkor, amikor már alig volt hátra pár nap az iskolából. Már csak a vizsgák voltak hátra, amire tanulnom kellett. Ezt az egyik fa alatt ülve tettem is meg. Talán egybeesés, mert éppen a tantárgy könyvét forgattam a kezemben, aminek az udvarán ültem. A napsugarak kellemesek voltak, egyedül pár alsóbb éves nevetése zavarta a csendet. Nem bántam, hagy élvezzék ki az utolsó napokat a nyári szünet előtt. Legtöbbjük szerintem úgy sem fog tudni találkozni a másikkal, mert egymástól távol laknak. Aztán ne nekem legyen igazam.
– Lestrange! –A közelben volt a hang forrása, de mivel nem én voltam a címzett, nem is figyeltem rá. Egy fiatalabb srác szólalt meg, biztosan a szobatársamtól akart valamit. Olvastam tovább a könyvem, de valami érdekesség csapta meg a fülem. Felkaptam a fejem és akkor vettem tudomásul, hogy a srác, akit szobatársam vezetéknevén szólítottak, nem a tag volt. A kisebbik, hollós családtag lett a felé közelítő csapat célpontja. A Byrne gyerek és a sleppje.
– Ki gondolta volna, hogy beléd botlok. Képzeld szar kedvem van, szóval úgy döntöttem, hogy kiélem magam egy selejten. Már pedig biztos oka van annak, hogy egy Lestrange nem Mardekáros. Rád nézni is fáj. –Volt egy pillanat, mikor azt hittem, ebből nem lesz gond. De mikor már Ronan kezében volt a pálca, a Lestrange gyerek meg a levegőben, tudtam azt, hogy közbe kell lépjek. Felkeltem a helyemről és sietve indultam meg irányukba.

– Fejezd be Byrne! Igazán bátor dolog rátámadni valakire, aki egyedül van és védtelen veled szemben –szóltam rá a kölyökre. Egy fintort kaptam tőle, a kis sleppje meg hátrált inkább két lépést. Már nem tűntek olyan bátornak, pedig egyedül voltam ellenük. A Byrne gyerek csak leengedte szerencsétlen áldozatát, de mielőtt lelépetek volna, még küldött valamilyen átkot a földön fekvőre. – Ünneprontó vagy Potter, de nem végeztem. Remélem jó éjszakád lesz Lestrange! –Gúnyosan nevetett, aztán le is léptek. Sóhajtva léptem oda a földön fekvőhöz, guggoltam le mellé és ha hagyta, akkor segítettem neki felülni.
– Jól vagy… öhm… Beck, ugye? –Nem voltam biztos a nevében, ezért is kérdeztem rá inkább. Ami viszont jobban aggasztott, az az átok volt, amit kapott. Ugyanis semmit nem láttam, ami alapján be tudtam volna azonosítani, hogy mivel is állhattam szemben. Így aztán ellenszert sem tudtam rá és csak reménykedtem abban, hogy nincs komolyabb baja a srácnak.