The First horseman of Chaos

ENTP személyiség

A Vitázó személyiségtípus tagjai igazi “ördög ügyvédjei”. Éltető elemük az érvek és hitek apró darabokra való szétszedése és a cafatok mindenki számára láthatóvá tétele. Ellentétben az eltökéltebb személyiségekkel, a Vitázók nem valamiféle mélyebb ok vagy stratégiai cél érdekében csinálják ezt, hanem csupán azért, mert szórakoztatja őket. Náluk jobban senki nem imádja a szellemi csatákat, hiszen így tehetik közszemlére villámgyors észjárásukat, hatalmas, felhalmozott tudásukat és azt a képességüket, hogy egymástól igencsak távol eső dolgokat képesek összekötni, hogy bizonyítsák igazukat.
[…]
A Vitázók vitázó hajlama sok problémát vet fel. Ha szükség van rá, persze, nagyon jól jön, de igencsak rosszul veszi ki magát, mikor nyíltan megkérdőjelezik, amit a főnökük mond egy értekezleten, vagy ha a párjuk mondanivalóját szedik ízekre. Az egész ügyet tovább bonyolítja a Vitázók kérlelhetetlen őszintesége, hiszen ők aztán nem rágják meg a mondanivalójukat és egyáltalán nem érdekli őket, ha nem tűnnek elég érzékenynek és együttérzőnek. A hasonszőrű típusok jól kijönnek a Vitázókkal, de a többi, érzékenyebb típus (és az egész társadalom általában) jellemzően konfliktuskerülő, és inkább az érzéseket, a nyugalmat, biztonságot és akár a füllentést választja a kényelmetlen igazság vagy a rideg tények ellenében.

Forrás: 16personalities

Az első év minden kisdiák számára izgalmasnak hangzik. Új közeg, új barátok, új kalandok sokasága várja az iskola falai között a friss és ropogós nebulókat. Én is izgatott voltam, mikor átléptem a nagyterem ajtaját. Hiszen a Roxfort még annál is különlegesebb iskola, mint mondják. Sokat hallottam a szüleimtől róla, ezért is vártam nagyon, hogy én is a nyomdokaikba lépjek. A terem pont úgy festette, ahogyan leírták az ősök: négy hülye hosszú asztal, velünk szemben meg a tanári kar. Az előtt egy szék, rajta a már megviselt beszélő süveggel. A szék mellett, egy meglehetősen megviselt boszorka volt, de ahhoz képest jól tartotta magát. Kezében pergamen, és ahogy felsorakoztunk, már sorolta is a neveket. Voltak mindenféle csodák a sorban, aztán jött a húgom! neve. Kedves nagytesóként kilöktem a sorból, hogy haladjon már a beosztásával, mert tudtam jól, hogy utána én fogok következni. Az, hogy melyik házba került, fogalmam sem volt, mert nem figyeltem a gratulációkra meg a hangokra.
– FINNIGAN, Kenneth! –hallatszódott végre a nevem. Mikor kisétáltam és leültem a székre, rápillantottam a boszorkára és leolvastam rajta a csalódott volt. – Reménykedtem abban, hogy Mr. Finnigan nem nemz utódokat, vagy ha mégis, én már nem élem meg azt a kort. Ehelyett megáldott engem és az egész iskolát nem is egy, hanem egyenesen kettő Finnigan kölyökkel. Csodálatos…
– Ohh, ön biztosan McGonagall professzor! Apám sokat mesélt Önről!
– Valóban? –Mindenki el tudja képzelni szerintem azt az undor képet, amit vágott rá. Mégis, a hangjából éreztem egy hangyányi büszkeséget. Mielőtt kifejthettem volna gondolataimat, a süveg már a fejemre került. Szinte azonnal kiabálta, hogy Griffendéles leszek. Büszkeséggel pattantam fel a helyemről, de mielőtt az asztalhoz ültem volna, visszafordultam a boszorkányhoz.
– Ne tessék aggódni. Én nem csak a hidat fogom felrobbantani a végzős évemben! –Kapott még egy cinkos vigyort, és mielőtt a fejemre koppinthatott volna a tekerccsel, már el is iszkoltam. Visszanéztem és csak a fejcsóválást láttam. Vicces lesz ez a hét év.

Két nap telt el. Meglepően jól bírtam és csak most kaptam büntetőmunkát. Természetesen a megkezdése előtt úgy döntöttem, hogy írok egy baglyot a szüleimnek, hogy tudjanak a dolgokról.

„Kedves Anyu és Apu!

Nagyon jól telt a vonatút, bla…bla…bla… Az iskola is tök szuper és a beosztásnál már találkoztam is McGonagall professzorral. Apának üzeni, hogy legközelebb úgy csináljon gyereket, hogy Ő azt már ne élje meg, hogy a Roxfortba jönnek a porontyok. Szerintem már most szeret minket a húgival!, de mondtam neki, hogy a végzős évemben én nem csak a hidat robbantom fel. Majdnem fejbevágott a pergamentekerccsel. Amúgy Griffendéles lettem és ma már meg is kaptam az első büntetőmunkám. Ágytálakat kell sikálnom, amiért felgyújtottam egy évfolyamtársam kacatját. Mugliszületésű a lány és azt mondta, hogy a nevem az ő játékbabájára emlékezteti, mert azt is valami Ken izének hívják. Lehozta a hálószobából, hogy megmutassa nekem. Hát… nem is hasonlítottam rá. Én sokkal jóképűbb voltam, most meg pláne, mert olvadt massza maradt belőle. Egyébként jól vagyok, kicsit sem hiányoztok még, de azért anya küldhetnél sütit! Jah és képzeljétek: Albus Potter Mardekáros lett! El tudjátok ezt hinni?”

Harmadévesen úgy voltam vele, hogy egy kis kviddics nem árt. Nem voltam a házam csapatának a tagja, mert annyira azért nem érdekelt a sport, de úgy voltam vele, hogy az edzés rám fért. Az akkori csapatkapitány, talán Potter, megengedte a csatlakozást. Hajtónak álltam be és egész jól is ment a repkedés. Mindaddig, ameddig egy gurkó telibe nem nyomott és le nem taszított a földre. A mellkasomhoz kaptam, alig kaptam levegőt és minden egyes vétele szúrt is.
– Megöltétek Kennyt, ti szemetek? –Az egyik hajtólány szállt le mellém, mert hát a lányok mindent túldramatizálnak. Pedig nem jött olyan gyorsan a gurkó –csak 200.000 km/h-val– és nem estem nagyot –csak 50.000 métert zuhantam. Bár a fájdalmaim nem ezt mutatták, de arcomon csak fájdalmas vigyor jelent meg.
– Ahhoz előbb kell felkelniük! Csak a bordáim bánták… –A következő dolog már csak a sötétség volt, amire emlékeztem. Elájultam és a gyengélkedőn keltem fel. Ekkor döntöttem el azt, hogy ameddig zajlanak a meccsek, addig én a kastélyt fedezem fel és teszek tönkre mindent is.

Az előző nyáron egy érdekes felfedezést tettem. Nem volt annyira meleg az idő, szakadt is az eső, de ennek ellenére megsültem egy szál rövidgatyában is. A pyromágiámhoz társítottam ezt a tulajdonságot, de ennyire soha nem éreztem azt, hogy forró lennék. Kicsit kétségbe is estem, mert nem tudtam, hogyan is kellene erre reagálnom. A családban a tesóimon kívül csak Apa értett ehhez, ezért rohantam is hozzá.
– Apa, Apa, APAAAAAAAAAAAAA! –Szabályosan betörtem a dolgozószobája ajtaján. Jó, azért a keretéből nem szakítottam ki a zsanérokat, mégis a csapódás lett a falon belőle. – Meleg vagyok! –Homlokom verejtékezett, lépteim pedig lelassultak Apa asztalához érve. Egy pillanatra, mintha ledermedt volna és a homlokráncolásból nem tudtam, hogy mit is fog reagálni. Néma csendben figyeltem, hogy szólaljon már meg, de nem tette. Hát vettem a bátorságot, hogy megtörjem a csendet, de végre megszólalt.
– Tényleg vagy csak viccelsz? –Erre a kérdésre nem számítottam, de biztosan ez is valami pyromágiás dolog lesz, amiről tudnia kell.
– Tényleg. Né… –Be sem tudtam fejezni, már ragadta is magához a szót.
– Jól van kisfiam, nincs ezzel semmi baj –vonta meg Apa a vállát. He? Kapcsolni sem tudtam, már folytatta is a szónoklatot. – Emlékszel Dean barátomra, ugye? Na, vele tök jóban voltunk már elsős korunk óta és mindenhova együtt mentünk. Az egyik faszfej Mardekáros, Theodore Nott meg is gyanúsított minket, hogy mi is melegek vagyunk és egy párt alkotunk, de nagyon mellé lőtt. Ha így lenne, most nem lennél itt velem szemben. De ezzel tényleg nincs gond fiam. Ha a srácokhoz vonzódsz, engem nem zavar. A lényeg, hogy te boldog legyél. –Na igen… erre tényleg nem tudtam mit reagálni. Kattogott az agyam, aztán leesett a dolog. Teljesen félreértettük egymást, ezért csak nevetni kezdtem.
– Jajj Apa, nem úgy. Már mint, örülök annak, hogy elfogadnád azt, ha a srácokhoz vonzódnék, de most nem erről van szó. Oké, egyszer megcsókoltam egyet, mert üvegeztünk és részeg voltam, az üveg szája meg rá mutatott. Rémesen szar volt az a csók és pechemre nem ittam annyit, hogy elfelejtsem. Egyébként szerintem kétkapu van a dologban, de kamasz vagyok, még felfedezek és nem tudom. A melegséget arra értettem, hogy rettenetesen éget a karom. Nem szokott ennyire. –Sóhajtva nyújtottam fel a karom. Megnyugtatott Apa, hogy semmi bajom, ez teljesen normális. Kapott is egy ölelést, amiből kiérezhette azt is, hogy örültem annak, hogy támogatna, ha netalán egy sráccal lennék együtt. Emiatt be is ugrott valami, amivel muszáj volt cukkolnom kicsit drága Apámat.
– Szóval Dean bácsi és Te…? –Emeltem a kezemet a számhoz és imitáltam azt a bizonyos mozdulatot, mikor valaki éppen kielégít egy srácot a szájával. A reakciót inkább nem vártam meg: sarkon fordultam és röhögve rohantam a szobámba!

„Vörös haj, mások levetett talárja. Csak egy Weasley néz így ki!”
A különbség annyi, hogy Kenny nem azt a családot erősíti. Igaz, hogy valamelyik évben, Halloweenkor beöltözött az egyiküknek, mert jó poénnak tartotta, többet nem tenné. Nem is vörös a haja, hanem barna. Mások levetett ruháit meg fel nem venné. Inkább végigrohan a birtokon pucéron, mintsem felvegyen valaki által, korábban már levetett holmit. Egyenesen irritálja még a gondolata is, hogy megtegye a dolgot. Kifejezetten ad a megjelenésére, legalábbis próbál a korának megfelelő göncöket magára aggatni. Átlagos magassága van. Társul hozza néha bamba, néha vigyorgó és legtöbbször csínytevésre kész arcszerkezet is. Izomzatból sem szenved hiányt, bár nem mutogatja, ha nem muszáj. Bár szereti, ha megbámulják a felsőtestét, bárki is tegye. Csak nem mondja senkinek sem. A sok edzésnek és kviddicsnek köszönheti az erőnlétét, habár a háza csapatában nem játszik. Annyira azért nem érdekli a sport, mert úgy nem tudna galibát okozni a meccsek alatt.