Pierre Wessex

Távolságtartó és zárkózott lettem, nem igazán engedek magamhoz közel másokat, ugyanakkor nagyon kedves vagyok hozzájuk. Eleget szenvedtem ahhoz, hogy értsem és tudjam: mennyire tudnak fájni a szavak és a viselkedések.
De mégsem járok senkinek sem a kedvében. Nem kívánom megvenni s megnyerni a szeretetüket, még akkor sem akarok nekik megfelelni, ha értékeset találok bennük, amit megtanulhatok, elleshetek. Az úgysem én vagyok, és megvett barátságok nem érdekelnek.
Keveset beszélek magamról, de annál többet minden másról, rengeteg téma van, ami felé el tudom vezetni az érdeklődést.
Egészen biztosan nem veled fogom megünnepelni a születésnapomat, és semmilyen eseményt. Az az igazi családomnak jár, noha nagyon hálás vagyok a nevelőszüleimnek, hogy vették az időt és minden mást, hogy otthont teremtsenek számomra, amit szeretnék nekik viszonozni. Csak idővel értettem meg, hogy gyerekük sem lehetett, így nagy örömmel fogadtak a fájdalom mellett, hogy ha nem is az elejétől, de kora kamaszkoromtól velük lehettem. Ha nem hozzájuk kerülök, az a kedvesség és szeretet, ami bennem van, szerintem nem maradt volna meg a veszteségben. Ezért nagyon hálás vagyok nekik.

Mikor Rainer megszületett, izgatottan vártam anyuval együtt. Ő nyugodt volt, helyette én izgultam. Beszéltem hozzá, elképzeltem, milyen lesz, ha megérkezik. Aztán megérkezett, és nem lettem irigy, pedig lehettem volna. Azt, ahogy anyuék viseltek iránta, főleg érzelmileg, arra ösztönzött, hogy törődjek vele. A szeretetet és legfőképpen a jókedvet, ami bennem volt, végre volt valakire irányítanom. Akiről gondoskodhatok.
Rettentően hiányzik. Mintha egy része velem maradt volna, mert tudom, képtelen voltam elengedni őt.
Rainer a nevemet ismételgetve ugrál körülöttem, mindenáron azt akarja, hogy figyeljek rá. Direkt úgy teszek, mint aki nem, de mindez csak játék, mindig figyelek rá. Hangja dallam a lelkemnek, és figyelme is, akármennyire is azt hiszi, hogy ő kívánja a figyelmemet felkelteni. Ha nem lenne körülöttem, az egész világ sokkal sivárabb lenne. Friss szellő, a Nap nevető melege számomra, amitől mindig mosolyra tud csak mozdulni a szám. Lehet, hogy jeges kék a tekintetem, de ő az, aki melegség szikrájával írja tele, ha körülöttem van.
Mára ez már kihúnyt belőlem, csak a fájdalmas magányt és elhagyatottságot láthatod benne. Nem is nézek senki szemébe, mert nem akarom, hogy lássák mindezt benne.
Megfogta a kezem, s máris rántott magával, én meg megijedtem, mert a zsebemben ott lapult a papír alapú kis noteszem, amibe sok mindent beleírkáltam. Mára már gyerekes dolognak tűnne, akkor nagyon nagyon fontosnak tartottam a feljegyzéseket.
Hiába kiáltottam neki, hogy ne tegye, végül csak a vízben kötöttünk ki, de nem tudtam sokáig mérges lenni, mert kacagó nevetése magával ragadott, és bántam is én már az elázott papírokat.

Ha bárki megkérdezte volna, mit jegyzetelgetek olyan szorgalmasan, csak keveseknek mondtam volna el. Egyre kétségbeesettebben vártam, hogy megnyilvánuljon, képes vagyok varázsolni, van bennem mágia. A szüleim egyre jobban egymásnak feszültek ebben, hiszen nagyon fontos, hogy én is varázsló legyek. Legbelül azonban már kezdtem érezni, hogy nekem ebből nem jutott, kimaradok. S ismerem apát, ez nála csak egyet jelenthet.
De nem akartam öcsém előtt semmit sem, hogy lásson, vagy érezzen.
Csendben néztem a sötétben a falakat a hálószobámban, és tudtam, hogy miattam veszekszik megint apa és anya. Legszívesebben elsüllyedtem volna.  
Meghallom a lépteit. Szívem feldobban. Fogalma sincs arról, mennyire örülök, hogy besurran megint hozzám, mint ahogy mindig tette, mindegy milyen okból. Megmoccanok, aztán felé fordulok a kérdése után, s felemelem a takarót, hogy alábújhasson, s karjaimban tarthassam. Fogalmam sincs, meddig lehetek vele, így minden szeretetemet neki szeretném adni az öleléssel. Érzem, ahogy megnyugszik, s ez engem is megnyugtat.

Nem akarok arra a napra emlékezni, amikor végül a döntésből tett lett.

Idő kellett, mire megszoktam a muglik világát. Az új családomban egyke lettem, s nem segített abban, hogy fel tudjam dolgozni azt, hogy a szüleim csak azért választottak el az öcsémtől, mert varázstalan vagyok.
Azóta jó pár év eltelt, s a nyugati partokra mentünk el, nyaralni. A vaníliás málna fagyi lett a kedvencem, a maga fehér-pirosságával frisseséget jutatta eszembe. Bele is merültem, s a jeges nyalánkságot nyalogatva hirtelen meg sem hallottam nevelőanyám kiáltását. A reflex dolgozott bennem, vagyis.... nem egészen az. Mire észbe kaptam, addigra csak annyit láttam, ahogy a fa nemhogy rám dőlt, de vissza is pattan, s én meg csak álltam ott, eldobott fagyival a földön, kis híján szívrohamot kapva. Remegő lábaim végül elhagytak, s nem érdekelt, hol vagyok. LÁTTAM mi történik. S hogy ÉN CSINÁLOM.
Zakatoló szívemet hallottam csak sokáig, a gondolataim a körül forogtak, hogy mégis van varázserőm, hogy mégis csak együtt lehetek a öcsémmel!
Az örömöm azonban hamar elpárolgott, amint nevelőanyám elmondta, mit is láttam. Szerencse, hogy otthon történt, így csak ők látták. Nem örültem az elementalista mágiának. A varázserőmet akartam. Az öcsémet akartam.
Újabb mélypontból próbáltam kievickélni, ezúttal már sokkal nehezebben. A hirtelen jött öröm, hogy mégis láthatom újra az öcsémet, újra a semmibe foszlott. A képességemmel viszont foglalkozni kellett, irányítani, uralni, és nekem meg már mindegy volt. Az életem újfent változott, és nem olyanná, amire vágytam. Ismét nem.
A Minisztérium által tartott képzéseken vettem részt, s talán ez segített vagy éppen bent tartani nyomoromban, vagy mentőkötél volt, nem foglalkoztam vele. Ott maradtam tanítani, segíteni másokat. Legfőképpen a kviblikkel éreztem együtt, akik hasonló sorson mehettek keresztül, mint én.
Gyűlölöm, hogy a sznobizmus még mindig képes családokat ketté választani.

Tejszőke haj, hideg, jégkék tekintet, magas testalkat, széles vállak és mégis, mintha mázsányi súlyt hordoznék a vállaimon. A sportos, laza öltözeteket kedvelem.