team susmus

Hajnali három óra negyvenkét perckor keltem. Hogy mire? Sue-nak a kibaszott macskája megint kaparta az ajtót. Morogva emeltem fel a fejemet, löktem le magamról a takarót, hogy feltornásszam magam az ágyból. Ahogy a fél homályban Sue-ra sandítottam, kicsit irigyeltem őt, amiért nem ébredt meg a zajra. Őszintén, nem is akartam, hogy az a rühes dög megzavarja az álmát, ezért a nyakamat masszírozva elvonszoltam magam az ajtóig, de amikor kilestem a folyosóra, akkor nem volt ott senki.
Homlok ráncolva sandítottam körbe, majd miután egyik házi kedvencünknek sem láttam nyomát, egy szimplán vállrándítás kíséretében becsuktam az ajtót, és visszamásztam Susan mellé az ágyba. Nem hazudtam, de az a kis geci vagy ötször eljátszotta velem ugyanezt. A sokadik alkalommal viszont már fogtam magam, kiléptem a folyosóra, és magára hagytam Sue-t.
Poppy-t a nappaliban találtam meg. Lustán nyújtózkodott az egyik fotelben, és olyan gonoszan csillogó szemekkel meredt rám, miközben a farkát lóbálta a levegőben, mintha valami pokolbéli teremtmény lett volna. Lényegen az is volt. Maga a Sátán teremtette ezt a kis korcsot, de Sue odáig volt érte, így elviseltem őt.
− Remélem, most már kibaszottul boldog vagy – morogtam a macskának, s meg mertem volna esküdni rá, hogy a nyávogása elégedetten hangzott. Beintettem neki, majd lehajoltam megsimogatni Canny fejét, miközben a konyhába menet elhaladtam mellette. (Oké, ez erős túlzás volt, mert a kutya lényegében eltorlaszolta az utat, és úgy kellett átmászni felette.)
Miután a háziállatoknak köszönhetően megvolt a napi tornám, ezért nekiálltam kávét készíteni. A konyhapultnak támaszkodva vártam, hogy a kávé lefőjjön, közben pedig rezignált arccal meredtem a konyhai óra mutatóira, amely olyan geci lassan mozdultak, hogy úgy éreztem, beleőrülök a várakozásba.
Hajnali ötre már három csésze sűrű feketét döntöttem magamba, de egyáltalán nem éreztem magamon a koffein hatását. Sőt, csak még jobban vágytam arra, hogy a feleségemet átkarolva visszaaludhassak, de tudtam, hogy Poppy valamiért éppen bosszúhadjáratot indított ellenem, és úgyse engedte volna.
Szóval a negyedik csésze kávé társaságában ragadtam meg a tegnapi bontatlan leveleket és az újságot, hiszen apámnál voltunk látogatóban, és csak este értünk haza.
− Unalmas… Szarság… Még nagyobb kibaszott faszság… Ez egy hülye picsa. Briggs egy faszfej… Jézusom, Nott, te meg honnan szültél egy furkászt? – ráncoltam a homlokomat, és minden egyes cím elolvasása és kommentálása után csak még nagyobb lendülettel lapoztam a Reggeli Prófétában.
Helyette nekiálltam átbogarászni a nekem címzett leveleket, csendesen kortyolgatva a kávémat, miközben a félszememet azon a rohadt kis patkányevőn tartottam. Nem akartam, hogy lepjen, és ismertem annyira, hogy tudjam az alattomos kis húzásait.
A harmadik levélért nyúltam, amelyen a Roxfort ismerős pecsétje díszelgett. Ki se kellett bontanom, hogy tudjam: a gyerekek megint rossz fát tettek a tűzre.
Arra azonban nem számítottam, hogy a múlt havi levél után egy méretes listát kapok a gaztetteikről. Hangosan felröhögtem, amikor azt részletezték, hogy miként szívatták meg az új gondnokot, Kenny nem okozott csalódást azzal, hogy a griffendéles hálótermeknek az ajtajait teletömködte rágógumival (bár az érdekelt volna, hogy honnan szerzett ennyit), ahogy az sem lepett meg, hogy Ambernek sikerült megpörkölnie Sir Cadogan festményét (én is utáltam azt a faszt), vagy a kedvencem az volt, hogy ezek a bolondok egyszerre állítottak fel mobilmocsarakat az alagsorban több pont is, főként a mardekárosok klubhelyisége előtt, így azok a nyomorultak nyakig mocskosan érkeztek reggel a Nagyterembe.
Annyira jót derültem rajtuk, hogy a könnyeimet törölgetve dőltem hátra a fotelben a röhögéstől. Tudtam, hogy felelősségteljesen most le kellett volna szidnom őket, vagy küldeni nekik egy rivallót, de bassza meg, kurva kreatívak és kurva viccesek voltak.
Szóval örültem Sue felbukkanásának, és még mindig kacagva nyújtottam felé a levelet, amit az öreg McGalagonytól kaptunk.
− Jó reggelt, kicsim – köszöntöttem még mindig a könnyeimmel küszködve, és egyre magasabb hangon nevetve. – Olvasd el nyugodtan, már megint egy regényt kaptunk.
Örültem annak, hogy Sue valamivel komolyabb volt, mint mert én biztosan visszaírtam volna az öreglánynak, hogy „kösz, hogy a fasz macska után feldobtad a hangulatomat”. Szerintem csuklóból küldött volna vissza nekem valami borítékolt átkot.
− Ugye megírod a választ helyettem? – próbálkoztam ártatlan, már-már kérlelő fejet vágni, de akárhányszor felidéztem magam előtt Malfoynak meg a többi mardekáros kreténnek a nyakig sáros gyerekeit, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a vihogást.

Éberen bolyongtam a konyha és a nappali között, töltögetve a kávéscsészémet, miközben végül arra jutottam, hogy elmenekülök Poppy közeléből, mielőtt még tényleg megmerényel. Mondjuk, a kihűlt holttestemet látva talán Sue is elhitte volna vége, hogy a macskája egy pszichopata gyilkos volt, én pedig kísértetként – mert nyilván nem hagytam volna magára őt és a gyerekeket −, lelkesen taglalhattam volna neki, hogy a murmánc milyen szakrális kivégzést hajtott végre rajtam.
Egyelőre erre nem került sor, sőt a vén McGalagonynak sikerült feldobnia a reggelemet. Vagyis, nem az öreglány volt az, hanem a csodálatos gyerekeink, akik nem csak a képességemet, de még a humorérzékemet is örökölték. Megveszekedett csirkefogók voltak, én pedig imádtam őket minden hülyeségükkel karöltve.
Még jobban felderült az arcom, amikor megpillantottam a feleségemet, és lelkesen felé nyújtottam a havi beszámolást a gyerekeinkről.
− De az – takartam el a mágikus kezemmel a számat, hogy abbaröhöghessek. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy a srácok ennyit ténykedtek egy hónap alatt. Susan arcán láttam, hogy ő nem értékelte ennyire a beszámolót, sőt minél tovább olvasta, annál inkább az az érzésem támadt, hogy fejben rivallót fogalmazott meg nekik. Nem értettem, hogy miért volt ennyire kibukva, hiszen csak csínyek voltak. Nem sérült meg senki.
Roppant komoly arcot vágva könyököltem a konyhapultra, és kezdtem heves bólogatásba, miközben a tenyerembe fojtottam a vigyoromat. Imádtam őt, tényleg, az egész lényét szerettem, úgy ahogy volt. Az aggódását is hihetetlenül aranyosnak találtam, a dorgálásán pedig nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Ahogy azt is tudtam, hogy most csak hirtelen felindulásból beszélt.
− Igazad van, kicsim, valóban probléma – folytattam a bólogatást, a lehető legkomolyabb és felnőttesebb hangszínt megütve, de nehéz volt úgy felnőttnek maradni, hogy a párod ennyire aranyos volt mérgesen.
− Bár nem értem, hogy némi ártatlan csíny miért olyan hatalmas probléma, de egyetértek: vissza kell fogniuk magukat – egyenesedtem ki, és engedtem le a kezemet, bár szerintem még Susan sem hitte el, hogy velem akart kiselőadást tartatni a gyerekeknek a felelősségvállalásról.
− De ha ragaszkodsz hozzá, akkor esküszöm, az első szabad hétvégén elmegyek Roxmortsba, és olyan alapos fejmosást tartok nekik, amilyet még nem láttál! Sőt! Bemegyek az iskolába is. – Szerintem mindenki tisztában volt vele, hogy egy ilyen kiruccanásnak az lett volna a vége, hogy lepacsiztam volna a srácokkal, megölelgettem volna Ambert, és talán még közösen is találtuk volna ki a legújabb csínyüket. Természetesen, ha átléptek volna egy határt, akkor mindenképpen rájuk szóltam volna, de ez közel sem volt olyan eget rengető dolog, mint amilyennek Sue lefestette.
− Egyébként, ne butáskodj, Sue. Hadd legyenek gyerekek! Nekünk nem adatott meg a felhőtlen gyerekkor, ők hadd élvezzék ki, amíg még lehet – Most már az én hangom is egy érett férfiét tükrözte (vagy akarta tükrözni), hiszen a fiatalkorunkban mindketten borzalmakon mentünk keresztül. Sue elveszítette a családját, a barátai közül is sokan meghaltak, és nekem se volt ez másképp. Amondó voltam, hogy amíg a világ megengedte, addig a gyerekek hadd legyenek szabadok és játékosak.
− Ha ennyire zavar téged, akkor viszont mindenképpen beszélek velük, és tényleg megkérem őket, hogy vegyenek vissza. – Ez már egy valós ígéret volt az én számból, és Susan is tudta, ha egyszer valamit megígértem, akkor ténylegesen megtartottam a szavam.
− De a levél sokkal kijózanítóbban hat, mint a kávé – vigyorodtam el, amikor végre kicsit meglágyult, és egy csókot nyomott a fejemre. Nem úszta meg azonban ilyen könnyen, utána nyúltam, hogy egy kicsit magamhoz húzhassam, és megszeretgethessem őt.
Utána eleresztettem, tudtam, hogy épp olyan fontos volt neki a reggeli koffeinbevitel, mint nekem. Némán mosolyogva figyeltem a törékeny alakját, a kócos haját, a pizsamáján lévő gyűrődéseket. Nem szóltam egy szót sem, de nem lehetett letörölni azt az ostoba, mégis szeretetteljes vigyort a képemről.
− Igen? – pislogtam párat, és csendesen tűrtem, hogy kivegye a csészét a kezemből. Nem volt irigy, sőt Sue-val évtizedek óta osztoztam mindenen.
− Hát… Nem is tudom. A negyedik, vagy az ötödik… − mormoltam az orromat alatt, a következő kérdéssorozatra pedig a hajamba túrva sandítottam fel rá. – Hajnali kettő, vagy három óta.
− Kikérem magamnak! A macskád állandóan kaparja az ajtót, és ez nem mese és nem is képzelődök! – horkantottam fel, miközben duzzogva visszahúztam magam elé a roxforti levelet. Mobilmocsarak… És hol voltak a bombák? Nem erre tanítottam őket…
Szerettem volna figyelmeztetni rá, hogy nem tettem tejet a kávéba, de mire megszólaltam volna, addig már belekóstolt. Halk sóhajjal csusszantam le az ülésről, hogy Susant a vállainál fogva a korábbi helyemre ültessem.
− Főzök neked még egy adagot. Reggelizni is szeretnél? – kérdeztem, miközben leemeltem az egyik konyhai kötényt az akasztóról, hogy belebújhassak.

Nem igazán voltam ellenére annak, hogy a gyerekek annak is érezhessék magukat a kamaszéveik során. Nekik legalább megadatott mindaz, amely nekünk nem, mert amíg nekünk halálfalókkal és rettegéssel kellett szembenézniük, addig a kölyköknek legfeljebb McGonagalltól kellett rettegniük, na meg attól, hogy az anyjukkal jól megdorgáljuk őket, ha nagyon szar jegyeket hoznak haza.
Megtanítottam őket arra miként használják és kontrollálják a képességeiket, olyan nevelést kaptak, hogy megvédjék magukat és egymást. Az, hogy szétrobbantottak egy lovagi páncélt, amit aztán Reparoval kellett helyrehozni… Istenem, még mindig jobb volt, mintha sötét varázslókat neveltünk volna belőlük. Azt is tudják, hogy kerüljék az olyan helyzeteket, amikor kárt okozhatnak magukban, vagy pedig egymásban, és eddig egyetlen alkalommal sem érkezett panasz arra, hogy bármelyikük is lerobbantotta volna valakinek a fejét, vagy megpörkölt volna egy másik diákot.
Kicsit úgy éreztem, hogy Sue túlreagálta a dolgot, de lehet, hogy ebben a helyzetben is neki volt igaza, és nekem kellett volna komolyabban venni ezt a szituációt. Így hát a felszólítására végleg a tenyerembe fojtottam a mosolyomat, igyekezve elnyomni a jókedvemet, és komolyan pillantottam rá.
− De pontosan értem – engedte le a kezemet, hogy ne takarja el az arcomat, miközben hozzábeszéltem. Szerettem volna, ha látná, igenis próbáltam felelősségteljes lenni. – Csak annyit akartam mondani, hogy nem tilthatunk meg nekik mindent.
Elvégre, minél jobban tiltottunk volna valamit, annál jobban azt akarták volna csinálni, nem igaz? A határaikat kellett tudniuk, mindig erről beszéltem nekik és Susannek is.
− Meglesz, ne aggódj – mosolyodtam el, amikor végre elnevette magát. Merlinre, annyira szerettem ezt a nőt, hogy ennyi év után is éppolyan érzéseket tudott kiváltani belőlem, mint egykoron.
− Átbeszélem velük, hogy mit tehetnek meg, és mit nem. Megkérem őket arra is, hogy a felesleges energiákat valamilyen iskolai tevékenységbe, vagy a tanulásba forgassák. Talán igazad van abban, hogy kicsit túl sok a szabadidejük, és kezdik elvetni a sulykot – masszíroztam meg a tarkómat azon merengve, hogy nekem bezzeg nem volt ennyi időm hülyeségekre, mert minden évben történt valami.
− Egyébként, még szép, hogy velem tartasz! Szerinted nem szednének szét engem, hogy te hol vagy? – vigyorodtam el, hiszen bármennyire is rám ütöttek a kölykök, épp annyira odáig voltak az anyjukért is. Meg aztán, ha vettem a fáradtságot, hogy elmásszak Roxmortsig, akkor neki is jönnie kellett. Ebben ketten voltunk benne.
− Sue – sóhajtottam fel halkan, és a kezemet nyújtottam felé. – Megértem, hogy aggódsz értük és a környezetükért. Tudom, nagyon rám ütöttek ebben. Viszont gondolj csak vissza arra, hogy mennyit tanítottuk és neveltük őket arra, hogy ne lehessen baj. Nem véletlenül foglalkoztam mindegyikükkel, amikor kiderült, hogy örökölték a képességemet. Nem mondom azt, hogy nem jogos a félelmed, vagy nem kell félned emiatt, de ezért akarok beszélni velük. Átrágni magunkat sokadjára azon, hogy vigyázzanak mindenkire, és szeretném, ha egy kicsit te is megnyugodnál. Nem olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek látod.
Nem akartam vitatkozni vele, hiszen teljesen érthető volt az aggodalma, viszont azt is el kellett ismernie, mindent megtettünk annak érdekében, hogy gyerekek ne robbantsanak és gyújtsanak fel mindent, mint annak idején én tettem. Nekem nem volt segítségem. Egyedül kellett megtanulnom kontrollálni a tüzet, amelyet generálni tudtam, de a kölyköknek itt voltunk mindketten, és példát mutattunk nekik.
Mosollyal nyugtáztam, hogy csókot nyomott a fejemre. Attól függetlenül, hogy kicsit különböző állásponton voltunk, nem jelentette azt, hogy ne találtuk volna meg a kompromisszumot. Nekem azóta ez volt a célom, amióta együtt voltunk. Szándékosan soha nem generáltam feszültséget, sőt a temperamentumom ellenére nagyon ritka az, hogy kiabáljak bárkivel is.
Magamhoz húzom őt, gyengéden végigsimítok a hátán, és egy apró csókot nyomok a füle mellé, miközben a mechanikus kezemmel eltűröm néhány hajtincsét. Jólesően borzongtam bele, amikor az ajkai a nyakamhoz értek, s szerettem volna visszahúzni magamhoz, de tudtam jól, neki is szüksége volt egy kis térre és időre, hogy magához térhessen ezen a korai órán.
− Tudom, de a macskád nem hagyott aludni – tártam szét a karjaimat, hiszen mentségemre szóljon, én minden alkalommal megpróbáltam visszaaludni, de az a dög addig kaparta az ajtót, amíg fel nem adtam az alvással kapcsolatos vágyaimat. – Na, na! A kutya órák óta mozdulatlanul fekszik a folyosón, eltorlaszolva a világmindenséget is. Kizárt dolog, hogy ő volt az. Szerintem megint a macskád gondolta azt, hogy nem hagy élni, mert amikor kijöttem a szobából, akkor is úgy nézett rám, mint aki mindjárt letépi az arcomat.
Nem szerettem azt a dögöt. Még csak a szeme sem állt jól, ráadásul, egyszer próbáltam megszabadulni tőle, akkor is én vesztem el a végén, és kénytelen voltam hazahoppanálni. Az a kis görcs viszont addigra már Sue lába körül sündörgött. Azóta sem jöttem rá, hogy miként jutott mindig előbb haza, mint én.
Elnevettem magam, amikor szexinek titulált. A fejemet csóválva léptem mellé, miután megkötöttem a kötényemet, és nyomtam egy újabb csókot az arcára.
− Ma még nem is mondtam, hogy csodálatos vagy – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, hiszen nem szalasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy kifejezzem az iránta táplált érzéseimet. Igen, a nagypofájú Seamus Finnigan tudott udvarias és romantikus is lenni. Meglepő ténynek hathatott sokak számára, de ez volt az igazság.
− Hm, mit szólsz ahhoz, hogy ha sütnék egy kis kolbászt és bacont, készítenék tükörtojást, az egészet pedig feldobnánk egy kis paradicsommal és gombával? Kenyeret nem vagyok hajlandó sütni, az még mindig elég friss – vettettem fel neki az első dolgot, ami eszembe jutott, azonban ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy ne változtatnék a reggeli menün a kedvéért. Sőt, bármit megtettem volna neki.
Most azonban visszatértem a hűtő és a szekrények elé, hogy edényeket és reggelink összetevőit vegyem elő, és pakoljam le őket a pultra, amíg ő folytatta a hosszú beszámoló olvasását.
− Igen. Képzeld csak el, az egész alagsor elmocsarasítva, Malfoy, Parkinson, Lestrange, Zabini meg Rosier gyerekei meg nyakik sárosan érkeznek meg reggel a nagyterembe – nevettem el magam én is, és úgy kellett a serpenyő után kapnom, majdnem levertem a pultról.
– Meg hát csóró Albus is ott van, de őt nevezzük most járulékos veszteségnek. Remélem, Harry nem haragszik érte. Vagy Ginny. Ginny ijesztőbb – vakartam meg az államat, miközben cinkosan összemosolyogtam a feleségemmel, hogy a gyerekekkel ezúttal kreatívabbak voltak. Közben pedig szépen nekiálltam a reggelink elkészítésének, elvégre ennyi kijárt Susannek azért, hogy már korán reggel felzaklattam őt a srácok csínytevéseivel.