The Little Lestrange

Nem tudna mit mondani. Nem jönnének ki őszinte szavak a száján, egyszerűen csak mert nem tanulta meg, hogyan legyen jó véleménnyel magáról - vagy legalábbis az utóbbi évek elegek voltak ahhoz, hogy teljesen elfelejtse.
Tudja magáról, hogy okos, tudáséhes, kíváncsi, de ez idegesíti. Nem szereti, hogy rengeteg gondolata van és őrülten tud rajongani dolgokért, annyira, hogy nem sajnál rá semennyi energiát és időt. Céltudatos, ha tanulásról van szó, telhetetlen és lelkes.
Alapvető kedvességgel és jóindulattal fordul az emberek felé, ezt valahogy nem tudták kiölni belőle az évek. Mindenkiben igyekszik a jót látni és habár fél is a legtöbb embertől - mert már nem tudja, hogyan és miért ne féljen -, szeretné a legjobbat gondolni róluk. Nem volna képes bántani senki és tipikusan az a fajta, aki az utolsó galleonját egy rászorulónak adja, mert egyszerűen sajog érte a szíve.
Megbízható, hűséges barát. Olyasvalaki, aki bármeddig elmegy veled, és nem engedi el a kezedet. Hatalmas szíve van és szeretne szeretni, csak fogalma sincs, merre. Rettentően családcentrikus, de leginkább biztonságcentrikus. A megfelelő barátikörben is pontosan ugyanolyan kellemesen tudná magát érezni, mint otthon. Amellett, hogy fél az emberektől és próbál tőlük távolabb kerülni, vágyik a társaságukra, az érintésre, a kedvességre, az emberi kapcsolatokra.

Ha valaki ezt őszintén megkérdezné a fiútól, nem válaszolna rá. Lesütné a szemét és elvörösödne a szégyentől, de nem válaszolna, és nem azért, mert nem tudna mit mondani. Inkább csak nem mer belekezdeni.
Ha valahogy mégiscsak válaszolna, azt mondaná: minden, ami engem is zavar saját magamban.
Az, hogy nem érzi magát a családjába illőnek. Hogy úgy érzi, valami nem jó vele, és erre minden mozdulata és gondolata emlékezteti. Hogy a Mardekárba kellett volna kerülnie, de még erre sem volt méltó.
Hogy valószínűleg életképtelen. Hiszen csak a könyvek és buta növények érdeklik. Valószínűleg meg is érdemli, hogy annyira szekálják emiatt. Szeretné, ha bármi más is lázba hozná. Valami komolyabb.
Hogy csúnya. Nyilvánvalóan csúnya és szánalmas és egy csalódás. Jól tudja. Fáj, de tudja. Nem biztos benne, miért nem tagadták még ki otthonról, de valószínűleg megérdemelné.
Idegesítő. Leginkább akkor, ha valami olyasmiről beszél, ami annyira érdekli, hogy órákig kutat utána a könyvtárban. Szeret ilyesmikről beszélni, de igyekszik leszokni.
Hogy szerethetetlen. De miért is szeretné bárki? Nem érdemli meg. Nem véletlenül gyűlölik annyian.
De az igazság az, hogy valószínűleg Beck az, aki leginkább gyűlöli saját magát. Az évek alatt a sok bántó szó olyan mélyre süllyedt benne, hogy már egészen a lényét képzi, depresszióvá és súlyos önértékelési zavarrá alakult; nem látja magában a jót és hajlamos kegyetlennek, kritikusnak lenni saját magával szemben, ugyanakkor mindezt szigorúan bent tartja, legalábbis próbálja. Az évek alatt egy szót sem szólt a családjának a Roxfortban folyó abúzusról, mert egy része úgy érzi, megérdemli mindazt, egy másik pedig fél, hogy ezzel csak méginkább lejáratná magát a családja előtt - még ha ez a gondolat teljesen alaptalan is, de Becknek rengeteg alaptalan és önmarcangoló gondolata van.

Emeld fel az álladat. Lestrange vagy.

Dübörög a szívem. Annyira hangosan dübörög a szívem, bárcsak ne hallanám tőle a gondolataimat, de sajnos hallom. Izzad a tenyerem és belülről rágom a számat, pedig tudom, hogy nincs semmi, ami miatt idegesnek kéne lennem. Pontosan tudom, mi fog most történni. Hogy hogyan fog kinézni. Hogyan zajlik. Felkészültem a tervre, mert erre vártam egész életemben.

Húzd már ki magad. Ülj úgy, mintha valaki lennél.

Megpróbálok egyenes és rezzenéstelen és határozott lenni, mint valaki, aki tudja, mit csinál. Mint valaki, aki cseppet sem izgul; hiszen nem is izgulok. Nincs miért. De érzem, hogy mindenki bámul. Hogy minden kis tekintet rám szegeződik a teremben és nem, ez sem olyasmi, amitől remegnie kéne a kezemnek. Hiszen hozzászoktam már, hogy észrevesznek az embereket, hogy bámulnak és elvárnak dolgokat, mert Lestrange vagyok. Mert a nevem gondolatokat kelt az emberekben. Elvárásokat.
Olyasmiket, amik természetszerűen velemszülettek, ugye?
Sokszor elképzeltem magamat a kényelmetlen kis széken, fejemen a súlyt, a szavakat, a fülembe sutyorgott szavakat. Sokszor elképzeltem ezt az érzést. Azt a megkönnyebbülést, ami végigsimít majd a gerincemen és körbeölel, mintha csak hazaértem volna. Azt az érzést, ami... amit éreznem kell. Aminek meg kellene érkeznie. Aminek meg kell érkeznie.
Mert ennek így kell lennie.

Mégis mitől félsz?

Érzem, amint egy pillanatra minden elcsendesedik. Az előbbi zúgáshoz képest nehezen helyezkedik vállamra és tarkómra a némaság. Olyan, mintha mindenki érezné, történik valami. Hogy most jött el az idő. Ez az a pillanat.
Ez az a pillanat.
Amikor nem szabadna remegnie a kezemnek. Amikor fel kéne emelnem az államat és ki kéne nyitnom a szememet, amit nem is tudom, mikor csuktam be, amikor ki kéne húznom magam, és hallgatnom, ahogy kimondja. Ahogy a szó végigsodor a termen és végre. Végre megtörténik.
Amikor végre minden a helyére zökken.
Amikor végül nem lesz kérdés, ki is vagyok én.
Amikor végre minden rendben lesz.
Ennek így kell lennie.

És az az érzés egy pillanattal a hang előtt kísért meg; a gyomromban kezdődik. Hideg és szűk. Felfelé sündörög, és valamelyik ponton átköltözik a bőrömre. Ráz a hideg.
Valami nem jó.
Hallom a szavakat a fejemben, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallom őket.
Kinyitom a szememet, és abban sem vagyok biztos, hogy látok; a Nagyterem képe összemosódik, és csak piros-sárga-kék-zöld foltokat látok. A bátyám tekintetét keresem a tömegben, de nehezen találom meg.
És a hang annyira erőteljes. Annyira hangos. Annyira visszafordíthatatlan.

- Hollóhát!

És ennek nem így kellene lennie.

---

Nem tudom, mire számítok. Egy rivallóra otthonról. Hogy megjelenjenek a szüleim azelőtt, hogy a klubhelyiségbe vezethetne a prefektusunk, és kivegyenek az iskolából. Hogy a bátyám megtaláljon és közölje, mennyire borzalmasan csalódott bennem. Hogy maga az igazgató kér meg, hogy távozzak innen, mert ez egyszerűen... hallatlan.
Nem történik semmi.
Napokig nem történik semmi, én pedig... nem tudom, mire gondolok. Próbálok rájönni, hogy miért és hogyan. Próbálok rájönni, hogy mit rontottam el, amiért nem a Mardekárba kerültem.
Hogy miért vagyok annyira más, mint a többiek.
De ami azt illeti, a hollóhátasok kedvesek. Néha hallom, hogy a többiek azt sutyorogják róluk, hülye okostojások, ami egyébként elég ellentétes és értelmetlen, de mindegy - de valójában a hollóhátasok kedvesek. Összetartóak. Segítőkészek. Ők az elsők, akik először és őszintén mosolyognak rám, mióta megérkeztem a kastélyba. Az egyik mugli születésű lánynak fogalma sincs a családomról, és megkínál a mindenfelé pattogó pattogós-cukorkájából.
Tetszik a klubhelyiség. Tetszenek a könyvek. Tetszik az ágyam illata és a kilátás a toronyból. Az, hogy a felsőbbévesek olykor érdekes fejtörőkkel és találos-kérdésekkel szórakoztatnak minket. Tetszenek az órák és a hosszú folyosók, a Birtok kellemes zöldje és hogy még a szellő is másabbnak érződik itt, mint otthon, és igen. Nem is olyan rossz, azt hiszem.
Talán nem is olyan nagy baj, hogy nem a Mardekárba kerültem. Talán az egésznek lényege és értelme van. Talán az egésznek... így kellett történnie.
Talán jól van ez így.
És lassacskán elkezdtem megszeretni a Hollóhátat.

---

Nem is tudom, mikor kezdődött. Halványan vannak még emlékeim az első hónapok könnyedségéről. Egy-egy gúnyos pillantással, pár beszólással a hátam mögött, amit megpróbálok elengedni a fülem mellett, és bár legtöbbször nem sikerül, úgy teszek, mintha. Jó jegyeket szerzek és rájövök, hogy rajongok a Gyógynövénytanért. Állandóan a könyvtárt és az üvegházakat járom, és ez valamiért teljesen normálisnak tűnik. A háztársaim kedvesen néznek rám, és bármikor csatlakoznak hozzám, ha néhány könyvről van szó. Vagy varázslósakkról. Vagy egy különleges kis növényről, aminek szeretnék utánanézni.
Normálisnak érzem magam, és a kételyek bennem kezdenek elhalványulni.
Aztán az idő hidegebbre fordul és előkerülnek a vastagabb pulóverek meg sálak, én pedig izgatottan ténykedek az egyik üvegház körül; csak a szokásos, egyik hónom alatt tankönyvet cipelek, és beszívom a különféle növények illatát, amelyek között igazán otthon érzem magam. Már honvágyam van, és vágyok a karácsonyi szünetre, hogy hazalátogassunk, mert ennyi ideig még sosem voltam távol a szüleimtől, de jól érzem magam. És mert a hónapok alatt teljesen normális lett a kék szín, nem ugrik meg a gyomrom, amikor egy csapat mardekáros diák csörtet be az üvegház fülledt levegőjébe, hangosan nevetgélve és pletykálva. Úgy teszek, ahogy mindig, ha a közelükben vagyok; levegőnek tettetem magam és belefeledkezek abba, amit csinálok, mintha észre sem venném őket. Bízva abban, hogy akkor én sem tűnök fel nekik.
Aznap feltűnök.
- Hé, Lestrange? Vagy már nem így hívnak, kitagadtak végre apuciék? - A hangot éles nevetések követik, én pedig nem mondok semmit, fel sem emelem a fejemet. Ha nem reagálok, talán megunják és elmennek.
Előbb rá kéne jönnöm a tényre, hogy ehhez túl egyedül vagyunk.
- Miért nem nézel ránk, hm? Szégyelled, hogy te a bénák közé kerültél? - Megrezzenek, ahogy a fiú közelebb lép és megragadja az államat, felkényszerítve tekintetemet. Nálam valamivel idősebbnek tűnik, magasabb, és nagyon hideg a tekintete. Olyasmi, amivel vágni lehetne. - El sem tudom képzelni, milyen csalódás lehet ez a szüleidnek, kölyök.
Összeszorítom fogaimat és nem mondok semmit, tudom, hogy nem szabad mondanom semmit, mert nem lenne értelme, és nagyon szeretném azt is, hogy ne essenek rosszul a szavai, de azok sajgó, kiperzselt lenyomatot hagynak a mellkasomban. Megpróbálom elfordítani a fejemet, az ujjai meg megfeszülnek államon.
- Mivan, elvitte a holló a nyelvedet? A te házadban nem tanultok meg beszélni? - És mielőtt esetleg kinyithatnám a számat, megtaszít, én pedig nekiesek egy asztalnak a hátam mögött, a könyvem tompán puffan a földön. A csapat nevet, nekem pedig vörös az arcom a szégyentől és a fájó szavaktól. Meg akarok mozdulni, de nem tudok, nem merek, és végignézem, ahogy az egyik lány előrelép, és felveszi a tankönyvemet a földről.
- Milyen aranyos. - Fellapozza, én pedig belülről rágom a számat. - Szóval érdekelnek a gazok? Érdekes. - Összerándulok, ahogy kitépi az első lapot. Az élettelenül hullik a földre, látom, ahogy megvillan rajta egy élénk, izgágán mozgó varázsnövény képe, akörül a kézirásommal. Fáj érte a szívem, pedig csak egy lap, amit hamarosan aztán több követ. A többiek nevetnek, és végül hozzámvágják a megtépázott tankönyvemet és a lapdarabkákat, mielőtt valamiért úgy döntenek, hogy elég volt, és otthagynak az üvegházban. Egyedül, a könyvem maradékaival, forró könnyekkel az arcomon, amiket egészen eddig visszatartottam.
És azt hiszem, ekkor kezdődik el igazán az egész.

---

Megszokottá vált az egész.
Az összesúgások, a nevetgélések, a lökdösések; mintha csak részese lettem volna egy belsős viccnek, kivéve, hogy ez a vicc rólam szólt és egyáltalán nem szerettem volna tudni róla. Menekülni akartam előlük minden egyes alkalommal, de nem volt hova. Ekkor realizáltam csak igazán, milyen kicsi valójában ez az iskola.
Eljött az első téliszünet, én pedig szerettem volna elmondani anyáéknak. Egy részem legalábbis szerette volna. A másik túlságosan félt. Nem vagyok benne biztos, hogy mitől, de rettegett, és napról-napra biztosabb lettem benne, hogy elmondani csak rontana mindenen.
Anya és apa úgy tűnt, annyira örül, hogy megtaláltam a helyemet az iskolában. Meséltem nekik a barátaimról és a gyógynövényekről meg a szakkörről, ami elvette a délutánjaim nagyrészét. És néha az estéimet is, ha nem tudtam aludni a szavaktól, amelyek a fejemben keringtek és méregízűnek tűntek a nyelvemen.
Boldognak tűntek, én pedig boldog voltam velük. Otthon. Ahol minden ugyanolyan volt és nem értek bántó szavak. Ahol ugyanolyan kellemesen libbentek meg anya szélcsengői, ha elmentél a közelükben. Ahol a madarak kedvesen csicseregtek az ablakpárkányon.
Nem szóltam nekik a mardekárosokról, de esténként néha visszatértek hozzám a szavak a Roxfortból.
Ahogy pedig visszatértem januárban, minden ott folytatódott, ahol pár pillanatra abbamaradni látszott.

---

Lassacskán egyértelművé váltak a farkastörvények a Roxfortban és újra kitisztult előttem a kérdés, amit elsőévesként elfelejteni látszottam: Miért is nem a Mardekárba kerültem? És ahogy ez a kérdés egykor lényegtelenné vált beszokva a Hollóhátasok közé, úgy napról-napra elkezdett égetni újra.
Tudtam, hogy nem lenne ez, ha a dolgok úgy történnek, ahogy történniük kell. Ha elég lettem volna, a süveg a zöldek közé oszt, mint a testvéremet. Nem volt nehéz felismernem magamban a dolgokat, ami miatt a többiek kigúnyoltak vagy megszégyenítettek, és onnantól nem volt tőlük menekvés.
Beköltöztek a gondolataim közé és kísértettek akkor is, ha egyedül voltam a folyosókon. Ha a klubhelyiségben tartózkodtam és esélyem akadt elfelejtkezni a kígyókról, hiszen odáig még ők sem követhettek. Megjelentek éjszakánként és a fülembe suttogtak, hogy egy idő után az alvás állandó nehézséggé vált. Éreztem magamon a tekintetüket az órákon és a számonkérések közben és szinte tudtam, mi az, amit nem mondanak ki, de ki fognak. Később. Amikor rámtalálnak valamelyik sarokban.
Megpróbáltam láthatatlanná válni. Elcsendesedtem és igyekeztem belevegyülni a háztársaim tömegébe, de valahogy velük is elvesztettem a közös hangot. Mintha csak végre ők is látták volna, valami hiányzik belőlem. Mintha egyszeriben mindenki észrevette volna, mennyire értéktelen vagyok.
A hangok a fejemben pedig lassacskán elkezdtek növekedni és egyre sötétebbé válni, ahogy körülöttem teltek az évek, én viszont úgy éreztem, leragadtam egy mély gödörben, ahonnan képtelen vagyok kimászni. Nem szólva egy szót sem senkinek, apránként belefulladva a piszkálódásokba és a saját elmémbe.

---

Sok minden történt abban az évben. A nyarak mindig hoztak valami kis boldogságot, és ha az nem is volt elég, hogy gyökeresen megváltoztasson bennem mindent, néha elég volt csupán a családom közelsége ahhoz, hogy jobbnak tűnjenek a dolgok.
Aztán felborult minden odahaza is.
Úgy éreztem, én voltam az egyetlen, akit teljességgel felkészületlenül érintett az, hogy Leta a húgunk. Hogy egyik pillanatról a másikra bekerült a családunkba és kicsit felborult minden, ami addig olyan biztosnak tűnt. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy apa az az ember-e, akinek hittem és hiszem, vagy valaki egészen más. Leta óta egyáltalán nem vagyok biztos semmiben.
Az addig stabil és rendíthetetlen otthon felborult, és hirtelen nem tudtam, mibe kapaszkodhatnék tovább.

Ősszel visszatérve az iskolába nagyon furcsa, hogy nincs ott Denny. Nem, minthogyha az eddigi négy évben sok időt töltöttünk volna együtt a kastélyban, de mégis... adott egyfajta megnyugvást, és azért igyekeztem keresni a társaságát néha-néha, ha ő ezt annyira nem is értékelte.
És aztán egyszercsak nem volt és annyira egyedül maradtam, pedig addig sem volt igazán senki az oldalamon.
És ők máshogy néztek rám. Már az első napon máshogy néztek rám, bennem pedig megfagyott a vér, el akartam futni, el akartam bújni, fel akartam kutatni Dennyt, hogy elmondjam neki, hogy én ezt nem bírom tovább és nem mehetek neki még egy évnek így, de Denny nem volt sehol, ők pedig csak bámultak. Egészen addig, amíg egyszercsak hátat nem fordítva elsétáltak, én pedig egy fájdalmasan hosszúra nyúló, naiv pillanatig azt hittem, hogy ennyi.
És fogalmam sincs, hogyan lehettem ennyire ostoba.

---

Vér ízét érzem a számban.
Mindenem sajog. A fehérség körülöttem égeti a szememet, ahogy felpillantok, a nevetés a fejem felett a gyomromba markol, és hányingerem van. Forog a fejem. Kavarognak a gondolataim és kavargok én is, szédülök, ujjaim belemarkolnak a jéghideg hóba magam mellett, de ahogy megpróbálok feltápászkodni, éles fájdalom nyilall az egyik karomba, és felhördülök.
A röhögés mögöttem élesebben cseng, én pedig visszahunyom a szememet. El akarok tűnni.
- Merlin pöcsére, Lestrange. - Lépek közelednek, a hó ropog, és valaki mintha leguggolna mellém. - Hol van a ilyenkor a bátyád, hogy megvédjen, hm? Vagy a menő apucid? Talán elfoglalt azzal, hogy még több gusztustalan kis félvérrel mocskolja be a véretek, mintha te nem lennél elég szánalom?
Ujjak markolnak a hajamba, a fejem pedig hátrafeszül, hogy sajogni kezd a nyakam, én pedig rekedten kapok levegőért. Érzem, ahogy vékony vércsík gördül le orromtól a számig. A fiú közelebb hajol, ahogy pedig a lehelete a fülemet éri, megborzongok. A kis vércsík legurul államon.
- Seb az üdvözletét küldi - dörmögi a fülembe. - Nálad jobban valószínűleg csak ő sajnálja azt, hogy most nincs itt.
Szeretném neki megmondani, hogy bekaphatja. Hogy bekaphatja Sebastian Mulciberrel együtt, és hogy egyszer visszakapnak mindent, amit velem csinálnak. Egyszer megragadom a pálcámat és ha egy lépéssel is túl közel jönnek, akkor visszaadom nekik azt a szenvedést, amit éveken keresztül okoztak, újra és újra, megállás nélkül, de egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Mert nem tudom, hogy a hideg, a félelem, vagy a fájdalom a vállamban, de remegek, és azt kívánom, bárcsak ne lennék itt, és szeretnék menekülni, de a pillanatban, hogy megragadtak és kirángattak a kastélyból, egyértelművé vált, hogy esélyem sincs.
És mégis. Valamit dünnyögök mégis, fogalmam sincs, hogy miért, hogy hogyan, és őszintén? Talán nem is szándékos. Talán csak a testem önkéntelen és akaratlan reakciója, de egészen biztos, hogy egy visszafordíthatatlan hiba.
- Mit mondtál?
A kuncogás elcsendesül a háttérben, mindenki odafigyel. Kinyitom a szememet és felbámulok a sötét égboltra; a Hold fénye gyéren világít be a fák és bokrok között. A szívem a torkomban dobog, a rettegés pedig gyűlölettel vegyül elmémben.
- Baszd meg.
A srác felhördül, a többiek mögöttem úgy nyerítenek, mint egy ló, a következő pillanatban pedig arcom keményen ütközik a földdel. Havat nyelek és köhögök, vért köpög magam alá, majd megpróbálok feltápászkodni újra, de a mardekáros cipője azelőtt lendül az oldalamba, hogy levegőért kaphatnék egyáltalán. Átfordulok a hátamra és fájdalmasan köhögök, jobbkezem közben esetlen mozdulattal próbál bejutni a talárom alá, hogy megkaparintsam a pálcámat.
- Hogy felnőtt valaki a nyár alatt, hm? - cincog a fiú, akinek még a nevét sem tudom. Évek óta a nyomomban van, évek óta pusztít a megjegyzéseivel, évek óta lök neki a falnak vagy gáncsol ki a folyosón, ha esélye van rá és nincs a közelben a bátyám vagy egy professzor, de fogalmam sincs a nevéről. Talán azért, mert annyira gyűlölöm, hogy megjegyezni sem voltam hajlandó. - Mit keresel, Lestrange? A pálcádat? Mutasd csak meg, mennyire vagy nagyfiú, gyerünk!
Megkaparintom a vörös berkenye elegánsan faragott fáját és előhúzom. Fogalmam sincs, miért teszem. Fogalmam sincs, mit gondolok, mit fogok vele tenni, mert soha életemben nem voltam jó párbajozó, a kezem remeg és a vállam annyira ég, hogy nehezen tudom mozgatni, de mégis rászegezem a srácra, mert ezt kell tennem. Mert ezt érzem az egyetlen esélyemnek.
Mert egy Lestrange ezt tenné.
Pillantásom találkozik a srácéval; ugyanaz a hideg, éles figyelem, mint évekkel ezelőtt. Gonosz, ravasz vigyor kanyarodik az arcán. Egy kígyóé.
- Gyerünk, kölyök. Átkozz le.
Nyelek egyet. Hideg van és remeg a kezem. Gyerünk, Beck. Gyerünk. Itt az ideje. Még ha nem is jelentene semmit, hiszen többen vannak. De akkor is. Itt az idő.
Megérdemlik. Mindegyik megérdemli.
Hányingerem van, és elszorul a torkom. Olyan erősen markolom a varázspálcámat, hogy attól félek, el fogom törni.
Megérdemlik.
A srác felnevet, és ez a hang már annyira ismerős. Néha visszatér álmomban.
Azt kívánom, bárcsak ez is egy álom volna.
De egyszer azt olvastam, álmunkban nem érzünk fájdalmat.
Pár támadást sikerül kivédenem a földről. A pillanatnyi adrenalin elfedi a fájdalmat, amelyet a hirtelen kézmozdulatok okoznak, de hiába - ők túlerőben vannak és olyan irányból csapódik a vállamba egy átok, amelyet észre sem veszek. Érzem, ahogy átszakítja a ruháim anyagát és megtépi bőrömet, a vér forrón terjed az ingem alatt, én pedig földön vagyok ismét. Zihálva és levegőért küzdve, miközben a fájdalom éget odabentről.
- Megmondtuk. - A lépteik alatt feljajdul a hó, ahogy közelebb jönnek. - Már első évben megmondtuk. Még a bátyádnál is szánalmasabb vagy. - Lehunyom a szememet. - Azt sem érdemled meg, hogy a Lestrange nevet viseld.
Minden sötét, és nem látom, ahogy felém emeli a pálcáját. Nem látom a bizonytalan pillantásokat a többiek arcán, ahogy az egyik lány megérinti a könyökét, hogy nem volt-e elég ennyi. Nem látom a gyűlöletet a szemében, ami lehet, hogy szórakozás, de talán nem is érez semmit. Éreznek vajon az ilyen emberek bármit is? Nem hallok a saját szívdobogásomtól.
Egy varázslat morajlik meg a fák között, én pedig felkiáltok. Addig kiabálok, amíg rekedt nem lesz a hangom, és fogalmam sincs, hogy nem verem fel az egész kastélyt, azt sem tudom, mennyi idő telik el, de óráknak tűnik, napoknak, ahogy a földön, a saját véremben vergődök, ahogy zokogok és könyörgök neki, és egyszercsak vége lesz, és úgy érzem, nem marad belőlem semmi.
Eddig sem voltam semmi.
A léptek sietősek lesznek, eltávolodnak. Csengenek a fülemben, és nem mozdulok. Már nem remegek. Egy porcikám sem mozdul. A világ egyszerre zsong körülöttem, és mégis annyira csendes. Annyira néma.
Nem fogom fel egyből a hideg hóvirágokat az arcomon. Hamar elillannak a forró könnyektől.
Én pedig csak fekszek ott, nem is tudom, meddig. Talán csak percekig. Talán órákig. Talán napokig. Egyszer eljutok a kastélyig, valahogy. Nem vagyok benne biztos, hogy hogyan. Minden olyan sötét, és tényleg napok kellenek, hogy úgy érezzem, kijózanodtam.
A Crucio emléke azonban nem törlődik ki a fák közül olyan könnyedén. Ott marad és halvány, keserű dalt énekel a halott növényeknek, amíg megérkezik a tavasz, és elolvad a véres hó utolsó kis martaléka is.

Igazából minden átlagos bennem. Sötét hajamat és szememet, göndör tincseimet apától örököltem, de sokan megjegyzik, mennyire hasonlítok anyára - így azt hiszem, arc-ügyileg rá ütöttem. Nem vagyok annyira magas, nem vagyok kigyúrva, régebben szerettem volna csatlakozni a kviddics csapathoz, de aztán végül meggondoltam magam. Azért otthon néha ráveszem a testvéreimet egy kis rohangálásra, Dennyt amúgy is mozgásban kell tartani, szóval azt hiszem, átlagos az alkatom.
Nem hordok sokféle színt. Leginkább olyasmit, ami méginkább láthatatlanná tesz, szürke, fekete, sötétkék és ezek egymásba vegyülő árnyalatai. A ruháim márkásak és rám vannak szabva, de az ízlésem nem hivalkodó, még ha egyébként élvezem is a drága anyagokat érezni ujjaim alatt.  
Van néhány heg a testemen, amit a mardekárosok okoztak. A legtöbb semmiség, inkább csak egy-egy karcolásnak tűnik, a legcsúnyább az az átokheg a vállamon, ami sosem gyógyult be teljesen, miután nem mentem el vele Gyengélkedőre. Tudtam, hogy akkor be kellene vallanom a tanároknak, hogy kik tették, a hírek pedig terjednének tovább a szüleimhez, így néhány szobatársam és köztem kavarog a titok. Igyekszem elrejteni a heget otthon is, de ha mégiscsak kivillanna, megvan rá a történetem: egy félresikerült SVK óra.