Az időjárás és az idő is éppen alkalmas volt, hogy ha engedély nélkül is, átválthassak, s egy jókora területet körbevágtathassak, minél több mindent kipróbáljak, keresve a határokat, a korlátaimat. Az elején meglepett minden, ami ebből fakad, rosszul mértem fel az állat méreteit, sok mindennek nekiütköztem, beakadtak az agancsaim, így volt, amikor kénytelen voltam visszaváltozni, hogy ki tudjam szabadítani saját magam. A száguldás éppen olyan érzés volt, mint seprűn száguldani a széllel. Ahogy dobbannak a paták a talajon, érezni a süvítő szelet, s hogy a bunda nem annyira érzékeny és sérülékeny, mint az emberi test, így szabadabban száguldhatok el bokrok ágai mellett, hagyva, hogy végigsimítsák a bundát. Mindent élvezek benne, de a kviddicsnél nincs jobb. Hiányozni fog Roxfort, s vele minden más is, ami ideköt. A barátságokban, hiszem, ha barátság, akkor folytatódik, így azon nem aggódom. Az itteni légkör fog hiányozni, hugi, akivel ritkábban találkozom majd. Hét az hét év, elég hosszú idő megszeretni és megszokni mindent, ami az iskolai léttel kapcsolatos. És már nagyon szeretnék csak a kviddiccsel foglalkozni, egyre több időt töltök edzésekkel, egészen felvillanyoz. Hogy felnőtté váljak, és függetlenedjek, annyira ugyan nem foglalkoztat, és érzem, már az iskola világa helyett is inkább a kviddics az, amit sokkal inkább magaménak érzek. Hosszú időt töltöttem ebben a formában, kipróbálva a tűréshatárt, mennyit is bírok jelenleg, így szinte magától foszlott le rólam a szarvas alak, s nyúltam el a tisztás szélénél, ahová nem látni annyira az épületből. Óvatosnak kell lennem, nem vallottam még be, hogy megy nekem az alakváltás, s még egyelőre nem is akarom. Elég nekem a Potter név, hát még ha kiderül, hogy az állatalakom nagyapámé. Ebben szeretnék szürke maradni. Elégedetten sóhajtok, tenyerem a hasamra simítva, s így tervezek maradni, míg össze nem szedem magam. Még egy kiadós kviddics edzés sem merít le annyira, mint szarvas alakban rohangálni.
- Szia! Láttad Jamest? Helló, láttad a bátyámat? Hé, te! Bocsi, nem tudom a neved, de nem láttad James Pottert véletlenül valahol? - török keresztül a hetedéves Griffendéleseken, mint egy apró vörös-bozontos tank. És már a sokadik végzőst interjúvolom meg, mire valaki végre irányba állít, és közli, hogy odakint találkozott vele utoljára, valahol a Fekete-tó északi partja mentén a Tiltott Rengeteg felé tartva. Hát köszi! Mármint tényleg hálás köszönet a srácnak, aki segít, és útba igazít, de esküszöm, úgy fenéken billentem Jamiet, ha megtalálom, hogy leülni sem mer majd utána. Mégis mi a fenét kereshet arra? Igazából van egy nagyon jó tippem, ami nem kifejezetten tetszik, de hogy őszinte legyek, nem ez a legnagyobb problémám, hanem hogy úgy volt, ma délután egy kicsit együtt edz velem. Még bőven van hová fejlődnöm kviddics terén, és tudom, hogy ő is a vizsgáira készül, meg minden, hisz közeledik az év vége, de basszus! Ez az utolsó éve itt, és még annyi mindent kéne tanulnom tőle, és megígérte, hogy megmutatja azt a nagyon profi csavart labdáját, hogyan is kellene csinálnom, erre így eltűnik? Ráadásul azért, hogy tilosban járjon, meg hogy szarvas alakban futkározzon az erdőben? Ez ilyen stresszlevezető dolog lenne? A közös kviddicsezésünk ehhez nem lett volna elég?
Morcosan fújtatok le az iskola millió szeszélyes lépcsőjén, keresztül az előterén, végig a parkon, de igazából mire elérek a háztársam által leírt helyre – bocsi, még mindig nem jegyeztem meg a fiú nevét - addigra már épp eléggé kifulladok ahhoz, hogy a mérgelődésre ne maradjon semmi erőm. Persze Jamesnek továbbra sincs se híre, se hamva, ezért végül csak letelepszem a fűbe, és előhúzom a táskámból a bűbájtan leckémet. Úgy vagyok vele, úgyis előkerül majd idővel, de ha mégsem, akkor legalább hasznosan múlassam ezt az időt. Aztán igazam is lesz, mert James egyszer csak előbukkan a fák közül, majd néhány lépés után elterül a tisztás szélén a napon. Persze nem vesz észre engem, úgyhogy nekem kell közelebb mennem. Hónom alá csapom a könyvemet, majd ahogy közelebb érek, rájövök, hogy épp lehunyt szemmel napozik. A cipőm orrával kicsit megböködöm az oldalát. - Nem felejtettél el valamit, Potter? Kicsi, vörös, és erőseket tud dobni... - vigyorgok lefelé a bátyámra. Tudom, tudom, ilyenkor eléggé hasonlítok anyára.
James && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Szomb. Május 28, 2022 9:41 am
Small detail can make the strongest bond
Többet kellene még gyakorolnom, hogy jól menjen az átváltás, mert ha már benne vagyok, akkor már minden rendben. De visszaváltozni, átváltani még hosszadalmas, vagy bonyolult, nem tudom eldönteni. Hiányozni fog a Tiltott Rengeteg, noha oda azért annyira nem nyargalok be, apa mesélt jó pár sztorit onnan, és elsőkézből nyert információban sem hiszek teljesen, de ha csak kevés is igaz belőle... inkább nem. Néha igen, amikor a kíváncsiságom győz. Most egyelőre csak elterülni megy a fűre, azért ennyit vágtázni... sajog mindenem, de jólesően sajog. Ezerszer jobb edzés, mint bármelyik testet nevelő óra. Kivéve a kviddics. Az mindig jöhet, minden formában. Erről jut eszembe, rémlik valami a kviddicsről.... Merlinre! A húgommal beszéltem meg edzést! De marha vagyok! Már az arcomat simítanám végig, mintegy tudattalanul, hogy legyen bőr a képemen elé állni, hogy bocsika, amikor a neszezés után valaki megbökdös. Mint a bolond, emelkedem fel, csak kiáltani nem kiáltok, a szemeim gyorsan kinyitom, várva a további támadást, hiszen az erdő még közel van, s mi van, ha valaki ide is kimerészkedik, hallottunk már ilyenről is, hiszen, ha mi is ólálkodunk befelé, az nem jelenti azt, hogy ők meg nem. De mitől félek? Á, csak reflex. Vadak helyett azonban ismerős fürtők alatt csillogó, ismerős, és nagyon szeretnivaló, és annál vagányabb szempárt villantok meg. Kifújom a levegőt, és rávigyorgok. A hugi vigyorára azonban lenyugszom, s előtérbe kerül a bűntudat. - Meg rúgni is - vigyorgok rá vissza, majd megvakarom a tarkóm ülve. - Megbeszéltük, igaz? - sóhajtok egyet, a vigyorom eltűnik, helyette előtérbe kerül az, ami bennem van, s ki is mondom.. - Sajnálom. - tárom szét kezeim, szavaim őszinték. Tényleg sajnálom, hugit nagyon imádom, rajongok érte, és bár időnként huzatos a fejem időpontokban, hugira különösen odafigyelek. Ez most nem jött össze. - Most jó neked az idő? Megnézzük a formákat, amik nem mentek - Szerintem szuper kviddicses, és nem csak lesz, hanem már most is az, büszkén nézem mindig, ahogy egy-egy formát sikeresen mutat be, vagy szuperül manőverezik. És hogy egy csapatban vagyunk, álmaim netovábbja. Keresni kezdem a pálcámat, megspórolva az időt a seprűhöz galoppozással, meg vissza. De hova tettem? Mindig a jobb kézujjam ingében van. Átváltok a másik kézujjam kutatására, s meg is találom. - Felkészültél? Meg foglak szorongatni! - vigyorgok rá, még mindig ülve, kicsit hunyorogva, mivel a fény úgy esik rá, hogy szinte lángvörös a haja. Mint anyáé.
James úgy összerándul ijedtében, mintha minimum a fülébe kiáltottam volna egy nagyot. Bú! Elvigyorodom, de visszafogom magam, és nem nevetem ki, inkább letelepszem mellé én is a fűbe.
- Nem is rúgtam akkorát, éppen csak megbökdöstelek - húzom fel az orrom kissé, mintha sértőnek találnám, a kijelentését, de persze erről szó sincs. - De ha ennyire tartasz tőle, hogy rád támad egy... nem is tudom, egy kentaur vagy egy akromantula, talán nem kellene a Tiltott Rengetegben csavarognod – vonom fel a szemöldököm, aztán újra elmosolyodom. Kétlem, hogy igazán félne bármelyiktől is. Legalábbis nem olyan igazi rettegéssel. Az nem vallana a családunkra. Ron bácsit kivéve, természetesen, aki az óriáspókok gondolatától is frászt kap. Mindenesetre tényleg úgy tűnt, mintha James egy pillanatra valami erdei monstrumnak hitt volna. Hmm... azért őszintén remélem, hogy valójában egyikre sem hasonlítok. Csöppet kellemetlen lenne.
- Meg bizony. Megígérted... - biggyesztem le kissé az alsó ajkam a csalódottságom jeleként, de amint látom rajtam, hogy valóban sajnálja, igyekszem hamar rendezni az arcvonásaimat, hogy ne keltsek benne még nagyobb bűntudatot. Arra semmi szükség szerintem. - Oké, semmi baj – legyintek. - Tudom, hogy valószínűleg épp elég elfoglalt vagy most így a RAVASZ vizsgák előtt, meg ott a kviddics is, meg a barátnőd is, és biztos vagyok benne, hogy kell egy kis egyedüllétet is a sűríteni a temérdek programod közé, szóval én megértem, hogy ezen a listán én már csak huszadrangú vagyok – teszem hozzá egy könnyednek szánt vállvonással, és egyrészt valóban megértem, hogy ez most nem könnyű időszak neki, másrészt ha esetleg úgy tűnne, hogy azért mégis csak játszom egy kicsit a sértődöttet, talán az sem véletlen. Bár ez nem is a mai elszalasztott programunk miatt van, hanem mert sajnos szó szerintem meg vannak már számlálva a közös napjaink itt. Éppen ezért hálátlan sem szeretnék lenni, úgyhogy végül ismét megszólalok. - Hiányozni fogsz jövőre, mikor már nem leszel a Roxfortban, remélem tudod. Aztán egy év múlva Albus is lelép innen... szívás lesz nélkületek - sóhajtok. Ám a szó végül visszaterelődik a kviddicsre, és elgondolkodva pillantok a bátyámra.
- Hát... lemehetünk még a pályára végül is. Az öltözőben hagytam a seprűmet - bólintok, és egy-két másodperc erejéig tűnődő pillantásomat el is vezetem az innen is látható lelátok felé. - De igazából... igazából van valami, amit már hónapok óta el akarok mondani neked, és a segítségedre is szükségem volna, úgyhogy azt hiszem, itt lenne az ideje... Mármint... tudok róla... hogy animágus vagy. Láttam tavaly ősszel, amikor alakot váltottál. Nem tudom, miért nem említetted egyikünknek sem... azóta sem... Gondoltam majd felhozod, ha úgy gondolod, de... Tehát az a lényeg, hogy engem is egyre inkább elkezdett érdekelni a téma. Rengeteget olvastam róla, szerintem a Roxfort könyvtárának már nagyjából az összes könyvét kiolvastam az animágiáról, és aztán kábé három hónapja úgy döntöttem, én is belevágok. És hát... igazából eddig csak két alkalommal sikerül teljesen alakot váltanom, és akkor sem ment egyszerűen... Úgyhogy... oda akarok kilyukadni, hogy... öhm... esetleg segítenél ma ebben a kviddics helyett? - hadarom el szinte egy szuszra, egyrészt mert izgulok, hogy mit fog szólni hozzá, hogy tudom a titkát, másrészt mert még én sem mondtam el eddig senkinek, hogy mivel kísérletezem.
James && Lily
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Szer. Aug. 03, 2022 9:57 pm
Small detail can make the strongest bond
Félig lehunyt szemmel nézek rá, ahogy a fény zavarja a látásom, mert azért ránézni szeretnék. A vigyor ott van a képemen az ijedelem után. - Jó, de veled is biztos volt már, hogy teljesen el voltál a fejedben és valaki a nevedet mondja, vagy hozzád ér. - fejtem ki, miért is rándultam össze. Vigyorgok, a kezeim a fejem alá téve, ahogy látom, letelepszik mellém. - Akromantulák helyét kerülöm. A kentaurok meg szólnak, ha olyan helyre megyek, ahol ők nem akarnak látni. - hopp, ez egy kicsit sok infó volt egyszerre. Merthogy az elején rendszeresen belefutottam a területükbe, akármennyire is akartam kerülni. De akármennyire is területvédők, tök rendesen álltak hozzám, miután kiderült, hogy nem szándékkal tettem, sőt! Azért amikor harmadjára találkoztunk, annyira nem voltak barátságosak, de megmutatták az elfelé vezető irányt. Így már nagyjából behatárolódott, merre ne menjek nagyon. De még így is elég mélyre bejutottam már négy lábon. Rásandításkor veszem az ajakbiggyesztést. Valóban rosszul eshetett neki, én meg elfeledkezem az időről, ha patás formában lézengek az erdőben. Hálásan mosolygok rá, hogy valóban nem haragszik. Azt nem szeretném. Rajongok hugiért, s még ha időnként link alaknak is tűnhetek, az idősebb testvér szerepét komolyan veszem. Kivéve, amikor nem, mert éppen valamibe bele akarom rángatni, mert néha jó mókázni is. Már majdnem hálásan megsimítom a kezét is, amikor olyan szépen betalál a végével, hogy megdörzsölöm a homlokom, kényszeredett vigyorral, aztán eltűnik. Mert nem így van. - Igazán együttérző vagy, és ez jól esik. De tudsz ám csípni is, azt tudod-e? - felkönyökölök, felé fordulva. - Nem vagy számomra huszadrangú, sosem voltál. Ha ezt látod bennem, csináltass szemüveget. - biccentem oldalra a fejem, ami így félig fekve, nehéz. De még nem nem mondhatom el neki, hogy szarvas formában eltűnik az idő emberi érzékelése számomra, és hiába mentem el már órákkal ezelőtt, nekem perceknek tűnt. Emberi mértékkel mérve. - Hejjj... - simítom most meg egy ujjammal mégis az alkarját. - Nekem is hiányozni fog a fejed. Hogy időnként nem szúrkálsz meg. - ezt vigyorogva mondom már, de a tekintetemben valóban ott a szomorúság. Mert megszoktam, hogy minden nap találkozhatunk, akkor vagyunk együtt, amikor akarjuk. Ez a suli végével meg fog szűnni. Sóhajtok egyet, inkább a füvet nézegetem. - Oké. - felülök, hogy felálljak, aztán nagy szemeket meresztve nézek rá. Lebuktam. Zavartan lehajtom a fejem. Akármennyire is büszke voltam arra, hogy milyen alakot vagyok képes felvenni, megint csak újabb ujjal mutogatás lenne, hogy jahj, hát ez a James is egy patás. Vannak dolgok, amikre érzékenyebb vagyok. Aztán csodálkozó elismeréssel nézek rá, kissé összezavarodva, kissé hitetlenkedve. - Vvvárj-várj... ez azt jelenti, hogy te is váltasz alakot? - nézek rá, várva a választ, mert olyan gyorsan hadart, hogy a gondolataim szanaszét szaladtak. - Teljesen egyedül, magadtól csináltad? - elvigyorodok. - Csúcs! Aztán eltekintek, gondolkodok, végül bólintok. - Legyen. Itt pont jó, annyira nem látni ide az épületből. Szabadon lehet gyakorolni. - azért is érkezek ide vissza, s indulok el. De ezek szerint mégis meglátott. Nemhiába a húgom. - Hol akadtál el a váltással? - térdeimen lógatom le a karjaim, könyököm ráhelyezve. - Vagy melyik az a része, amiben bizonytalan vagy?
Az időjárás és az idő is éppen alkalmas volt, hogy ha engedély nélkül is, átválthassak, s egy jókora területet körbevágtathassak, minél több mindent kipróbáljak, keresve a határokat, a korlátaimat. Az elején meglepett minden, ami ebből fakad, rosszul mértem fel az állat méreteit, sok mindennek nekiütköztem, beakadtak az agancsaim, így volt, amikor kénytelen voltam visszaváltozni, hogy ki tudjam szabadítani saját magam. 
